Talán ha öregebb lesz

Éppen akkora. Terjedelemre is, súlyra is. Olyan a látványa, a tapintása, a hangja, az illata (a szaga?), az íze. Igen. Ha ráteszik a többire, felölelik a targoncával, ha áll ott a placcon, az eladótérben, csak ránéznek, megfogják s viszik. Tizenkettő egy tucat, múltja van, vannak, akik esküsznek rá, akiknek már a szülei is ezt, s hogy lehetetlen. Lehetetlen, hogy romlott volna, amióta… Vagy, hogy lényegbevágóan javult volna attól, hogy… A világ azért áll, mi több, azért megy, mert az effélékben bízni lehet. Ha valami változik rajta, benne, az csak a csomagolás, vagy olyasmi, ami valamiképpen a javára szolgál, a korszak ízléséhez igazítja, az élvezetet fokozza. Mi lenne, ha a pisai ferde torony teteje egyszer csak túllógna a holtponton? Mi lenne, na, mi lenne? Összedőlne, ugye? De nem lóg túl, nem lóghat túl, mert figyelik, bebetonozzák, tudományosan vigyázzák az állását, sőt, az a hír járja, hogy az utóbbi időben egy-két centit már vissza is egyenesítették. Hát akkor? Kérem, meg lehet bízni az emberiségben. No, persze, előfordulhat, hogy a szaga egy kicsit már…, hogy az íze mintha más lenne, s beszélik, hogy valakik hasmenést kaptak, hogy némelyeknek a látása, a hallása, hogy már alig van erejük, hogy a szájukhoz emeljék, no, de kérem, ezek az esetek nagyon ritkák és semmit sem bizonyítanak, hiszen többnyire öregekkel esnek meg, akik emlékeznek valamire, amiről ki tudja, hogy tényleg az volt-e, olyan volt-e, hiszen már ők maguk is, ugye… S egyébként…

„Felnőtté öregedni!” Volt valami efféle a programban. Vagy ha nem a programban, akkor az ötletekben, a mentségek és a menekülések útjain. Hogy ha másképpen nem megy, talán az idővel, az idő múlásával egyenes arányban megszűnik a bizonytalanság, a bátortalanság, a készületlenség, az óvatosság, a gyerekes félelem a felnőttek kemény és korlátolt világától. Megszűnnek az infantilis reakciók, az iszkolások a nem létező, de biztos és meleg anyaölbe, ahol a nap, ha fölkel, akkor le is nyugszik, a lónak négy lába van, s egy méter az egy méter. Kínlódott, nem találta a helyét a komoly, céltudatos, ravasz, merev, bölcs, s ugyanakkor megbocsátó felnőttek között. Csak a tartozása növekedett. Úgy érezte, egyiknek azért tartozik, mert az megijesztette, mert fél tőle, a másiknak azért, mert nem viszonozta eléggé a szeretetét, a harmadiknak, mert az jót tett vele. S különben is. Itt a világ, ez a világ, csinálni kell, tartani, hogy össze ne dőljön, oldalba rúgni, hogy menjen, de sose tudja, hogy hol, miért, mennyire. Talán ha öregebb lesz, ha megöregszik, bölcs lesz a bölcsek között, bolond a bolondok között, s a legbutább és a leggonoszabb emberrel is szót tud érteni. Tudni fogja, hogy érdemes-e szóba állni valakivel, dönteni tud a jó és a rossz között. S amit elveszített a vámon, megnyeri majd a réven. Ezt gondolta. Aztán kiderült, hogy az életkor alig számít, hogy úgy fog meghalni, mint egy gyerek.

Itt vannak ezek a tégelyek (dobozok?). Egyikből kiveszi, másikba beleteszi. Mindegyikbe jut, némelyikbe ugyanabból. Meg lehet számolni, oda lehet vágni őket a falhoz. Mosogatni, törölgetni, nézegetni lehet őket. Valaha tele voltak, ragyogtak, vitték, utánozták őket. Ki kellene mondani végre, hogy mik is valójában, s hogy mi volt bennük, de csak hozzávetőlegesen lehetne, nem érdemes. Megfog kettőt, egyiket a bal kezébe, másikat a jobb kezébe veszi. Jó lenne, ha volna itt valaki, aki segítene eldönteni, hogy akkor melyiket. Melyiket töltse csordultig, mert annyi nincs, hogy mindkettőt… „Hogy milyen vagy, hogy olyan vagy-e, amilyennek lenned kéne, az akkor érdekes csak, ha más is van, mások is vannak. A világot a különbözőségekből fakadó feszültségek, erők tartják össze, taszítják arrébb, tágítják, mélyítik, amíg szét nem robban, vagy el nem jut a telítettség állapotába megint… Okoztál már egy-két meglepetést” – mondta neki fiatal barátja, amikor még ennél is nehezebb helyzetben, rosszabb állapotban volt, s az akkor nagyon jól jött, sokat segített a választásban. Annál is inkább, mert nem tételezte föl az ifjúról, hogy ilyeneket tud mondani. Talán az a baj, hogy negyven éves kora után nemigen köt az ember barátságokat. Nem tud kötni. S hogy a régieket is tönkreteszi, elvacakolja, elveszejti. Belemerevedik, beleszárad valami tokba, keretbe, tégelybe, s ott marad. S nemcsak az, hogy attól kezdve mindenki ott látja, úgy látja, véglegesnek látja, hanem, hogy ő maga is elfogadja ezt, s úgy érzi, képtelen a változtatásra.

„Az öndicséret büdös” – mondtuk arra, aki dicsekedett, önmagát dicsérte. Mondtuk már kisdiák korunkban. Még akkor is, ha igenis ő volt a „legerősebb”, a „legjobb”, a „legnagyobb”. Mintha becsinált volna. Minek mondogatni azt, ami nyilvánvaló. A teljesítmény megítélése, elismerése mások dolga. Az igazán nagyok, az emberként is nagyok, ha kiderül róluk, hogy győztek, hogy ők a leg-ek, sírnak, kétségbeesnek, mert hirtelen oda lett az akadály, nincs, ami az életük értelmét adta. Csak a kisgyereknek tapsolunk, ha helyből átugorja a küszöböt, s kiabál, hogy „ugye, én ugrottam a legnagyobbat?!” A ripacs, ha kikacsingat a színpadi játékból, hogy „lámlám”, undorító. Ki gondolná, hogy ha sokáig és nagyon hangosan mondogat valaki valamit, s ha ki is nyomtatja. rádióban, pódiumon is közzé teszi, sőt a barátai és azoknak a barátai is vele szajkózzák, akkor az ártatlan, a bármire kapható közönség belelendül, s az öndicséret dicséretbe csaphat át?

„Ki olvassa ma Szabó Pált? – Ki emlékszik ma Szabó Pálra?” – sóhajt föl a rádió Újraolvasva című műsorában valaki, s elmondja, hogy nem tudván aludni, egyik éjszaka Szabó Pál Harangoznak című regényét, az író 1942-ben megjelent „első igazi” („legjobb”) regényét emelte le a polcról, amitől aztán végképp fölébredt, mert a történet magával ragadta. El is meséli közben, nem kevés áhítattal és nosztalgiával, hogy mi van a könyvben, s el is lehet hinni neki, hogy Szabó Pál első igazi regénye, s hogy bizonyára jó könyv, hiteles képet fest az alföldi magyar faluról, a század első feléről. Csakhogy amiért ezt most ide írod, az nem ez, hanem az a közhelyes megállapítás, hogy az újraolvasó megöregedett. Hogy miközben hallgattad, egyre inkább azt érezted, nem azért jó könyv a Szabó Pál könyve, mert jó könyv, hanem azért, mert az emlékező fiatalon olvasta, mert az ifjúságát juttatja eszébe, mert azt a fajta falut ismerte ő maga is, amiről a regény szól. Világrendszerek omlottak össze azért, mert csinálói, hívei megöregedtek, s a végén már emlékeztek, meséltek, nosztalgiáztak, erőlködtek csak. Miközben a fiatalok, megunván a totojázást, hátat fordítottak, elkezdték formálgatni, kerekíteni a saját világukat. Szabó Pált ma nem olvassák. Lehet, hogy egyszer majd megint. Azokat olvassák, akiket maguk választanak ki, mert mások, mert közelibbek, mert saját élményeik vannak, lesznek róluk, s akikre öregen majd emlékezni fognak.

Kérem ez itt többnyire kicsi köz, rés, hasadék, meder, amelyben a víz a magasabb helyről az alacsonyabbra lefolyik, sőt, maga a víz is, aminek semmi célja, csak ott van, oda esett, fakadt, s viszi a gravitáció, hogy összekösse a fentit a lentivel, az eget a földdel, s hogy tükrözze a napfényt és a felhőt, a pillanatot, amelyben oda-vissza minden benne van. Aki itt kiadja magát, fölfedi tehetetlenkedését, öregedése titkait, azt képzeli, hogy csoportos foglalkozáson vesz részt, hogy hasonlók között ül, akik maguk is mind elmondják majd, kitárulkoznak, s hogy tehát ami itt olvasható, hallható, az nekik és a pszichológusnak szól, aki ugyancsak jelen van. Az a jó, ha róla közben teljesen elfeledkezik, sőt, ha a többieket is levegőnek nézi, ha nem lát és nem hall senkit közben, csak beszél, mondja a magáét. Nem akar megfelelni, nincs szó produkcióról, önmagával szeretne egyenesbe kerülni a legalsó szinten, ahová és ahol minden leesik, elporlad, beivódik, elölről kezdi. Ha azt mondja, hogy semmit sem követett el, csak hirtelen itt találta magát, nem hisznek neki. Ha kunsztozik, bezárkózik, rébuszokban, képekben, versekben beszél, elfordulnak tőle. Megpróbál egyszerűen, világosan fogalmazni. Érzésekről, hangulatokról, közelítésekről, távolításokról hírt adni.

Semmi, csak 1996 van, s elképzeli, hogy ezeregyszáz évvel ezelőtt, hatvanéves vénemberként valahogy ő is ideérkezett a Kárpát-medencébe. Etelközben ő mentette meg a menyét meg az unokáját, amikor a besenyők rájuk rontottak, s futott velük, ahogy tudott, amíg a fiával és a magyar sereggel nem találkoztak, de a nagy hegyen átkelni nem akart. Járt már ő itt a csapattal harminc-harmincöt éve, hol a morvák, hol a frankok hívására, jó legelők, vizek, halak, vadak, minden van errefelé, s szinte ingyen van, alig lakják, de a szíve, az emlékei, az ősei, mindene ott maradt, ahol az ifjúsága. A fia erőltette, az unokája beszélte rá, hogy ne temetkezzen el élve, s most itt van, a sátor körül tesz-vesz, az állatokra vigyáz, a szerszámot javítgatja, a gyereket segíti föl a lóra, halászni, vadászni tanítja, mesél neki a régi hazáról. Árpád vezér, Kusán vezér úgy döntöttek, hogy itt marad a nép, de lám, a csatározást nem képesek abbahagyni. A frank császár csak füttyent egyet, s vágtatnak Itáliába, ki tudja, hová. Rettegnek tőlük, hozzák a zsákmányt, be lehet itt rendezkedni. Van, aki már a félig földbe vájt házát is megépítette, feltörte a ház körül a legelőt, elvetegetett. Még a nap is másképpen süt. Mintha egy nagy-nagy vízbe hajított csillogó aranypénz volna. Jó sütkérezni alatta. A kincs, a kaland, az ismeretlen már nemigen érdekli. Az unokája, aki félnapi járóföldre elcsatangol, azokkal a gyerekekkel barátkozik, akik itt születtek, akiknek a szülei is itt. Talán tényleg jó lesz, talán az unokája unokája, meg annak az unokája is ebben a hazában él majd.

Most meg attól ijedt meg, amire mindig vágyott, hogy kapásból válaszolt, hogy „mikrofonkész” volt, okos volt, határozott, magabiztos, végleges volt. Mint egy politikus, Mint valaki, akinek hatalma van, vagy a hatalmat meg akarja szerezni. Lehet, hogy holnap mást mond, akár az ellenkezőjét is mondhatja, de azt is ilyen magától értetődően, keményen mondja majd. Most, hogy visszaidézi a reakciókat, úgy érzi, ez is benne volt. Örülnie kéne, hogy sikerült, hogy nyilvánosan is képes volt azonossá válni önmagával, de szorong, mert szándékosan nem tudná megismételni, mert most már bármikor megkérdezhetik, helyzetbe hozhatják, háborgathatják, s rögtön kiderül, hogy nem ő volt, hogy a benne lappangó titok volt, hogy egy kábító protonrészecske volt csak, amelyik éppen beléje ütközött, s egy pillanatra a világegyetem fontos tényezőjévé tette, s most íme itt áll megint a mindennapi kiszolgáltatottságával, s az a része is inog, bajban van, cserben hagyja majd, amelyik eddig a helyzet megszokásában, elviselésében, a túlélésben segítette, amelyiknek ez a se itt, se ott, ez az ingovány, folytonos készülődés, próbálkozás, menekülés, ez volt a földje és az ege, s csak azért nem dőlt össze, szakadt rá egyik a másikra, mert mozgott, forgott, keringett valami biztos körül, mert a bizonytalanság gravitációja nem engedte.

Ül a konyhaasztalnál, előtte a reggelizőedények és a reggeli. Miért az idegesség? Valami fontos, fontosnak tetsző gondolata támadt az éjjel, ami azóta is, a WC-n ülve is, a fürdőkádban is, a konyhai előkészületek közben is folytonosan az eszében járt. Formálgatta, egyengette, vigyázta, hogy el ne illanjon, amíg a reggeli után az íróasztalhoz nem ül, de máris eltűnt. Csak ezek a mozdulatok, a töltekezés, s a súly, ami a vérrel együtt ereszkedik lassan le a gyomrába, a beleibe, s a magasfeszültség a test felső szintjein, ezek maradtak. A francba a reggelivel! Éppen tegnap mondta egy természetgyógyász, hogy a sok evés, különösen öregkorban, nagyon próbára teszi a szervezetet, amely képtelen túlteljesíteni a normát, s nemcsak a felesleges zsírok, szénhidrátok s egyebek, hanem a mérgező anyag is ott marad benne. Először a vörös húsokat, a disznót meg a marhát, aztán a fehéreket, a baromfit és a halat kéne abbahagyni. S zöldségeket és magvakat kéne eszegetni, mint a kecskék meg a madarak.