Ha lenne túlsó vége

Tolja félre folyton, rátesz valamit, jut tőle egyre távolabb. S még csak nem is nyugtalankodik. Mintha akkor is együtt mozogna vele, ha ott hagyja, ha mint a hátán a zsákba (púpba?) belehajítana valamit, s menne tovább, hisz úgy is megáll, leül, s akkor szépen sorjában kiszedegeti, szortírozza, nézegeti, megcsinálja majd. Honnan az oktalan nyugalom, az ösztönös lüktetés, a bizonyosság, az irány, ami felé haladva szinte önmagától kiválasztódik, besorol, elfelejtődik? Mitől a sötét szemüveg, a fátyol, ami eltakarja, s úgy engedi látni, mintha a végtelenségig, az időben is, a térben is határtalanul csinálhatná, mintha minden a helyén maradna, bármikor megtalálható lenne, s akkor venné csak elő megint, ha szüksége lenne rá, ha az egész úgy igazodna, hogy szüksége lesz rá? Miért nem teszi meg, löki a gödörbe, amiről nyilvánvaló, hogy most kellene, s hogy véglegesen ide vagy oda? Volt, nincs, kész. Nem?

Amikor annyira kiürül, hogy csak az üres edény marad, egy belül fényesre csiszolt, kívül fekete koromtól szőrös rézüstöt lát. Áll a levegőben, valamivel a föld felett, alatta jeges hó, körülötte semmi. Tizenöt-húsz méterre tőle, ott van egy épület, annak is a fala látszik csak. A réz fénye és a hó fénye. Egyszer az egyikre, másszor a másikra néz. Ez az egyetlen elmozdulás, de ezt is utólag tudatosítja, s lehet, hogy meg sem történik. Kibírhatatlan a dermedtség, a hideg rézvörössel és a meleg koromfeketével odaszegezett fehér. Szándékosan és erősen a hóra koncentrál, ami, úgy tűnik, mégis s nemcsak az üst alatt, hanem a fal alatt is szökik, megy el, s egyre inkább hozzágörbül az ürességhez. Az üst, csak az marad, s tudja, hogy amikor majd alatta el, mert előbb-utóbb, mert mi következhetne más, hogy akkor bele fogja verni a fejét.

Érzi, hogy lejjebb ereszkedik, látja is a falakat, a párkányt a falakon, a fákat, ahogy emelkednek, ahogy minden emelkedik hozzá képest, s hallja is a fekete szárnysuhogást fölfelé, ahogy röpül el, szabadul meg tőle a tető. Nem tett semmi különöset, csak mint akit lefogtak, lekötöztek, kövekkel lenyomattak, szidalmaztak, s ujjal mutogattak rá, hogy ez is vele volt, ez is közéjük tartozik, s mint aki már csak azért is megfeszíti magát, s a szükségesnél is nagyobb erővel és hittel éli át, amit neki tulajdonítanak s amit vele cselekszenek, s azt is, amit csak ő tud, ami a legnehezebb, s íme, egyszer csak robban, megy szét, s íme, ösztönösen megnyomja a gombot, megszakítja az áramkört, s lebeg, esik lefelé, bele valami puhába, engedelmesbe, befogadóba, megbocsátóba, s ahogy egyre lejjebb, úgy lesz minden rajta kívüli hatalmasabb, s kezdi ismét a helyén látni ezt is, azt is, fedezi föl, hogy mennyivel gazdagabb, színesebb az egész, s ha nem öntelten és messziről, hanem a lehetséges legkisebbre húzódva össze, a keménynek, az erőszakosnak, az önmagát hatalmasnak képzelőnek a valóságosnál is nagyobb helyet engedve nézi és csinálja, mosolyogni lehet rajta.

Azt mondhatná, hogy rengeteg hely van. Ha például, a közepét (a hasát?) behúzza, s hátrébb (a falig?) homorít, s ha a végén még hanyatt is vágja magát, minden elfér benne. S elkezdheti nyugodtan nézegetni, megcsodálni, megismerni egyiket a másik után. Vagy csak érezni, tudni, hogy ott van, hogy nem lehetetlen, s hogy nem az falja fel őt, hanem ő lett úrrá rajta. „Meg kell az ember fiának házasodnia?” – kérdezték Szokratésztől. „Akár megteszed, akár nem, megbánod” – válaszolta. Ennyi csak, mondjuk. S hogy jókedved támad. Abszurdum, ugye, de már majdnem a közepe. Úgy fordul körbe, ahogy akar. „Tudja-e, hogy a háta mögött miket mondanak róla?” Állítólag ezt is Szokratésztől. „A hátam mögött meg is ölhetnek” – felelte. Nos, be lehet-e húzni annyira, hogy „háta mögött” ne is legyen? Buta kérdés. Az fogja, gyomrozza, öli, azzal kerül döntő viszonyba, ami szemben van, s ami, ahogy megy hátrébb, s maradnak el egyre nagyobb ívben a szélei (a karjai?), mintha mind az ölelésébe férne, s csak ráfújna valamelyikre, s az odébb csúszna, csak megérintené az ajkával, s az visszacsókolna, csak befogadná magába, s az lüktetne vele együtt. Mekkora űr! Hát akkor minek? Minek nyomakszik, robban, s akarja elnyelni?

Mint amikor kirakja, kiszedik a zsebéből a zsebkendőt, a bicskát, az erszényt, az igazolványt, a tollat, de még azt a húszfillérest is, ami ki tudja, honnan egyszer ott maradt, s azt a kavicsot is, amit az unokája talált, s tett oda. Igazoltatás? Motozás? Mosás előtti kiforgatás? Üres. Üres és meztelen. Szégyellhetné, szégyellnie illene magát, de egyrészt meg van ijedve, másrészt kíváncsi, fogalma sincs, mi történik. Mit követett el megint, hova keveredett? Mi ez a folyosó, ez az alagsori cella, ahol csak a szürke és hideg beton van, s a vizslató, kárörvendő tekintetek, a „hatalmunkban vagy”, a „most mutasd meg, híres”, a „kinyírunk” rácsai vannak, ahol a míves, válogatott szónak nyoma sincs, s a falon az áll, hogy „Kopogtatással kérjük, ne zavarjon” s hasonlók, s mindenki motyog, magában beszél, tapogatja, nézi, fitymálva arrébb dobja, ami az övé. Tévedés lehet, bizonyára valami tévedés, megtudják majd róla az igazságot, s bocsánatot kérnek, visszakapja, elengedik. Álmodik? Emlékezik? Kik lehetnek ezek? Mi lesz itt?

Ha ezt a picit fel tudná tenni oda. Oda fel, ami, ha kinyújtózik és lábujjhegyre áll, ha teleszívja magát levegővel, akkor bizonyára elérhető. Megpróbálta már, de nem sikerült. Pedig az ujja hegyével megérintette, s annyit nézte, annyiszor elképzelte már, hogy fölülről milyen, hogy ha nem olyan, akkor nagyon nagy baj van. Akkor azok az érzések, amelyek a testét feszítik, azok a gondolatok, amelyek mint a nyílvessző röpködnek belőle, s ha másért nem, már csak azért is el kell indulni utánuk, hogy le lehessen mérni, milyen messzire szálltak, akkor azok is becsapják, és mindent elölről kell kezdeni. A baj az lehet, hogy olyan kicsinek érzi magát, s olyan elérhetetlenül magasnak azt ott, hogy összeaszalódna, megsemmisülne inkább, semhogy kudarcot valljon. Ez itt a keze, az orra, a szeme, a szája, a fülcimpája, ez a bőre. A bőre, ami a legtöbbet tudja, s ha úgy tetszik, az összes többit a „markában tartja”. Ha ki tudna bújni a bőréből… Azelőtt sokat gondolt erre. Már tudja, hogy ez is, ez a gondolata is ott van fönt. S ahogy rakosgatja, igazítja egymáshoz, amit a két kezével megfoghat, s ahogy megszagolja, megérinti az ajkával, beszél hozzájuk, elbújik köztük, elveszik bennük, ahogy minden porcikájával készülődik, már mintha az, amire ezt itt föl, mintha az kezdene el ereszkedni, melléje süllyedni, egészen odáig, hogy könnyedén rárakhatná, nézegethetné, méregethetné rajta, ahogy neki tetszik… Csak újra meg kellene próbálnia.

Az utolsó pillanatban ér oda. Amikor elkezdődött már, elindultak már, mind ott vannak már. Előfordul, hogy a saját hibájából, lassúságából, lustaságából, feledékenységéből, de inkább rajta kívül álló okokból. Későn tudta meg? Nem hívták meg? Nem tartotta fontosnak, de aztán meggondolta? Örökös késésben van, s mintha elfogadta volna természetes állapotának. Vannak, akik időben (a hivatalosak), vannak, akik előbb (a szemfülesek), vannak, akik a legjobbkor (a választottak), s vannak, mindig vannak néhányan vele együtt, akik nemhogy a színpadról, de a nézőtérről is lemaradva, kihagyva, s legfeljebb már csak a tömegjelenetekbe belesodródva, az üresen maradt gyanús székekre odasettenkedve, örökké a késésükkel s nem a jelenlétükkel és a részvételükkel keltenek figyelmet, vannak ezek a „nicsak, ez is itt van!?”, ez a „mindig elbaltázza”, ez a „pedig nem is annyira”, ez az „újra meg újra fel kell fedezni” alakok, akik mellett, fölött, körül úgy száguldanak el a mások szempontjából fontosnak ítélt, sőt, mások által az emberiség mibenlétét, jelenét, jövőjét meghatározó, eldöntő események, mintha ott sem lennének, mintha csak azért bukkannának föl, hogy a többieknek legyen mihez viszonyítaniuk a pontosságukat, erejüket, helyzetüket, teljesítményüket, kapcsolataikat, hogy egy-egy villanásra még tökéletesebbnek, még hatalmasabbnak, még örökkévalóbbnak érezzék magukat.

„Adalékok az életrajzhoz.” Minél távolabbról képes nézni, megítélni, följegyezni, annál pontosabbak, s ugyanakkor általánosabbak. Mintha egyszer valamihez majd szüksége lenne rájuk. Igazolásnak? Mellékletnek? Magának csak, persze, mást kit érdekelnének. Receptek vannak, sínek vannak, s a többség azok szerint, azokon, magabiztosan és kitartóan, még ha folyton elégedetlenkedve is. Az elégedetlenség is, mint az influenza, ugyanaz a vírus, egyikből a másikba… Magának csak, hogy nyoma legyen, hogy az esze mindig másutt járt, nem igazán figyelt oda, hogy ki kivel, miért, meddig, csak ott volt, tehát ez is, az is maga mellé gondolhatta, gondolta. Aztán meg, amikor kiderült, hogy fogalma sincs, nem érti, nem törődik vele, nincs rajta a sínen, még mindig jobbnak látszott megtartani törekedni, mint elveszni hagyni. Alibinek? Kitűzőnek? Ragasztónak? Pitykének? A végösszegben benne maradt, még ha csak az „egyebek” tételében is… Igen, több irónia, fölény, bátorság, flegma illett volna, kellett volna hozzá. Kacagni, amikor félrelökte, megtiporta, meg akarta ölni. Kiröhögni, amikor fölcicomázta, kinevezte, meghágta önmagát, amikor folyton győzni akart, s elhitte, bizonygatta, verte bele a világba, hogy győzött, s hogy most már mindörökké így lesz. Nevetségessé tenni, s ott hagyni, nem szenvedni és engedni, hogy lássa a szenvedését, mi több, hogy sajnálja, vigasztalgassa… Tele van. Már csak a sarkokba, a fedele alá, a sejtek közé lehet begyömöszölni bármit is. S mert meg sem próbálja, arra bizonyság, hogy most sincs tisztában a helyzetével.

A kipukkanás pillanata. Amikor ami benne volt, a lehető legnagyobb erővel és sebességgel szökni kezd, el belőle minden irányban, s meg akarja tölteni a mindenséget. Amikor ami szorította, tartotta egyben, a leheletvékony burok, az esik szét darabokra, töpped össze, lesz egyszerre kisebb, keményebb és nehezebb, s válik olyan sűrűségűvé, hogy a túlsó végét, ha lenne túlsó vége, úgy ütné át, mint puskagolyó a rézüst fenekét. S hogy csak ez van, az éppen utána, a még szinte most, a táguló, a zuhanó, az örök, amiből sohasem fog kiderülni, sohasem lehet megtudni, hogy tulajdonképpen, s pláne, hogy előtte, az előtte való pillanatban és azelőtt mi volt, volt-e egyáltalán, s hogy mitől pukkadt ki, ha az az érzése, hogy most is benne van, hogy az a fényes és kerek, csöndes és végtelen, egyszerre anyai és gyermeki, amire tisztán emlékezik, hogy az nemcsak az álmában vagy a képzeletében, hanem a valóságban létezett, s hogy valahol most is itt van, mert nélküle értelmetlen és kétségbeejtő lenne az egész. Talán az egymástól távolodó részek és az áttekinthetetlen viszonylatok közötti űrt tölti ki, benyomul azonnal a legkisebb repedésbe is, fogja össze láthatatlan szálakkal és sugarakkal, ami eszeveszetten megy szét, öleli magába az egymás után villámló, történetté merevedő pillanatokat, hogy legyen vigasz, s maradjon valami magyarázat arra az esetre, ha egyszer mégiscsak, ha úgy érzi, ha tényleg nem tudja már tartani tovább, s elengedi.