Már minden arrébb volt

Mikor és hogyan jutott el odáig, hogy valódi és hamis, igazság és hazugság, színvonal és kókler mutatvány, hogy a világot a két végén tartó oszlopsor összekeveredett benne, azazhogy mintha szándékosan összekeverte volna a kettőt, s hogy azóta is összekeverné, tehát végképp az ördög oldalára állt, s miközben újra meg újra az isteni oszlopok közül dugva ki a fejét, mulattatja, tartja fogva a publikumot, a másik oldal fényesedik, növekszik, erősödik benne, a gúnyos kacaj, a buta fölény, hogy nos, ha ez kell nektek, vigyétek, egyétek, örvendezzetek, hisz tudjátok, ki vagyok, él még bennetek a kép arról a tiszta, kicsit esetlen, tehetséges és erős ifjúról, aki egyszer meghódított benneteket a játékával, a személyiségével, a látszattal, hogy ugyanolyan, mint ti és mégis óriási, s hogy benne maradtok mindörökké, nos, hol lehetett a holtpont, amin átfordulva egyszer csak úgy érezte, hogy az orrotoknál fogva vezethet benneteket, s hogy akkor miért ne vezessen, hogy barmok vagytok, s neki az a jó, ha azok is maradtok, tehát egyétek csak, zabáljátok a szecskát, az akármit, amit elétek rak, ha nem ébred föl bennetek az állat, akit emberi rafinériákkal be lehet csapni, de akit sohasem lehet emberré butítani?

Filmen látta. Tévében. Rezervátum valahol Afrikában. Mindenféle állatok. Bölénycsorda körül hiénafalka (nyolc-tíz hiéna) szaladgál, ólálkodik. „Keresik az öreg, legyengült egyedet” – magyarázza valaki. Figyelik, próbálják kirekeszteni a csordából. S egyszer csak ott áll. Egyedül. Rohannak feléje, futni kezd. Szinte egyszerre érik utol, vetik rá magukat a hátuljára. A lábaira, a farára, az oldalára. Harapják, tépik, marják, csüngnek rajta, de szalad, de lépeget. Aztán a hátsó lábaira rogyik, de az elsőkön áll még. Nyújtja, tartja föl a fejét. Néz. Bele a pofádba. Két nagy szem, vibrálnak, mint messzi, együttálló csillagok. Folyik a nyála. De lehet, hogy nem. A könnye? A vadállatok megőrülnek a vértől, az élelemtől, a győzelemtől, egymás elől vinnék, viszik el, nyelnék le rögtön az egészet. Ha az egyiknek sikerül nagyobb részt kiszakítania, rohan el vele, de szalad mellette a másik is, kapkod feléje, venné el tőle. Olyan gyorsan történik, hogy a beleit húzzák már, amikor lassan leejti a fejét. Az elejével még mindig nem foglalkoznak. Szemtől szemben nehezebb? …Aztán már csak a keselyűk.

Semmit sem akart, csak megismerni, meghatározni (tisztázni?) a helyzetet. Az éppen való helyzetet s a saját helyét, szerepét benne. Nem uralkodni rajta, befolyásolni, megváltoztatni, csak a méreteihez, a jelentőségéhez, a lehetőségeihez képest tudni, hogy mi is ez, miért van, merre mozog, mi várható. De a következő pillanatban már minden arrébb volt, a mérőeszközök, amelyekre az előbb még megesküdött, elbizonytalanodtak, és sehol sem volt a hivatal, egyetlen ember sem volt, aki hitelesíthette volna őket, azazhogy akinek a hitelességében megbízott volna. Ráadásul kiderült, hogy mindenki, a többi ember is külön-külön meg akarja határozni, sőt, meg is határozza ugyanazt a helyzetet, s hogy az eszközei, az érzékei, az okai, a szándékai és az eredményei mindenkinek mások, még azokéi is, akik összefogtak egymással, bandáztak, pártoskodtak, hatalomra törekedtek és jutottak, azok is csak megalkuvások árán vagy időlegesen horzsolódtak össze, állították ugyanazt. Rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradt, s magának kell eldöntenie, hogy egy centi tényleg egy centi-e, s hogy mekkorák a közök, át tud-e jutni rajtuk, s hogy elég-e a megmaradáshoz, a közérzetéhez, ha nézegeti, méregeti, följegyzi, kimondja a látványt és az eseményt, vagy valahol mégiscsak be kell avatkoznia.

Az lett az ijesztő, hogy villogtak, röpködtek benne a gondolatok, a jobbnál-jobb ötletek, mintha állna a vízben, s szebbnél-szebb halak úszkálnának a lába körül, a lábai között, s megfeszülne, összpontosítana, odakapna, de még a farkát sem tudná elcsípni egyiknek sem… mintha este, amikor a nyitott ablakon át hirtelen tele lesz szúnyoggal a szoba, s futkos, ugrál a bútorok között, csapkodja a levegőt, a falat, s el-elkap egyet-egyet, véres lesz a keze, de a többi ugyanúgy támad tovább… mintha folyton abbahagyná tehát, mert nevetséges, mert semmi értelme, mert valami hatékonyabb, okosabb eszköz, szer, helyzet után kellene néznie, olyasmit kellene cselekednie, amiben sikerélménye lehet, olyan helyet és időt keresnie, ahol és amikor egyetlen dologra koncentrál, s ha az az egy a kudarc, akkor azt csapni agyon, azt teríteni ki, s azt kezdeni el a végénél kibogozni, lemérni, elemezni, s szálanként és centikként odarakni a leginkább szemmel tartható pontra, melléje meg, amit gondol róla, hogy a következő lépést legyen honnan elkezdenie…mintha lehetne tudni, mi lesz, ha végre arrébb megy.

Már szerdán az az érzése, hogy vasárnap van. Húzza, pörgeti, mozgatja a megfoghatatlan, s mintha a hetedik nap akkora gödör volna, hogy ott még döccen egyet. Mintha akkor lelassulna, el lehetne kapni a parti korlátot, fát, valakinek a kinyújtott kezét. Mintha, ahogy mennek az évek, futnak, süvítenek el az évek, egyre fontosabbá válna az ünnep, amire előre gondolni, készülődni lehet, ahol mint a holtponton, megáll egy pillanatra minden, s ha aztán átfordul is, önfeledtebb az érzés, nagyobb a kábulat, gyűlik az erő a következő vasárnapig. Ó, hogy gyűlölte a hivatalos ünnepeket, a csinnadrattát, a pöffeszkedést, a demagóg dumákat, vezércikkeket, hazugságokat, s a körítést, a masszát, a gombócot, ami mindig megakadt a torkán, s úgy megfeküdte a gyomrát, hogy már a személyes ünnepektől is viszolygott, azokat is csak tessék-lássék élte meg, s a vasárnapok is egybefolytak a hétköznapokkal. Mi történhetett? Most sem ünnepel, a vasárnap szinte ugyanúgy telik el, mint a többi nap. Annyira fölgyorsult volna, hogy egy hét egy napnak tűnik? Elvesztette az időérzékét? Valami nem stimmel. Több figyelmet az ünnepekre! … S arra, hogy kedd után szerda, szerda után csütörtök következik.

Feszül, tele van a bőre, mint a homokzsák. Vízzel, vérrel, zsírral, fehérjékkel, sókkal, savakkal, szerves és szervetlen anyagokkal, amikről a születésekor semmit sem tudott. Úgy érzi, több nem férne már bele, s nehezül, nyomkodná mélyebbre, pukkadna szét, de csupán átcikázik rajta a gondolat, mint láthatatlan részecske a mindenségen, s teszi, még merevebbé, véglegesebbé, már-már mozdíthatatlanná. S nézi őket, a tizen-, a huszonéves kortalanokat, akik szinte semmit sem tudnak arról, ami a lényegéből nem gyömöszölhető bele a bőrébe, s abba sem, ami a neve kiejtésekor nagyjából körülhatárolható valóság, de megtörtént vele, de külön is odaszegezte a végtelenhez. Na és?! Sajnáltassa magát? Velük, akik élettel, szerelemmel, kíváncsisággal vannak tele, de mert nincs konkrét célja, tárgya még se az életüknek, se a szerelmüknek, se a kíváncsiságuknak, mindent akarnak, az összes nőbe szerelmesek? Tapossák meg inkább, üljenek rá, lépjenek át rajta, lódítsák arrébb, lyukasszák ki! Tegyék magukévá, hasznosítsák érdekeik szerint. Ez az egyetlen lehetősége a szabadulásra, a megmaradásra.

Most csak fölírja magának, amit az előbb hallott, hogy a legújabb statisztika szerint, amelyben a Szovjetunió utáni Oroszország adatai is benne vannak („már onnan is adnak ki adatokat”), hogy a világon az öngyilkosok sorát a finnugor népek vezetik, első helyen, persze, a magyarok állnak, másodikon a finnek, harmadikon a szibériai (uráli?) kicsik, talán a marik vagy a hantik, s hogy azt mondja a tudós, hogy mintegy négyezer évvel ezelőtt, amikor még mind együtt éltünk, éltek az ősök, tehát az első nagy szétszórattatás előtt, hogy akkor történt, kellett történnie valaminek, valami nagy bajnak, ijedelemnek, kényszernek, amiből a menekülésnek ezt az útját választották, s hogy közülük sokkal többen választották az önkéntes halált, mint más nációk közül, s ez a tettük, példájuk beépült a génekbe, apáról-fiúra öröklődött, s öröklődik ma is… s hogy talán, ha kutakodna valaki, meg is lehetne találni a felelős gént (ezt már nem is a tudós mondja), hiszen sorra találják meg a hol ezért, hol azért felelős géneket, megműtik, eltávolítják, kicserélik és kész, s hogy addig is lehetne valamit csinálni, például nem az amúgy is meglévő förtelmet és fájdalmat kellene folyton-folyvást fölfújni, föltupírozni, s ömleszteni be a médián keresztül a lakásokba, a lelkekbe, hogy reszkessetek, meneküljetek, bűnösök vagytok, hanem arról beszélni többet, hogy hol a vészkijárat, hogy több vészkijárat van, s hogy nyitva van a kapu is.

Azért a kudarcélmény, az önpusztításba sodró elkeseredettség, kilátástalanság, kiüresedés, mert folyton olyasmit szeretne elérni, megcsinálni, legyőzni, amire nem képes, amit, úgy tűnik, a másik könnyedén és tökéletesebben, gyorsabban és kizárólagosan véghez visz, vagyis nem ismeri önmagát, s újra meg újra át akarja ugrani a szakadékot, de beleesik, röpülni akar szárnyak nélkül, elölről akarja kezdeni a világ teremtését, abba üti bele az orrát, amihez semmi köze?…. vagy azért csak, mert a kis dolgokat elnagyolja, nem figyel oda az illesztésekre, a mozgásokra, a másoknak fontos kapcsolatokra, a másik emberre, aki ugyanazt éli át, de valamivel több szorult beléje az alkalmazkodó képességből, a megtartó erőből, vagy még annyi sem, de attól, hogy megszólítja, megérinti őt, hogy a szemébe mondja, amit gondol, attól megsokszorozódik, valami fogódzója, alibije lesz?… vagy azért, mert tényleg baj van a nagy pusztai lelkével, ami nem fér el sehogysem az emberi testben, mert olyan istenekre emlékezik, olyan titkokat cipel, amilyenekről a hegyi vagy a tengeri népek nem is álmodnak, s ez a lélek egyszer csak kikívánkozik, ki kell engedni, mert magától nem képes kiszökni, mert valami ősi, keleti?, tudás, hit, babona? lapul a gének legalján, ahová ésszel leérni lehetetlen, ahonnan csak az ösztönök és a tétova, elbizonytalanító érzések érnek föl az agyáig?…

Ha választania kellene, hogy mely három könyvet vigye magával egy lakatlan szigetre, akkor most Lao-ce Tao Te King-je és Marcus Aurélius Elmélkedései mellé Bodor Ádám Sinistra körzetét tenné a batyujába. A távcső, amelyikkel a messzeséget s az ismert és az ismeretlen határa közötti ködöt is nézegetné, s megbecsülhetné, hogy a porszemnél körülbelül mennyivel kisebb, az a Tao Te King lenne. Az óra, amelyikhez az esze járását igazítaná, hogy a többi emberrel, közeliekkel és távoliakkal, okosokkal és ostobákkal, öregekkel és fiatalokkal, jókkal és rosszakkal a nap melyik szakában s mely helyen miképpen szóljon, viselkedjék, hogy a köz is hasznát lássa, s hogy a saját méltósága se szenvedjen kárt, ha egyszer visszatér majd ide, az Marcus Auréliusé lenne. A rengeteg, amiben haláláig élni fog már, akárhová megy, kiszolgáltatva a természet szeszélyeinek, közönyének, törvényeinek, s az emberi kiszolgáltatottságból fakadó félelemnek, butaságnak, erőszaknak, de ahol megkeresve és megtalálva a tisztásokat, közöket, nyílásokat, magaslatokat, elfogadva, de bele nem nyugodva meg lehet maradni, s álmodozni lehet a napfényes Balkánról, s ahonnan szerencsés esetben el is lehet jutni oda, az a Sinistra körzet lenne. Bár valószínű, az történne, ami mindig történni szokott, hogy még sohase olvasta el azokat a könyveket, amelyeket valahová: utazásra, üdülésre magával vitt. Bámulta inkább a plafont, a tájat, a vizet, az eget, a fákat, a madarakat meg a nőket.