El is lehet menekülni

Hordják a szürke köveket, rakják egymásra, mintha piramist építenének. Nincs semmi céljuk vele, nem is igen tudják, hogy mit csinálnak, csak elfoglalják magukat valamivel. „Az égig fog érni” – mondja a nagyobbik. „Otthon felejtettem a szárnyaimat” – válaszol a másik. Sört bontanak. „Te, idefigyelj, te, szerinted van Isten?” Csönd. „Engem ne keverj bele, jó!?” – koppantja le a poharat a kisebbik. „Te, szerintem abban van – folytatja az első –, hogy a következő követ is oda tesszük, oda kell tenni. Hogy amíg nincs ott, addig hiányzik. S ha ezzel elkészülünk, kezdhetjük a másikat. Az is hiányzik. A következő mindig hiányzik. A baj ott van, hogy nem találjuk a követ. Keresgéljük, de nem találjuk. Érted? De ha megvan, akkor jó. Neked az a bajod, hogy nem érzed a hiányt. Hogy…” – „Hagyj békén, jó?!”

Üres bádogvödör az agya. Ha töltene bele valamit, ha például ráhúzna a borosüvegre, talán megint azzá lenne, ami. Ivott már hideg tejet, citromos vizet, csapi vizet, ez utóbbiba csipetnyi sót is tett, mert eszébe jutott, hogy izzadáskor, az izzadással sót veszít a szervezet, s azt pótolni kell. Nagyon meleg van. S talán azért olyan telhetetlenül szomjas, mert ugye a só is oda, s a csapi vízben nincs só. Rettenetes volt, lenyelte. Akkor meg azért kellett innia. A borban bizonyára van só is meg sav is meg sok minden, az talán megmarad benne. Kiszínesíti, működésbe hozza. Könnyű nyári bor, rizlingszilváni… Most olvasta valahol, hogy az egyik magyar színésznő mindennap megiszik a férjével egy üveg pezsgőt az unokái egészségére. Akkor kezdték, amikor a nagyobbik megszületett, s amikor a kisebbik is, akkor már dupla örömük és okuk volt. A pezsgősüveg-dugókat színes festékkel befesti, zsinegre (drótra?) fűzi, s abból van a teraszon a függöny. Óriási! Tehát nem nagyobb tételekben venni a bort, hanem üvegben. Üveget is olyant, amiben parafadugó van. Legbiztosabb a pezsgő… Ha a teraszon függöny lesz… Édes Isten!… Azelőtt mit ihattak?…

Ha egyszer valakibe, valamibe belebújt az élet (Isten? Ördög?), az meg akar valósulni. Végig akar futni a sínen, a dróton, a világmindenségen. Süti a nap, viszi a szél, áztatja az eső, megkapaszkodik, húz mindent magába. A lebontott épület helyén, ahol csak téglatörmelék, vakolat, tégláról levert, levakart malter maradt, feltör a gaz, a következő évben már ott van a kétméteres, ujjnyi vastag szárú vadkender. A szomszéd ház vakolatlan téglafalában is megkapaszkodik. Honnan jött? Ki küldte, hogy csináljon itt talajt, előbb-utóbb termőtalajt, amiben majd a pázsit, a virág is megél? Mert azért jött. Széllel. Esővel. Angyalszárnyon. Csak le kell kaszálni, ki kell majd tépni tövestül, s egyszer rendes füvek nőnek a helyén. Száz év? Ötszáz év? S mint az angol pázsit. Türelem! Szorgalom! De mi hajtja a szerencsétlen öregasszonyt, mi esett bele, hogy verseket kezdett írni? Csapnivalóan rossz verseket. S hiába mondod a szemébe, írod meg neki, hogy ne erőltesse, sohasem fogják közölni, s amúgy sem érdemes. Ugyanaz a szél? Eső? Angyalszárny?

Csevegések, társalgások, viták a televízióban, a rádióban. Bármely témáról, de különösképpen a politikáról, a napi eseményekről. Mintha régi falusi udvarházakban, paraszti tornácokon, polgári szalonokban száz évvel, kétszáz évvel ezelőtt folynának. Mintha egy Csehov-darabban, Mikszáth regényben, amikor a szomszéd földesúr átkocsizik, és tarokk meg pipa meg bor mellett meghányják-vetik, hogy a muszka cár meg a porosz király, a polákok meg a taljánok, s a többiek most éppen mit és miképpen, s hogy a búza meg a kukorica, a tőzsdei árfolyam meg a szomszéd szépasszony, s hogy a… Mintha a cselédség meg, az egész ország meg tapasztaná a fülét az ajtóra, lesne be az ablakon, s hallana-látna mindent, sok mindent, de bele semmibe sem szólhatna, mert… Mert a dolog így működik. Mindaddig, amíg valaki ki nem kapcsolja a készüléket, áramszünet nem lesz, be nem verik az ablakot.

A leginkább érzékenyek, a szemfülesek, a nagyszájúak, a magabiztosak, a telhetetlenek, a kiéhezettek, az „elhívatottak” mennek a legelején. Gyorsan, fesztelenül, önkéntelenül, mintha nyomná, szorítaná, terelné maga előtt őket a többi. Talán csak azért, mert addig is a szélén (elején?) voltak, s éppen ott támadt a rés, s ahogy a víz a repedésen, azonnal, és azok a cseppek jutnak át, amelyek ott vannak, a legközelebb vannak. Egyik részük elszivárog a falban, a földben, elpusztul a szűkületben, másik részük rögtön elkezdi hangoztatni, hogy ő ütötte a rést, s hogy azelőtt így volt meg úgy volt, s hogy ő mennyit meg mit, s hogy most aztán… Azonnal fölveszik a környezet színét, elfoglalják a fontosabb és a jobb helyeket, berendezkednek, gyarapodnak. Mire a többi odaér, észbekap, már csak azok a helyek vannak, amelyek addig is, amelyek az egésszel együtt, örökké mozognak, ahol a dolgok kilencvenöt százaléka megtörténik, ahol maguk a dolgok vannak.

Miért örülsz, ha olcsón, ha áron alul sikerült megszerezned? A különbözet valahol hiányozni fog. Valahová föl lesz jegyezve. Az öröm, hogy könnyen kaptad meg, hogy lám, amit erre szántál, annak egy részét elteheted a következőre vagy valami másra, az öröm könnyen pazarlóvá, féktelenné, könnyelművé, meggondolatlanná tesz. Kevesebbet adtál érte, kevesebbre becsülöd. Nagyobb kanállal merítesz, olyasmit is megengedsz magadnak, amit egyébként nem engednél meg. Légy észnél! Valami megzavarodott, de utána ugyanúgy folyik tovább. Talán ez, a könnyű és a nehéz, a közeli és a távoli, a jó és a rossz állandó és lehetőleg pontos megkülönböztetése, a mértékek higgadt figyelése és alkalmazása, talán ez segít át a pillanat szédületén, mámorán. Fékezi, de hihetőbbé teszi az örömöt. Nem engedi, hogy átadd magad a felelőtlen reménynek, de felkészít a kudarc elviselésére. Tedd félre a váratlant, készülj a várhatóra.

Várni kellene. Várni, amíg közelebb kerülsz hozzá. Amikor megfoghatod, megragadhatod, s nemcsak a füstjét és a keserűségét érzékeled. S azt, hogy zuhog ki belőled a bizonyosság. S hogy bármelyik pillanatban valami szokatlant tehetsz. Mellébeszélsz, persze. Mert sietsz, elsieted. Olyasmiről szólsz, amiről nem szabad, azon segítesz, aki nem kér belőle. „Mit véthetett ellened, hogy ennyire haragszik rád?” Hogy menekül előled, s ha néha visszanéz, sziszeg, mint a kígyó. Mással kellene foglalkoznod, hagynod, hogy az idő vigyen, vigyen csak magával a saját tempója szerint. Aztán ha megint egymás mellé értek, akkor kísérletezni újra. Miért sürgős? Miért a kétségbeesett közeledés? Miért nem lehet elviselni a feszültséget? Miért hiszed, hogy ha semmire sem emlékezel, akkor előbb és könnyebben megadja, megadhatja magát? Hogy ez is rajtad múlik?

Az öregember történetei, meséi a régi dolgokról, emberekről, csattanósra hegyezett anekdotái, még akkor is, ha az öregember jelentős ember, ha bizonyos körben, szakmában, közösségben mértékadó szava van is, egy idő után, ha már ezerszer elmondja, elsüti őket, ha azt várja, hogy közönsége bólogasson, nevessen, hogy vele együtt élvezze az emlékeit, nos, az öregember egyszer csak unalmassá válik. Történetein kényszeredetten nevetnek, a háta mögött annál gyakrabban, s jobb kedvvel vagy sajnálkozóan. A fiatalon, a barátaival, a nemzedéke tagjaival elkövetett stiklik, nőzések, ivászatok, kis és nagy tettek abban a körben idézhetők meg igazán, ahol az elkövetők ott vannak. Amíg ők is, vagy közülük valaki ott van, amíg élnek a résztvevők. Nagyon érdekesnek kell lenniük a történeteknek, vagy nagyon jól kell előadni őket, hogy a következő generációbeliek, a fiatalok is élvezzék, érdemesnek tartsák a meghallgatásra. Mi több, az ismételt meghallgatásra. Minden nemzedéknek megvannak, meglesznek a saját történetei, örömei, kudarcai. Az igazi emlékek a génjeikben vannak. A példák magukat választják. Csak az érzékenyek, a már önmagukra is emlékezők értik meg az élettől búcsúzót, aki tudtán kívül is mindenekelőtt önmagának mondja, amit mond.

El is lehet menekülni. Érzed, hogy egyre szürkébb, laposabb, hogy örülsz már egy hirtelen ötletnek is, hogy mint a lángcsóva fölfelé. Be van építve valami kontroll, amelyik csenget, hogy azért ezt már ne, így már ne. Egy pohár ital? Egy kupica pálinka? Konyak? Segítene, de valószínű, hogy nem a fáradtság, hanem csak a gátlás feloldásában. A totojázás legyőzésében. Amikor semmiképp se tovább. A fáradtságra ráöntött szesz csak a tompaságot fokozza, az amúgy is elveszített önbizalmat, a szálat húzza még vékonyabbra, messzebbre, keveri össze. Lehet jajgatni, kenegetni a fájó testrészeket, derekat, gerincet, lehet hasra feküdni, várni, hogy elmúlik, hogy beáll valami egyensúly. Lopni az időt, gyorsabban öregedni, de folytatni, amit abbahagytál, azt nem lehet. Nagy a meleg, a zaj, nem aludtál az éjjel. Lehet mentségeket keresni, különféle utakon még távolabb kerülni tőle, behunyni a szemedet, hogy az árnyékot se lásd. Csak azt nem lehet, hogy kapkolódva, ijedten, zavaros fejjel megadd magadat.