A fény a fogak között

Kívánni, eltervezni, készülni rá, s aztán, ha megvan, akkor gyorsan elintézni, átugrani, fölfalni, túl lenni rajta. Honnan az örökös vágta, az el nem simuló, össze nem álló, nyugalmat, megelégedést, elégedettséget soha meg nem engedő vibrálás? Mintha nem juthatna, süllyedhetne mélyebbre annál, ahol, ami a jéghegy csúcsa, a hullámok hánykolódása, a bőre viszketése. Minden lejjebb, beljebb, erősebb, hatalmasabb, fölfoghatatlanabb. Mi történik, ha úgy érzi, hogy kész? Hogy megvolt, ez volt? Miért nem éli meg a végét? Csak átfordulni, átesni lehet rajta? Mindenütt a vége van? S hiába, hogy ott, hogy át, hogy biztosan, mert közben fölszáll, szétfolyik, kiterjed? S mint a szamár nyakára, fejére kötött rúdon az orra, a szeme előtt lógó, himbálódzó fűcsomó, zaboszsák, ami után kapkod, lohol, de ami mindig előrébb lesz húsz centivel? S ha valaki, ha mégis, akkor neki?! Amikor végre önmaga lehetne, belefeküdhetne, s akkorát ordíthatna, hogy…

Nem fér bele. Megpróbálta keresztben, hosszában, fordítva is. Nyújtotta, lapogatta, összenyomta a széleit. Megtiporta. Előszedte a kést, a kisbaltát, a fűrészt, hogy levágja, lefűrészelje, földarabolja. Lehetetlen. Igaz, hogy ez, amibe, hogy ez egy szabályos kocka, henger, lyuk, rögeszme, -tól, -ig. Pontosan körülhatárolt, bekerített, kipróbált, lemért, hitelesített végérvény. S annyira oda van téve, ott van, hogy eszébe se jut senkinek, hogy… hogy ebbe valaki… hogy még ebbe se… s hogy egyszer csak, hogy nicsak, s mégis. Kilóg, laffog az oldalán, mindenki nézi. De hát… Ügyetlen? Ostoba? Trehány? Deviáns? Provokál? …Emberek! Ez a…. ez a…. ez az izé…. A jó édes anyjába! Mi lesz itt, ha?! És jönnek, és szeletelik, és tapossák….S lám, lám…

A fény a fogak között. Szorítja, őrli, aprítja, nyálazza, pépesíti egybe az egészet, miközben fölvillan, ki-kivillan. Abban a pillanatban, hogy rés keletkezik az ajkak között, benne van, forog, megmutatja, élvezkedik. Minden a fölfalás, a legyőzés, a sötétség irányában, s akkor egyszer csak ott az egész, s az is, hogy nem annyi csak, hogy sokkal több, hogy alatta, fölötte, mögötte, közte, ott is. S hogy lám, fölfogod, s arról is, amit nem látsz, arról is tudhatsz. Hol a harmadik? Hogy ezt is, azt is együtt? Honnan a visszaszivárgás? Miért, hogy a részekben is mindig? Miért, ha úgy sem fér bele, s ha benne van? Büdös, de az ibolya illatát érzed. Látod a lila színét is, kibizsergését a nyirkos tavaszi földből. S hogy a hóvirágok sem a fogakra rímelnek. Megőrültél? Csukd be a szádat. Hülye.

Miért akarsz mindig révületlen, egy lendülettel eljutni a végére? Hova, miért sietsz, ha a sietés kapkodással, felületességgel jár, ha a révület csak ritkán jön, s ha mesterségesen, akarattal nem tudod előidézni. A messzeség?, a mélység?, ahonnan a partra eljutottál, fölkapaszkodtál, az örökös rettegés, hogy elvéted, s hogy megint, a törekvés, toporgás, hogy megfelelj az új helyzetnek, helyzeteknek, a rajtad kívüli, ami benned itt és most, az tett ilyenné? Aggályossá, óvatossá, elégedetlenné? Sajnálod az időt és az erőt arra, amit igazán jól akarsz megcsinálni? Elkapkodod, ami csak akkor okoz örömöt, ha az elején kezded, a végén végzed, s közben minden lépést megteszel? Ami tulajdonképpen közben van? Ott van csak, ott élheted csak át, érheted el? Honnan a könnyebbik út képzete, vágya, az aprómunka, az igazi létezés lenézésére, elhanyagolására való hajlam, a nyafogás, hogy miért nem azonnal? Ennyire uralkodik rajtad, nem fér át rajtad? Ennyire sürgős neki?

Fönt vannak magasan. A legfelső polcon. A plafon alatt. Nem látni pontosan, mert félhomály van, valaki leeresztette a redőnyt. Úgy tűnik, a szél sodorta oda őket, vagy legalábbis az elsőt, aki aztán a többit fölhúzkodta maga után. Egyszer csak ott voltak. Azt, hogy erőlködnek, kapaszkodnak, megfeszülnek, azt senki se látta. Szemmel tartanak mindent, lenéznek mindenkit. Már csak azért is, merthogy fönt. Erősek, okosak. Nem beszélnek róla. Csinálják. Aki nyafog, hogy hátrányba kerül, annak fogalma sincs önmagáról. Ne törődj velük. A lélegzetedre figyelj. Egy virágra, egy tárgyra. Ott kezdd el, ahol vagy.

Egyszerre itt is, ott is. Kifeszíteni a szárnyaidat, siklani a szakadék fölött, s ugyanakkor ott lenni a legmélyén, várni, amikor megmozdul, átérezni a kínjait, a lehetetlenségét, osztozni az eredményében. Nem maradni ki semmiből. A mindenség, s amit belőle érzékelni képes vagy, ennyi. Az örökös vágy, hogy mindenütt, s merthogy ezt érzed, bizonyára ott is vagy, csak egyfolytában olyasmi történik, amit csak utólag tudsz meg. Tudhatsz meg. Ezért a sajgás, a szomorúság. S ezért a reménység, hogy egyszer talán mégis, hogy a túlsó sarkában, a tetején, valahol. A sugárzás, az elektromosság, a mágnesesség a hullámok, a világűrt kitöltő lüktetés, ami átjár, összeköt, ami egyszer megakadt benned, az piszkál, kínoz, serkent, hogy miért itt, s hogy miért nem ott. Hogy miért ekkora, s miért nem akkora. Hogy miért így, ha úgy. S nemcsak a belsődből, hanem a többiekből is ki-kiszól, összehasonlít, becsmérel, megdicsér. Akikkel, úgy tűnik, könnyebben, pontosabban, kedvére valóbban, gyorsabban, végérvényesebben, akik már szinte ő. Mintha erre menne ki a halálos játék, ami a vágyakozással, az elbizonytalanítással kezdődik, s amiben, azt hiszed, győzhetsz.

Nem lehet úgy élni, hogy folyton azon rágódsz, ami megtörtént. Eszedbe jut egy hely, egy helyzet, ahol ostobán viselkedtél, butaságokat mondtál. Még büszke is voltál, mert akiknek mindegy volt, vagy akik feltétel nélkül szerettek, vagy akik valamit vártak tőled, azoknak tetszett. Akik nem lehettek ott, nem szólalhattak meg, nem tehettek semmit, s akik nálad is felkészületlenebbek, esendőbbek, még azt is hihették, hogy helyettük. Aztán eltelt egy év, két év, öt év, s rádöbbensz, hogy zavaros, határozatlan, öntelt, hamis voltál, hogy a dolog uralkodott rajtad. Valami homályos, általános képnek akartál megfelelni, amiről azt hitted, hogy a te képed. Egyszerre akartál lenni itt is, ott is, s megbillent benned, összezavarodott a konkrét pillanat, és a konkrét hely, a világ, ami voltál, ami akkor ott te voltál. S most akkor mi van? Bújj a mocsárba kapkolódj a semmi után? Ahogy mondtad, amit mondtál, az maradt meg. Megnézheted. Szégyelld magadat. De ne sokáig. Nem az voltál, amit elképzeltél magadról, most sem az vagy. A messzi kép, ami felé evickélsz, sodródsz, ami lenni szeretnél, csak addig azonos önmagával, amíg nézed. Szótlanul.

Azzal foglalkozol, abban akadsz el, ami előtted van, közvetlen előtted. Tudod, mi következik, érzed, amit meg akarsz fogalmazni, hajt, ami nem tetszik, de a fogás rajta, a hang, amivel elkezded, a magasság, az erő, ami a tetthez, a kezdéshez kell, az tétova, bizonytalan, óvatoskodó. A hátha-nem-sikerül, a hátha-nem-ez-az, a hátha-nem-ezen-a-végén-kellene elkezdeni. Mitől a körülményeskedés, a toporgás, a félelem? Természetes-e a kudarctól való rettegés? Nem tudod felmérni a tennivaló nagyságát? Nem ismered a saját képességeidet? Miért nem? Benned van a hiba, hogy a mértékegységek elbizonytalanodtak, hogy nem bizonyos, hogy a két centi két centi-e? Miért kételkedel a méterrúd pontosságában? Ki az ördög vagy te? S miért, hogy akkor inkább fejjel a mély vízbe, az ésszel fölfogható, kiszámítható helyett a vakmerőség? Miért nem a lábad elé nézel?

Ha ugyanúgy lenne ott egy óra múlva, egy nap múlva, egy hét múlva, ahogy ott hagytad, ha nem változtál volna meg közben te magad is, és pontosan tudnád, hogy mit hagytál ott, sokkal könnyebb lenne széttaposni, elfelejteni, vagy megérinteni, folytatni. Amit folyamatosan csinálsz, az is más lesz, mint aminek elgondoltad, s amit befejeztél, az is folytatja önmagát, s ha újra találkoztok, megeshet, hogy nem ismersz rá. Kövesd a lélek útját. Ne kívánd, ami nagyon könnyű és kellemes, ha eltakarja azt, amihez képest meg kell határoznod a helyzetedet. Fogd meg a másik végét! Az egyiket mindig fogja valaki. Hajolj le, markold meg, feszülj neki, állj föl, indulj el. A többi már csak mozgás, és a mozdulatok közötti hiány. Róla szinte semmit sem tudsz, de akkor is lüktet, ha úgy érzed, minden megdermedt.