Amekkora kupacra fölteszi

Borzasan hagyni. Legalábbis itt-ott. Sőt, ha nagyon kisimult, ha annyira tökéletesre csiszolódott, hogy… akkor fölborzolni kicsit. Valahol a hajlatban. Ahol nem látszik azonnal, csak ha közel hajolnak hozzá, ha valaki úgy képzeli, hogy a tökélyt érzékeli, teszi magáévá, nos, akkor ott, a lágy részeknél, ott hökkenjen meg, akadjon bele, gondolkozzék el, hogy hova is? Ha elengedi, átengedi magát, ha szökik, akkor mi végre volt, van? Ha nincs rajta, akkor odarajzolni egy szeplőt az arcra, odaírni egy nikkelszamovárt az égre, belevésni egy hasító érzést az emlékezetbe. Hogy legyen majd honnan elindulni, legyen viszonyítási pont, pecsét rajta, hogy vihető, számon kérhető. Nos? Nem az-e a dolgod, hogy magad is megjelöld? Hogy ott hagyd a nyomodat, a saját tökéletlenségedet? Ha azon a távon, amit bejársz, belátsz, marad valami, amiről kiderül, hogy szándékosan maradt ott, mert te effélét véletlenül sohasem csináltál volna, sőt, ha akadnak, akik ennek ellenére bebizonyítják, hogy nem lehetett szándékos, mert éppen olyan gyarló és esendő, mint a többi akkor valami olyasmit tudsz, amit csak kevesen, ami miatt Ádám kiűzetett a Paradicsomból, s ami miatt még mindig vissza akarsz jutni oda.

Lent van a krumpli a pincében, s ha itt az ideje, a fény a kulcslyukon, az ajtó alatt is bebújik, benyúl, a csak néha-néha kinyitott ajtón is bezúdul, hogy megsimogassa, megölelgesse, megbúbolja, hogy ami amúgy is jött volna már, bizakodott, nyomakodott, erőlködött kifelé, de nélküle nem jöhetett, nem volt képes a jövetelre, hogy a csíra kibújjon, elinduljon abba az irányba, amerre a meleg, s valami titokzatos erő húzza, ahonnan a fény jön, s ahová ettől kezdve sápadtan, cérnavékonyan igyekszik, nyújtózkodik, és ha csak a beton pincepadlóba, a maroknyi homokba, a levegőbe nyomhatja, nyomhatná bele a gyökereit, s ha közben diónyira töpörödik és kiszikkadt, mint öregasszony nemi szerve, akkor is. Lehet nyavalyogni, hogy jaj szegény, eltűnődni, hogy ezt akarta-e, s hogy „elhull a virág, eliramlik az élet”, mind-mind mulandó, gyarló emberi okoskodás. A kavicsot hiába teszed föl a ház tetejére, a tűző napra, nem fog kicsírázni soha. Az íróknak hiába mondják, hogy olvasmányosan írjanak, még ha író mondja is, mert ha nem, akkor vége a magyar irodalomnak, az írók nem lépik át a saját árnyékukat. Se az, akinek kicsi van, se az, akinek nagy. Miért akarnak írók lenni? Ott érte őket a fény? A meleg? Azért ágaskodnak? Hátha? Mert látják, hogy mindig van, most is van közöttük, aki ágadzik-bogadzik-leveledzik, akinek az aláírásáért tömegek állnak sorban, ha dedikál? Akihez a pincébe is, akárhová is elér a fény, de aki nem is szorul rá erre, mert fölhozzák, elvetik, megkapálják, zabálják?

Több tartás kéne a krapekba. Bádog a bőre alá, fölfújható (fölfújt) gumitömlő az üregeibe, acélsodrony (pálca?) a gerince mellé, vagy egy nagy pofon, egy fenéken rúgás neki, amitől az izmai megmerevednének s úgy maradnának. Azok, amik függőlegesen tartják. Pofázna néha vissza, köpné ki a fogát, bele a képébe annak, aki kiverte, s menne neki ököllel, körömmel, lábbal, ne félne, ne sajnálná annyira azt a szaros életét. Úgyis annyit ér csak, s annyit fog érni mindig, amekkora kupacra fölteszi. Babra? Számra? Tetézzék meg, s ha elveszett, vigyék. Ki a fenét érdekel, ha van csak, ha ott csúszik-mászik a lábak alatt, ha hallgat, ha hagyja, hogy elkanalazzák előle a legjobb falatokat? Tehetségtelen? S ha mégis, ha van benne valami, valami bujkáló, megfoghatatlan, agyontaposni lehetetlen, valami, ami mint a rugó, egyszer összenyomódik, nincs, aztán meg kilöki a plafont, fellövi az új napot az égre? Miért mondod ezt? Mert úgy tűnik, hogy a kiszámítható, a megfogható, a jó közepes kell? A meggyömöszölhető, a sumákoló, a „állott tóban a béka”, amelyik gyorsan fölveszi s tartja a környezet színét, formáját, hőmérsékletét, titkát? Ami által az erőbőő még több ragad, kötődik oda, ahol úgy jó, ha mind ott van? Hogyan, mikor tanulja meg ezt, ha szétfolyik, burjánzik, ömlik, mint a gáz a nyitott csapból? Meg kell gyújtani? El kell zárni? Reménytelen?

A kapcsolatok… az, hogy mindened abból lett, hogy volt anyád, apád, testvéreid, nagyszüleid, hogy először is volt a családod, ahol egyik ember a másikkal, egy ember néhány emberrel olyan szoros, termékeny kötelékben, egymást nagyon ismerő és feltétlen segítő közösségben élt, hogy minden, ami szükséges ahhoz, hogy meg tudd különböztetni a jót a rossztól, az igazat a hazugtól, a hasznosat a haszontalantól, a fontosat a jelentéktelentől, a szégyenletest a vállalhatótól, az embertelent az emberitől, hogy minden a helyére kerülhetett, s foroghatott együtt az egésszel, s úgy tűnhetett, hogy ez a mindenség az egyetlen univerzum, s az, hogy aztán egyszer csak elkezdett összeérni, összefolyni, összeütközni, összekeveredni a számtalan, az ahány ember annyiféle mindenséggel, s hogy ezekből az önkéntelen vagy szándékos viszonylatokból keletkezett, pattant ki a szikra, lobbant a láng, tüzelt az a köztes valami, ami azonnal sebet égetett beléd, vagy mint a nap megvilágított, fölmelegített, működni kezdett benned, s előre-hátra, minden irányba elindította a mozgást vagy legalábbis a szándékot, hogy megkapaszkodj, vizsgálódj, megnevezz, megmagyarázz, megérts, birtokba vegyél, s hogy ami rajta túli, ember és ember közötti viszonylatokon túli titok, késztetés, erő, erőszak, azt is a vele való összefüggésben lásd, értelmezd, ítéld meg…

A kapcsolatok… az, hogy meg tudsz-e maradni a másik ember mellett úgy, hogy nem vicsorítod rá a fogad, nem feszülnek meg az izmaid, nem marsz bele, mi több, hagyod, hogy a látványa, az illata, a hangja, a mimikája, a mozdulatai megérintsenek, megfogjanak, elinduljanak veled az aktív tudomásul vétel, a türelmes és részletes megismerés hajszálerei, idegszálai, villanásai mentén, úgy, hogy a saját jelzőrendszered, mirigyeid, önkéntelen energiáid, lüktetésed, vegetatívod az előítélet nélküli, a feltétlen befogadás magasságában, mindig egy kicsivel alacsonyabban, nyitottabban, engedékenyebben, önfeláldozóbban maradjanak, s csak akkor zárjanak szorosra, ha méltánytalan fogadtatás éri őket, ha visszavonulásra, védekezésre kényszerülnek, de akkor is csak a szükséges mértékig, az önvédelem, s nem a támadás, a visszavágás, a megbüntetés szándékával, az arra készülődés dühével, csak a közeledésre önmaguktól is kinyíló ajtók érzékeny keménységével, a megtartó, sőt gyümölcsöző együttműködést bármely pillanatban elkezdeni kész vagyok átláthatóságával, elfogadva azt a lehetőséget is, hogy nem lesz újabb alkalom, s mint a bebetonozott olajkutak a földben, a sajgás véglegesedik… meg tudsz-e maradni a másik ember mellett úgy, hogy nemcsak önmagad, hanem ő is maradsz?

„Hát ne fordulj vak hevedben / A világ és rendje ellen. / Úgy tekints az emberekre, / Hogy a föld se jó , se ferde. / Se öröm, se bú tanyája, / Csak magadnak képe mása.” Jaj! Reviczky Gyula, ugye, meg Schopenhauer. Meg hogy ne kösd föl magad azonnal. Emlékezetből idézi, lehet, hogy nem pontos. Csak az, hogy vannak napok, amikor minden elcseszelődik, szinte mindenki mogorva, nagyképű, durva, szemtelen, sőt, gonosz vele szemben, és visszaadná és rettenetesen szégyelli, de képtelen arra is, hogy legalább egyszer-kétszer méltóan visszavágjon. Csak pörög, sodródik bele egy huzatos csőbe, csak a szakadék szélén találja magát. Ettől volna? Ettől, amiről ez a vers szól? Ettől a keleti okosságtól? Vagyis hát ennek a hiányától? S hogy akkor önmaga ellen fordul, mert bizonyára ő a mafla, a deviáns, az alkalmazkodásra képtelen? S azért undok, kegyetlen, elviselhetetlen a többi? S hogy belül kéne rendet rakni, mert vannak napok, amikor meg nem győzi fogadni, viszonozni az örömöt, a sok fényes pillanatot, boldog ölelést, a körülötte forgó mindenséget, amikor úgy tűnik, ha ő nem lenne, megállna a világ? De hát mitől változik meg a képe, ha csak utólag derül ki, hogy megváltozott? Miért, hogy rajta múlik, ha nem tehet róla?

S elérkezik a pillanat, amikor szorongani kezd, félni kezd, amikor mint a verembe esett állat, föl-alá futkos, forog, toporzékol, nyüszít, ugrál, kapaszkodik, de egyre reménytelenebb. Nem tudja, mitől, mi váltotta ki, s ha talál is magyarázatot, csak valami jelentéktelent, másik számára jelentéktelent. Beteg? Pszichológushoz, orvoshoz, paphoz kellene elmennie? Most lenne jó, ha imádkozni tudna. Ha el tudna mondani néhány Miatyánkot. Addig és annyiszor mondaná, amíg meg nem nyugodna, eszébe nem jutna a megoldás. Valami, ami lekötné a figyelmét, elindítaná valamerre. Ami olyan igézően nézné, olyan szeretettel, megértéssel szólna hozzá, s olyan észrevétlenül kezdené el vezetni maga után, maga mellett, hogy csak akkor döbbenne rá, hogy arrébb van, hogy túl van rajta, kisütött a nap, amikor már javában s teljes odaadással csinálná a megnyugtatót, a szabadot, a mindent. Csakhogy imádkozni nem tud, nem szokott, s a szorongásban az elején és a közepén olyan mélyen van, hogy nem tudja, miben van, csak azt, hogy valami megváltozhatatlanban, ijesztőben, megalázóban. Belerúghatnak, leköphetik, gúnyolhatják, képtelen a méltó reagálásra. S amikor eljut odáig, hogy derengeni kezd, kifényesedik, akkor már rendszerint a kivezető utat is látja, képes elindulni, tenni valamit, s mintha a tevés s a rá való figyelés, s ennek az észrevétele, tudatosítása, öröme, csodálata, a toll sercegése, a papír színeváltozása, az, hogy működik, mozog, az lenne az ő imája.

„A magány uralkodó érzése a szeretethiány, amely vagy oly módon jön létre, hogy elveszítjük azokat, akik szerettek bennünket vagy úgy, hogy elveszítjük azt az érzést, hogy szeretnek bennünket.” Hogyan? Hogy van ez? S hogy „a szeretethiány érzése esetén könnyedén eluralkodik rajtunk a reménytelenség, a tehetetlenség és feleslegesség érzése”. Tehát ugyanúgy szeretnek bennünket, mint azelőtt, csak mi veszítjük el, veszíthetjük el az érzést, az érzékelési képességét annak, hogy… ami attól volt, hogy szerettünk, s merthogy nem szeretünk már, az a fizetségünk, hogy úgy tűnik, mások sem szeretnek. A jótett magában hordja jutalmát, a szeretettől az a boldogabb, aki adja. Mi fogy ki, ürül ki, apad el az évek múlásával, mitől változik meg a személyiség? Lehet ezt akarni? Vagy csak megszédülünk a sebességtől, az erőtől, a helyzettől, amelybe életünk közepe táján jutunk, s kihullik, messzire csapódik a legnehezebb, ami az értelmét, az értékét adta az egésznek? A szeretet, ami az anyai, a családi szeretettel kezdődik, s köt hozzá a többi emberhez, a társadalomhoz, a természethez, a szeretet érzésének, érzékelésének az elvesztése lenne a jele, hogy elszakadtunk valamitől, el a világtól, hogy az elemek, amelyek kölcsönadták magukat az élethez, visszaindultak az elemi világba, hogy a lélek magányosan megáll még, mint a bölény, amelyre rárontottak a hiénák, de a halál csillaga ragyog a szemekből?

Bekapcsolja a rádiót, belehallgat, lehalkítja, felerősíti, mert közben a tévé is megy, s a kezében ott az újság. Bejön a felesége, mond valamit, elkezdi mondani, de nem igazán jut el az agyáig, s mert nem akarja, hogy kiderüljön, megkérdezi: „Melyiket?”, „Hogyan?”, „Nahát!” Néha egy-egy kurta mondatot is produkál, de addigra az asszony már átlátja a helyzetet, megsértődve elhallgat. Kíváncsi, azt hiszi, kíváncsi, nem akar a legfontosabbról lemaradni. Hátha most mondják be, hátha a rádióban azt is, amit a tévében nem, s ami az újságban csak holnap lesz benne. Pedig mindegyikben ugyanaz buzog, s előbb vagy utóbb benne lesz, s ami igazán fontos most, azt a felesége mondja. Mondaná. Fekszik, feje a fejtámaszon, a szeme le-lecsukódik. Valami dorombol. Macska? Az nincs. A fűtőtest, igen a csövek hozzák a kazánházból a vízforgató villanymotor zaját. A csöveken keresztül jut el önmagáig. A döbbenetig, hogy le van győzve, s mint a lábhoz roskadt állat, várja a megbocsátó pisszentést, a fölemelő simogatást. Aztán meg az óceán közepén, mintha ott egy deszkán ringatózna. Minden mozgást, hangot, szagot, ízt, érintést, nehézkedést érzékel még, s ebbe is, abba is kapaszkodna, de elalszik.