Valaki letörli a táblát

Sűrűsödnek a viszonylatok, vasdarabok esnek az égből. Mint Franciaországban nemrég a jegek. A teniszlabda nagyságú jegek. Az autók teteje behorpadt, üvegük, szélvédőjük szétrobbant, a háztetők cserepein keresztül a padlásig, a gerendákig ért a harag. Valaki elvétette a döntő lépést. Rosszat szólt? Csak elbámészkodott, elakadt a köldöke nézésében? Megkapta a soros kábító-injekciót, hogy nyugodtan csinálhassa, amit, s ne kotnyeleskedjék bele? Hogy higgye, hogy ő? Ő a középpont? Miközben az igazi erők továbbra is nélküle, s azáltal valósítják meg önmagukat, hogy egyik tárgyból a másikba, egyik élőből a másik élőbe szökdösnek, s egyszerre vannak itt is, ott is? S hogy ki lehet bírni? Ezeket a vasakat is? Csak nehezebb tőlük a test, csak erősebben húzza lefelé a mágnes? Csak zsibbasztja, hogy kisebb ellenállással elfogadja, ami megesik vele? Csak?

Ott kezdődik, hogy ne nézze le, amit csinál. Ne higgye azt, hogy a másik, amit helyette csinálna, vagy szeretne csinálni, hogy az feltétlen különb. Hogy elmegy hiába az ideje, az élete, s ezzel a vacakkal, semmirevalóval, sokadrangúval foglalkozik. Ezzel, ami nem méltó hozzá, ami eleve csak rosszul sikerülhet, hiszen fél kézzel, kedvetlenül, tessék-lássék csinálja csak. Holott a legfontosabb, az mindenütt elkezdhető, és csak ott lehet elkezdeni, ahol éppen van. Várhat, várakozhat arra, hogy a sodrás, ami az egészet viszi, alkalmasabb helyre, pillanathoz pörgeti majd, hogy a benne történő mindenség közelebb forog önmagához, de hogy bekövetkezik-e, s hogy mikor, nem tudható. Ne akarjon mindenáron máshol lenni, túl lenni rajta. Meghatározni próbálja csak, hogy kicsoda, micsoda, hol van, miért van. Jusson el odáig, odáig jusson el, amikor úgy érzi, hogy erre képes. Hogy úgy tudja összeválogatni, összerakosgatni az arcát, a mozdulatait, a szavait, ahogy senki más. S hogy akkor megjelenik, ott van, amit annyira szeretne.

A híres lélekgyógyász azt fejtegeti a rádióban, hogy azért van annyi öngyilkos Magyarországon, mert a magyar nyelv szerkezete olyan, hogy erre serkenti a beszélőjét. Mert a magyar például, nem azt mondja valamire, hogy jó, amikor azt akarja mondani, hogy jó, hanem azt, hogy „nem rossz”. Tehát mintha nem az ember beszélné a nyelvet, hanem a nyelv az embert, nincs menekvés, magától értetődik, hogy sugallva van neki a negatív, a szomorú, az önpusztító aktus. Gyilkos ötlet, föl lehet tűnni vele. S erről jut eszedbe, ami régen eszedbe jutott már, s el-elsütötted itt is, ott is, s legalább ekkorát durrant, hogy a magyar azért van meg még mindig itt Európa közepén, a „szláv és a német nyelvtenger” közepén, mert képtelen megtanulni tisztességesen egyetlen nyelvet is, idegen nyelvet, mert annyira más az anyanyelve szerkezete, nyelvtana, mondattana, egész világmindensége, hogy a bőréből kellene kibújnia, ha váltani akarna. Ha könnyebben megtanulta volna, megtanulná a szomszédok, az idegenek nyelvét, már régen eltűnt volna valamelyik tengerben, hiszen egyszer az egyik, másszor a másik akarta elborítani, borította el, s a buzgárok, a csorgók, vízbefolyások ma is folytonosak… S hogy a magyarok közül némelyek mégiscsak jól megtanultak, megtanulnak más nyelveket, az éppen a sokféle keveredéstől, a szomszédság, az idegenek testi befogadásától van. Testileg igen, nyelvileg nem? „Nem rossz.”

Áthárítható-e valami is arra, hogy a környezet, a nagyon rossz, a primitív körülmények, hogy nagyobb részben a külső okok miatt nem lett belőle az, ami lehetett volna? S hogy belátható időn belül sem, tehát amíg a most élők fantáziája, szemhatára terjed, hogy ebben az intervallumban sem lehet? Rá lehet-e kenni a tehetségtelenség, a közepes tehetség, a kitartás hiánya, a könnyebb megoldások elfogadása, a bátortalanság, kényelmesség, gyengeség, a folytonos megalkuvások következményeit arra, ami olyan, amilyen, valamelyest még változtatható is, de amelyikből elszántsággal, daccal, becsvággyal, erővel, igazi tehetséggel ki lehet, ki lehetett volna szakadni? Az igazi tehetséget az „teszi”, hogy állandó mozgásban van. A közepes tehetség eléri célját, ha azonossá válik a környezetével. Jól érzi magát ott.

Az adatok, a merev és végleges ismeretek, a szent és megfellebbezhetetlen tanok kifogtak rajta. Azonnal elfelejtette, amire a mindennapi élethez nem volt feltétlen szüksége. Valami homályos kép, Veronika-kendő-nyomat megmaradt ugyan benne, de mindig bizonytalanul nézett rá, s ha nem volt muszáj, nem beszélt róla. Sokkal plasztikusabban, kitörölhetetlenül vésődtek beléje helyzetek, képek, amelyek valami indulati, érzelmi eseményhez kötődtek, vagy hirtelen rádöbbenés eredményei. Egy kanyar, ahol sokadikszor megy autóval, s túl van rajta már, amikor észreveszi. Egy gyalogút, ahol eszébe jutott egy vers kezdősora, s olyan izgalom vett rajta erőt, hogy teljesen összezavarodott. Egy megszégyenülés ismeretlen, vagy kevéssé ismert emberek között. Egy megszégyenítés, amikor szándékai ellenére elhibázott, elrontott valamit, s maga is rájött már, helyrehozni próbálja már, s nem is akkora a baj, hogy… s akkor valaki, valakik neki, hogy lesöpörje, lesöpörjék a föld színéről.

A cél kívül van a dolgon. A dolognak nincs célja. Lüktet, van, változik, eljut innen odáig, miközben születik, elmúlik, megtörténik a részlet. Mihelyt célja lesz, elkezdi föladni magát, összezavarodik. A cél emberi találmány, az ember gondolja bele a dologba. A nap reggel „felkel”, este „lenyugszik”, a tutajt elviszi a folyó, a kisgyerek felnő, a virág kinyílik. Minden valahonnan valahová. Ha nem benne van, akkor valami külső erőben, Istenben, természetben van a cél, a dolog aszerint mozog, változik, teljesedik ki. Akik fölismerik, s hagyják, hogy rajtuk keresztül valósuljon meg, azok segítik a folyamatot. A többiek annyit látnak csak, hogy vannak, akik csinálják, s lám, lám. A diktatúrákban és a fejlett civilizációkban a sport az egyik repedés, amelyen át a nagyság, az erő, a példa megmutatkozhat. De a cél itt is, ott is kívül esik, önállósult már. S a dolog működik, ha tetszik, ha nem.

„Ami nem megy, azt ne erőltessük” – mondta volt, állítólag, az elmúlt idők nagy szelleme. Mondta vagy nem mondta, a levegőben, a habitusban, a filozófiában benne volt, mintegy ellentétjeként, alibijeként az erőszaknak, amit, ha nem mondtak is, folyamatosan műveltek. S ami nem ment, ahelyett is kitaláltak azonnal valami hasonlót, a másik végéről közelítettek, s ha mást nem is, ájtatos magyarázatot mindig leltek. A fenti nagy szellem egyik szellemeskedő tanítványa egyszer azzal nyugtatgatott, hogy ne idegeskedjek, „a probléma fele megoldódik magától, negyedrészét megoldják mások, amiatt a negyedrész miatt nem érdemes”. Igen, azt hiszem, ebbe buktak bele. A nagy keleti ráérésbe, végtelenségbe, lustaságba, sóhajba. Van valami, ami néha ott, Európa közepétől keletre, ha darabjaiban, hatásában időlegesen meg is jelenik – precízség, ügyesség, igény –, tartósan sohase tud gyökeret verni. Idegen marad, mosolyt fakaszt, elszivárog, mint a sivatagba beléeresztett folyó. Mintha fölötte állnának minden hívságnak, versenynek, nyugati civilizációnak, sokkal közelebb a természethez, a föld komótos színeváltozásaihoz, a nagy regények unalmon túliságához, a világmindenség nyugalmához. S az, hogy belebuktak, őket az sem fogja összetörni, elveszejteni. Mint a nedvesség a rosszul szigetelt falban, mint a pára a levegőben, működnek tovább.

Hogy szorul vissza, s egyre több benne a mész, hogy merevedik, keményedik, s nemcsak a bőre, hanem úgy, ahogy van: külseje-belseje egyszerre, folyamatosan, akkor érzi csak, akkor jut el az agyáig, amikor valakinek nekiütközik. Igyekszik pedig elkerülni az ütközést, más úton, álarcban, hangtalanul, fű alatt próbál átjutni, azazhogy nem is „át”, csak arrébb, előre, valamerre, mert a mozgás bele van programozva, mert önkéntelenül is sodródik, halad, s szándékosan is túl akar lenni ezen is, azon is. Mégis, egyre gyakrabban, egyszer csak koppan, fölsebződik, s fölsebzi azt is, aminek neki. Nem érti, s hajlamos elhinni, arra gondolni: hát ez az öregedés? Hogy: öregszünk, pajtás, öregszünk, s hogy: mi jön még? Mi jöhet még? Ilyen közönségesen. De a legfőbb gond abból, hogy ha egyszer jót akar, ha szándékosan kerüli a rosszat, s még a látszatát is annak, hogy bárkinek is ártani akar, tehát többszörösen is vágyik a jócselekedetre, akkor miképpen lehetséges ez? Első reflexeivel a többit, az akadályt hibáztatja. Csak azt. Önzők, vakok, erőszakosak, előítéleteik vannak, meg kell őket győzni, hiszen nyilvánvaló, hogy neki van igaza. Aztán valami átsuhan rajta, úgy tűnik,hogy a testén, valaki letörli a táblát, csend és pusztaság, egyszál maga van, s beismeri, hogy tévedett, téved. Visszapörgetné, fölírná, de az üres levegőben nyúlkál.

S eszébe jut még Márai Sándor egyik, mostanában olvasott írása. Márai a magyar borokról elmélkedik, kedvesen, szívet gyönyörködtetően, s a rizlingről ezt írja: „A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gondolkodásban: összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét. Ne félj a közhelyektől, magyar: önmegóvó erő árad belőlük…” Nos, gondolja, bizonyára ott volt valahol, érzékelte, érintette, tudta valamikor a dolgok mélyebb értelmét. S mintha ebéd előtt, szerencsétlenségére való rádöbbenése előtt odakötötte volna hozzá a madzag egyik végét, s itt fogja, morzsolgatja, pörgeti az ujjai között a másikat. Lesi, várja, próbálgatja a helyet és az időt, amikor ezt is odakötheti, ahová való, amikor megint össze lesz kötve a kettő. A locsifecsi, a hézag, a tömítés, az átmenet, a közötte, a két lényeges pont között levő hely, a közhely, ami nélkül az a kettő sem létezne, mert összecsúszna, szétesne, értelmetlenné válna, egyszóval: a helybenfutás, az alibi, még az is előfordulhat, hogy ez az, ami nemcsak élteti, hanem előbbre is viszi.