A testi baj a lelki bajjal kezdődik. Nem találod magadat. Az előbb még itt voltál, annyira itt, hogy nem is vetted észre. Most meg hiába erőlteted az agyadat, nem emlékszel rá, mit mondtál. Csak a rossz érzés erősödik, hogy valami butaságot, s hogy ráadásul ostobán viselkedtél. Ha a többiekre gondolsz, semmire sem mégy, mert ők okosak, nem használták ki a helyzetet, nem szégyenítettek meg, önmagukkal foglalatoskodtak. De bizonyára minden szavadat, reakciódat, gesztusodat megjegyezték. Jaj, istenem… Behajlítod, megfeszíted a lábujjaidat, mert hirtelen fájni kezd a derekad, s ez segíteni szokott. A nyakadba is belehasít, a szemedet is böködi. A kopás, a meszesedés a medencecsontod fölött és a nyakcsigolyáknál a legerősebb, onnan sugárzik ki a fájdalom a lábakba, a vállba, a karba, miatta zsibbad az agyad. „Magánügy”, mondja a barátod. „Írj verseket!” Igen, mondanád, csakhogy már abban is bizonytalan vagy, hogy mivel kezdted el. Leveszed a szemüvegedet, megnyomkodod a szemedet, a szemed környékét, körözöl néhányat a fejeddel, fölállsz, nyújtózkodsz, leülsz. Olyasmit érzel, mintha oda lettél volna láncolva a kerítéshez, s most egyszerre se lánc, se kerítés, semmi, amiben megkapaszkodhatnál, csak a lábad van, a kezed van, a gerinced van, a szemed van, a testrészeid vannak, s külön-külön akarnák bizonyítani, amire együtt képtelenek.

A meghülyülésnek, állítólag, három fokozata van. Az első, amikor csak te magad tudod. A második, amikor már mások is. A harmadik, amikor csak mások. – Ez most melyik? Mind a három egyszerre? Hipp-hopp egyik fokról a másikra? Az erő, ami mozgat, nem törődik vele, hogy tudod-e, s hogy még tudod? Hogy többnyire tudod? Innen oda, onnan ide, de inkább innen oda, s egyszer csak ott hagy, elviszi belőled a tükröt? Most itt van, megint itt van, s kínoz, hogy kiadtad magadat, olyasmit mondtál el, amit nem kellett volna, amit felhasználhat ellened, akinek. Ami miatt bajod lehet, ha. Most tehát futsz, szorongsz, véged van. Emlékszel rá, hogy mit locsogtál-fecsegtél, csak arra nem, hogy kinek. Mindenki benne a képben, akivel találkoztál, beszéltél. Ha ennek, akkor semmi baj. De mintha annak. Kinek? Ez a második fokozat? Észrevették? A harmadik? Ó, áldott felejtés, aki minden időkben voltál, és mindörökké leszel, légy kíméletes, segíts.

Mégiscsak a hullám, a következő, a legmagasabb hullám, ami az előző legmagasabb után jön, lökődik a már alábukóra, elsimulóra, elveszőre, a hullám, ahogy az egész hánykolódik valami mederben, falak között, valami átlátszó, de megmérhetetlen üveggömbben, tenyérben?, semmiben?, a hullám az, ami csak azért tud az előzőről, mert előtte van, mert azt nyomja, szorítja, temeti maga alá, valami ismeretlen, fölfoghatatlan erőnek engedelmeskedve, ami most benne, a legmagasabbra szökőben mutatkozik meg leginkább, s amit csak a róla magasba szökkenő, s néhány pillanatig szálló, önmagukat örökkévalónak képzelő, mert ekképpen az örökkévalóságot átélő, de azonnal visszahulló vízcseppek „érzékelnek”, „tudnak”, „mondanak ki”, a következő hullám az, amit nem meglátni, nem tudomásul venni, nem elfogadni ostobaság, de ami ellen lázadni, tiltakozni, küzdeni, a legemberibb cselekedet, hiszen, ha az európai kultúra hálójából nézed, a következő hullám szorít ki, simít el, mondja fölötted a búcsúztatót, miközben már mögötte is emelkedik az újabb, a majd őt kényszerűen partnak szorító, mélybe fordító, mintha valaki, valahol hason fekve, két hatalmas karját partként kinyújtva beszívná, kifújná a levegőt. S alszik. Úgy tűnik, alszik.

Az öröme, a bánata, a megtartó ereje, a lényege nem az eredményben, hanem a működésben van. Az eredmény felé vezető útban, a mozgásban, a küzdelemben, ahogy egyik láb a másik után, egyik szívdobbanásra a másik, egyik gondolat a másikba. Jaj, ha eléred, amit akartál, s nincs benned többé a csábító, a tettre sarkalló következőnek a magja, a képe, az iránya. Az eredmény: halál. Új élet belőle csak akkor fakad, ha igazi, ha biztos, ha végleges. Az új magába foglalja, magáévá teszi, viszi, amire szüksége van, ami maga a dolog, tehát nélkülözhetetlen, s elveti, elfelejti, ami csak a húsa, a bőre, a szőre, a hab rajta. A máz, a kence, amibe önfeledten belefulladnál, elolvad, megromlik, mire mindenkinek megmutathatnád. Lépj le, osonj el, amíg nézegetik, ízlelgetik, amíg vele, s nem veled foglalatoskodnak. Felejtsd el az egészet. Úgyis figyelmeztetni fognak, mert nem értik. Nem robbant föl, nem szakadt át, nem vagy ott. Hát akkor? Mit akarsz a körülötted állóktól, akik maguk is mind valami felé, s még jó, ha nem mennek neked azonnal.

Akkor halsz meg igazán, ha már nem tudsz lelkesedést kelteni a nőkben. Ezt is ki mondta? Valami katonatiszt? Egy hősszerelmes? Valaki a tizenkilencedik században? Kezdettől foga benned van, holott avítt, romantikus, nem igaz. Félig igaz csak. Lelkesedést? Hiszen azonnal ott a másik, ugyanonnan. Egy nő bele tud szeretni a csúnya és az öreg férfiba is, ha az fölébreszti a fantáziáját. Tessék! Legalább akkora. Efféléken nőttél fel, s ez csak a teteje. A híres-nevezetes tizenkilencedik század. A kis pufók, aki teleszívta magát tizennyolcadik századdal a születésekor, és idáig fújja a szelet. A nagy szárnyak, a nagy szárnycsapások, s a véres csőrű, döglött madarak a lábad előtt. S ahogy közben alóluk?, mellőlük?, közülük? fölszáll az egész, föl a Holdig, a Jupiterig és tovább. A két szárny, a véres romantika és a habos realizmus, ahogy szétszakít, röptet. S a nők, a drága nők, akik nem mondják ki az igazságot, akkor sem, ha érzik, hogy vége.

A bőr, igen a bőr. A világ határa. S hogy onnan is. S hogy átjárható. S hogy amíg feszül, mintha nem is lenne. Csak van. Nyílik, csukódik. S hogy a gyűrődések, a ráncok között, hogy akkor is. S mindkét oldalát süti, mintha belőle sütne. S a nehézkedések, a betüremkedések, az egy pontba sűrűsödések, a mérhetetlen sűrűségűvé súlyosodások örvénye. A megkörnyékez, elkap, beszippant, elnyel. Az egysejtű, ahogy a táplálékát körbefonja, magáévá teszi. A fekete lyuk a mindenható fénnyel és anyaggal. Ahogy a tüzet az utolsó sziporkáig befogadja, s ahogy lennie kell, de nincs. A kibírhatatlan. A nyúzzák a bőrödet, de arról semmit, hogy akkor ez hányadik dimenzió. Mert odáig senki. Ösztönnel, extázisban sem. Csak néznek. S aki átéli, az is, csak később. Amikor emlékezik. Amikor az emlékre emlékezik. Az árnyék árnyékára. Mintha a két ujját, a kezét érintené össze, a hasát simogatná, hiszen minden megeshet még.

Az ember, mint az állat, a szaporodást úgyszólván ösztönösen végzi, az hogy tervezi, szabályozza, az csak gyerekes játék. Szétszedni a búgócsigát, de összerakni nem. A táplálkozás s az utód táplálása az sokkal inkább rá van bízva, s végtelenül nagy tartalékokat akar a többi ember, a család, a nemzetség kiirtása árán is, mert a génjei nagy katasztrófákra emlékeznek. S ahány emberpár, annyi ág, annyi lehetőség. Kinyitva az ólajtó, rohanhat a falka, s rohan is a vályúhoz, a legelőre. Egy-egy pillanat közben az utódnemzés kéje, a legfőbb öröm, az önkívület, az együttlét a titokkal. Mégis minden érte, azért, hogy megint megtörténjen. Az az egy százalék, amelyik képes látni ezt, akibe ez a képesség belevillan, az uralkodik az összes többi fölött. A kilencvenkilenc százalék csak megcselekszi a megmásíthatatlant.

T. nem kételkedik. Legfeljebb mondja. Azt is csak úgy, ahogy a hernyó eszi a levelet. Enni, emészteni, üríteni. Az erő ebben az irányban működik. A „lélek”, s pláne a „tudat”, mint az illat, mint a szag leng körülötte. Mint a mozogni képes anyag változó, múlékony erőtere. Ezért a bizonyosság. Nem tudatosan, csak úgy. Még ezt is, még azt is. S milyen jó, milyen tökéletes. Ma innen odáig, holnap onnan odáig. Elő a lexikont, a centimétert. Minden megírva, minden megmérhető. Hát akkor? Amiatt aggódni, hogy tegnap úgy, tegnapelőtt amúgy? Hogy rosszul döntött? Hogy elkövette? Istenem. Akkor úgy érezte, azt kell tennie, mondania, hogy az a törvény. Most miért szégyellené, amit akkor? Miért rágódjék azon, miért érezzen bűntudatot? Itt a polc, ezt ide, azt oda, mindennek helye van. Nem? Éppen akkora polc megint. S milyen szép, ahogy átrendezi, nézegeti. Függöny is van hozzá, de miért húzná el. Odaáll eléje, fényképet csináltat. Az utókor, igen. S hogy ő itt, most, ezt. A fénykép megmarad. Az idő a fényképnek dolgozik.

S a nagy hal, ahogy beszorul a parti sziklák közé. Ahogy erőlködik, hánykolódik, préseli magát egyre beljebb, egyre mélyebbre. A víz sekély, az ijedelem fölmérhetetlen, de bármi megtörténhet még, ha az időt felpörgeti. Kérem, ez nem volt benne a programban! Mi az, hogy mit keres itt?! Minden nehézség, bonyodalom nélkül ki lehetett úszni idáig. Be lehetett úszni oda. S talán egy tétova, egy könnyelmű, egy boldog mozdulaton múlott csak. Úgy érezte, még sohasem úszott egyszerre ilyen közel az éghez is, a földhöz is. Belefeledkezett a végtelenbe, az ismeretlenbe, a kihívásba, s kihagyott egy pillanatra. A partról csak a víz szokatlan mozgása látszik, azt is csak a kíváncsiak, és az éles szeműek látják. A hajósok, a halászok, akik sejtik, hogy mi történik, nem mozdulnak. Nem hisznek a szemüknek. Segíteni nem tudnak, ölni nem akarnak még, csak óvatosan körülnéznek, kik állnak a közelükben, jönnek-e hajók, akik beavatkozhatnak. A szél a part felől fúj, viszi a… Na ne! Ezt ne! Már csak az hiányzik, hogy alkonyodik, a lebukó nap (a vér?) pirosra festi a vizet.

Éppen akkora. Terjedelemre is, súlyra is. Olyan a látványa, a tapintása, a hangja, az illata (a szaga?), az íze. Igen. Ha ráteszik a többire, felölelik a targoncával, ha áll ott a placcon, az eladótérben, csak ránéznek, megfogják s viszik. Tizenkettő egy tucat, múltja van, vannak, akik esküsznek rá, akiknek már a szülei is ezt, s hogy lehetetlen. Lehetetlen, hogy romlott volna, amióta… Vagy, hogy lényegbevágóan javult volna attól, hogy… A világ azért áll, mi több, azért megy, mert az effélékben bízni lehet. Ha valami változik rajta, benne, az csak a csomagolás, vagy olyasmi, ami valamiképpen a javára szolgál, a korszak ízléséhez igazítja, az élvezetet fokozza. Mi lenne, ha a pisai ferde torony teteje egyszer csak túllógna a holtponton? Mi lenne, na, mi lenne? Összedőlne, ugye? De nem lóg túl, nem lóghat túl, mert figyelik, bebetonozzák, tudományosan vigyázzák az állását, sőt, az a hír járja, hogy az utóbbi időben egy-két centit már vissza is egyenesítették. Hát akkor? Kérem, meg lehet bízni az emberiségben. No, persze, előfordulhat, hogy a szaga egy kicsit már…, hogy az íze mintha más lenne, s beszélik, hogy valakik hasmenést kaptak, hogy némelyeknek a látása, a hallása, hogy már alig van erejük, hogy a szájukhoz emeljék, no, de kérem, ezek az esetek nagyon ritkák és semmit sem bizonyítanak, hiszen többnyire öregekkel esnek meg, akik emlékeznek valamire, amiről ki tudja, hogy tényleg az volt-e, olyan volt-e, hiszen már ők maguk is, ugye… S egyébként…

„Felnőtté öregedni!” Volt valami efféle a programban. Vagy ha nem a programban, akkor az ötletekben, a mentségek és a menekülések útjain. Hogy ha másképpen nem megy, talán az idővel, az idő múlásával egyenes arányban megszűnik a bizonytalanság, a bátortalanság, a készületlenség, az óvatosság, a gyerekes félelem a felnőttek kemény és korlátolt világától. Megszűnnek az infantilis reakciók, az iszkolások a nem létező, de biztos és meleg anyaölbe, ahol a nap, ha fölkel, akkor le is nyugszik, a lónak négy lába van, s egy méter az egy méter. Kínlódott, nem találta a helyét a komoly, céltudatos, ravasz, merev, bölcs, s ugyanakkor megbocsátó felnőttek között. Csak a tartozása növekedett. Úgy érezte, egyiknek azért tartozik, mert az megijesztette, mert fél tőle, a másiknak azért, mert nem viszonozta eléggé a szeretetét, a harmadiknak, mert az jót tett vele. S különben is. Itt a világ, ez a világ, csinálni kell, tartani, hogy össze ne dőljön, oldalba rúgni, hogy menjen, de sose tudja, hogy hol, miért, mennyire. Talán ha öregebb lesz, ha megöregszik, bölcs lesz a bölcsek között, bolond a bolondok között, s a legbutább és a leggonoszabb emberrel is szót tud érteni. Tudni fogja, hogy érdemes-e szóba állni valakivel, dönteni tud a jó és a rossz között. S amit elveszített a vámon, megnyeri majd a réven. Ezt gondolta. Aztán kiderült, hogy az életkor alig számít, hogy úgy fog meghalni, mint egy gyerek.

Itt vannak ezek a tégelyek (dobozok?). Egyikből kiveszi, másikba beleteszi. Mindegyikbe jut, némelyikbe ugyanabból. Meg lehet számolni, oda lehet vágni őket a falhoz. Mosogatni, törölgetni, nézegetni lehet őket. Valaha tele voltak, ragyogtak, vitték, utánozták őket. Ki kellene mondani végre, hogy mik is valójában, s hogy mi volt bennük, de csak hozzávetőlegesen lehetne, nem érdemes. Megfog kettőt, egyiket a bal kezébe, másikat a jobb kezébe veszi. Jó lenne, ha volna itt valaki, aki segítene eldönteni, hogy akkor melyiket. Melyiket töltse csordultig, mert annyi nincs, hogy mindkettőt… „Hogy milyen vagy, hogy olyan vagy-e, amilyennek lenned kéne, az akkor érdekes csak, ha más is van, mások is vannak. A világot a különbözőségekből fakadó feszültségek, erők tartják össze, taszítják arrébb, tágítják, mélyítik, amíg szét nem robban, vagy el nem jut a telítettség állapotába megint… Okoztál már egy-két meglepetést” – mondta neki fiatal barátja, amikor még ennél is nehezebb helyzetben, rosszabb állapotban volt, s az akkor nagyon jól jött, sokat segített a választásban. Annál is inkább, mert nem tételezte föl az ifjúról, hogy ilyeneket tud mondani. Talán az a baj, hogy negyven éves kora után nemigen köt az ember barátságokat. Nem tud kötni. S hogy a régieket is tönkreteszi, elvacakolja, elveszejti. Belemerevedik, beleszárad valami tokba, keretbe, tégelybe, s ott marad. S nemcsak az, hogy attól kezdve mindenki ott látja, úgy látja, véglegesnek látja, hanem, hogy ő maga is elfogadja ezt, s úgy érzi, képtelen a változtatásra.

„Az öndicséret büdös” – mondtuk arra, aki dicsekedett, önmagát dicsérte. Mondtuk már kisdiák korunkban. Még akkor is, ha igenis ő volt a „legerősebb”, a „legjobb”, a „legnagyobb”. Mintha becsinált volna. Minek mondogatni azt, ami nyilvánvaló. A teljesítmény megítélése, elismerése mások dolga. Az igazán nagyok, az emberként is nagyok, ha kiderül róluk, hogy győztek, hogy ők a leg-ek, sírnak, kétségbeesnek, mert hirtelen oda lett az akadály, nincs, ami az életük értelmét adta. Csak a kisgyereknek tapsolunk, ha helyből átugorja a küszöböt, s kiabál, hogy „ugye, én ugrottam a legnagyobbat?!” A ripacs, ha kikacsingat a színpadi játékból, hogy „lámlám”, undorító. Ki gondolná, hogy ha sokáig és nagyon hangosan mondogat valaki valamit, s ha ki is nyomtatja. rádióban, pódiumon is közzé teszi, sőt a barátai és azoknak a barátai is vele szajkózzák, akkor az ártatlan, a bármire kapható közönség belelendül, s az öndicséret dicséretbe csaphat át?

„Ki olvassa ma Szabó Pált? – Ki emlékszik ma Szabó Pálra?” – sóhajt föl a rádió Újraolvasva című műsorában valaki, s elmondja, hogy nem tudván aludni, egyik éjszaka Szabó Pál Harangoznak című regényét, az író 1942-ben megjelent „első igazi” („legjobb”) regényét emelte le a polcról, amitől aztán végképp fölébredt, mert a történet magával ragadta. El is meséli közben, nem kevés áhítattal és nosztalgiával, hogy mi van a könyvben, s el is lehet hinni neki, hogy Szabó Pál első igazi regénye, s hogy bizonyára jó könyv, hiteles képet fest az alföldi magyar faluról, a század első feléről. Csakhogy amiért ezt most ide írod, az nem ez, hanem az a közhelyes megállapítás, hogy az újraolvasó megöregedett. Hogy miközben hallgattad, egyre inkább azt érezted, nem azért jó könyv a Szabó Pál könyve, mert jó könyv, hanem azért, mert az emlékező fiatalon olvasta, mert az ifjúságát juttatja eszébe, mert azt a fajta falut ismerte ő maga is, amiről a regény szól. Világrendszerek omlottak össze azért, mert csinálói, hívei megöregedtek, s a végén már emlékeztek, meséltek, nosztalgiáztak, erőlködtek csak. Miközben a fiatalok, megunván a totojázást, hátat fordítottak, elkezdték formálgatni, kerekíteni a saját világukat. Szabó Pált ma nem olvassák. Lehet, hogy egyszer majd megint. Azokat olvassák, akiket maguk választanak ki, mert mások, mert közelibbek, mert saját élményeik vannak, lesznek róluk, s akikre öregen majd emlékezni fognak.

Kérem ez itt többnyire kicsi köz, rés, hasadék, meder, amelyben a víz a magasabb helyről az alacsonyabbra lefolyik, sőt, maga a víz is, aminek semmi célja, csak ott van, oda esett, fakadt, s viszi a gravitáció, hogy összekösse a fentit a lentivel, az eget a földdel, s hogy tükrözze a napfényt és a felhőt, a pillanatot, amelyben oda-vissza minden benne van. Aki itt kiadja magát, fölfedi tehetetlenkedését, öregedése titkait, azt képzeli, hogy csoportos foglalkozáson vesz részt, hogy hasonlók között ül, akik maguk is mind elmondják majd, kitárulkoznak, s hogy tehát ami itt olvasható, hallható, az nekik és a pszichológusnak szól, aki ugyancsak jelen van. Az a jó, ha róla közben teljesen elfeledkezik, sőt, ha a többieket is levegőnek nézi, ha nem lát és nem hall senkit közben, csak beszél, mondja a magáét. Nem akar megfelelni, nincs szó produkcióról, önmagával szeretne egyenesbe kerülni a legalsó szinten, ahová és ahol minden leesik, elporlad, beivódik, elölről kezdi. Ha azt mondja, hogy semmit sem követett el, csak hirtelen itt találta magát, nem hisznek neki. Ha kunsztozik, bezárkózik, rébuszokban, képekben, versekben beszél, elfordulnak tőle. Megpróbál egyszerűen, világosan fogalmazni. Érzésekről, hangulatokról, közelítésekről, távolításokról hírt adni.

Semmi, csak 1996 van, s elképzeli, hogy ezeregyszáz évvel ezelőtt, hatvanéves vénemberként valahogy ő is ideérkezett a Kárpát-medencébe. Etelközben ő mentette meg a menyét meg az unokáját, amikor a besenyők rájuk rontottak, s futott velük, ahogy tudott, amíg a fiával és a magyar sereggel nem találkoztak, de a nagy hegyen átkelni nem akart. Járt már ő itt a csapattal harminc-harmincöt éve, hol a morvák, hol a frankok hívására, jó legelők, vizek, halak, vadak, minden van errefelé, s szinte ingyen van, alig lakják, de a szíve, az emlékei, az ősei, mindene ott maradt, ahol az ifjúsága. A fia erőltette, az unokája beszélte rá, hogy ne temetkezzen el élve, s most itt van, a sátor körül tesz-vesz, az állatokra vigyáz, a szerszámot javítgatja, a gyereket segíti föl a lóra, halászni, vadászni tanítja, mesél neki a régi hazáról. Árpád vezér, Kusán vezér úgy döntöttek, hogy itt marad a nép, de lám, a csatározást nem képesek abbahagyni. A frank császár csak füttyent egyet, s vágtatnak Itáliába, ki tudja, hová. Rettegnek tőlük, hozzák a zsákmányt, be lehet itt rendezkedni. Van, aki már a félig földbe vájt házát is megépítette, feltörte a ház körül a legelőt, elvetegetett. Még a nap is másképpen süt. Mintha egy nagy-nagy vízbe hajított csillogó aranypénz volna. Jó sütkérezni alatta. A kincs, a kaland, az ismeretlen már nemigen érdekli. Az unokája, aki félnapi járóföldre elcsatangol, azokkal a gyerekekkel barátkozik, akik itt születtek, akiknek a szülei is itt. Talán tényleg jó lesz, talán az unokája unokája, meg annak az unokája is ebben a hazában él majd.

Most meg attól ijedt meg, amire mindig vágyott, hogy kapásból válaszolt, hogy „mikrofonkész” volt, okos volt, határozott, magabiztos, végleges volt. Mint egy politikus, Mint valaki, akinek hatalma van, vagy a hatalmat meg akarja szerezni. Lehet, hogy holnap mást mond, akár az ellenkezőjét is mondhatja, de azt is ilyen magától értetődően, keményen mondja majd. Most, hogy visszaidézi a reakciókat, úgy érzi, ez is benne volt. Örülnie kéne, hogy sikerült, hogy nyilvánosan is képes volt azonossá válni önmagával, de szorong, mert szándékosan nem tudná megismételni, mert most már bármikor megkérdezhetik, helyzetbe hozhatják, háborgathatják, s rögtön kiderül, hogy nem ő volt, hogy a benne lappangó titok volt, hogy egy kábító protonrészecske volt csak, amelyik éppen beléje ütközött, s egy pillanatra a világegyetem fontos tényezőjévé tette, s most íme itt áll megint a mindennapi kiszolgáltatottságával, s az a része is inog, bajban van, cserben hagyja majd, amelyik eddig a helyzet megszokásában, elviselésében, a túlélésben segítette, amelyiknek ez a se itt, se ott, ez az ingovány, folytonos készülődés, próbálkozás, menekülés, ez volt a földje és az ege, s csak azért nem dőlt össze, szakadt rá egyik a másikra, mert mozgott, forgott, keringett valami biztos körül, mert a bizonytalanság gravitációja nem engedte.

Ül a konyhaasztalnál, előtte a reggelizőedények és a reggeli. Miért az idegesség? Valami fontos, fontosnak tetsző gondolata támadt az éjjel, ami azóta is, a WC-n ülve is, a fürdőkádban is, a konyhai előkészületek közben is folytonosan az eszében járt. Formálgatta, egyengette, vigyázta, hogy el ne illanjon, amíg a reggeli után az íróasztalhoz nem ül, de máris eltűnt. Csak ezek a mozdulatok, a töltekezés, s a súly, ami a vérrel együtt ereszkedik lassan le a gyomrába, a beleibe, s a magasfeszültség a test felső szintjein, ezek maradtak. A francba a reggelivel! Éppen tegnap mondta egy természetgyógyász, hogy a sok evés, különösen öregkorban, nagyon próbára teszi a szervezetet, amely képtelen túlteljesíteni a normát, s nemcsak a felesleges zsírok, szénhidrátok s egyebek, hanem a mérgező anyag is ott marad benne. Először a vörös húsokat, a disznót meg a marhát, aztán a fehéreket, a baromfit és a halat kéne abbahagyni. S zöldségeket és magvakat kéne eszegetni, mint a kecskék meg a madarak.

Mikor és hogyan jutott el odáig, hogy valódi és hamis, igazság és hazugság, színvonal és kókler mutatvány, hogy a világot a két végén tartó oszlopsor összekeveredett benne, azazhogy mintha szándékosan összekeverte volna a kettőt, s hogy azóta is összekeverné, tehát végképp az ördög oldalára állt, s miközben újra meg újra az isteni oszlopok közül dugva ki a fejét, mulattatja, tartja fogva a publikumot, a másik oldal fényesedik, növekszik, erősödik benne, a gúnyos kacaj, a buta fölény, hogy nos, ha ez kell nektek, vigyétek, egyétek, örvendezzetek, hisz tudjátok, ki vagyok, él még bennetek a kép arról a tiszta, kicsit esetlen, tehetséges és erős ifjúról, aki egyszer meghódított benneteket a játékával, a személyiségével, a látszattal, hogy ugyanolyan, mint ti és mégis óriási, s hogy benne maradtok mindörökké, nos, hol lehetett a holtpont, amin átfordulva egyszer csak úgy érezte, hogy az orrotoknál fogva vezethet benneteket, s hogy akkor miért ne vezessen, hogy barmok vagytok, s neki az a jó, ha azok is maradtok, tehát egyétek csak, zabáljátok a szecskát, az akármit, amit elétek rak, ha nem ébred föl bennetek az állat, akit emberi rafinériákkal be lehet csapni, de akit sohasem lehet emberré butítani?

Filmen látta. Tévében. Rezervátum valahol Afrikában. Mindenféle állatok. Bölénycsorda körül hiénafalka (nyolc-tíz hiéna) szaladgál, ólálkodik. „Keresik az öreg, legyengült egyedet” – magyarázza valaki. Figyelik, próbálják kirekeszteni a csordából. S egyszer csak ott áll. Egyedül. Rohannak feléje, futni kezd. Szinte egyszerre érik utol, vetik rá magukat a hátuljára. A lábaira, a farára, az oldalára. Harapják, tépik, marják, csüngnek rajta, de szalad, de lépeget. Aztán a hátsó lábaira rogyik, de az elsőkön áll még. Nyújtja, tartja föl a fejét. Néz. Bele a pofádba. Két nagy szem, vibrálnak, mint messzi, együttálló csillagok. Folyik a nyála. De lehet, hogy nem. A könnye? A vadállatok megőrülnek a vértől, az élelemtől, a győzelemtől, egymás elől vinnék, viszik el, nyelnék le rögtön az egészet. Ha az egyiknek sikerül nagyobb részt kiszakítania, rohan el vele, de szalad mellette a másik is, kapkod feléje, venné el tőle. Olyan gyorsan történik, hogy a beleit húzzák már, amikor lassan leejti a fejét. Az elejével még mindig nem foglalkoznak. Szemtől szemben nehezebb? …Aztán már csak a keselyűk.

Semmit sem akart, csak megismerni, meghatározni (tisztázni?) a helyzetet. Az éppen való helyzetet s a saját helyét, szerepét benne. Nem uralkodni rajta, befolyásolni, megváltoztatni, csak a méreteihez, a jelentőségéhez, a lehetőségeihez képest tudni, hogy mi is ez, miért van, merre mozog, mi várható. De a következő pillanatban már minden arrébb volt, a mérőeszközök, amelyekre az előbb még megesküdött, elbizonytalanodtak, és sehol sem volt a hivatal, egyetlen ember sem volt, aki hitelesíthette volna őket, azazhogy akinek a hitelességében megbízott volna. Ráadásul kiderült, hogy mindenki, a többi ember is külön-külön meg akarja határozni, sőt, meg is határozza ugyanazt a helyzetet, s hogy az eszközei, az érzékei, az okai, a szándékai és az eredményei mindenkinek mások, még azokéi is, akik összefogtak egymással, bandáztak, pártoskodtak, hatalomra törekedtek és jutottak, azok is csak megalkuvások árán vagy időlegesen horzsolódtak össze, állították ugyanazt. Rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradt, s magának kell eldöntenie, hogy egy centi tényleg egy centi-e, s hogy mekkorák a közök, át tud-e jutni rajtuk, s hogy elég-e a megmaradáshoz, a közérzetéhez, ha nézegeti, méregeti, följegyzi, kimondja a látványt és az eseményt, vagy valahol mégiscsak be kell avatkoznia.

Az lett az ijesztő, hogy villogtak, röpködtek benne a gondolatok, a jobbnál-jobb ötletek, mintha állna a vízben, s szebbnél-szebb halak úszkálnának a lába körül, a lábai között, s megfeszülne, összpontosítana, odakapna, de még a farkát sem tudná elcsípni egyiknek sem… mintha este, amikor a nyitott ablakon át hirtelen tele lesz szúnyoggal a szoba, s futkos, ugrál a bútorok között, csapkodja a levegőt, a falat, s el-elkap egyet-egyet, véres lesz a keze, de a többi ugyanúgy támad tovább… mintha folyton abbahagyná tehát, mert nevetséges, mert semmi értelme, mert valami hatékonyabb, okosabb eszköz, szer, helyzet után kellene néznie, olyasmit kellene cselekednie, amiben sikerélménye lehet, olyan helyet és időt keresnie, ahol és amikor egyetlen dologra koncentrál, s ha az az egy a kudarc, akkor azt csapni agyon, azt teríteni ki, s azt kezdeni el a végénél kibogozni, lemérni, elemezni, s szálanként és centikként odarakni a leginkább szemmel tartható pontra, melléje meg, amit gondol róla, hogy a következő lépést legyen honnan elkezdenie…mintha lehetne tudni, mi lesz, ha végre arrébb megy.

Már szerdán az az érzése, hogy vasárnap van. Húzza, pörgeti, mozgatja a megfoghatatlan, s mintha a hetedik nap akkora gödör volna, hogy ott még döccen egyet. Mintha akkor lelassulna, el lehetne kapni a parti korlátot, fát, valakinek a kinyújtott kezét. Mintha, ahogy mennek az évek, futnak, süvítenek el az évek, egyre fontosabbá válna az ünnep, amire előre gondolni, készülődni lehet, ahol mint a holtponton, megáll egy pillanatra minden, s ha aztán átfordul is, önfeledtebb az érzés, nagyobb a kábulat, gyűlik az erő a következő vasárnapig. Ó, hogy gyűlölte a hivatalos ünnepeket, a csinnadrattát, a pöffeszkedést, a demagóg dumákat, vezércikkeket, hazugságokat, s a körítést, a masszát, a gombócot, ami mindig megakadt a torkán, s úgy megfeküdte a gyomrát, hogy már a személyes ünnepektől is viszolygott, azokat is csak tessék-lássék élte meg, s a vasárnapok is egybefolytak a hétköznapokkal. Mi történhetett? Most sem ünnepel, a vasárnap szinte ugyanúgy telik el, mint a többi nap. Annyira fölgyorsult volna, hogy egy hét egy napnak tűnik? Elvesztette az időérzékét? Valami nem stimmel. Több figyelmet az ünnepekre! … S arra, hogy kedd után szerda, szerda után csütörtök következik.

Feszül, tele van a bőre, mint a homokzsák. Vízzel, vérrel, zsírral, fehérjékkel, sókkal, savakkal, szerves és szervetlen anyagokkal, amikről a születésekor semmit sem tudott. Úgy érzi, több nem férne már bele, s nehezül, nyomkodná mélyebbre, pukkadna szét, de csupán átcikázik rajta a gondolat, mint láthatatlan részecske a mindenségen, s teszi, még merevebbé, véglegesebbé, már-már mozdíthatatlanná. S nézi őket, a tizen-, a huszonéves kortalanokat, akik szinte semmit sem tudnak arról, ami a lényegéből nem gyömöszölhető bele a bőrébe, s abba sem, ami a neve kiejtésekor nagyjából körülhatárolható valóság, de megtörtént vele, de külön is odaszegezte a végtelenhez. Na és?! Sajnáltassa magát? Velük, akik élettel, szerelemmel, kíváncsisággal vannak tele, de mert nincs konkrét célja, tárgya még se az életüknek, se a szerelmüknek, se a kíváncsiságuknak, mindent akarnak, az összes nőbe szerelmesek? Tapossák meg inkább, üljenek rá, lépjenek át rajta, lódítsák arrébb, lyukasszák ki! Tegyék magukévá, hasznosítsák érdekeik szerint. Ez az egyetlen lehetősége a szabadulásra, a megmaradásra.

Most csak fölírja magának, amit az előbb hallott, hogy a legújabb statisztika szerint, amelyben a Szovjetunió utáni Oroszország adatai is benne vannak („már onnan is adnak ki adatokat”), hogy a világon az öngyilkosok sorát a finnugor népek vezetik, első helyen, persze, a magyarok állnak, másodikon a finnek, harmadikon a szibériai (uráli?) kicsik, talán a marik vagy a hantik, s hogy azt mondja a tudós, hogy mintegy négyezer évvel ezelőtt, amikor még mind együtt éltünk, éltek az ősök, tehát az első nagy szétszórattatás előtt, hogy akkor történt, kellett történnie valaminek, valami nagy bajnak, ijedelemnek, kényszernek, amiből a menekülésnek ezt az útját választották, s hogy közülük sokkal többen választották az önkéntes halált, mint más nációk közül, s ez a tettük, példájuk beépült a génekbe, apáról-fiúra öröklődött, s öröklődik ma is… s hogy talán, ha kutakodna valaki, meg is lehetne találni a felelős gént (ezt már nem is a tudós mondja), hiszen sorra találják meg a hol ezért, hol azért felelős géneket, megműtik, eltávolítják, kicserélik és kész, s hogy addig is lehetne valamit csinálni, például nem az amúgy is meglévő förtelmet és fájdalmat kellene folyton-folyvást fölfújni, föltupírozni, s ömleszteni be a médián keresztül a lakásokba, a lelkekbe, hogy reszkessetek, meneküljetek, bűnösök vagytok, hanem arról beszélni többet, hogy hol a vészkijárat, hogy több vészkijárat van, s hogy nyitva van a kapu is.

Azért a kudarcélmény, az önpusztításba sodró elkeseredettség, kilátástalanság, kiüresedés, mert folyton olyasmit szeretne elérni, megcsinálni, legyőzni, amire nem képes, amit, úgy tűnik, a másik könnyedén és tökéletesebben, gyorsabban és kizárólagosan véghez visz, vagyis nem ismeri önmagát, s újra meg újra át akarja ugrani a szakadékot, de beleesik, röpülni akar szárnyak nélkül, elölről akarja kezdeni a világ teremtését, abba üti bele az orrát, amihez semmi köze?…. vagy azért csak, mert a kis dolgokat elnagyolja, nem figyel oda az illesztésekre, a mozgásokra, a másoknak fontos kapcsolatokra, a másik emberre, aki ugyanazt éli át, de valamivel több szorult beléje az alkalmazkodó képességből, a megtartó erőből, vagy még annyi sem, de attól, hogy megszólítja, megérinti őt, hogy a szemébe mondja, amit gondol, attól megsokszorozódik, valami fogódzója, alibije lesz?… vagy azért, mert tényleg baj van a nagy pusztai lelkével, ami nem fér el sehogysem az emberi testben, mert olyan istenekre emlékezik, olyan titkokat cipel, amilyenekről a hegyi vagy a tengeri népek nem is álmodnak, s ez a lélek egyszer csak kikívánkozik, ki kell engedni, mert magától nem képes kiszökni, mert valami ősi, keleti?, tudás, hit, babona? lapul a gének legalján, ahová ésszel leérni lehetetlen, ahonnan csak az ösztönök és a tétova, elbizonytalanító érzések érnek föl az agyáig?…

Ha választania kellene, hogy mely három könyvet vigye magával egy lakatlan szigetre, akkor most Lao-ce Tao Te King-je és Marcus Aurélius Elmélkedései mellé Bodor Ádám Sinistra körzetét tenné a batyujába. A távcső, amelyikkel a messzeséget s az ismert és az ismeretlen határa közötti ködöt is nézegetné, s megbecsülhetné, hogy a porszemnél körülbelül mennyivel kisebb, az a Tao Te King lenne. Az óra, amelyikhez az esze járását igazítaná, hogy a többi emberrel, közeliekkel és távoliakkal, okosokkal és ostobákkal, öregekkel és fiatalokkal, jókkal és rosszakkal a nap melyik szakában s mely helyen miképpen szóljon, viselkedjék, hogy a köz is hasznát lássa, s hogy a saját méltósága se szenvedjen kárt, ha egyszer visszatér majd ide, az Marcus Auréliusé lenne. A rengeteg, amiben haláláig élni fog már, akárhová megy, kiszolgáltatva a természet szeszélyeinek, közönyének, törvényeinek, s az emberi kiszolgáltatottságból fakadó félelemnek, butaságnak, erőszaknak, de ahol megkeresve és megtalálva a tisztásokat, közöket, nyílásokat, magaslatokat, elfogadva, de bele nem nyugodva meg lehet maradni, s álmodozni lehet a napfényes Balkánról, s ahonnan szerencsés esetben el is lehet jutni oda, az a Sinistra körzet lenne. Bár valószínű, az történne, ami mindig történni szokott, hogy még sohase olvasta el azokat a könyveket, amelyeket valahová: utazásra, üdülésre magával vitt. Bámulta inkább a plafont, a tájat, a vizet, az eget, a fákat, a madarakat meg a nőket.

Tolja félre folyton, rátesz valamit, jut tőle egyre távolabb. S még csak nem is nyugtalankodik. Mintha akkor is együtt mozogna vele, ha ott hagyja, ha mint a hátán a zsákba (púpba?) belehajítana valamit, s menne tovább, hisz úgy is megáll, leül, s akkor szépen sorjában kiszedegeti, szortírozza, nézegeti, megcsinálja majd. Honnan az oktalan nyugalom, az ösztönös lüktetés, a bizonyosság, az irány, ami felé haladva szinte önmagától kiválasztódik, besorol, elfelejtődik? Mitől a sötét szemüveg, a fátyol, ami eltakarja, s úgy engedi látni, mintha a végtelenségig, az időben is, a térben is határtalanul csinálhatná, mintha minden a helyén maradna, bármikor megtalálható lenne, s akkor venné csak elő megint, ha szüksége lenne rá, ha az egész úgy igazodna, hogy szüksége lesz rá? Miért nem teszi meg, löki a gödörbe, amiről nyilvánvaló, hogy most kellene, s hogy véglegesen ide vagy oda? Volt, nincs, kész. Nem?

Amikor annyira kiürül, hogy csak az üres edény marad, egy belül fényesre csiszolt, kívül fekete koromtól szőrös rézüstöt lát. Áll a levegőben, valamivel a föld felett, alatta jeges hó, körülötte semmi. Tizenöt-húsz méterre tőle, ott van egy épület, annak is a fala látszik csak. A réz fénye és a hó fénye. Egyszer az egyikre, másszor a másikra néz. Ez az egyetlen elmozdulás, de ezt is utólag tudatosítja, s lehet, hogy meg sem történik. Kibírhatatlan a dermedtség, a hideg rézvörössel és a meleg koromfeketével odaszegezett fehér. Szándékosan és erősen a hóra koncentrál, ami, úgy tűnik, mégis s nemcsak az üst alatt, hanem a fal alatt is szökik, megy el, s egyre inkább hozzágörbül az ürességhez. Az üst, csak az marad, s tudja, hogy amikor majd alatta el, mert előbb-utóbb, mert mi következhetne más, hogy akkor bele fogja verni a fejét.

Érzi, hogy lejjebb ereszkedik, látja is a falakat, a párkányt a falakon, a fákat, ahogy emelkednek, ahogy minden emelkedik hozzá képest, s hallja is a fekete szárnysuhogást fölfelé, ahogy röpül el, szabadul meg tőle a tető. Nem tett semmi különöset, csak mint akit lefogtak, lekötöztek, kövekkel lenyomattak, szidalmaztak, s ujjal mutogattak rá, hogy ez is vele volt, ez is közéjük tartozik, s mint aki már csak azért is megfeszíti magát, s a szükségesnél is nagyobb erővel és hittel éli át, amit neki tulajdonítanak s amit vele cselekszenek, s azt is, amit csak ő tud, ami a legnehezebb, s íme, egyszer csak robban, megy szét, s íme, ösztönösen megnyomja a gombot, megszakítja az áramkört, s lebeg, esik lefelé, bele valami puhába, engedelmesbe, befogadóba, megbocsátóba, s ahogy egyre lejjebb, úgy lesz minden rajta kívüli hatalmasabb, s kezdi ismét a helyén látni ezt is, azt is, fedezi föl, hogy mennyivel gazdagabb, színesebb az egész, s ha nem öntelten és messziről, hanem a lehetséges legkisebbre húzódva össze, a keménynek, az erőszakosnak, az önmagát hatalmasnak képzelőnek a valóságosnál is nagyobb helyet engedve nézi és csinálja, mosolyogni lehet rajta.

Azt mondhatná, hogy rengeteg hely van. Ha például, a közepét (a hasát?) behúzza, s hátrébb (a falig?) homorít, s ha a végén még hanyatt is vágja magát, minden elfér benne. S elkezdheti nyugodtan nézegetni, megcsodálni, megismerni egyiket a másik után. Vagy csak érezni, tudni, hogy ott van, hogy nem lehetetlen, s hogy nem az falja fel őt, hanem ő lett úrrá rajta. „Meg kell az ember fiának házasodnia?” – kérdezték Szokratésztől. „Akár megteszed, akár nem, megbánod” – válaszolta. Ennyi csak, mondjuk. S hogy jókedved támad. Abszurdum, ugye, de már majdnem a közepe. Úgy fordul körbe, ahogy akar. „Tudja-e, hogy a háta mögött miket mondanak róla?” Állítólag ezt is Szokratésztől. „A hátam mögött meg is ölhetnek” – felelte. Nos, be lehet-e húzni annyira, hogy „háta mögött” ne is legyen? Buta kérdés. Az fogja, gyomrozza, öli, azzal kerül döntő viszonyba, ami szemben van, s ami, ahogy megy hátrébb, s maradnak el egyre nagyobb ívben a szélei (a karjai?), mintha mind az ölelésébe férne, s csak ráfújna valamelyikre, s az odébb csúszna, csak megérintené az ajkával, s az visszacsókolna, csak befogadná magába, s az lüktetne vele együtt. Mekkora űr! Hát akkor minek? Minek nyomakszik, robban, s akarja elnyelni?

Mint amikor kirakja, kiszedik a zsebéből a zsebkendőt, a bicskát, az erszényt, az igazolványt, a tollat, de még azt a húszfillérest is, ami ki tudja, honnan egyszer ott maradt, s azt a kavicsot is, amit az unokája talált, s tett oda. Igazoltatás? Motozás? Mosás előtti kiforgatás? Üres. Üres és meztelen. Szégyellhetné, szégyellnie illene magát, de egyrészt meg van ijedve, másrészt kíváncsi, fogalma sincs, mi történik. Mit követett el megint, hova keveredett? Mi ez a folyosó, ez az alagsori cella, ahol csak a szürke és hideg beton van, s a vizslató, kárörvendő tekintetek, a „hatalmunkban vagy”, a „most mutasd meg, híres”, a „kinyírunk” rácsai vannak, ahol a míves, válogatott szónak nyoma sincs, s a falon az áll, hogy „Kopogtatással kérjük, ne zavarjon” s hasonlók, s mindenki motyog, magában beszél, tapogatja, nézi, fitymálva arrébb dobja, ami az övé. Tévedés lehet, bizonyára valami tévedés, megtudják majd róla az igazságot, s bocsánatot kérnek, visszakapja, elengedik. Álmodik? Emlékezik? Kik lehetnek ezek? Mi lesz itt?

Ha ezt a picit fel tudná tenni oda. Oda fel, ami, ha kinyújtózik és lábujjhegyre áll, ha teleszívja magát levegővel, akkor bizonyára elérhető. Megpróbálta már, de nem sikerült. Pedig az ujja hegyével megérintette, s annyit nézte, annyiszor elképzelte már, hogy fölülről milyen, hogy ha nem olyan, akkor nagyon nagy baj van. Akkor azok az érzések, amelyek a testét feszítik, azok a gondolatok, amelyek mint a nyílvessző röpködnek belőle, s ha másért nem, már csak azért is el kell indulni utánuk, hogy le lehessen mérni, milyen messzire szálltak, akkor azok is becsapják, és mindent elölről kell kezdeni. A baj az lehet, hogy olyan kicsinek érzi magát, s olyan elérhetetlenül magasnak azt ott, hogy összeaszalódna, megsemmisülne inkább, semhogy kudarcot valljon. Ez itt a keze, az orra, a szeme, a szája, a fülcimpája, ez a bőre. A bőre, ami a legtöbbet tudja, s ha úgy tetszik, az összes többit a „markában tartja”. Ha ki tudna bújni a bőréből… Azelőtt sokat gondolt erre. Már tudja, hogy ez is, ez a gondolata is ott van fönt. S ahogy rakosgatja, igazítja egymáshoz, amit a két kezével megfoghat, s ahogy megszagolja, megérinti az ajkával, beszél hozzájuk, elbújik köztük, elveszik bennük, ahogy minden porcikájával készülődik, már mintha az, amire ezt itt föl, mintha az kezdene el ereszkedni, melléje süllyedni, egészen odáig, hogy könnyedén rárakhatná, nézegethetné, méregethetné rajta, ahogy neki tetszik… Csak újra meg kellene próbálnia.

Az utolsó pillanatban ér oda. Amikor elkezdődött már, elindultak már, mind ott vannak már. Előfordul, hogy a saját hibájából, lassúságából, lustaságából, feledékenységéből, de inkább rajta kívül álló okokból. Későn tudta meg? Nem hívták meg? Nem tartotta fontosnak, de aztán meggondolta? Örökös késésben van, s mintha elfogadta volna természetes állapotának. Vannak, akik időben (a hivatalosak), vannak, akik előbb (a szemfülesek), vannak, akik a legjobbkor (a választottak), s vannak, mindig vannak néhányan vele együtt, akik nemhogy a színpadról, de a nézőtérről is lemaradva, kihagyva, s legfeljebb már csak a tömegjelenetekbe belesodródva, az üresen maradt gyanús székekre odasettenkedve, örökké a késésükkel s nem a jelenlétükkel és a részvételükkel keltenek figyelmet, vannak ezek a „nicsak, ez is itt van!?”, ez a „mindig elbaltázza”, ez a „pedig nem is annyira”, ez az „újra meg újra fel kell fedezni” alakok, akik mellett, fölött, körül úgy száguldanak el a mások szempontjából fontosnak ítélt, sőt, mások által az emberiség mibenlétét, jelenét, jövőjét meghatározó, eldöntő események, mintha ott sem lennének, mintha csak azért bukkannának föl, hogy a többieknek legyen mihez viszonyítaniuk a pontosságukat, erejüket, helyzetüket, teljesítményüket, kapcsolataikat, hogy egy-egy villanásra még tökéletesebbnek, még hatalmasabbnak, még örökkévalóbbnak érezzék magukat.

„Adalékok az életrajzhoz.” Minél távolabbról képes nézni, megítélni, följegyezni, annál pontosabbak, s ugyanakkor általánosabbak. Mintha egyszer valamihez majd szüksége lenne rájuk. Igazolásnak? Mellékletnek? Magának csak, persze, mást kit érdekelnének. Receptek vannak, sínek vannak, s a többség azok szerint, azokon, magabiztosan és kitartóan, még ha folyton elégedetlenkedve is. Az elégedetlenség is, mint az influenza, ugyanaz a vírus, egyikből a másikba… Magának csak, hogy nyoma legyen, hogy az esze mindig másutt járt, nem igazán figyelt oda, hogy ki kivel, miért, meddig, csak ott volt, tehát ez is, az is maga mellé gondolhatta, gondolta. Aztán meg, amikor kiderült, hogy fogalma sincs, nem érti, nem törődik vele, nincs rajta a sínen, még mindig jobbnak látszott megtartani törekedni, mint elveszni hagyni. Alibinek? Kitűzőnek? Ragasztónak? Pitykének? A végösszegben benne maradt, még ha csak az „egyebek” tételében is… Igen, több irónia, fölény, bátorság, flegma illett volna, kellett volna hozzá. Kacagni, amikor félrelökte, megtiporta, meg akarta ölni. Kiröhögni, amikor fölcicomázta, kinevezte, meghágta önmagát, amikor folyton győzni akart, s elhitte, bizonygatta, verte bele a világba, hogy győzött, s hogy most már mindörökké így lesz. Nevetségessé tenni, s ott hagyni, nem szenvedni és engedni, hogy lássa a szenvedését, mi több, hogy sajnálja, vigasztalgassa… Tele van. Már csak a sarkokba, a fedele alá, a sejtek közé lehet begyömöszölni bármit is. S mert meg sem próbálja, arra bizonyság, hogy most sincs tisztában a helyzetével.

A kipukkanás pillanata. Amikor ami benne volt, a lehető legnagyobb erővel és sebességgel szökni kezd, el belőle minden irányban, s meg akarja tölteni a mindenséget. Amikor ami szorította, tartotta egyben, a leheletvékony burok, az esik szét darabokra, töpped össze, lesz egyszerre kisebb, keményebb és nehezebb, s válik olyan sűrűségűvé, hogy a túlsó végét, ha lenne túlsó vége, úgy ütné át, mint puskagolyó a rézüst fenekét. S hogy csak ez van, az éppen utána, a még szinte most, a táguló, a zuhanó, az örök, amiből sohasem fog kiderülni, sohasem lehet megtudni, hogy tulajdonképpen, s pláne, hogy előtte, az előtte való pillanatban és azelőtt mi volt, volt-e egyáltalán, s hogy mitől pukkadt ki, ha az az érzése, hogy most is benne van, hogy az a fényes és kerek, csöndes és végtelen, egyszerre anyai és gyermeki, amire tisztán emlékezik, hogy az nemcsak az álmában vagy a képzeletében, hanem a valóságban létezett, s hogy valahol most is itt van, mert nélküle értelmetlen és kétségbeejtő lenne az egész. Talán az egymástól távolodó részek és az áttekinthetetlen viszonylatok közötti űrt tölti ki, benyomul azonnal a legkisebb repedésbe is, fogja össze láthatatlan szálakkal és sugarakkal, ami eszeveszetten megy szét, öleli magába az egymás után villámló, történetté merevedő pillanatokat, hogy legyen vigasz, s maradjon valami magyarázat arra az esetre, ha egyszer mégiscsak, ha úgy érzi, ha tényleg nem tudja már tartani tovább, s elengedi.

Valakinek (valaminek?) az a jó, ha bűnösnek érzed magad. Nem számít, hogy elkövetted-e, csak meséld be magadnak, csak hidd el, csak kínozzon a tudat. Ha nem te, akkor apád, anyád, valamelyik ősöd, rokonod, gyereked, bizonyosan. Leszakította, megölte, elképzelte. Ennek az érzésnek emberarca van, és emberi mérete, akkor is, ha isten vagy ördög, anyag vagy szellem, egy falevél vagy egy galaxis gerjeszti. Ha elfogadod, akkor azt csinál veled, amit akar. Félj! Legjobb, ha nem is tudod, hogy mitől. Csak azt, hogy bármikor megbüntethetnek, s hogy meg is fognak büntetni. Ha megúszod, akkor azért. Valamit elmulasztottál, valamit elhallgattál, valahol ott voltál, valahol nem voltál ott. Neked több van, szebb van, jobb van, s bizonyára csaltál, azért. S egyébként is! Milyen alapon? Kevesebbed van? Gyengébb vagy? Csúnyább vagy? Rosszabb vagy? Ellustálkodtad? Elkótyavetyélted? Elpuskáztad? Mit akarsz? Leüthetnek az utcán, betörhetnek a lakásodba. Kiforgathatják a zsebeidet törvényesen is, gátlástalanul. Szorongj, készülődj, védekezz, menekülj. Dől a hangszóróból, a képernyőről, az újságból. S akinek a hangját hallod, a szövegét olvasod, a képét látod, a jól szituált, a jól ápolt, a bájos riporterek, szerkesztők, bemondók, miegyebek, mintha fogalmuk sem volna róla, hogy mit közölnek, mit működtetnek, csak tömik bele, préselik bele, kavarják, még a szájuk szélét is meg-megnyalják.

Azt szeretted volna, ha veled örülnek, s még inkább, ha annak örülnek, aminek te, sőt, ha a te örömödnek örülnek. Néha már-már kiugrottál a bőrödből, a dolog, a világ és a közted lévő kapcsolatban úgy tűnt, hogy valami nagyon nagyot vittél véghez, hogy átélted a pillanatot, amit az egyszeri és mulandó, az értelemmel megáldott és az érzékeivel még azon túl is a mindenséggel kacérkodó ember a beteljesüléskor átélhet, s hogy ezt mindenkinek tudnia kell, el kell ismernie. Aztán meg, amikor rádöbbentél, hogy szinte mindenki ugyanezt éli át a saját pillanataiban, s eszerint jogosan várja, amit szeretne, hogy őt dicsérd, s nemcsak, hogy vele örülj, ünnepelj, hanem, hogy ismerd el, hogy azon a fokon te soha, hogy a te beteljesüléseid csak másod-, harmad- vagy sokadrendűek az övéhez képest, s hogy nem igaz, ez nem lehet igaz, s dühöngeni, majd kacagni kezdtél, hogy lám, a mindenségnek produkáljátok magatokat, de csak egymáshoz képest mérhető a teljesítményeteket és az örömötök, hogy tehát nyugi, balekok vagytok mindannyian, s legfeljebb mint a gyerek, úgy várhatod a simogatást, az ölelést, a dicséretet, mert minden lehetséges még, akkor, csak akkor láttad, hogy milyen gyarló, és milyen kicsi vagy.

Ó, a csúnyák, a gyengék, a kicsinyek, a maflák, a mindig későn érkezők, az örök vesztesek, s a legtöbbször már önmaguktól félreállók, akiken átnéznek, átlépnek, akiket félrelöknek, letorkolnak, eltaposnak, akik nem számítanak, akik mellett elsüvít az egész a maga nagyképűségével, ügyességével, okosságával, erejével, erőszakosságával, természetes és mesterséges kiválasztódásával-kiválasztottságával, őrületével gömbölyűségével, akik nem is irigykednek, nem szomorkodnak, nem is lázadnak már, csak vannak, mint a behorpadt bádogtetőn az esővíz, mint síkos úton a kopott autógumi, mint két domb között a mély völgy, amelybe le kell ereszkedni, s amelyből föl kell kapaszkodni, akkor is, ha át lehet röpülni felette, akik egyszer csak állnak ott, mint tehéncsorda az autópályán, akiket újra meg újra fel kell fedezni, ki kell kerülni, el kell tenni az útból, mert hiába, hogy a szép a széppel, az okos az okossal, az erős az erőssel, a gazdag a gazdaggal, a gengszter a gengszterrel, s keresztül-kasul egymással, ha ezek mindent tudnak, de semmit sem mondanak, ha nem versenyeznek, nem akarják elvenni, de az övék, ha el lehet feledni őket, de emlékezni kell rájuk, ha mint a tőkesúly a vitorlást, ők tartják függőlegesen a világot, ha torkig vagy magaddal, de képtelen vagy a változtatásra.

Ha már eleget tehetetlenkedtél, s hagynád ott, kezdenél bele valami másba, olyasmibe csak, hogy például dél van, megmelegíted az ételt, vagy levetkőzöl, átöltözöl, mert el kell menni, be kell fizetni a fűtési díjat, a vízdíjat, az adót, ha már más úgyse megy, akkor legalább ezeket kerítenéd sorra, ezeket, amihez nem kell előkészület, erőlködés, ész, semmi, csak a mechanikus, az ezerszer elvégzett mozdulatok, szavak, mimikák, s amelyek mégis, mint a víz a partokat, összekapcsolják a sötétséget a világossággal, a toporgást-tanácstalanságot-kétségbeesést a cselekvéssel, az elveszített időt-alkalmat a lehetségessel-megtalálhatóval, s ráadásul a kezedbe akad egy cédula Weöres Sándor versével, amit egyszer valahonnan kiírtál, az a címe, hogy A tragédia tartalma, s talán nem is vers, inkább egy bölcs keleti mondás visszhangja, négy sor az egész és így szól: „Ha tettet elmulaszt valaki / láthatatlanul ott van / az a másik / aki megteszi”, s eltűnődöl, hogy tehát végig itt állt mögötted, járkált utánad a lakásban, ült az asztalodnál, s most is itt van valahol, elkezdhetnéd keresgélni, elkapni, agyonvágni, hogy végre csinálj valamit te is, mert mindent ő fog már, s jaj neked, véged van, elemésztheted magadat, emészd el minél előbb – akkor egyszer csak, mintha megfogná a kezedet s elindítana, s mintha eddig is csináltad volna.

Ha önként adsz föl helyet, próbáld meg minél gyorsabban elvágni a hozzá kötő szálakat, levagdosva magadról azokat a kötélvégeket, láncdarabokat is, amelyeknek a másik vége már szabad, de ott éktelenkednek, laffognak, lógnak rajtad, állandó sajgást okozva, s újra meg újra arra kényszerítve, hogy eltűnődj, jól döntöttél-e, s amíg ki nem kecmeregsz a cafrangjaikból, azt a helyet sem tudod igazán birtokba venni, ahol úgy érzed, megkapaszkodtál, mi több, kapaszkodnod sem kell, akkora biztonságban érzed magad, s merthogy odalátsz az elhagyottra, s oda-odanézel mindaddig, amíg végleg ki nem téped magadból az utolsó sóhajt is, ami az örömökre, a szép és hasznos mozzanatokra emlékeztet, merthogy azok is voltak, amelyek miatt, s nem vitás, hogy miattuk annyi ideig mégiscsak ott időztél, pillanatok, helyzetek, amelyekben igenis jól érezted magadat, amelyek alakítottak, erősítettek, s olyan erőssé tettek, hogy egyszer csak fölálltál, elfordultál, eljöttél, mert undor fogott el, mert akkora volt a hamisság, a fontoskodás, a pöffeszkedés, az összefonódás, a végtelen egérszag, hogy attól kezdve egyfolytában okádtál volna, s még szerencse, hogy hirtelen magadban tudtad tartani, s így sem a bandázó gyalogságot, sem az öntelt tisztikart, sem a demagóg parancsnokságot, senkit sem hoztál olyan helyzetbe, hogy mosakodnia vagy sajnálkoznia kelljen… ha önként adsz föl helyet, ne nézz hátra, mert sóbálvánnyá változol.

Nézed a csoportképet, az örökkévalóságba akasztott tekinteteket, az elegáns öltönyöket, frizurákat, s ahogy balról-jobbra egyik arcot a másik után szemügyre veszed, szinte mindegyik megéled, beszélni, árulkodni kezd. Bankárok, cégvezetők, képviselők, városi vezetők, pártvezetők, újságírók, egyebek, az elit, az itt-és-most színe java áll előtted, akik nem csupán a képen mögöttük látható, étellel, itallal megpakolt asztalokról veszik el a következő pillanatban, ami tetszik vagy ízlik nekik, hanem az ország, az élet asztaláról is rendre megszerzik, képesek megszerezni a legjobb, a jobb, a közepesen legjobb falatokat. Többségükben negyvenen, sőt, ötvenen felüliek, s tíz éve, húsz éve is ott álltak, legfeljebb más elrendezésben és arányban, de ott álltak a képeken. Öt-hat évvel ezelőtt kicsit hátrébb húzódtak, csak a fél arcukat, a vállukat, a fejük tetejét lehetett látni, vagy azt sem. Aztán, ahogy fordult a színpad, lassacskán megint az első sorba kerültek, s ők játsszák a jelenetet. A szakmát ismerik, bármely szerepet el tudnak játszani, elveiket a szereppel együtt képesek megváltoztatni. Az a fő, hogy a színpadon maradjanak, ismerjék a végszót, összetartsanak, s a gázsit maguk oszthassák el. Átmenetileg abba is beleegyeznek, hogy ne a legmagasabbat vagy a magasat kapják. Igaz lehet, hogy nincs másik társulat? Hogy akik annak képzelik magukat, önjelölt ostobák csak? Az, hogy szidják, becsmérlik ezeket, hogy irigykednek, sopánkodnak, sajnáltatják magukat, az nem másik darab, csak a közönség reakciója?

Állt az elnök a közönség előtt és folyt belőle a lé. Valami langyos, savanyúcukor szagú folyadék, ami akárkiből folyhatna, ha odaállítanák az előadói asztalhoz, és este hétkor kinyitanák rajta a csapot. Nemcsak az ajka, a nyakkendője és a pocakja, de az arca, a homloka, a haja is ragyogott. „Te, ez minden irányban spriccel” – jegyezte meg valaki, miközben megtörölte az orrát. „Hordozható falikút”, „vándorsörkimérés”, „lukacsos lopótök”, „gumibugyifényező”, „lóhúgynyílás”, tett rá egyik a másikra, de mindenki jólneveltnek mutatkozott, bólogatott, föl-fölnevetett, s az a néhány is, aki közben kiment és többé nem jött vissza, az is csak föl akarta hívni magára a figyelmet. Egyébként ez most a legjobb elnök. Bárhol fölállítható, megcsapolható, működik. Azt is mondhatnánk, hogy kapós, sorban állnak érte, előjegyeztetik ráfizetnek. „Két lyuk között a legrövidebb út az elnök.” Így! Tud valaki mást? Hát akkor? Mire jó, ha játszod az eszedet, hogy inkább kerülővel vagy semmiképp? He? Minek mentél oda? Az, hogy még mindig kíváncsi vagy, az is csak szép hazugság. Mit akartál? Beleköpni a képébe? Levizelni az asztalt? S mert gyáva voltál, savanyú a szőlő? Undorodsz? Kitől jobban? He?

Mennyi locsogó-fecsegő ember. Holott a többség csak mint a visszhang, vagy mit a hangerősítő, valaki másnak, másoknak a szavait, gondolatait adja tovább, erősíti föl, színezi, szajkózza. Mióta fülhallgatókból, kicsi dobozokból, ládákból, villogó ernyőkről úgy jön a szöveg, hogy válaszolni nem lehet rá, tehát megcáfolni sem lehet, visszabeszélni sem lehet, egymással közösen gondolkodni sem lehet, arra késztetni, kényszeríteni sem lehet a beszélőt, hogy újragondolja, hogy elgondolkozzék, mielőtt a következő mondatot kimondaná, mióta az újság, a rádió, a televízió, ez a média nevezetű keresztes pók behálózta a földet, hatalmába kerítette a megszeppent, kíváncsi, naiv, a felelősséget örömmel átengedő, a bűneit szívesen eltitkoló, a förtelmeket messziről közönyösen szemlélő embert, s azt sugalmazza neki, gyömöszöli bele, azzal szédíti, hogy ugyanolyan helyzetben van, mint akit hallgat, sőt, mint azok, akik a beszélőt, a különféle szerkentyűkből hallható szájembereket igazgatják, etetik, odateszik, elveszik onnan, mióta a világot hatalmában tartó erő (Isten? Ördög? Gravitáció?) a technikának ezt, a többség, az emberiség 90 százaléka által átláthatatlan, fölfoghatatlan formáját vetette be, alkalmazza, azóta a beszéd elszakadt a gondolattól, akármi megtörténhet megint.

Dehogy fogják önként átengedni a jobb helyeket, dehogy fogják ingyen, érdek nélkül megsegíteni a gazdagok a szegényeket, a „kapitalista” országok a „volt szocialista” országokat. Csak a csőbe mégy be, csak a kerítést festegeted magad körül, ha hiszel a szószéki dumáknak, s nem látsz át a ravaszságon, nem ismered föl a természet törvényeit, amelyek emberi ábrázatban is, alattomosan és kiszámíthatatlanul, a legmélyén a társadalmat is mozgatják, meghatározzák. Hogy mindig erő áll az erővel szemben, s mindig a nagyobbik győz, falja föl, olvasztja magába a kisebbet. Miért hiszed, hogy akiknek hatalmuk van, rangjuk, vagyonuk volt, van, hogy azok önmaguktól félreállnak, átadják, elengedik, megosztják veled, ha nem vagy erősebb, ha nem győzted le őket? Miért nem gondolsz rá, hogy az okosabbak, ügyesebbek az első adandó alkalommal visszatérnek, sőt, mint a talajvíz, mint a huzat, mint a szállongó por, mint a szú, ezer és ezer formában máris itt vannak, működnek, s minden azon múlik, hogy túljársz-e az eszükön?

Mennyi repedés, vakfolt, pára, por, légypiszok a tükrön, amiben a többieket látod. S ha megmozdulsz, nemcsak a tükörre eső fény szöge, hanem veled együtt a tükör is mozog. Egyiktől távolabbra, másikhoz közelebbre kerül, miközben a tükrözöttek, ők maguk is elforognak. Ezért, hogy a sarkok, mint a törött üvegcserép, beléd állnak, fölsebeznek, s vérzik, fáj ott is, ahol nem vártad. Ezért, hogy könnyen összezavarodsz, nem tudod eldönteni, te vagy-e a hibás, vagy az, akit másnak látsz. Toporogsz, leguggolsz, fölállsz, billegteted, szeretnéd, ha ugyanazt mutatná. A mozdulatlan, a történet előtti állapotot állítanád vissza, azt, amivel úgy tűnt, semmi dolgod, amihez képest itt, vagy ott vagy, ami mérhető akkor is, ha semmit sem csinálsz. Ha ott maradtál volna, ha képes lettél volna ott maradni, a többiek akkor is elmozdultak volna. Nincs másod, mint a tükör leporolása, fényesítése, újbóli beállítása, s ennek a tevékenységnek a folytonos ismételgetése, hogy akik a sajátjukat nézik, hogy ezt legalább lássák. Nem mintha hazudni akarnál nekik, csak hogy legyen viszonyítási pontod. „Felelős vagy-e a világ állapotáért?” – kérdezgetik. Sőt állítják! S mintha ez, ez a púp a hátadon, ez kapcsolna össze a többiekkel.

A filmbéli, a színpadi erős, okos ember, aki elfogja, legyőzi, becsukja, megöli helyetted a gyilkost, a rosszat; a csapat, a kosárlabdacsapat, a futballcsapat, amelyik legyőzi helyetted a gyengébbet; a bátor, leleményes, ügyes űrhajósok, akik leszállnak helyetted a holdon; a politikusok, akik kormányozzák, kormányoznák az országot és közben nagyokat hazudnak helyetted; a híres nagy írók, akik megírják, a szorgalmas olvasók, akik elolvassák helyetted a legjobb műveket; a hülye háborúk és a terroristák áldozatai, akik meghalnak helyetted… helyetted, helyetted, helyetted… mintha te csodálkozva vagy rettegve, biztonságban és együttérzéssel néznéd, nézhetnéd s megúsznád, megúszhatnád csak, s legfeljebb elgondolkoznál, elbeszélgetnél róla, vagy még azt sem, mert nem érdekel már, mert a magadét, a magad dolgát szeretnéd, akarod már megcsinálni végre, s mert te akarod a magadét, s mert úgy érzed, káprázat, becsapás, szédítés, hogy helyetted bármit is, még ha te arra képtelen vagy is, még ha a körülményeid és a lehetőségeid foglya vagy is, akkor is ott van, amit neked kell, amit helyetted senki sem fog…

A csinálás, a tevékenység öröme, az amit nem is fogalmazol meg, csak érzel, átélsz, miközben azzal, olyasmivel foglalatoskodsz, amihez kedved van. Nem kell, hogy a világot akard kimozdítani a helyéből, az effélék rendszerint nem az akaráson múlnak, csak később derülnek ki, amikor már túl vagy rajtuk. Az öröm, amiről szó van, a jó levegő, a napfény, az egészség vagy legalábbis arra az időre az elfeledkezés a betegségről, az egyik öltés a másik után, az egyik téglára a másik, az egyik jó szó után a következő, s valami olaj, hely, pillanat két pillanat között, ami magától értetődővé, gördülékennyé, könnyűvé teszi, ami összekapcsolja, egymás mellé szelídíti, mozogni segíti, serkenti a működést. Nem a szorgalmasok, a versenyzők, a kapzsik, a folyton túlteljesítők vagy túlteljesíteni akarók fáradságos, harsány, mulandó öröme, amit mindig beárnyékol, nyomaszt, megzavar a következő, a még nagyobb akadály léte, amit le kellene, jó lenne legyőzni, megszerezni, megölni, hanem a maguk, tehát a természet tempóját követők, a szürkék, a fű a fűvel, a rengeteg a rengeteggel, a hasonló a hasonlóval, az egyik szívdobbanásra a másik végtelen öröme, olyan tudás és érzés, amelyet befolyásolni nem, csak észrevenni és átélni lehet, s ami ha észrevétlen marad, ha érzéketlen vagy iránta, akkor átok lesz a nappalod és az éjszakád, utálni fogod, elrontod ott is, ahol a saját érdekedben feltétlenül jól kellene csinálnod. Mekkora rész fakadhat a körülményekből, s mekkora az, aminek te magad vagy az oka? Ha tiszta vagy, ha nincs benned számítás, ha képes vagy önmagadat a helyeden látni, akkor kiderül, hogy rajtad múlik, s csak hátrébb kell állnod, összébb kell húzódnod, közelebbre kell nézned.

Nem a gondok, a nehézségek folytonos hangoztatása, a nyafogás, a tehetetlenkedés, a felelősség másokra hárítása, hanem a cselekvés, a tett, ha csak egy nagysándori kardvágás is, az imponál, az kell a tömegnek, sőt, ha nem csupán megteszed, hanem valamilyen módon kényszeríted őket is, hogy megtegyék, vagy olyan helyzetet teremtesz, hogy maguktól megteszik, kénytelenek megtenni, az még inkább lenyűgözi őket. Példa kell, főnök kell, vezér, atya kell nekik, aki tudja, s aki vállalja a felelősséget, aki szükség esetén „elviszi a balhét” is. A kemény, az erős, aki néha oda-odasóz, elveszi tőlük, amijük van, de aztán újra kiosztja, aki megjutalmazza, megbünteti, de biztonságban tartja őket. Az okos diktátort, azt szeretik. Mennyi lehet ebben az állati ösztön, s mennyi az emberi butaság, félelem, tapasztalat? Hogy az okosabbak, ügyesebbek, erősebbek, a faj fennmaradása a fontos, s hogy ezért alávetik magukat, tűrnek, szót fogadnak. S csak akkor, ha valamit elvét, ha kiderül róla, hogy nem igazán erős, csak durva és kegyetlen, ha nem igazán okos, csak ravasz és hazug, ha nem igazán ügyes, csak ügyes barátai vannak, hogy akkor előbb-utóbb egyszer csak agyonvágják, kisöprűzik pereputtyostul, s akkor minden összezavarodik megint, és sok-sok picike, nyavalygó főnök lesz csak, és gondolkozni kéne, mindenkinek külön-külön kéne gondolkoznia, sőt, tennie valamit a saját belátása szerint, de mind arra vár, azért kiabál, könyököl, húzódik hátrébb, hogy helyet adjon, hogy legyen méltó helye annak, aki jön majd és megmondja, és rájuk kényszeríti.

Ha átengeded magadat az indulatnak, a rettenetnek, a keserűségnek, ami áttörte a gátat, s özönlik, magával sodorna, ha a világot, a hazát, s persze téged magadat is folyton megmenteni, jobbá tenni, beavatni, magukévá tenni, felelőssé tenni akaró politikusok, adókivetők, adószedők, hatóságok, hírvivők, hírmagyarázók, kisbírók, falufarka pletykafészkek, szarkeverők, potyázók, blöffölők szánalmas és pöffeszkedő, hiú és ravasz, a hatalom által megszédített, a pártjuk által karámba kényszerített, s a karámon belül a csorda méltó tagjává nemesült urak, uracsok, jóemberek lendületét, habitusát, észjárását, önigazoló logikáját egy pillanatig is elfogadod, ha hagyod a szerkezetet, s hogy abban neked ezt meg azt kell, kellene tenned, mert különben megáll, mert a többiek, vagy ők, akik a többieket nagy hangon képviselik, vagy legalábbis azt hirdetik magukról, akkor rajtad is behajtják, ami szerintük rád tartozik, s ha mintha közéjük tartoznál, ordítozni, erőszakoskodni, okoskodni, hazudozni kezdesz, s merthogy rögtön észreveszed, s észreveszik ők is, hogy kilógsz, hogy sem velük, sem önmagaddal nem vagy már azonos, s ha csak elképzeled és átéled mindezt, már a gondolatától összezavarodik a világkép, össze a létezési rendszer, ami a sajátod, s amit, azt hiszed, ismersz, ami szerint a szemlélés, a megjelölés, a megítélés a dolgod, az, amire képes vagy, akkor áldod a sorsot, s azokat az erőket, amelyek megengedik, hogy azt teheted, amit teszel, s ha tetszik, el is gondolkodhatsz rajta.

A tehetség szorgalom nélkül alig több, mint a szorgalom tehetség nélkül, s úgy tűnik, hogy a világot, rövid távon legalábbis, a szorgalmasok, a folyton tüsténkedők irányítják. „Márta, Márta, szorgalmas vagy, de egy a szükséges dolog, és Mária a jobb részt választotta” – mondta Jézus a ház körüli, háztartási munkákba merülő Mártának, miközben Mária a lábainál ült és a tanítását hallgatta. Mindennek megvan a maga ideje, s ha a Mester van a hajlékunkban, ha végre itt van, akkor hagyjuk a fenébe a sütést-főzést-takarítást, hallgassuk Isten szavát és meditáljunk, hogy legyen mihez igazodnunk, ha magunk leszünk majd, ha a munka lesz csak, ha a saját eszünkre, leleményünkre, erkölcsünkre, hitünkre leszünk utalva, s ha elindulni, mozogni, szárnyalni szeretnénk. Az a „jobb rész”, ha megismerjük önmagunkat, ha a lelkünk rendben van. De Márta miért nem tudta ezt magától? Miért a keze, az elvégzendő munka tartotta fogva? A tevékenység közben, a tárgyaktól, a keze nyomán megéledő, működő lakástól-környezettől nem kapta-e meg ugyanazt a lelki nyugalmat, tudást, bölcsességet, amit Mária a szavakból, igékből? A szó, a beszélgetés, a másik ember meghallgatása olyasmibe kapcsol be, ami a tárgyak, az élet fölötti magasság? Az elmélkedés, még ha haszontalannak tűnik is, nem alávalóbb a söprésnél, a mosásnál? Ha Márta lankadatlan szorgalommal süt, főz, takarít, eteti a jószágot s dudorászik közben, s belefolyik a láthatatlan lüktetésbe, nem éppen olyan „szükséges dolgot” csinál-e, mint Mária? Nem csupán a „lélekkel”, a „tehetséggel” s a velük összefüggő időzítéssel van-e baj? Nem a tudatán felüli, kívüli erő, hatalom intézi-e, hogy végül is mit választ?

Ha valami nehezet, kellemetlent, szokatlant kell megcsinálnia, azonnal eszébe jut ezer más, amit még mindig nem végzett el, s ami most egyszerre fontosnak mutatkozik, és sokkal könnyebbnek annál, aminek eddig látszott, s különösen annál, amihez most hozzá kellene kezdenie. Mintha a függöny mögül, mintha varázsütésre teremnének ott, készen arra is, hogy közreműködjenek a saját fölkoncolásukban. Ha tetszik, ha nem, csinálni kell őket, s jólesik a csinálásuk, könnyű, örömteli, némelyik gyorsan el is készül, mintha bemelegítés, edzés lenne, s a tudatalattija, a reflexei végeztetnék, vezérelnék, hogy erősítsék, ügyesítsék, hogy a nehezet, a kellemetlent, a szokatlant, a rosszabbat, ami elől menekül, hogy azt is mégiscsak megcsinálja, képes legyen megcsinálni, ha egyszer ott áll majd előtte, és nem tehet mást. Ez a „helyette”, ez az önfeledt gyakorlatozás, ez a próba tehát örömöt, sikerélményt, beteljesülést is jelenthet, s ha a pillanat szorításában, de a végtelen ütemére történik, még az is megeshet, hogy ugyanazzal a lendülettel azt is megteszi, elvégzi, amitől fél, viszolyog, hogy közben elmúlik az elkülönözés, ami a személyiség egyszeriségéből, önvédelméből, bizonytalanságából, kiszolgáltatottságából, „szabad akaratából”, tehát a korlátaiból fakad, s kifényesedik a háló, amelyben a tudata, mintha a saját árnyéka lenne, mindig mögötte halad.

Ha valaki mélyről jött, s nem ismeri ki magát a magasságokban, ahol azonnal és folyamatosan meg kellene kapaszkodnia, el kellene vegyülnie, s bizonyítania kellene, hogy ugyanolyan, s ugyanarra képes, mint akik születésüktől kezdve vagy nagyon régóta ott vannak; ha valaki azért, mert túl alacsony, vagy azért, mert túl magas, vagy mert vak stb., kirí a többiek közül, akik szinte mind ugyanolyanok, s tizenketten vannak egy tucatban; ha valakinek más a bőrszíne, a hangszíne, a habitusa, az erkölcse, a hite, az istene, s ahelyett, hogy megpróbálna alkalmazkodni, s kitanulva a hely és az idő kényszeréből, ami a megmaradásához, az ott maradásához okvetlen szükséges, nem tagadva meg semmit, de olyanná téve magát, hogy eszébe se jusson senkinek, hogy honnan jött, hogy néz ki, csak az, hogy nélkülözhetetlen, hogy milyen jó, hogy itt van, hogy ide jött, s nem máshová ment, ha ehelyett tehetetlenkedik és nyafog, kérkedik és hisztizik, feltűnősködik és követelődzik, ha bajt kever, azzal csak a helyzetét nehezíti, a barátait hozza zavarba, a figyelmet irányítja magára, s ha ráadásul kiderül, hogy nincsenek is különleges képességei, csak a kukac van a fenekében, akkor azonnal a helyről, ahonnan való, a származásáról és a külsejéről fognak beszélni, abba kötnek bele, amiről nem tehet, ami mellékes bármely magasságban, s különösen akkor, ha abban egyetértés van, hogy itt jobb, mint lejjebb volt, s hogy feljebb még jobb lenne, s hogy akkor hogyan tovább.

Pörög benne, villog, feszül, kimerevít-élesít egy-egy képet, működik az öntudatlan felvevőgép, ami minden dimenzióban: ismertben és ismeretlenben „fölveszi” a történetet, azt is, ami a másokkal való kapcsolatában, a tudatán kívüli viszonylatokban, s azt is, ami a testében, a gondolataiban esik meg, s annál sebesebb a forgás, vakítóbb a kép, minél közelebbi az esemény, minél erősebb az inger, minél inkább a bőrére megy a játék, s mindaddig ismétlődik, amíg egy újabb élmény el nem szakítja, hátrébb nem löki, vagy az idő múlásával bele nem ivódik belőle a mélyebb rétegekbe, ami fontos, s el nem veszik a ködben, ami pára. Nem is jó, nem pontos az, hogy felvevőgép, hiszen mint a permetlé a fába, a falevélbe, mint a szemerkélő eső, a szállingózó hó a földbe, úgy ragad bele minden részecskéjébe, sejtjébe, zsigerébe, s vizsgálja meg, fogadja be vagy taszítja el külön-külön mindegyik a legártatlanabb szót is, a legnagyobb pofont is, az örömöt, a bánatot, a simogatást és a félelmet is. „Kérem, itt az univerzum forog.” Egyik fele éppen lefelé fordulóban, a másik fele lent. „.Mit akar ez az egy ember, egy ember?” – villan az űrbe a gyerekjáték kérdése. Tényleg, mit akar? Lefogni! Elfenekelni! Agyonvágni! Valaki igazságtalan volt vele, s mindenütt ott van. Mélyebbre ivódik, mint a jótevői. S mit ad Isten, ettől kap erőre, s menne neki, ha kell, Ninive királyának, biztosának is.

Mintha fémlemezeket raknál be valami résbe, tokba, ládába, s hozzáütődne, hajolna, simulna, reszelődne folyton egyik a másikhoz, s rezegnének, hangot adnának, megtöltenék máris a helyet, de azért az újakat még be tudnád csúsztatni közéjük, elférnének ott, s mind a helyére igazodna, megnyugodna, segítené még inkább tartani, ellensúlyozni a gravitációt, tehát mintha nemcsak a tömeg, hanem a súly, a teher is növekedne, már-már kibírhatatlanná, de érzékszervekkel és ésszel még fölfoghatóvá engedné válni az eseményt, azt, hogy olyannyira fölgyorsult, s akaratodon túli, önműködő lett az egész, a megállíthatatlan, az egyik napra a másik, a húsodba vágó, a csontodba, idegeidbe villámló, a magával ragadó, az elsodró negyedik (?) dimenzió, hogy a másik három (?) az már alig számít, hogy a hosszúságot, szélességet, magasságot már úgy hasogatja, tépi, tiporja, mintha tudná, hogy meddig és hogyan, s mintha már annyi lenne csak, hogy nyomni a gázt, felpörgetni a csúcsra hirtelen a motort, s akkora nyílást hagyni felül, hogy a fény még be, hogy egyik lemez a másik mellé még be, s mintha csupán nagyobbat ütődne, csapódna, s csattogna, miközben kipréseli belőled magát.

Mintha valami nagy dologhoz készülődnél, s amikor csönd van, amikor összpontosítani tudsz, akkor tudnád is, hogy mihez, látnád a körvonalait, éreznéd a súlyát, s éreznéd, hogy el kellene kezdeni, most rögtön el, mert amit helyette teszel, az mind mellékes, mind pótcselekvés, futás, menekülés, s ha nem az, akkor meg lustaság, kishitűség, gyávaság, nyavalygás. De mintha ez a sok, ez az egyre több „nem-az”, ez a vakaródzás, hátat fordítás, akaratlan tevés-vevés, ez a „mégis”, ez is a célt szolgálná, a valami nagyot készítené elő, mert kétségtelen, hogy itt kell lennie, mert bármivel vacakolsz, bármibe merülsz bele, egyszer csak csobban, s tolod félre, törlöd le magadról, felejted el, amit addig, s futsz a félhomály irányába, kimelegszel, érzed, hogy közeledsz, hogy itt lesz, s ha mégse, akkor a tehetetlen toporgást, a bűbájos semmittevést, a lenézett megtehetőt, a részleteket kell majd még pontosabban, még türelmesebben megcsinálnod, elviselned.

„A bécsi gyorssal érkezem” – táviratozza a főpolgármesternek Csontváry Kosztka Tivadar. Jön haza, hozza a világmindenséget, valakinek, felelős embernek azonnal meg kell néznie, láttamoznia kell, vagy legalábbis nyilatkoznia arról, hogy hol, mikor épül föl majd a csarnok, ahol minden képe elfér, levegősen, jó megvilágításban, s ahol a kíváncsi publikum, a haza minden lakosa megnézheti majd, elcsodálkozhat, örvendezhet, átélheti a végtelent, a legfőbb boldogságot. Bizonyára tűkön ülnek már, várják már, keblükre ölelnék már, készül az üdvözlő beszéd, próbál a katonazenekar, csak nehogy a fiumei gyorshoz menjenek ki. Mindez az utolsó pillanatban, csomagolás közben villant át az agyán, bár már korábban is gondolt rá, csak nem volt biztos benne, hogy illő dolog-e. Már tudja, nem tehet mást. Az is eszébe jutott, hogy legjobb lenne talán a miniszterelnöknek sürgönyözni, de hát ő Budapesten akar kiállítani, s nehogy a főpolgármester megnehezteljen rá. Legutóbb Iglón érezte ezt, ezt az érzést ilyen erősen és tisztán, amit most, amikor ott 1880. október 13-án a bal tenyerében azt a háromszögletű kis fekete magot megpillantotta, s megszólalt a hang, hogy „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél”. Csak nehogy a másik vonatnál várják… „Ez megőrült… ez egy őrült! – kiabál ki a nyitott ajtón a főpolgármester. Hozza be már azt a kávét!”

„Ha nem megy az írás, akkor azt írd meg” – tanácsolja L., aki évek óta csinálja ezt. (Ezt is.) Mint a cirkuszos, földobja a kötelet a levegőbe, az ott megakad, fölmászik rajta, megtapogatja a végét, húzogatja, erőlködik, mintha ki akarná bogozni, le akarná szakítani, de nem sikerülne. Körülnéz, integet, mosolyog, s meg-megállva közben, lassan visszacsúszik a porondra, meghajol, megfogja, megrángatja, s a kötél melléje esik. Fölveszi, még egyszer meghajol, hátat fordít, kimegy, kész. Tapsolnak, csodálkoznak, nézegetnek fölfelé. Tudják, hogy becsapták őket, de szép volt. A legszebb, ahogy bejött, hisz nem a lábán, hanem kézen állva jött be, s a lábával, a két sarkával a fenekét, a fenekén a lyukas nadrágját rugdosta, s aztán is cifrázta, kunsztozott, beszélt-nevetett végig a mutatvány közben. Mintha az lenne a lényeges, ahogy bejön, kimegy, ahogy a kötéltől kipirosult tenyerét nézegeti, odamutatja a közönségnek. A szöszölés, a szövegelés, a részletek. Ahogyan megtörténik az egész.

Február elseje, reggel van, mínusz tizenöt fok. Három hónapja szinte egyfolytában tart a kemény tél, hóval, faggyal, ijedelemmel. Járkálni szeret benne, ülni, feküdni nem. Az éjjel is fél kettőkor felébredt, s ötig, fél hatig nem tudott elaludni. Ilyenkor, ha valamiképpen el akarja fárasztani magát, akkor a bal oldalára, a szívére fekszik. Csakhogy ezt nem sokáig bírja, nyom a melle, nyugtalan lesz. Ha mégis elalszik így, akkor légszomjjal, fulladozva, rémülten riad fel, s mozdul el, veszi a szándékos mély lélegzetet. Az az érzése, hogy ha nem nyomott volna meg valaki az utolsó pillanatban egy gombot, ha valami, a legvégére beépített szerkezet nem csengetett volna, nem lépett volna működésbe, meghalhatott volna. Feszül, forgolódik, s ha reggel öt óra, fél hat körül negyed órára, fél órára visszaalszik is, oda az egész délelőtt. Csak a félálom, a bizsergés marad. A pánt a mellen, a ropogó, meszes nyakcsigolyák nesze, a vér a nagy, fehér sivatagon át, ahogy az agyba fölér, belezsibbad. S a lassú dob, ami úgy tűnik, átüti a falat. Az el lehet kezdeni, a meg lehet csinálni, s kiderül hamar, hogy mindennek csak az elejét. Vagy azt sem.

Ady Endrének szerződése volt az újsággal, hogy a hét bizonyos napján, meghatározott óráig küldi az új verset. Ezért kapta a pénzt, amiből élt. Megesett, hogy a küldönc ott toporgott, krákogott, köhécselt, idegeskedett az ajtaja előtt, amíg a vers elkészült, s kezében a még „meleg” kézirattal rohant a nyomdába, ahol ő kapott ki, hogy hol a búsban bámészkodott mostanáig, miatta áll a szám. Milyenek az olyan versek, prózák, egyebek, jók lehetnek-e, amik így születnek? Nemhogy rendelésre, hanem az utolsó pillanat súlya alatt, az idő présében, a mindenképpen-meg-kell-csinálni kíméletlen feszültségében. Ady a példa rá, hogy lehetnek jók, kitűnőek, s lehetnek gyengécskék is. Tehát a lelkiállapot és a kozmikus gyújtópont egybeeshet. Az, hogy Ady Endre hány kéziratlapot tép össze, dob egymás után a papírkosárba, s hogy végül melyik lesz az, amit, kinyitva az ajtót, átnyújt a futárnak, az nemcsak az ő akaratán, ítélőképességén, tehetségén múlik, hanem azon is, hogy hány fok van a szobában, besüt-e a nap az ablakon, veszekednek-e a szomszédban, lehúzta-e a szobalány a paplan huzatát. S millió effélén. Mentség persze nincs.

Az-e az alaphelyzet, hogy amikor tollat veszel a kezedbe, azért teszed, mert tollat fogni, forgatni, nagyszerű dolog, mert imponálni akarsz, olyasmit leírni, elmondani másoknak, ami bizonyára érdekli őket, tetszeni fog nekik, mi több, amit, úgy érzed, te tudsz csak, vagy te vagy képes a leginkább, a legszebben, a legjobban elmondani? Nem! Nem érdekelnek mások, nincs a képben senki sem, aki várná, hogy mit szólsz hozzá, hogy akkor most te miképpen nyilvánulsz meg, vagy-e egyáltalán. Számodra (előtted) a „gond” van, a gondolat van, az, amit annak érzel, s kidobogsz, körbejársz, körbetapogatsz, megpróbálsz szavakba fogni, helyére tenni, oda, ahol úgy véled, a helye van, s a tevékenység, a lüktetés közben, a már odahagyott, „rendbe tett” részletekre tekintgetve, azokat megérintve, tovább gondolva csinálod, csinálgatod valami érzékeiden és tudatodon túli, valami emberen túli erőnek, igénynek, mozgásnak engedelmeskedve.

„Az irodalom elhagyta olvasóját.” Valami ilyesmiről beszél a koszorús irodalomtörténész, egyetemi tanár, kimondva-kimondatlanul a posztmodern és egyéb modern írókra kenve a felelősséget (akik „egyébként nem idegenek tőle”) azért, hogy a „nép” nem olvas irodalmat. Az írók elrejtőznek, egymásnak és a beavatottaknak írnak, a közönség meg olyan, amilyen, nem képes követni az írókat. Móricz vagy Illyés meg Nagy László bezzeg úgy írtak, hogy minden olvasói réteg megértette őket. „A hatvanas években ezer ember volt ott egy-egy Nagy László-esten, az estet többször is meg kellett ismételni. Sánta Ferenc Húsz órája, de még Fejes Endre Rozsdatemetője is évekig téma volt, mindenki elolvasta őket, beszélt róluk.” Igaz, teszi hozzá, hogy csak az irodalom mondott ki, mondhatott ki sok mindent, amit ma a politika mond ki, de hát még sincs rendben, mert… Nem teríti ki, de azt szorongatja, hogy az irodalomnak „feladata” van, az irodalom is felelős azért, ami történik, s hogy tehát a mai írók tehetségtelenebbek, mi több, hitványabbak a régieknél, hiszen nem vállalják a feladatot. Észre sem veszi, hogy ugyanazt mondja, amit negyven éven keresztül a politikusok mondogattak, s még ha igaz lenne is, akkor most kivel szemben? Melyik párttal szemben? S hogyan a sok ezer elveszített olvasóért, ha nem a szexszel, a krimivel, a fantasztikummal, s persze: játékkal, botránnyal, döbbenettel? S ha minden kornak olyan írói és olvasói vannak, amilyeneket megérdemel?

A korszakalkotó nagy mű, a kiváló alkotás nemcsak attól nagy és kiváló, mert az írója annak csinálta meg, hanem attól is, hogy mások: egy ember, több ember, tekintélyes emberek, hatalmasok elkezdik mondani, elhíresztelik róla, hogy kiváló, s hogy hozzá fogható nem született, s hogy ami kicsit is hasonlít hozzá, az ez meg az a patinás mű a régebbi korokból, idegen országokból. Ez az egy ember, több ember, tekintélyes ember, ha már egyszer azt mondta, s ha már a rangja, szavahihetősége, hatalma „függ tőle”, mindaddig nem szűnik meg mondani a magáét, amíg mindenki, az általa, általuk mindenkinek minősített szakmai és általános közvélemény el nem ismeri, meg nem nevezi, ki nem tünteti a nagy művet. Érdeklődéssel, népszerűséggel, érdemjelekkel. De a következő nemzedéket, s az utána következőt ez nem nagyon érdekli. A művet ítéli meg. A saját érdeke, értékrendszere, szeszélye szerint emeli magasba vagy tapossa a földbe.

Borzasan hagyni. Legalábbis itt-ott. Sőt, ha nagyon kisimult, ha annyira tökéletesre csiszolódott, hogy… akkor fölborzolni kicsit. Valahol a hajlatban. Ahol nem látszik azonnal, csak ha közel hajolnak hozzá, ha valaki úgy képzeli, hogy a tökélyt érzékeli, teszi magáévá, nos, akkor ott, a lágy részeknél, ott hökkenjen meg, akadjon bele, gondolkozzék el, hogy hova is? Ha elengedi, átengedi magát, ha szökik, akkor mi végre volt, van? Ha nincs rajta, akkor odarajzolni egy szeplőt az arcra, odaírni egy nikkelszamovárt az égre, belevésni egy hasító érzést az emlékezetbe. Hogy legyen majd honnan elindulni, legyen viszonyítási pont, pecsét rajta, hogy vihető, számon kérhető. Nos? Nem az-e a dolgod, hogy magad is megjelöld? Hogy ott hagyd a nyomodat, a saját tökéletlenségedet? Ha azon a távon, amit bejársz, belátsz, marad valami, amiről kiderül, hogy szándékosan maradt ott, mert te effélét véletlenül sohasem csináltál volna, sőt, ha akadnak, akik ennek ellenére bebizonyítják, hogy nem lehetett szándékos, mert éppen olyan gyarló és esendő, mint a többi akkor valami olyasmit tudsz, amit csak kevesen, ami miatt Ádám kiűzetett a Paradicsomból, s ami miatt még mindig vissza akarsz jutni oda.

Lent van a krumpli a pincében, s ha itt az ideje, a fény a kulcslyukon, az ajtó alatt is bebújik, benyúl, a csak néha-néha kinyitott ajtón is bezúdul, hogy megsimogassa, megölelgesse, megbúbolja, hogy ami amúgy is jött volna már, bizakodott, nyomakodott, erőlködött kifelé, de nélküle nem jöhetett, nem volt képes a jövetelre, hogy a csíra kibújjon, elinduljon abba az irányba, amerre a meleg, s valami titokzatos erő húzza, ahonnan a fény jön, s ahová ettől kezdve sápadtan, cérnavékonyan igyekszik, nyújtózkodik, és ha csak a beton pincepadlóba, a maroknyi homokba, a levegőbe nyomhatja, nyomhatná bele a gyökereit, s ha közben diónyira töpörödik és kiszikkadt, mint öregasszony nemi szerve, akkor is. Lehet nyavalyogni, hogy jaj szegény, eltűnődni, hogy ezt akarta-e, s hogy „elhull a virág, eliramlik az élet”, mind-mind mulandó, gyarló emberi okoskodás. A kavicsot hiába teszed föl a ház tetejére, a tűző napra, nem fog kicsírázni soha. Az íróknak hiába mondják, hogy olvasmányosan írjanak, még ha író mondja is, mert ha nem, akkor vége a magyar irodalomnak, az írók nem lépik át a saját árnyékukat. Se az, akinek kicsi van, se az, akinek nagy. Miért akarnak írók lenni? Ott érte őket a fény? A meleg? Azért ágaskodnak? Hátha? Mert látják, hogy mindig van, most is van közöttük, aki ágadzik-bogadzik-leveledzik, akinek az aláírásáért tömegek állnak sorban, ha dedikál? Akihez a pincébe is, akárhová is elér a fény, de aki nem is szorul rá erre, mert fölhozzák, elvetik, megkapálják, zabálják?

Több tartás kéne a krapekba. Bádog a bőre alá, fölfújható (fölfújt) gumitömlő az üregeibe, acélsodrony (pálca?) a gerince mellé, vagy egy nagy pofon, egy fenéken rúgás neki, amitől az izmai megmerevednének s úgy maradnának. Azok, amik függőlegesen tartják. Pofázna néha vissza, köpné ki a fogát, bele a képébe annak, aki kiverte, s menne neki ököllel, körömmel, lábbal, ne félne, ne sajnálná annyira azt a szaros életét. Úgyis annyit ér csak, s annyit fog érni mindig, amekkora kupacra fölteszi. Babra? Számra? Tetézzék meg, s ha elveszett, vigyék. Ki a fenét érdekel, ha van csak, ha ott csúszik-mászik a lábak alatt, ha hallgat, ha hagyja, hogy elkanalazzák előle a legjobb falatokat? Tehetségtelen? S ha mégis, ha van benne valami, valami bujkáló, megfoghatatlan, agyontaposni lehetetlen, valami, ami mint a rugó, egyszer összenyomódik, nincs, aztán meg kilöki a plafont, fellövi az új napot az égre? Miért mondod ezt? Mert úgy tűnik, hogy a kiszámítható, a megfogható, a jó közepes kell? A meggyömöszölhető, a sumákoló, a „állott tóban a béka”, amelyik gyorsan fölveszi s tartja a környezet színét, formáját, hőmérsékletét, titkát? Ami által az erőbőő még több ragad, kötődik oda, ahol úgy jó, ha mind ott van? Hogyan, mikor tanulja meg ezt, ha szétfolyik, burjánzik, ömlik, mint a gáz a nyitott csapból? Meg kell gyújtani? El kell zárni? Reménytelen?

A kapcsolatok… az, hogy mindened abból lett, hogy volt anyád, apád, testvéreid, nagyszüleid, hogy először is volt a családod, ahol egyik ember a másikkal, egy ember néhány emberrel olyan szoros, termékeny kötelékben, egymást nagyon ismerő és feltétlen segítő közösségben élt, hogy minden, ami szükséges ahhoz, hogy meg tudd különböztetni a jót a rossztól, az igazat a hazugtól, a hasznosat a haszontalantól, a fontosat a jelentéktelentől, a szégyenletest a vállalhatótól, az embertelent az emberitől, hogy minden a helyére kerülhetett, s foroghatott együtt az egésszel, s úgy tűnhetett, hogy ez a mindenség az egyetlen univerzum, s az, hogy aztán egyszer csak elkezdett összeérni, összefolyni, összeütközni, összekeveredni a számtalan, az ahány ember annyiféle mindenséggel, s hogy ezekből az önkéntelen vagy szándékos viszonylatokból keletkezett, pattant ki a szikra, lobbant a láng, tüzelt az a köztes valami, ami azonnal sebet égetett beléd, vagy mint a nap megvilágított, fölmelegített, működni kezdett benned, s előre-hátra, minden irányba elindította a mozgást vagy legalábbis a szándékot, hogy megkapaszkodj, vizsgálódj, megnevezz, megmagyarázz, megérts, birtokba vegyél, s hogy ami rajta túli, ember és ember közötti viszonylatokon túli titok, késztetés, erő, erőszak, azt is a vele való összefüggésben lásd, értelmezd, ítéld meg…

A kapcsolatok… az, hogy meg tudsz-e maradni a másik ember mellett úgy, hogy nem vicsorítod rá a fogad, nem feszülnek meg az izmaid, nem marsz bele, mi több, hagyod, hogy a látványa, az illata, a hangja, a mimikája, a mozdulatai megérintsenek, megfogjanak, elinduljanak veled az aktív tudomásul vétel, a türelmes és részletes megismerés hajszálerei, idegszálai, villanásai mentén, úgy, hogy a saját jelzőrendszered, mirigyeid, önkéntelen energiáid, lüktetésed, vegetatívod az előítélet nélküli, a feltétlen befogadás magasságában, mindig egy kicsivel alacsonyabban, nyitottabban, engedékenyebben, önfeláldozóbban maradjanak, s csak akkor zárjanak szorosra, ha méltánytalan fogadtatás éri őket, ha visszavonulásra, védekezésre kényszerülnek, de akkor is csak a szükséges mértékig, az önvédelem, s nem a támadás, a visszavágás, a megbüntetés szándékával, az arra készülődés dühével, csak a közeledésre önmaguktól is kinyíló ajtók érzékeny keménységével, a megtartó, sőt gyümölcsöző együttműködést bármely pillanatban elkezdeni kész vagyok átláthatóságával, elfogadva azt a lehetőséget is, hogy nem lesz újabb alkalom, s mint a bebetonozott olajkutak a földben, a sajgás véglegesedik… meg tudsz-e maradni a másik ember mellett úgy, hogy nemcsak önmagad, hanem ő is maradsz?

„Hát ne fordulj vak hevedben / A világ és rendje ellen. / Úgy tekints az emberekre, / Hogy a föld se jó , se ferde. / Se öröm, se bú tanyája, / Csak magadnak képe mása.” Jaj! Reviczky Gyula, ugye, meg Schopenhauer. Meg hogy ne kösd föl magad azonnal. Emlékezetből idézi, lehet, hogy nem pontos. Csak az, hogy vannak napok, amikor minden elcseszelődik, szinte mindenki mogorva, nagyképű, durva, szemtelen, sőt, gonosz vele szemben, és visszaadná és rettenetesen szégyelli, de képtelen arra is, hogy legalább egyszer-kétszer méltóan visszavágjon. Csak pörög, sodródik bele egy huzatos csőbe, csak a szakadék szélén találja magát. Ettől volna? Ettől, amiről ez a vers szól? Ettől a keleti okosságtól? Vagyis hát ennek a hiányától? S hogy akkor önmaga ellen fordul, mert bizonyára ő a mafla, a deviáns, az alkalmazkodásra képtelen? S azért undok, kegyetlen, elviselhetetlen a többi? S hogy belül kéne rendet rakni, mert vannak napok, amikor meg nem győzi fogadni, viszonozni az örömöt, a sok fényes pillanatot, boldog ölelést, a körülötte forgó mindenséget, amikor úgy tűnik, ha ő nem lenne, megállna a világ? De hát mitől változik meg a képe, ha csak utólag derül ki, hogy megváltozott? Miért, hogy rajta múlik, ha nem tehet róla?

S elérkezik a pillanat, amikor szorongani kezd, félni kezd, amikor mint a verembe esett állat, föl-alá futkos, forog, toporzékol, nyüszít, ugrál, kapaszkodik, de egyre reménytelenebb. Nem tudja, mitől, mi váltotta ki, s ha talál is magyarázatot, csak valami jelentéktelent, másik számára jelentéktelent. Beteg? Pszichológushoz, orvoshoz, paphoz kellene elmennie? Most lenne jó, ha imádkozni tudna. Ha el tudna mondani néhány Miatyánkot. Addig és annyiszor mondaná, amíg meg nem nyugodna, eszébe nem jutna a megoldás. Valami, ami lekötné a figyelmét, elindítaná valamerre. Ami olyan igézően nézné, olyan szeretettel, megértéssel szólna hozzá, s olyan észrevétlenül kezdené el vezetni maga után, maga mellett, hogy csak akkor döbbenne rá, hogy arrébb van, hogy túl van rajta, kisütött a nap, amikor már javában s teljes odaadással csinálná a megnyugtatót, a szabadot, a mindent. Csakhogy imádkozni nem tud, nem szokott, s a szorongásban az elején és a közepén olyan mélyen van, hogy nem tudja, miben van, csak azt, hogy valami megváltozhatatlanban, ijesztőben, megalázóban. Belerúghatnak, leköphetik, gúnyolhatják, képtelen a méltó reagálásra. S amikor eljut odáig, hogy derengeni kezd, kifényesedik, akkor már rendszerint a kivezető utat is látja, képes elindulni, tenni valamit, s mintha a tevés s a rá való figyelés, s ennek az észrevétele, tudatosítása, öröme, csodálata, a toll sercegése, a papír színeváltozása, az, hogy működik, mozog, az lenne az ő imája.

„A magány uralkodó érzése a szeretethiány, amely vagy oly módon jön létre, hogy elveszítjük azokat, akik szerettek bennünket vagy úgy, hogy elveszítjük azt az érzést, hogy szeretnek bennünket.” Hogyan? Hogy van ez? S hogy „a szeretethiány érzése esetén könnyedén eluralkodik rajtunk a reménytelenség, a tehetetlenség és feleslegesség érzése”. Tehát ugyanúgy szeretnek bennünket, mint azelőtt, csak mi veszítjük el, veszíthetjük el az érzést, az érzékelési képességét annak, hogy… ami attól volt, hogy szerettünk, s merthogy nem szeretünk már, az a fizetségünk, hogy úgy tűnik, mások sem szeretnek. A jótett magában hordja jutalmát, a szeretettől az a boldogabb, aki adja. Mi fogy ki, ürül ki, apad el az évek múlásával, mitől változik meg a személyiség? Lehet ezt akarni? Vagy csak megszédülünk a sebességtől, az erőtől, a helyzettől, amelybe életünk közepe táján jutunk, s kihullik, messzire csapódik a legnehezebb, ami az értelmét, az értékét adta az egésznek? A szeretet, ami az anyai, a családi szeretettel kezdődik, s köt hozzá a többi emberhez, a társadalomhoz, a természethez, a szeretet érzésének, érzékelésének az elvesztése lenne a jele, hogy elszakadtunk valamitől, el a világtól, hogy az elemek, amelyek kölcsönadták magukat az élethez, visszaindultak az elemi világba, hogy a lélek magányosan megáll még, mint a bölény, amelyre rárontottak a hiénák, de a halál csillaga ragyog a szemekből?

Bekapcsolja a rádiót, belehallgat, lehalkítja, felerősíti, mert közben a tévé is megy, s a kezében ott az újság. Bejön a felesége, mond valamit, elkezdi mondani, de nem igazán jut el az agyáig, s mert nem akarja, hogy kiderüljön, megkérdezi: „Melyiket?”, „Hogyan?”, „Nahát!” Néha egy-egy kurta mondatot is produkál, de addigra az asszony már átlátja a helyzetet, megsértődve elhallgat. Kíváncsi, azt hiszi, kíváncsi, nem akar a legfontosabbról lemaradni. Hátha most mondják be, hátha a rádióban azt is, amit a tévében nem, s ami az újságban csak holnap lesz benne. Pedig mindegyikben ugyanaz buzog, s előbb vagy utóbb benne lesz, s ami igazán fontos most, azt a felesége mondja. Mondaná. Fekszik, feje a fejtámaszon, a szeme le-lecsukódik. Valami dorombol. Macska? Az nincs. A fűtőtest, igen a csövek hozzák a kazánházból a vízforgató villanymotor zaját. A csöveken keresztül jut el önmagáig. A döbbenetig, hogy le van győzve, s mint a lábhoz roskadt állat, várja a megbocsátó pisszentést, a fölemelő simogatást. Aztán meg az óceán közepén, mintha ott egy deszkán ringatózna. Minden mozgást, hangot, szagot, ízt, érintést, nehézkedést érzékel még, s ebbe is, abba is kapaszkodna, de elalszik.

Minél inkább bezárkózik, befalazza, bebetonozza magát, annál inkább vágyik a szabadulásra. Arra, hogy valaki kinyissa, ledöntse, fölrobbantsa. Még akkor is, ha tagadja, ha erősködik, ha megfeszíti magát, hogy azért se, s ha azt hiszi, hogy élve eltemetkezhet. Már egy tekintettől, egy érintéstől belecsap a villám, a tétova közeledéstől is fölvillanyozódik. Mindenét kirakja, mutogatja, beszéli, ajándékozza, vagy legalábbis azonnal erre készülődik, s várja, hogy ugyanolyan lelkes, önfeledt legyen a viszonzás. Naiv és gyerekesen jóhiszemű, s minél mélyebbre ássa magát, annál inkább azzá lesz. Önző és vak, eszébe se jut, hogy aki kiszabadítja, kiszabadítaná, hogy az is akarhat valamit. Hogy netán ugyanazokkal a kényszerképzetekkel, gátlásokkal, feszültségekkel van tele, s annyi csak, hogy egy kupacba kerül, kerülne a kettő, mert akkor elviselhetőbb. Ha meg több ennél, ha szeretettel, megértéssel, kíváncsisággal teli a közelítés, ha az öröméből vagy a bölcsességéből képes adni a másik, akkor azt is tudja, hogy amit ad, annak a helyére a magány, a keserűség, a fájdalom, a szorongás duplája elfér, sőt, ott előbb-utóbb közömbösül semmivé válik. Minderre utólag gondol, amikor már bizonytalan, hogy jól cselekedett-e, amikor már szégyelli, hogy föladta, kiadta magát, s rádöbbent, hogy az eszét s nem az ösztöneit kellett volna szabadjára engednie, s hogy valószínű, megijesztette, elriasztotta, akit megfoghatott volna, s akit újra látni, hallani szeretne már, s aki után bizonyára el lehetne indulni, s akit el lehetne érni, csak több bátorság, alázat, empátia, türelem, nyitottság kellene, s ha csak egy szót is, mondani neki valamit arról, hogy milyen szabadnak látta.

Egyszer csak észrevette, hogy nem arról ír, amiről akar. Találkozott az utcán egy lánnyal, aki megkérdezte tőle, hogy hol található a legközelebbi telefonfülke, s ahogy ránézett, hirtelen úgy tűnt, hogy ismeri, hogy ez az a lány, aki, hogy ez a lány… A szemei ugyanazok voltak, s ahogy együtt mentek a fülkéig, többször is szólni akart neki, aztán elbizonytalanodott. Belenyugodott, hogy nem az, hiszen, ha az lenne, tudnia kéne, hogy kit kérdezett meg, s azt is, hogy hol a fülke. Mi volt ez? Remek témák, hangulatok, gondok jutnak eszébe, fölborzolja néha egy nagyon buta vagy egy nagyon okos politikus szövege is, események, képek, hangok, illatok kavarognak, dobnak föl a mélyből ezt is, azt is, ami aztán azonnal hullik vissza a semmibe. Agresszió és reagresszió, kompromisszum és szolgalelkűség, settenkedők és gatyázók, pipiskedők és félreállók, humanisták és terroristák, árulkodók és hazudozók, „olyan szegényen és bután hal meg, ahogy megszületett”, jut eszébe, és áll tanácstalanul, és kétségbe kellene esnie, és hátat fordít… Hol lehet az a lány? Ez az egy, ami nem volt fölírva sehová sem, de ami most mindennél fontosabb, amitől nem szabadulhat és nem is akar. A szem, az a két szem, az senki másé nem lehetett, az most is nézi, és az egyetlen fényes pont amihez képest tájékozódhatna.

Lustaság? Kényelemszeretet? Félelem? Az öregedéssel járó fokozódó elnehezülés, a lehangoló tapasztalatok, betegség? Mi lehet az oka, hogy lassacskán már nemhogy hat ökör, de hat erőgép sem tudná kimozdítani a magányából, a megszokott környezetéből, a begyakorolt rítusaiból, a viszonylagos biztonságot jelentő, egy óra alatt gyalog bejárható „életteréből”? Mintha feltöltődött volna, fokozatosan tovább töltődne urániummal, valamelyik nehézelemmel, s máris átlyukasztotta volna maga alatt a földet, s zuhanna a középpont felé, valami kemény fal felé, amibe belefúródik majd, s benne marad. Menekülhetne még, még úgy tűnik, nyúlnak utána, s ha bízna valakiben, ha megmozdítaná a kezét valamely irányba, megkapaszkodhatna, elindulhatna, de akikkel eddig volt, akiket a legközelebb érzett magához, azok is mintha vele együtt zuhannának. Valaki magával rántott valakit. Szorítja magához önmagát (a zászlót?, a kincset?), dobálja ki a zsebéből az összegyűrt papírdarabokat. Némely papíroson följegyzések, szólások, közmondások. „Isten nem ver bottal.” „Ütik a nyulat bokrostul.” „Zsákele, fótele.” „Madarat tolláról, embert barátjáról.” „Asszonynak, lónak nem kell hinni, Rabi ne!” „Amit Jancsi nem tanult meg, nem tudja azt János.” „Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.” „Dögölj meg!” Effélék. Tele a környék papírokkal, röplapokkal. Mások is dobálják. Néha fölvesz egyet, megváltoztat rajta egy szót, egy betűt, s visszadobja a többi közé.

Megy az utcán, és nemcsak az, hogy jönnek szembe, s hogy egyre többen jönnek, s a fiatalabbak is szinte nekimennek már, csak akkor lépnek hirtelen félre, s mert csak azért is határozottan megy, próbál menni, talán egyenrangú gyalogosnak tekintik a tizenévesek, huszonévesek, középkorúak is, s talán nem az erőszakosságuk, a neveletlenségük, az örökös rohanásuk miatt néznek át rajta, lökik kis híján föl, hanem mert az ősz feje, a látható kora ellenére emberszámba veszik, s nemcsak az, hogy jönnek szembe, s hogy egyre többen jönnek, hanem hogy feltűnően sokan kerülik el, s hogy azelőtt azt kellett hallania, hogy „Láttalak az utcán, nagyon siettél valahová…”, pedig nem is sietett, nem szándékosan ment gyorsabban, mint a legtöbb ember, hanem mert azt szokta meg, az volt a tempója, mert a „kötelező” napi sétája inkább afféle lassított kocogás volt, s abban az egy órában még csak találkozni sem szeretett senki ismerőssel, mert akkor kizökkent, lelassult, elfáradt, tehát a „Láttalak az utcán..”-ra természetes volt a válasza: „Ne haragudj, nem vettelek észre, máskor majd szólj rám”, de jobban örült, ha figyelmetlennek, modortalannak, beképzeltnek, lököttnek tartották inkább, mint ha leszólították, s nemcsak az, hogy aztán nem szólították le, hanem hogy még néhány éve is, szinte senki sem kerülte el, előzte meg, most meg ez is, az is elhúz mellette, s a legfurcsább, hogy úgy érzi, hogy ugyanolyan gyorsan, ugyanazzal a sebességgel megy, mint azelőtt.

Mindent megkérdez többször is, ettől is, attól is, ha valamit sohase csinált még, azt is a lehető körültekintéssel, biztonsággal akarja csinálni. „Bepermetezte-e lemosólével a fákat? Mikor kell?” – kérdi az egyik szomszédtól. „Be kell-e mindenképpen permetezni lemosólével a fákat?” – tudakolja a másiktól. „A tévében azt mondták…” – folytatná, de a szomszéd legyint. „Hülyének tetteted magadat” – dönnyögi a felesége. „Se permeteződ, se leved, s azt szeretnéd hallani, hogy nem kell permetezni. Úgy is mindenki mást mond. Fogj hozzá és kész!” Hát igen, az asszony mindig hamarabb szokott dönteni, könnyebben vállalta a kockázatot, még ha csak az ösztönére hallgatott is, s akkor volt a leghatározottabb, amikor ő vacakolt, totojázott, tétovázott. Azt is lehetne mondani, hogy jól kiegészítették egymást, de azért ilyenkor szokott megsemmisülni, szeretett volna hirtelen levegővé válni a szégyentől, mert az effélék rendszerint mások előtt történtek, s a letolás nemhogy segítette volna a magára találásban, hanem még inkább kibillentette a helyéből. Kiabált, dühöngött, elment. Ma már elhallgat, mosolyog. Igaza van, miért ne legyen igaza az asszonynak. Könnyebb is, ha nem rágódik rajta, ha csak végre kell hajtania. De miért, hogy csak a rápirítás után, hogy csak a másodikra koppan? Hogy az ösztöne, a reflexei a tapogatódzás, az alapos megismerés, a többszörös bebiztosítás, a lehetetlen tökéletesség felé lökdösik? S hogyan csinálja, ha tényleg nem tudja?

Hányszor, de hányszor mondta neki öreg barátja, ha elismeréssel emlegették valahol, ha kitüntették, ha rásütött a nap, hogy a helyzetet (az alkalmat) ki kellene használnia. Megszólalnia kellene, jelentkeznie kellene itt is, ott is, vinni a portékát a piacra, megrakni a pultot, mert ha reklám van, de produkció nincs, áru nincs, akkor elmúlik az idő, s minden marad a régiben. De szinte sohase volt „helyzetkész”, mert éppen akkor hagyta abba, kótyavetyélte el, fájdult meg a dereka, ment el a kedve az egésztől, mással vacakolt, s mert nem is érdekelte igazán, vagy nem fogta föl, hogy mibe keveredett, hogy most kellene termelni, ömleszteni, elárasztani mindent. Nem volt tele, s nem volt képes fölgyorsítani önmagát, sütkérezett, élvezkedett inkább a váratlan pillanatban, s ha később visszagondolt rá, akkor se bánkódott. Tudta már, hogy nem versenyló típus, hogy sokkal inkább igásló, aki a sötétben és a sárban is elhúzza a kocsit, s hogy amit csinál, az se lóverseny. S ha arra gondol, hogy hány női mit is?, muffot? húznak az orrára majd a másvilágon, mert lassú volt, mafla volt, készületlen volt, gyáva, előzékeny, türelmes volt, mert azt hitte, hogy fontosabb dolgok vannak, mert az egyiket nem akarta elveszíteni a másik miatt, mert aki lefeküdt eléje, azon átlépett, mert… akkor is inkább azoknak az emléke bizsereg benne, akiknek az orra, a szeme, a szája, a nyelve, a füle, a bőre… akikben úgy érzi, minden benne volt, amit a többiekben elszalasztott, s hogy majdcsak lesz valahogy a másvilágon is.

Mindvégig maradt benne valami állati (növényi?). Úgy érezte, ha nagyon éhes, akkor jogosan markol bele a tálba, akár puszta kézzel is, ha hajtja a vére, akkor a nyílt utcán is megbúbolhat egy nőt. Ha ez itt és így túlzásnak tűnik is, bevallja, hogy elkövetett effélét. Voltak nagy pillanatai, amikor az előző pillanatban sejtelme sem volt róla, hogy a következőben mi lesz, amikor kifordult önmagából, rohant neki a tónak, maga ellen fordította a kést, amikor fölrúgva az emberi szabályokat, szokásokat, viszonylatokat, úgy érezte, hogy a mindenséggel azonos, hogy benne szikrázik össze Isten és ördög, a minden és a semmi, az erő az erővel, s mint az ősrobbanásból, belőle száguldanak szét az égitestek és az űr. Állati? Növényi? Azt képzeli róluk, hogy közelebb vannak a titokhoz, kevesebbet vacakolnak az életükkel, és csak önmaguknak tartoznak számadással.

Történetet akart mondani, de csak ötletek, gondolatok jutottak eszébe. Hangulatok, ítéletek. És régi cseh filmek. Tulajdonképpen arról akart mesélni, fölidézni valamit, helyzetet, leleményt, mindennapot, amiről azok a filmek szóltak. Nem, semmi cím, konkrétum, csak annyi, hogy a „cseh filmek”, amit addig a dimenzióig, hogy bennük, a filmek szereplői között, abban a közvetlen, nyílt, szókimondó, bővérű, finom, életes világban, mintha ő mondaná, mintha úgy ugrana föl a székéről, mint ott el egy vonat elől. Mint mikor ott van a vászon mögött a felvevőgép, a nagypolitika, de tojnak rá, élik a maguk örömeit, bajait, sikereit, butaságait. Nem beszélnek róla, csak megmaradnak. Merthogy az élet így maradt meg és így fog megmaradni ezután is, nem úgy, ahogy a történelemkönyvekben és a programirodalomban megírták. Az az igazság, hogy ezeket a húsz-, harmincéves cseh filmeket most egy olasz film idézte föl, s az is meglehet, hogy az olasz előbb készült, hiszen évtizedekkel előbb játszódik. A tévében ment, az elejét nem látta, s aztán sem járt utána. Ilyen nincs, ne rontsuk el, gondolta. Semmi kis történet arról, hogy egy lány, egy fiatal nő, hogyan éli túl az olasz fasizmust meg a második világháborút. Csetlik-botlik, megalázzák, kihasználják, mégis mindig kikeveredik a szégyenteljes helyzetekből, börtönből, kuplerájból, álszent és kegyetlen gazdagok, gonosz és pitiáner szegényemberek karmából, ágyából. A háború után, férjével az oldalán még Oroszországba is elmegy, megkeresni ifjúkori örök szerelme sírját. Megáll az autójuk egy tanya mellett, a sofőr kiszáll. Vizelni? Nyújtózkodni? A vetegető parasztnak is odaszól valamit. Kicsit messzebb a paraszt felesége, két kisgyereke. S ki ez az orosz paraszt, na ki? Ő bizony, hősnőnk ifjúkori örök szerelme. S a sofőr visszaül, az autó elporzik.

„Tudod, azért vagyok én még mindig meg, mert nem vettem olyan komolyan, mint a többiek. Már csak egyedül vagyok” mondja neki a nyolcvanöt éves, aki külsőre szinte ugyanolyan, mint harminc éve volt, s szellemileg is eleven, ma is alkot, szerepel, közügyekben vesz részt. Mennyi lehet belőle, ami a génjei, a neveltetése, a körülményei, a szerencséje része, s mennyi, ami az akarata, az esze, a hatodik érzéke, a leleménye, a bölcsessége következménye? Mennyi, ami tényleg rajta múlott? Az, hogy kerülte az örvényeket, a szeszélyes habokat, viharokat, s a mély vízre csak akkor evezett be, ha nem volt más út, s az első alkalmat kihasználta, hogy a biztosabb, nyugalmasabb parti vizeken lehessen, ahonnan viszont folytonosan kapcsolatot tartott minden hellyel és iránnyal, s ha másként nem tudott, akkor az ég tükrét, a felhők árnyékát, a madarak, a nád, a halak mozgását figyelve tájékozódott, válaszolt? Az, hogy akkor is inkább magányos volt, amikor másokkal együtt volt? Hogy titokzatosan mosolygott, de hihetően ítélt? Mit nem vett komolyan? A tülekedő, acsarkodó, álszent, kiszámíthatatlan emberi világot? Az esztelen csatározásokat, versenyeket, hazudozásokat, osztozkodásokat? Megállt, elhajolt, leült, várt inkább, ha süvítettek a kövek, a golyók? Megtudott, tudott valamit arról, amiről a többieknek fogalmuk sem volt, a mederről, amelyben az egész hánytorog, habzik, elmúlik?