„Ha tettet elmulaszt valaki”

Valakinek (valaminek?) az a jó, ha bűnösnek érzed magad. Nem számít, hogy elkövetted-e, csak meséld be magadnak, csak hidd el, csak kínozzon a tudat. Ha nem te, akkor apád, anyád, valamelyik ősöd, rokonod, gyereked, bizonyosan. Leszakította, megölte, elképzelte. Ennek az érzésnek emberarca van, és emberi mérete, akkor is, ha isten vagy ördög, anyag vagy szellem, egy falevél vagy egy galaxis gerjeszti. Ha elfogadod, akkor azt csinál veled, amit akar. Félj! Legjobb, ha nem is tudod, hogy mitől. Csak azt, hogy bármikor megbüntethetnek, s hogy meg is fognak büntetni. Ha megúszod, akkor azért. Valamit elmulasztottál, valamit elhallgattál, valahol ott voltál, valahol nem voltál ott. Neked több van, szebb van, jobb van, s bizonyára csaltál, azért. S egyébként is! Milyen alapon? Kevesebbed van? Gyengébb vagy? Csúnyább vagy? Rosszabb vagy? Ellustálkodtad? Elkótyavetyélted? Elpuskáztad? Mit akarsz? Leüthetnek az utcán, betörhetnek a lakásodba. Kiforgathatják a zsebeidet törvényesen is, gátlástalanul. Szorongj, készülődj, védekezz, menekülj. Dől a hangszóróból, a képernyőről, az újságból. S akinek a hangját hallod, a szövegét olvasod, a képét látod, a jól szituált, a jól ápolt, a bájos riporterek, szerkesztők, bemondók, miegyebek, mintha fogalmuk sem volna róla, hogy mit közölnek, mit működtetnek, csak tömik bele, préselik bele, kavarják, még a szájuk szélét is meg-megnyalják.

Azt szeretted volna, ha veled örülnek, s még inkább, ha annak örülnek, aminek te, sőt, ha a te örömödnek örülnek. Néha már-már kiugrottál a bőrödből, a dolog, a világ és a közted lévő kapcsolatban úgy tűnt, hogy valami nagyon nagyot vittél véghez, hogy átélted a pillanatot, amit az egyszeri és mulandó, az értelemmel megáldott és az érzékeivel még azon túl is a mindenséggel kacérkodó ember a beteljesüléskor átélhet, s hogy ezt mindenkinek tudnia kell, el kell ismernie. Aztán meg, amikor rádöbbentél, hogy szinte mindenki ugyanezt éli át a saját pillanataiban, s eszerint jogosan várja, amit szeretne, hogy őt dicsérd, s nemcsak, hogy vele örülj, ünnepelj, hanem, hogy ismerd el, hogy azon a fokon te soha, hogy a te beteljesüléseid csak másod-, harmad- vagy sokadrendűek az övéhez képest, s hogy nem igaz, ez nem lehet igaz, s dühöngeni, majd kacagni kezdtél, hogy lám, a mindenségnek produkáljátok magatokat, de csak egymáshoz képest mérhető a teljesítményeteket és az örömötök, hogy tehát nyugi, balekok vagytok mindannyian, s legfeljebb mint a gyerek, úgy várhatod a simogatást, az ölelést, a dicséretet, mert minden lehetséges még, akkor, csak akkor láttad, hogy milyen gyarló, és milyen kicsi vagy.

Ó, a csúnyák, a gyengék, a kicsinyek, a maflák, a mindig későn érkezők, az örök vesztesek, s a legtöbbször már önmaguktól félreállók, akiken átnéznek, átlépnek, akiket félrelöknek, letorkolnak, eltaposnak, akik nem számítanak, akik mellett elsüvít az egész a maga nagyképűségével, ügyességével, okosságával, erejével, erőszakosságával, természetes és mesterséges kiválasztódásával-kiválasztottságával, őrületével gömbölyűségével, akik nem is irigykednek, nem szomorkodnak, nem is lázadnak már, csak vannak, mint a behorpadt bádogtetőn az esővíz, mint síkos úton a kopott autógumi, mint két domb között a mély völgy, amelybe le kell ereszkedni, s amelyből föl kell kapaszkodni, akkor is, ha át lehet röpülni felette, akik egyszer csak állnak ott, mint tehéncsorda az autópályán, akiket újra meg újra fel kell fedezni, ki kell kerülni, el kell tenni az útból, mert hiába, hogy a szép a széppel, az okos az okossal, az erős az erőssel, a gazdag a gazdaggal, a gengszter a gengszterrel, s keresztül-kasul egymással, ha ezek mindent tudnak, de semmit sem mondanak, ha nem versenyeznek, nem akarják elvenni, de az övék, ha el lehet feledni őket, de emlékezni kell rájuk, ha mint a tőkesúly a vitorlást, ők tartják függőlegesen a világot, ha torkig vagy magaddal, de képtelen vagy a változtatásra.

Ha már eleget tehetetlenkedtél, s hagynád ott, kezdenél bele valami másba, olyasmibe csak, hogy például dél van, megmelegíted az ételt, vagy levetkőzöl, átöltözöl, mert el kell menni, be kell fizetni a fűtési díjat, a vízdíjat, az adót, ha már más úgyse megy, akkor legalább ezeket kerítenéd sorra, ezeket, amihez nem kell előkészület, erőlködés, ész, semmi, csak a mechanikus, az ezerszer elvégzett mozdulatok, szavak, mimikák, s amelyek mégis, mint a víz a partokat, összekapcsolják a sötétséget a világossággal, a toporgást-tanácstalanságot-kétségbeesést a cselekvéssel, az elveszített időt-alkalmat a lehetségessel-megtalálhatóval, s ráadásul a kezedbe akad egy cédula Weöres Sándor versével, amit egyszer valahonnan kiírtál, az a címe, hogy A tragédia tartalma, s talán nem is vers, inkább egy bölcs keleti mondás visszhangja, négy sor az egész és így szól: „Ha tettet elmulaszt valaki / láthatatlanul ott van / az a másik / aki megteszi”, s eltűnődöl, hogy tehát végig itt állt mögötted, járkált utánad a lakásban, ült az asztalodnál, s most is itt van valahol, elkezdhetnéd keresgélni, elkapni, agyonvágni, hogy végre csinálj valamit te is, mert mindent ő fog már, s jaj neked, véged van, elemésztheted magadat, emészd el minél előbb – akkor egyszer csak, mintha megfogná a kezedet s elindítana, s mintha eddig is csináltad volna.

Ha önként adsz föl helyet, próbáld meg minél gyorsabban elvágni a hozzá kötő szálakat, levagdosva magadról azokat a kötélvégeket, láncdarabokat is, amelyeknek a másik vége már szabad, de ott éktelenkednek, laffognak, lógnak rajtad, állandó sajgást okozva, s újra meg újra arra kényszerítve, hogy eltűnődj, jól döntöttél-e, s amíg ki nem kecmeregsz a cafrangjaikból, azt a helyet sem tudod igazán birtokba venni, ahol úgy érzed, megkapaszkodtál, mi több, kapaszkodnod sem kell, akkora biztonságban érzed magad, s merthogy odalátsz az elhagyottra, s oda-odanézel mindaddig, amíg végleg ki nem téped magadból az utolsó sóhajt is, ami az örömökre, a szép és hasznos mozzanatokra emlékeztet, merthogy azok is voltak, amelyek miatt, s nem vitás, hogy miattuk annyi ideig mégiscsak ott időztél, pillanatok, helyzetek, amelyekben igenis jól érezted magadat, amelyek alakítottak, erősítettek, s olyan erőssé tettek, hogy egyszer csak fölálltál, elfordultál, eljöttél, mert undor fogott el, mert akkora volt a hamisság, a fontoskodás, a pöffeszkedés, az összefonódás, a végtelen egérszag, hogy attól kezdve egyfolytában okádtál volna, s még szerencse, hogy hirtelen magadban tudtad tartani, s így sem a bandázó gyalogságot, sem az öntelt tisztikart, sem a demagóg parancsnokságot, senkit sem hoztál olyan helyzetbe, hogy mosakodnia vagy sajnálkoznia kelljen… ha önként adsz föl helyet, ne nézz hátra, mert sóbálvánnyá változol.

Nézed a csoportképet, az örökkévalóságba akasztott tekinteteket, az elegáns öltönyöket, frizurákat, s ahogy balról-jobbra egyik arcot a másik után szemügyre veszed, szinte mindegyik megéled, beszélni, árulkodni kezd. Bankárok, cégvezetők, képviselők, városi vezetők, pártvezetők, újságírók, egyebek, az elit, az itt-és-most színe java áll előtted, akik nem csupán a képen mögöttük látható, étellel, itallal megpakolt asztalokról veszik el a következő pillanatban, ami tetszik vagy ízlik nekik, hanem az ország, az élet asztaláról is rendre megszerzik, képesek megszerezni a legjobb, a jobb, a közepesen legjobb falatokat. Többségükben negyvenen, sőt, ötvenen felüliek, s tíz éve, húsz éve is ott álltak, legfeljebb más elrendezésben és arányban, de ott álltak a képeken. Öt-hat évvel ezelőtt kicsit hátrébb húzódtak, csak a fél arcukat, a vállukat, a fejük tetejét lehetett látni, vagy azt sem. Aztán, ahogy fordult a színpad, lassacskán megint az első sorba kerültek, s ők játsszák a jelenetet. A szakmát ismerik, bármely szerepet el tudnak játszani, elveiket a szereppel együtt képesek megváltoztatni. Az a fő, hogy a színpadon maradjanak, ismerjék a végszót, összetartsanak, s a gázsit maguk oszthassák el. Átmenetileg abba is beleegyeznek, hogy ne a legmagasabbat vagy a magasat kapják. Igaz lehet, hogy nincs másik társulat? Hogy akik annak képzelik magukat, önjelölt ostobák csak? Az, hogy szidják, becsmérlik ezeket, hogy irigykednek, sopánkodnak, sajnáltatják magukat, az nem másik darab, csak a közönség reakciója?

Állt az elnök a közönség előtt és folyt belőle a lé. Valami langyos, savanyúcukor szagú folyadék, ami akárkiből folyhatna, ha odaállítanák az előadói asztalhoz, és este hétkor kinyitanák rajta a csapot. Nemcsak az ajka, a nyakkendője és a pocakja, de az arca, a homloka, a haja is ragyogott. „Te, ez minden irányban spriccel” – jegyezte meg valaki, miközben megtörölte az orrát. „Hordozható falikút”, „vándorsörkimérés”, „lukacsos lopótök”, „gumibugyifényező”, „lóhúgynyílás”, tett rá egyik a másikra, de mindenki jólneveltnek mutatkozott, bólogatott, föl-fölnevetett, s az a néhány is, aki közben kiment és többé nem jött vissza, az is csak föl akarta hívni magára a figyelmet. Egyébként ez most a legjobb elnök. Bárhol fölállítható, megcsapolható, működik. Azt is mondhatnánk, hogy kapós, sorban állnak érte, előjegyeztetik ráfizetnek. „Két lyuk között a legrövidebb út az elnök.” Így! Tud valaki mást? Hát akkor? Mire jó, ha játszod az eszedet, hogy inkább kerülővel vagy semmiképp? He? Minek mentél oda? Az, hogy még mindig kíváncsi vagy, az is csak szép hazugság. Mit akartál? Beleköpni a képébe? Levizelni az asztalt? S mert gyáva voltál, savanyú a szőlő? Undorodsz? Kitől jobban? He?

Mennyi locsogó-fecsegő ember. Holott a többség csak mint a visszhang, vagy mit a hangerősítő, valaki másnak, másoknak a szavait, gondolatait adja tovább, erősíti föl, színezi, szajkózza. Mióta fülhallgatókból, kicsi dobozokból, ládákból, villogó ernyőkről úgy jön a szöveg, hogy válaszolni nem lehet rá, tehát megcáfolni sem lehet, visszabeszélni sem lehet, egymással közösen gondolkodni sem lehet, arra késztetni, kényszeríteni sem lehet a beszélőt, hogy újragondolja, hogy elgondolkozzék, mielőtt a következő mondatot kimondaná, mióta az újság, a rádió, a televízió, ez a média nevezetű keresztes pók behálózta a földet, hatalmába kerítette a megszeppent, kíváncsi, naiv, a felelősséget örömmel átengedő, a bűneit szívesen eltitkoló, a förtelmeket messziről közönyösen szemlélő embert, s azt sugalmazza neki, gyömöszöli bele, azzal szédíti, hogy ugyanolyan helyzetben van, mint akit hallgat, sőt, mint azok, akik a beszélőt, a különféle szerkentyűkből hallható szájembereket igazgatják, etetik, odateszik, elveszik onnan, mióta a világot hatalmában tartó erő (Isten? Ördög? Gravitáció?) a technikának ezt, a többség, az emberiség 90 százaléka által átláthatatlan, fölfoghatatlan formáját vetette be, alkalmazza, azóta a beszéd elszakadt a gondolattól, akármi megtörténhet megint.

Dehogy fogják önként átengedni a jobb helyeket, dehogy fogják ingyen, érdek nélkül megsegíteni a gazdagok a szegényeket, a „kapitalista” országok a „volt szocialista” országokat. Csak a csőbe mégy be, csak a kerítést festegeted magad körül, ha hiszel a szószéki dumáknak, s nem látsz át a ravaszságon, nem ismered föl a természet törvényeit, amelyek emberi ábrázatban is, alattomosan és kiszámíthatatlanul, a legmélyén a társadalmat is mozgatják, meghatározzák. Hogy mindig erő áll az erővel szemben, s mindig a nagyobbik győz, falja föl, olvasztja magába a kisebbet. Miért hiszed, hogy akiknek hatalmuk van, rangjuk, vagyonuk volt, van, hogy azok önmaguktól félreállnak, átadják, elengedik, megosztják veled, ha nem vagy erősebb, ha nem győzted le őket? Miért nem gondolsz rá, hogy az okosabbak, ügyesebbek az első adandó alkalommal visszatérnek, sőt, mint a talajvíz, mint a huzat, mint a szállongó por, mint a szú, ezer és ezer formában máris itt vannak, működnek, s minden azon múlik, hogy túljársz-e az eszükön?