A döglött madarak a lábad előtt

A testi baj a lelki bajjal kezdődik. Nem találod magadat. Az előbb még itt voltál, annyira itt, hogy nem is vetted észre. Most meg hiába erőlteted az agyadat, nem emlékszel rá, mit mondtál. Csak a rossz érzés erősödik, hogy valami butaságot, s hogy ráadásul ostobán viselkedtél. Ha a többiekre gondolsz, semmire sem mégy, mert ők okosak, nem használták ki a helyzetet, nem szégyenítettek meg, önmagukkal foglalatoskodtak. De bizonyára minden szavadat, reakciódat, gesztusodat megjegyezték. Jaj, istenem… Behajlítod, megfeszíted a lábujjaidat, mert hirtelen fájni kezd a derekad, s ez segíteni szokott. A nyakadba is belehasít, a szemedet is böködi. A kopás, a meszesedés a medencecsontod fölött és a nyakcsigolyáknál a legerősebb, onnan sugárzik ki a fájdalom a lábakba, a vállba, a karba, miatta zsibbad az agyad. „Magánügy”, mondja a barátod. „Írj verseket!” Igen, mondanád, csakhogy már abban is bizonytalan vagy, hogy mivel kezdted el. Leveszed a szemüvegedet, megnyomkodod a szemedet, a szemed környékét, körözöl néhányat a fejeddel, fölállsz, nyújtózkodsz, leülsz. Olyasmit érzel, mintha oda lettél volna láncolva a kerítéshez, s most egyszerre se lánc, se kerítés, semmi, amiben megkapaszkodhatnál, csak a lábad van, a kezed van, a gerinced van, a szemed van, a testrészeid vannak, s külön-külön akarnák bizonyítani, amire együtt képtelenek.

A meghülyülésnek, állítólag, három fokozata van. Az első, amikor csak te magad tudod. A második, amikor már mások is. A harmadik, amikor csak mások. – Ez most melyik? Mind a három egyszerre? Hipp-hopp egyik fokról a másikra? Az erő, ami mozgat, nem törődik vele, hogy tudod-e, s hogy még tudod? Hogy többnyire tudod? Innen oda, onnan ide, de inkább innen oda, s egyszer csak ott hagy, elviszi belőled a tükröt? Most itt van, megint itt van, s kínoz, hogy kiadtad magadat, olyasmit mondtál el, amit nem kellett volna, amit felhasználhat ellened, akinek. Ami miatt bajod lehet, ha. Most tehát futsz, szorongsz, véged van. Emlékszel rá, hogy mit locsogtál-fecsegtél, csak arra nem, hogy kinek. Mindenki benne a képben, akivel találkoztál, beszéltél. Ha ennek, akkor semmi baj. De mintha annak. Kinek? Ez a második fokozat? Észrevették? A harmadik? Ó, áldott felejtés, aki minden időkben voltál, és mindörökké leszel, légy kíméletes, segíts.

Mégiscsak a hullám, a következő, a legmagasabb hullám, ami az előző legmagasabb után jön, lökődik a már alábukóra, elsimulóra, elveszőre, a hullám, ahogy az egész hánykolódik valami mederben, falak között, valami átlátszó, de megmérhetetlen üveggömbben, tenyérben?, semmiben?, a hullám az, ami csak azért tud az előzőről, mert előtte van, mert azt nyomja, szorítja, temeti maga alá, valami ismeretlen, fölfoghatatlan erőnek engedelmeskedve, ami most benne, a legmagasabbra szökőben mutatkozik meg leginkább, s amit csak a róla magasba szökkenő, s néhány pillanatig szálló, önmagukat örökkévalónak képzelő, mert ekképpen az örökkévalóságot átélő, de azonnal visszahulló vízcseppek „érzékelnek”, „tudnak”, „mondanak ki”, a következő hullám az, amit nem meglátni, nem tudomásul venni, nem elfogadni ostobaság, de ami ellen lázadni, tiltakozni, küzdeni, a legemberibb cselekedet, hiszen, ha az európai kultúra hálójából nézed, a következő hullám szorít ki, simít el, mondja fölötted a búcsúztatót, miközben már mögötte is emelkedik az újabb, a majd őt kényszerűen partnak szorító, mélybe fordító, mintha valaki, valahol hason fekve, két hatalmas karját partként kinyújtva beszívná, kifújná a levegőt. S alszik. Úgy tűnik, alszik.

Az öröme, a bánata, a megtartó ereje, a lényege nem az eredményben, hanem a működésben van. Az eredmény felé vezető útban, a mozgásban, a küzdelemben, ahogy egyik láb a másik után, egyik szívdobbanásra a másik, egyik gondolat a másikba. Jaj, ha eléred, amit akartál, s nincs benned többé a csábító, a tettre sarkalló következőnek a magja, a képe, az iránya. Az eredmény: halál. Új élet belőle csak akkor fakad, ha igazi, ha biztos, ha végleges. Az új magába foglalja, magáévá teszi, viszi, amire szüksége van, ami maga a dolog, tehát nélkülözhetetlen, s elveti, elfelejti, ami csak a húsa, a bőre, a szőre, a hab rajta. A máz, a kence, amibe önfeledten belefulladnál, elolvad, megromlik, mire mindenkinek megmutathatnád. Lépj le, osonj el, amíg nézegetik, ízlelgetik, amíg vele, s nem veled foglalatoskodnak. Felejtsd el az egészet. Úgyis figyelmeztetni fognak, mert nem értik. Nem robbant föl, nem szakadt át, nem vagy ott. Hát akkor? Mit akarsz a körülötted állóktól, akik maguk is mind valami felé, s még jó, ha nem mennek neked azonnal.

Akkor halsz meg igazán, ha már nem tudsz lelkesedést kelteni a nőkben. Ezt is ki mondta? Valami katonatiszt? Egy hősszerelmes? Valaki a tizenkilencedik században? Kezdettől foga benned van, holott avítt, romantikus, nem igaz. Félig igaz csak. Lelkesedést? Hiszen azonnal ott a másik, ugyanonnan. Egy nő bele tud szeretni a csúnya és az öreg férfiba is, ha az fölébreszti a fantáziáját. Tessék! Legalább akkora. Efféléken nőttél fel, s ez csak a teteje. A híres-nevezetes tizenkilencedik század. A kis pufók, aki teleszívta magát tizennyolcadik századdal a születésekor, és idáig fújja a szelet. A nagy szárnyak, a nagy szárnycsapások, s a véres csőrű, döglött madarak a lábad előtt. S ahogy közben alóluk?, mellőlük?, közülük? fölszáll az egész, föl a Holdig, a Jupiterig és tovább. A két szárny, a véres romantika és a habos realizmus, ahogy szétszakít, röptet. S a nők, a drága nők, akik nem mondják ki az igazságot, akkor sem, ha érzik, hogy vége.

A bőr, igen a bőr. A világ határa. S hogy onnan is. S hogy átjárható. S hogy amíg feszül, mintha nem is lenne. Csak van. Nyílik, csukódik. S hogy a gyűrődések, a ráncok között, hogy akkor is. S mindkét oldalát süti, mintha belőle sütne. S a nehézkedések, a betüremkedések, az egy pontba sűrűsödések, a mérhetetlen sűrűségűvé súlyosodások örvénye. A megkörnyékez, elkap, beszippant, elnyel. Az egysejtű, ahogy a táplálékát körbefonja, magáévá teszi. A fekete lyuk a mindenható fénnyel és anyaggal. Ahogy a tüzet az utolsó sziporkáig befogadja, s ahogy lennie kell, de nincs. A kibírhatatlan. A nyúzzák a bőrödet, de arról semmit, hogy akkor ez hányadik dimenzió. Mert odáig senki. Ösztönnel, extázisban sem. Csak néznek. S aki átéli, az is, csak később. Amikor emlékezik. Amikor az emlékre emlékezik. Az árnyék árnyékára. Mintha a két ujját, a kezét érintené össze, a hasát simogatná, hiszen minden megeshet még.

Az ember, mint az állat, a szaporodást úgyszólván ösztönösen végzi, az hogy tervezi, szabályozza, az csak gyerekes játék. Szétszedni a búgócsigát, de összerakni nem. A táplálkozás s az utód táplálása az sokkal inkább rá van bízva, s végtelenül nagy tartalékokat akar a többi ember, a család, a nemzetség kiirtása árán is, mert a génjei nagy katasztrófákra emlékeznek. S ahány emberpár, annyi ág, annyi lehetőség. Kinyitva az ólajtó, rohanhat a falka, s rohan is a vályúhoz, a legelőre. Egy-egy pillanat közben az utódnemzés kéje, a legfőbb öröm, az önkívület, az együttlét a titokkal. Mégis minden érte, azért, hogy megint megtörténjen. Az az egy százalék, amelyik képes látni ezt, akibe ez a képesség belevillan, az uralkodik az összes többi fölött. A kilencvenkilenc százalék csak megcselekszi a megmásíthatatlant.

T. nem kételkedik. Legfeljebb mondja. Azt is csak úgy, ahogy a hernyó eszi a levelet. Enni, emészteni, üríteni. Az erő ebben az irányban működik. A „lélek”, s pláne a „tudat”, mint az illat, mint a szag leng körülötte. Mint a mozogni képes anyag változó, múlékony erőtere. Ezért a bizonyosság. Nem tudatosan, csak úgy. Még ezt is, még azt is. S milyen jó, milyen tökéletes. Ma innen odáig, holnap onnan odáig. Elő a lexikont, a centimétert. Minden megírva, minden megmérhető. Hát akkor? Amiatt aggódni, hogy tegnap úgy, tegnapelőtt amúgy? Hogy rosszul döntött? Hogy elkövette? Istenem. Akkor úgy érezte, azt kell tennie, mondania, hogy az a törvény. Most miért szégyellené, amit akkor? Miért rágódjék azon, miért érezzen bűntudatot? Itt a polc, ezt ide, azt oda, mindennek helye van. Nem? Éppen akkora polc megint. S milyen szép, ahogy átrendezi, nézegeti. Függöny is van hozzá, de miért húzná el. Odaáll eléje, fényképet csináltat. Az utókor, igen. S hogy ő itt, most, ezt. A fénykép megmarad. Az idő a fényképnek dolgozik.

S a nagy hal, ahogy beszorul a parti sziklák közé. Ahogy erőlködik, hánykolódik, préseli magát egyre beljebb, egyre mélyebbre. A víz sekély, az ijedelem fölmérhetetlen, de bármi megtörténhet még, ha az időt felpörgeti. Kérem, ez nem volt benne a programban! Mi az, hogy mit keres itt?! Minden nehézség, bonyodalom nélkül ki lehetett úszni idáig. Be lehetett úszni oda. S talán egy tétova, egy könnyelmű, egy boldog mozdulaton múlott csak. Úgy érezte, még sohasem úszott egyszerre ilyen közel az éghez is, a földhöz is. Belefeledkezett a végtelenbe, az ismeretlenbe, a kihívásba, s kihagyott egy pillanatra. A partról csak a víz szokatlan mozgása látszik, azt is csak a kíváncsiak, és az éles szeműek látják. A hajósok, a halászok, akik sejtik, hogy mi történik, nem mozdulnak. Nem hisznek a szemüknek. Segíteni nem tudnak, ölni nem akarnak még, csak óvatosan körülnéznek, kik állnak a közelükben, jönnek-e hajók, akik beavatkozhatnak. A szél a part felől fúj, viszi a… Na ne! Ezt ne! Már csak az hiányzik, hogy alkonyodik, a lebukó nap (a vér?) pirosra festi a vizet.