Az okos diktátort, azt szeretik

Mennyi repedés, vakfolt, pára, por, légypiszok a tükrön, amiben a többieket látod. S ha megmozdulsz, nemcsak a tükörre eső fény szöge, hanem veled együtt a tükör is mozog. Egyiktől távolabbra, másikhoz közelebbre kerül, miközben a tükrözöttek, ők maguk is elforognak. Ezért, hogy a sarkok, mint a törött üvegcserép, beléd állnak, fölsebeznek, s vérzik, fáj ott is, ahol nem vártad. Ezért, hogy könnyen összezavarodsz, nem tudod eldönteni, te vagy-e a hibás, vagy az, akit másnak látsz. Toporogsz, leguggolsz, fölállsz, billegteted, szeretnéd, ha ugyanazt mutatná. A mozdulatlan, a történet előtti állapotot állítanád vissza, azt, amivel úgy tűnt, semmi dolgod, amihez képest itt, vagy ott vagy, ami mérhető akkor is, ha semmit sem csinálsz. Ha ott maradtál volna, ha képes lettél volna ott maradni, a többiek akkor is elmozdultak volna. Nincs másod, mint a tükör leporolása, fényesítése, újbóli beállítása, s ennek a tevékenységnek a folytonos ismételgetése, hogy akik a sajátjukat nézik, hogy ezt legalább lássák. Nem mintha hazudni akarnál nekik, csak hogy legyen viszonyítási pontod. „Felelős vagy-e a világ állapotáért?” – kérdezgetik. Sőt állítják! S mintha ez, ez a púp a hátadon, ez kapcsolna össze a többiekkel.

A filmbéli, a színpadi erős, okos ember, aki elfogja, legyőzi, becsukja, megöli helyetted a gyilkost, a rosszat; a csapat, a kosárlabdacsapat, a futballcsapat, amelyik legyőzi helyetted a gyengébbet; a bátor, leleményes, ügyes űrhajósok, akik leszállnak helyetted a holdon; a politikusok, akik kormányozzák, kormányoznák az országot és közben nagyokat hazudnak helyetted; a híres nagy írók, akik megírják, a szorgalmas olvasók, akik elolvassák helyetted a legjobb műveket; a hülye háborúk és a terroristák áldozatai, akik meghalnak helyetted… helyetted, helyetted, helyetted… mintha te csodálkozva vagy rettegve, biztonságban és együttérzéssel néznéd, nézhetnéd s megúsznád, megúszhatnád csak, s legfeljebb elgondolkoznál, elbeszélgetnél róla, vagy még azt sem, mert nem érdekel már, mert a magadét, a magad dolgát szeretnéd, akarod már megcsinálni végre, s mert te akarod a magadét, s mert úgy érzed, káprázat, becsapás, szédítés, hogy helyetted bármit is, még ha te arra képtelen vagy is, még ha a körülményeid és a lehetőségeid foglya vagy is, akkor is ott van, amit neked kell, amit helyetted senki sem fog…

A csinálás, a tevékenység öröme, az amit nem is fogalmazol meg, csak érzel, átélsz, miközben azzal, olyasmivel foglalatoskodsz, amihez kedved van. Nem kell, hogy a világot akard kimozdítani a helyéből, az effélék rendszerint nem az akaráson múlnak, csak később derülnek ki, amikor már túl vagy rajtuk. Az öröm, amiről szó van, a jó levegő, a napfény, az egészség vagy legalábbis arra az időre az elfeledkezés a betegségről, az egyik öltés a másik után, az egyik téglára a másik, az egyik jó szó után a következő, s valami olaj, hely, pillanat két pillanat között, ami magától értetődővé, gördülékennyé, könnyűvé teszi, ami összekapcsolja, egymás mellé szelídíti, mozogni segíti, serkenti a működést. Nem a szorgalmasok, a versenyzők, a kapzsik, a folyton túlteljesítők vagy túlteljesíteni akarók fáradságos, harsány, mulandó öröme, amit mindig beárnyékol, nyomaszt, megzavar a következő, a még nagyobb akadály léte, amit le kellene, jó lenne legyőzni, megszerezni, megölni, hanem a maguk, tehát a természet tempóját követők, a szürkék, a fű a fűvel, a rengeteg a rengeteggel, a hasonló a hasonlóval, az egyik szívdobbanásra a másik végtelen öröme, olyan tudás és érzés, amelyet befolyásolni nem, csak észrevenni és átélni lehet, s ami ha észrevétlen marad, ha érzéketlen vagy iránta, akkor átok lesz a nappalod és az éjszakád, utálni fogod, elrontod ott is, ahol a saját érdekedben feltétlenül jól kellene csinálnod. Mekkora rész fakadhat a körülményekből, s mekkora az, aminek te magad vagy az oka? Ha tiszta vagy, ha nincs benned számítás, ha képes vagy önmagadat a helyeden látni, akkor kiderül, hogy rajtad múlik, s csak hátrébb kell állnod, összébb kell húzódnod, közelebbre kell nézned.

Nem a gondok, a nehézségek folytonos hangoztatása, a nyafogás, a tehetetlenkedés, a felelősség másokra hárítása, hanem a cselekvés, a tett, ha csak egy nagysándori kardvágás is, az imponál, az kell a tömegnek, sőt, ha nem csupán megteszed, hanem valamilyen módon kényszeríted őket is, hogy megtegyék, vagy olyan helyzetet teremtesz, hogy maguktól megteszik, kénytelenek megtenni, az még inkább lenyűgözi őket. Példa kell, főnök kell, vezér, atya kell nekik, aki tudja, s aki vállalja a felelősséget, aki szükség esetén „elviszi a balhét” is. A kemény, az erős, aki néha oda-odasóz, elveszi tőlük, amijük van, de aztán újra kiosztja, aki megjutalmazza, megbünteti, de biztonságban tartja őket. Az okos diktátort, azt szeretik. Mennyi lehet ebben az állati ösztön, s mennyi az emberi butaság, félelem, tapasztalat? Hogy az okosabbak, ügyesebbek, erősebbek, a faj fennmaradása a fontos, s hogy ezért alávetik magukat, tűrnek, szót fogadnak. S csak akkor, ha valamit elvét, ha kiderül róla, hogy nem igazán erős, csak durva és kegyetlen, ha nem igazán okos, csak ravasz és hazug, ha nem igazán ügyes, csak ügyes barátai vannak, hogy akkor előbb-utóbb egyszer csak agyonvágják, kisöprűzik pereputtyostul, s akkor minden összezavarodik megint, és sok-sok picike, nyavalygó főnök lesz csak, és gondolkozni kéne, mindenkinek külön-külön kéne gondolkoznia, sőt, tennie valamit a saját belátása szerint, de mind arra vár, azért kiabál, könyököl, húzódik hátrébb, hogy helyet adjon, hogy legyen méltó helye annak, aki jön majd és megmondja, és rájuk kényszeríti.

Ha átengeded magadat az indulatnak, a rettenetnek, a keserűségnek, ami áttörte a gátat, s özönlik, magával sodorna, ha a világot, a hazát, s persze téged magadat is folyton megmenteni, jobbá tenni, beavatni, magukévá tenni, felelőssé tenni akaró politikusok, adókivetők, adószedők, hatóságok, hírvivők, hírmagyarázók, kisbírók, falufarka pletykafészkek, szarkeverők, potyázók, blöffölők szánalmas és pöffeszkedő, hiú és ravasz, a hatalom által megszédített, a pártjuk által karámba kényszerített, s a karámon belül a csorda méltó tagjává nemesült urak, uracsok, jóemberek lendületét, habitusát, észjárását, önigazoló logikáját egy pillanatig is elfogadod, ha hagyod a szerkezetet, s hogy abban neked ezt meg azt kell, kellene tenned, mert különben megáll, mert a többiek, vagy ők, akik a többieket nagy hangon képviselik, vagy legalábbis azt hirdetik magukról, akkor rajtad is behajtják, ami szerintük rád tartozik, s ha mintha közéjük tartoznál, ordítozni, erőszakoskodni, okoskodni, hazudozni kezdesz, s merthogy rögtön észreveszed, s észreveszik ők is, hogy kilógsz, hogy sem velük, sem önmagaddal nem vagy már azonos, s ha csak elképzeled és átéled mindezt, már a gondolatától összezavarodik a világkép, össze a létezési rendszer, ami a sajátod, s amit, azt hiszed, ismersz, ami szerint a szemlélés, a megjelölés, a megítélés a dolgod, az, amire képes vagy, akkor áldod a sorsot, s azokat az erőket, amelyek megengedik, hogy azt teheted, amit teszel, s ha tetszik, el is gondolkodhatsz rajta.

A tehetség szorgalom nélkül alig több, mint a szorgalom tehetség nélkül, s úgy tűnik, hogy a világot, rövid távon legalábbis, a szorgalmasok, a folyton tüsténkedők irányítják. „Márta, Márta, szorgalmas vagy, de egy a szükséges dolog, és Mária a jobb részt választotta” – mondta Jézus a ház körüli, háztartási munkákba merülő Mártának, miközben Mária a lábainál ült és a tanítását hallgatta. Mindennek megvan a maga ideje, s ha a Mester van a hajlékunkban, ha végre itt van, akkor hagyjuk a fenébe a sütést-főzést-takarítást, hallgassuk Isten szavát és meditáljunk, hogy legyen mihez igazodnunk, ha magunk leszünk majd, ha a munka lesz csak, ha a saját eszünkre, leleményünkre, erkölcsünkre, hitünkre leszünk utalva, s ha elindulni, mozogni, szárnyalni szeretnénk. Az a „jobb rész”, ha megismerjük önmagunkat, ha a lelkünk rendben van. De Márta miért nem tudta ezt magától? Miért a keze, az elvégzendő munka tartotta fogva? A tevékenység közben, a tárgyaktól, a keze nyomán megéledő, működő lakástól-környezettől nem kapta-e meg ugyanazt a lelki nyugalmat, tudást, bölcsességet, amit Mária a szavakból, igékből? A szó, a beszélgetés, a másik ember meghallgatása olyasmibe kapcsol be, ami a tárgyak, az élet fölötti magasság? Az elmélkedés, még ha haszontalannak tűnik is, nem alávalóbb a söprésnél, a mosásnál? Ha Márta lankadatlan szorgalommal süt, főz, takarít, eteti a jószágot s dudorászik közben, s belefolyik a láthatatlan lüktetésbe, nem éppen olyan „szükséges dolgot” csinál-e, mint Mária? Nem csupán a „lélekkel”, a „tehetséggel” s a velük összefüggő időzítéssel van-e baj? Nem a tudatán felüli, kívüli erő, hatalom intézi-e, hogy végül is mit választ?

Ha valami nehezet, kellemetlent, szokatlant kell megcsinálnia, azonnal eszébe jut ezer más, amit még mindig nem végzett el, s ami most egyszerre fontosnak mutatkozik, és sokkal könnyebbnek annál, aminek eddig látszott, s különösen annál, amihez most hozzá kellene kezdenie. Mintha a függöny mögül, mintha varázsütésre teremnének ott, készen arra is, hogy közreműködjenek a saját fölkoncolásukban. Ha tetszik, ha nem, csinálni kell őket, s jólesik a csinálásuk, könnyű, örömteli, némelyik gyorsan el is készül, mintha bemelegítés, edzés lenne, s a tudatalattija, a reflexei végeztetnék, vezérelnék, hogy erősítsék, ügyesítsék, hogy a nehezet, a kellemetlent, a szokatlant, a rosszabbat, ami elől menekül, hogy azt is mégiscsak megcsinálja, képes legyen megcsinálni, ha egyszer ott áll majd előtte, és nem tehet mást. Ez a „helyette”, ez az önfeledt gyakorlatozás, ez a próba tehát örömöt, sikerélményt, beteljesülést is jelenthet, s ha a pillanat szorításában, de a végtelen ütemére történik, még az is megeshet, hogy ugyanazzal a lendülettel azt is megteszi, elvégzi, amitől fél, viszolyog, hogy közben elmúlik az elkülönözés, ami a személyiség egyszeriségéből, önvédelméből, bizonytalanságából, kiszolgáltatottságából, „szabad akaratából”, tehát a korlátaiból fakad, s kifényesedik a háló, amelyben a tudata, mintha a saját árnyéka lenne, mindig mögötte halad.

Ha valaki mélyről jött, s nem ismeri ki magát a magasságokban, ahol azonnal és folyamatosan meg kellene kapaszkodnia, el kellene vegyülnie, s bizonyítania kellene, hogy ugyanolyan, s ugyanarra képes, mint akik születésüktől kezdve vagy nagyon régóta ott vannak; ha valaki azért, mert túl alacsony, vagy azért, mert túl magas, vagy mert vak stb., kirí a többiek közül, akik szinte mind ugyanolyanok, s tizenketten vannak egy tucatban; ha valakinek más a bőrszíne, a hangszíne, a habitusa, az erkölcse, a hite, az istene, s ahelyett, hogy megpróbálna alkalmazkodni, s kitanulva a hely és az idő kényszeréből, ami a megmaradásához, az ott maradásához okvetlen szükséges, nem tagadva meg semmit, de olyanná téve magát, hogy eszébe se jusson senkinek, hogy honnan jött, hogy néz ki, csak az, hogy nélkülözhetetlen, hogy milyen jó, hogy itt van, hogy ide jött, s nem máshová ment, ha ehelyett tehetetlenkedik és nyafog, kérkedik és hisztizik, feltűnősködik és követelődzik, ha bajt kever, azzal csak a helyzetét nehezíti, a barátait hozza zavarba, a figyelmet irányítja magára, s ha ráadásul kiderül, hogy nincsenek is különleges képességei, csak a kukac van a fenekében, akkor azonnal a helyről, ahonnan való, a származásáról és a külsejéről fognak beszélni, abba kötnek bele, amiről nem tehet, ami mellékes bármely magasságban, s különösen akkor, ha abban egyetértés van, hogy itt jobb, mint lejjebb volt, s hogy feljebb még jobb lenne, s hogy akkor hogyan tovább.

Pörög benne, villog, feszül, kimerevít-élesít egy-egy képet, működik az öntudatlan felvevőgép, ami minden dimenzióban: ismertben és ismeretlenben „fölveszi” a történetet, azt is, ami a másokkal való kapcsolatában, a tudatán kívüli viszonylatokban, s azt is, ami a testében, a gondolataiban esik meg, s annál sebesebb a forgás, vakítóbb a kép, minél közelebbi az esemény, minél erősebb az inger, minél inkább a bőrére megy a játék, s mindaddig ismétlődik, amíg egy újabb élmény el nem szakítja, hátrébb nem löki, vagy az idő múlásával bele nem ivódik belőle a mélyebb rétegekbe, ami fontos, s el nem veszik a ködben, ami pára. Nem is jó, nem pontos az, hogy felvevőgép, hiszen mint a permetlé a fába, a falevélbe, mint a szemerkélő eső, a szállingózó hó a földbe, úgy ragad bele minden részecskéjébe, sejtjébe, zsigerébe, s vizsgálja meg, fogadja be vagy taszítja el külön-külön mindegyik a legártatlanabb szót is, a legnagyobb pofont is, az örömöt, a bánatot, a simogatást és a félelmet is. „Kérem, itt az univerzum forog.” Egyik fele éppen lefelé fordulóban, a másik fele lent. „.Mit akar ez az egy ember, egy ember?” – villan az űrbe a gyerekjáték kérdése. Tényleg, mit akar? Lefogni! Elfenekelni! Agyonvágni! Valaki igazságtalan volt vele, s mindenütt ott van. Mélyebbre ivódik, mint a jótevői. S mit ad Isten, ettől kap erőre, s menne neki, ha kell, Ninive királyának, biztosának is.