A lélek természetes állapota

Közhelyek, fáradt légzés, kopott imamalom hajtása, rózsafüzér szemelgetése – mint a gépiesen elmondott reggeli, esti ima, mint a hívőnek a magától meginduló és célba érő Miatyánk, amire oda se figyel már, de mondja, de lép egyet valamerre –, mint a…. mint a…. Igen, folyamatosan beleszól valaki, valami, a tudathasadás másika, ellenőriz, becsmérel, minősít, átugorja, mint Rémusz a satnya falat, s megölni sem, itt tartani sem lehet. Magától van itt, vele együtt kell eljutni a végéig, s úgy mondani ki, úgy írni le a szót, hogy bármikor előléphet a homályból, hogy folytathassa. De nem folytatja, de megcsinálnod neked kell, de sohasem lesz olyan, hogy neki is tessék, hogy teljes egészében tessék neki. Miért csinálod mégis? Vállalva a szürkeséget, a megaláztatást, a kudarcot is? Miért reménykedsz, hogy a következő lapon, hogy egyszer csak úgy csinálod majd, hogy neki is tetszik, hogy észre sem veszed, hogy ő vagy.

Csak azt érzed, hogy nem vagy eléggé üres hozzá. Valami van az alján, oldalt, valami visszajelez, hogy nem sikerülhet. Vársz, elfordulsz, úgy teszel, mintha lemondanál róla, mintha többé már nem törődnél vele. Holott működik, mozog, teszi a dolgát. A pillanatra vár. S a pillanat bekövetkezik. Voltak, akik sanyargatták, megkorbácsolták magukat. Negyven napig a sivatagban, negyvenfokos hőségben, az se kutya. Bele lehet halni. Különben minek? Ha ki tudod pakolni magadból mind, ami hiúság, gőg, tunyaság, közönséges indulat, vérzsír, vitaminhiány, ostobaság, akkor talán. Ha kitisztíthatod a testedet-lelkedet. S ha törekedsz erre – már az is. S hogy megtörtént, azt csak utólag. Amikor a pillanat már sehol. Az emlékkép és a vágykép között. Készülődni rá, s emlékezni, hogy megvolt.

S egyszerre azt, hogy tele vagy homokkal, sóval, vasreszelékkel, valami apró nehézzel. Tele a szemed, az agyad, a melled, az ujjaid köze. Ha tovább beszélsz, írsz, csak a homok, a só, a vasreszelék folyik ki belőled. Csikorogsz. Pedig a lényegről még egyetlen szót sem ejtettél. Mellébeszélsz. Mondod, ami az eszedbe jut, szaladsz a könnyebbik úton, mintha, kerülővel bár, de előbb elérhetnél odáig. Mintha elérhetnél. S néha már csak a futással foglalkozol. Arra figyelsz, hogy hányat lélegzel közben, hogy egyenlően nehezedj mindkét lábadra, hogy meg ne fájduljon a hátad. Hogy érezd, amikor hasogatni kezd, s megy le a combodban a bicska, le a bokádig, talpadig. S hogy közben a köveket, a pocsolyákat kikerüld. Másokról annyit tudsz, hogy följebb, hogy fönt, vagy legalábbis vízszintesen hozzád képest, hogy ők ott. Azt tudod róluk, amit szeretnél. Beléjük látod, ami belőled hiányzik. Lehet, hogy „kívülről nézvést” te is?

Jelen lenni folyamatosan, beleszólni az eseményekbe, a döntésekbe, tudni mindenről – miért a vágy a reménytelen igyekezet? Miféle ösztön sarkall, kényszerít az önigazoló aktivitásra, mi akar megvalósulni a külön-külön is minősíthető törekvésben? Lüktet, nyomakszik előre, föl-le a közepén, az alján, az elején. Föllobban, kialszik, újra föllobban, kialszik. Egyfolytában világítani akar, de csak villogni képes. S ha ismételten föllobban, végül azt hiszi, hogy folyamatosan ő világít. Ezért lenne az egész? De miért kell világítania, hiszen világos van? Miért eljátszania a közepét, az elejét, az alját, ha millió és millió közepe, eleje, alja van? Csak így tud megvalósulni? A részei által? S ha a részek nem őt játsszák el, ha nem úgy működnek, mintha az egész lennének, akkor az egész nem működik? Honnan a fény, ebben is, abban is?

Ha arra gondol, hogy a falon át is, a golyóálló mellényen át is, a szkafanderen át is mennyi, de mennyi láthatatlan, érzékeivel fölfoghatatlan hullám, sugár, részecske éri ebben a pillanatban is, ami megjelöli, összekapcsolja az élő és az élettelen anyaggal, s a titokkal, ami Isten, szellem, erő, alázat, akármi, s csak megnyom egy gombot, és hallja, látja, megakasztja az áramlást, legalábbis azt a részét, ami készülékeivel, idegrendszerével, testének tömegével fölfogható…, ha arra tehát, hogy tetszik, nem tetszik, szerves, újra meg újra megszámlált, megjelölt része a világegyetemnek, s menekülhet, nyafoghat, átkozhatja az örökkévaló vagy az emberi kapcsolatok láncait, egyetlen rezdülésétől, reakciójától, akciójától megmozdul minden…, akkor azonnal és elölről és újra meg akarja csinálni az egészet, mert különben semmi értelme a létezésének, mert ez az egyetlen hozzá méltó lehetősége.

Mint mikor bontja a ruhát, szedegeti ki a cérnát az anyagból. Nem gondol rá, hogy mi volt, mi lesz belőle, az ujja közötti világra figyel. Bedugja az ollót, a bontótűt a cérna alá, elvágja, megfogja, kihúzza. Esik szét az egész. Épül a hiány, a kezdet, a hajdanvolt állapot. Ami csak nagyjából ugyanaz, s aminek már semmi jelentősége. Rengeteg a cérna, a varrás. Ilyenkor látszik, hogy a varrógép nagyszerű találmány. Sokkal gyorsabb volt összevarrni, mint szétbontani. S a cérna! Nélküle csak rácsavarni, ráteríteni, összefogni, kötéllel, hánccsal megcsomózni lehetett volna. A cérna, a se ez, se az, a más. Amit most minden érzés, sajnálat nélkül miszlikre vagdos, szemétbe dob. Ami addig volt jó, amíg nem látszott, amíg szolgált csak, amíg összefogta, amit összerendeltek. Mint egy ideális parlament, amíg le nem jár a mandátuma. Csak a mozdulat, a mozdulatok maradnak meg belőle. Amire nem kell emlékezni.

Várható-e, hogy befejezed a készülődést, hogy ez a körbejárás-tapogatódzás, jajgatás, csumázás, nagyolás egyszer mégiscsak azzal ér véget, hogy ott tartasz az elevenénél? Hogy kiserked a vér, ha még egyet mozdulsz? S még egyet mozdulsz. S hogy inkább szégyelleni fogod, hogy csak így, ennyi körülményesség, kerülőút, tehetetlenség, nyafogás, naivitás után leszel ott, s csinálod azt, ami már nem csupán te vagy, a magad esetlenségeivel, esendőségével, hanem a világ? Az, ahogyan te megéled, tetten érni próbálod, leírod, s amivel azt teszel, amit akarsz, mert benned van már elejétől végéig, mert ura vagy minden mozdulatodnak, szavadnak, álmodnak. Mert a sejttömeg, ami benned egyszer összeállt, elpusztult, cserélődött, képes arra, hogy ne csupán tükrözze, jelképezze és érezze az egészet, hanem föl is fogja azt, s igazítani is képes rajta, mivelhogy egy vele. Ha csak egy pillanatra is. Ha helyrehozhatatlanul is.

Vannak dolgok, amiket meg tudsz fogalmazni, ott vannak benned készen, letakarva, kimondani mégsem tudod. Mintha attól tartanál, hogy ha kimondod, elveszíted őket. Hogy a szó elrontja, s csak a kis részét, csak a halvány mását képes láttatni annak, amit érzel,gondolsz. Mintha magad döntenél erről. Hogy ami már szó lett, az nem csinálható vissza, s amit visszacsinálsz, az többé már nem ugyanaz. Ezért a félelem a megfogalmazástól, kimondástól. Azért lesz szürke, sablonos, közhelyes, amit mégis kimondasz, mert ösztönösen is eltakarni, ködösíteni akarsz. Mert a lényegről csak akkor szólsz, ha már annyira semmi, senki, ha olyan szánandó vagy, elesett vagy, hogy már nem is te vagy. Ha médium vagy csak, akin keresztül a lényeg maga szól, maga valósul meg. Az egész világirodalom mellébeszélés. Körülírja, jelzi, megpendíti, félig mondja ki, ami kimondható.

Mennyivel könnyebb a keresése, a készülődés arra, hogy „mi lesz, ha meglesz”, a homályos kép alakítgatása, az előtte-állapot. Minden lehet még, azazhogy sokkal több variáció lehetséges, mint ami végül is lesz. Kinyílik a lélek, hogy minden villanás beleférjen, forgolódik, nyúlik, összehúzódik, semmivé lesz a test, hogy helyet adjon, helyet csináljon. Minden erő mozgósítva van. A nap éppen úgy süt, ahogy kell. Ha nem úgy, akkor kéznél vannak az egyéb világító, melegítő eszközök. Egy emberi szem képes helyettesíteni a tömegvonzást, egy szó a világmindenséget. Mint a csillagok együttállása, a legkisebb atomtól a legnagyobb égitestig, minden ugrásra kész, jelen van, „benne van”. A többi, a megvalósulások, a beteljesülések, a csúcsok mind a felszínen történnek: próbák, főpróbák csak, a premier elmarad. S a léleknek mintha ez volna a természetes állapota. Milyen lehet a vég, a beteljesülés, a kész, a nyugalmi állapot, ha semmi tapasztalat nincs róla, s ha ebben, a feléje tartó mozgásban, tülekedésben, nyugtalanságban, végzetben van minden öröm és bánat?