A lassú dob, ami úgy tűnik

Mintha fémlemezeket raknál be valami résbe, tokba, ládába, s hozzáütődne, hajolna, simulna, reszelődne folyton egyik a másikhoz, s rezegnének, hangot adnának, megtöltenék máris a helyet, de azért az újakat még be tudnád csúsztatni közéjük, elférnének ott, s mind a helyére igazodna, megnyugodna, segítené még inkább tartani, ellensúlyozni a gravitációt, tehát mintha nemcsak a tömeg, hanem a súly, a teher is növekedne, már-már kibírhatatlanná, de érzékszervekkel és ésszel még fölfoghatóvá engedné válni az eseményt, azt, hogy olyannyira fölgyorsult, s akaratodon túli, önműködő lett az egész, a megállíthatatlan, az egyik napra a másik, a húsodba vágó, a csontodba, idegeidbe villámló, a magával ragadó, az elsodró negyedik (?) dimenzió, hogy a másik három (?) az már alig számít, hogy a hosszúságot, szélességet, magasságot már úgy hasogatja, tépi, tiporja, mintha tudná, hogy meddig és hogyan, s mintha már annyi lenne csak, hogy nyomni a gázt, felpörgetni a csúcsra hirtelen a motort, s akkora nyílást hagyni felül, hogy a fény még be, hogy egyik lemez a másik mellé még be, s mintha csupán nagyobbat ütődne, csapódna, s csattogna, miközben kipréseli belőled magát.

Mintha valami nagy dologhoz készülődnél, s amikor csönd van, amikor összpontosítani tudsz, akkor tudnád is, hogy mihez, látnád a körvonalait, éreznéd a súlyát, s éreznéd, hogy el kellene kezdeni, most rögtön el, mert amit helyette teszel, az mind mellékes, mind pótcselekvés, futás, menekülés, s ha nem az, akkor meg lustaság, kishitűség, gyávaság, nyavalygás. De mintha ez a sok, ez az egyre több „nem-az”, ez a vakaródzás, hátat fordítás, akaratlan tevés-vevés, ez a „mégis”, ez is a célt szolgálná, a valami nagyot készítené elő, mert kétségtelen, hogy itt kell lennie, mert bármivel vacakolsz, bármibe merülsz bele, egyszer csak csobban, s tolod félre, törlöd le magadról, felejted el, amit addig, s futsz a félhomály irányába, kimelegszel, érzed, hogy közeledsz, hogy itt lesz, s ha mégse, akkor a tehetetlen toporgást, a bűbájos semmittevést, a lenézett megtehetőt, a részleteket kell majd még pontosabban, még türelmesebben megcsinálnod, elviselned.

„A bécsi gyorssal érkezem” – táviratozza a főpolgármesternek Csontváry Kosztka Tivadar. Jön haza, hozza a világmindenséget, valakinek, felelős embernek azonnal meg kell néznie, láttamoznia kell, vagy legalábbis nyilatkoznia arról, hogy hol, mikor épül föl majd a csarnok, ahol minden képe elfér, levegősen, jó megvilágításban, s ahol a kíváncsi publikum, a haza minden lakosa megnézheti majd, elcsodálkozhat, örvendezhet, átélheti a végtelent, a legfőbb boldogságot. Bizonyára tűkön ülnek már, várják már, keblükre ölelnék már, készül az üdvözlő beszéd, próbál a katonazenekar, csak nehogy a fiumei gyorshoz menjenek ki. Mindez az utolsó pillanatban, csomagolás közben villant át az agyán, bár már korábban is gondolt rá, csak nem volt biztos benne, hogy illő dolog-e. Már tudja, nem tehet mást. Az is eszébe jutott, hogy legjobb lenne talán a miniszterelnöknek sürgönyözni, de hát ő Budapesten akar kiállítani, s nehogy a főpolgármester megnehezteljen rá. Legutóbb Iglón érezte ezt, ezt az érzést ilyen erősen és tisztán, amit most, amikor ott 1880. október 13-án a bal tenyerében azt a háromszögletű kis fekete magot megpillantotta, s megszólalt a hang, hogy „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél”. Csak nehogy a másik vonatnál várják… „Ez megőrült… ez egy őrült! – kiabál ki a nyitott ajtón a főpolgármester. Hozza be már azt a kávét!”

„Ha nem megy az írás, akkor azt írd meg” – tanácsolja L., aki évek óta csinálja ezt. (Ezt is.) Mint a cirkuszos, földobja a kötelet a levegőbe, az ott megakad, fölmászik rajta, megtapogatja a végét, húzogatja, erőlködik, mintha ki akarná bogozni, le akarná szakítani, de nem sikerülne. Körülnéz, integet, mosolyog, s meg-megállva közben, lassan visszacsúszik a porondra, meghajol, megfogja, megrángatja, s a kötél melléje esik. Fölveszi, még egyszer meghajol, hátat fordít, kimegy, kész. Tapsolnak, csodálkoznak, nézegetnek fölfelé. Tudják, hogy becsapták őket, de szép volt. A legszebb, ahogy bejött, hisz nem a lábán, hanem kézen állva jött be, s a lábával, a két sarkával a fenekét, a fenekén a lyukas nadrágját rugdosta, s aztán is cifrázta, kunsztozott, beszélt-nevetett végig a mutatvány közben. Mintha az lenne a lényeges, ahogy bejön, kimegy, ahogy a kötéltől kipirosult tenyerét nézegeti, odamutatja a közönségnek. A szöszölés, a szövegelés, a részletek. Ahogyan megtörténik az egész.

Február elseje, reggel van, mínusz tizenöt fok. Három hónapja szinte egyfolytában tart a kemény tél, hóval, faggyal, ijedelemmel. Járkálni szeret benne, ülni, feküdni nem. Az éjjel is fél kettőkor felébredt, s ötig, fél hatig nem tudott elaludni. Ilyenkor, ha valamiképpen el akarja fárasztani magát, akkor a bal oldalára, a szívére fekszik. Csakhogy ezt nem sokáig bírja, nyom a melle, nyugtalan lesz. Ha mégis elalszik így, akkor légszomjjal, fulladozva, rémülten riad fel, s mozdul el, veszi a szándékos mély lélegzetet. Az az érzése, hogy ha nem nyomott volna meg valaki az utolsó pillanatban egy gombot, ha valami, a legvégére beépített szerkezet nem csengetett volna, nem lépett volna működésbe, meghalhatott volna. Feszül, forgolódik, s ha reggel öt óra, fél hat körül negyed órára, fél órára visszaalszik is, oda az egész délelőtt. Csak a félálom, a bizsergés marad. A pánt a mellen, a ropogó, meszes nyakcsigolyák nesze, a vér a nagy, fehér sivatagon át, ahogy az agyba fölér, belezsibbad. S a lassú dob, ami úgy tűnik, átüti a falat. Az el lehet kezdeni, a meg lehet csinálni, s kiderül hamar, hogy mindennek csak az elejét. Vagy azt sem.

Ady Endrének szerződése volt az újsággal, hogy a hét bizonyos napján, meghatározott óráig küldi az új verset. Ezért kapta a pénzt, amiből élt. Megesett, hogy a küldönc ott toporgott, krákogott, köhécselt, idegeskedett az ajtaja előtt, amíg a vers elkészült, s kezében a még „meleg” kézirattal rohant a nyomdába, ahol ő kapott ki, hogy hol a búsban bámészkodott mostanáig, miatta áll a szám. Milyenek az olyan versek, prózák, egyebek, jók lehetnek-e, amik így születnek? Nemhogy rendelésre, hanem az utolsó pillanat súlya alatt, az idő présében, a mindenképpen-meg-kell-csinálni kíméletlen feszültségében. Ady a példa rá, hogy lehetnek jók, kitűnőek, s lehetnek gyengécskék is. Tehát a lelkiállapot és a kozmikus gyújtópont egybeeshet. Az, hogy Ady Endre hány kéziratlapot tép össze, dob egymás után a papírkosárba, s hogy végül melyik lesz az, amit, kinyitva az ajtót, átnyújt a futárnak, az nemcsak az ő akaratán, ítélőképességén, tehetségén múlik, hanem azon is, hogy hány fok van a szobában, besüt-e a nap az ablakon, veszekednek-e a szomszédban, lehúzta-e a szobalány a paplan huzatát. S millió effélén. Mentség persze nincs.

Az-e az alaphelyzet, hogy amikor tollat veszel a kezedbe, azért teszed, mert tollat fogni, forgatni, nagyszerű dolog, mert imponálni akarsz, olyasmit leírni, elmondani másoknak, ami bizonyára érdekli őket, tetszeni fog nekik, mi több, amit, úgy érzed, te tudsz csak, vagy te vagy képes a leginkább, a legszebben, a legjobban elmondani? Nem! Nem érdekelnek mások, nincs a képben senki sem, aki várná, hogy mit szólsz hozzá, hogy akkor most te miképpen nyilvánulsz meg, vagy-e egyáltalán. Számodra (előtted) a „gond” van, a gondolat van, az, amit annak érzel, s kidobogsz, körbejársz, körbetapogatsz, megpróbálsz szavakba fogni, helyére tenni, oda, ahol úgy véled, a helye van, s a tevékenység, a lüktetés közben, a már odahagyott, „rendbe tett” részletekre tekintgetve, azokat megérintve, tovább gondolva csinálod, csinálgatod valami érzékeiden és tudatodon túli, valami emberen túli erőnek, igénynek, mozgásnak engedelmeskedve.

„Az irodalom elhagyta olvasóját.” Valami ilyesmiről beszél a koszorús irodalomtörténész, egyetemi tanár, kimondva-kimondatlanul a posztmodern és egyéb modern írókra kenve a felelősséget (akik „egyébként nem idegenek tőle”) azért, hogy a „nép” nem olvas irodalmat. Az írók elrejtőznek, egymásnak és a beavatottaknak írnak, a közönség meg olyan, amilyen, nem képes követni az írókat. Móricz vagy Illyés meg Nagy László bezzeg úgy írtak, hogy minden olvasói réteg megértette őket. „A hatvanas években ezer ember volt ott egy-egy Nagy László-esten, az estet többször is meg kellett ismételni. Sánta Ferenc Húsz órája, de még Fejes Endre Rozsdatemetője is évekig téma volt, mindenki elolvasta őket, beszélt róluk.” Igaz, teszi hozzá, hogy csak az irodalom mondott ki, mondhatott ki sok mindent, amit ma a politika mond ki, de hát még sincs rendben, mert… Nem teríti ki, de azt szorongatja, hogy az irodalomnak „feladata” van, az irodalom is felelős azért, ami történik, s hogy tehát a mai írók tehetségtelenebbek, mi több, hitványabbak a régieknél, hiszen nem vállalják a feladatot. Észre sem veszi, hogy ugyanazt mondja, amit negyven éven keresztül a politikusok mondogattak, s még ha igaz lenne is, akkor most kivel szemben? Melyik párttal szemben? S hogyan a sok ezer elveszített olvasóért, ha nem a szexszel, a krimivel, a fantasztikummal, s persze: játékkal, botránnyal, döbbenettel? S ha minden kornak olyan írói és olvasói vannak, amilyeneket megérdemel?

A korszakalkotó nagy mű, a kiváló alkotás nemcsak attól nagy és kiváló, mert az írója annak csinálta meg, hanem attól is, hogy mások: egy ember, több ember, tekintélyes emberek, hatalmasok elkezdik mondani, elhíresztelik róla, hogy kiváló, s hogy hozzá fogható nem született, s hogy ami kicsit is hasonlít hozzá, az ez meg az a patinás mű a régebbi korokból, idegen országokból. Ez az egy ember, több ember, tekintélyes ember, ha már egyszer azt mondta, s ha már a rangja, szavahihetősége, hatalma „függ tőle”, mindaddig nem szűnik meg mondani a magáét, amíg mindenki, az általa, általuk mindenkinek minősített szakmai és általános közvélemény el nem ismeri, meg nem nevezi, ki nem tünteti a nagy művet. Érdeklődéssel, népszerűséggel, érdemjelekkel. De a következő nemzedéket, s az utána következőt ez nem nagyon érdekli. A művet ítéli meg. A saját érdeke, értékrendszere, szeszélye szerint emeli magasba vagy tapossa a földbe.