Kiáll a csillagos ég alá

Mekkora hányad az, ami az alkalmazkodóképességből, az intelligenciából megtanulható, amit a család, a környezet, a nevelők révén az egyén elsajátíthat, amit, ha akarja, ha nem, ahhoz, hogy befogadják, elismerjék, el kell sajátítania? S mekkora hányad az, amit a génjeiben hozott, hoz magával, amit az ősök, az ősei tettek magukévá, szenvedtek önmagukká, s adtak tovább öntudatlanul is nemzedékről nemzedékre, s ami végül is egészen mostanáig fenntartotta, megőrizte a láncot, amelyiknek a legutolsó szeme te, ő, én, mi vagyunk? Mi történik, ha egy nemzedék a szokásosnál nagyobb erőpróba elé kerül, s nem csupán az egyedei, hanem a generáció nagyobb része, ha nem csupán a háborúkhoz, a diktatúrákhoz, a változékony, de lényegében örökös hatalomhoz kell alkalmazkodnia, hanem a megváltozott mindennapi környezetéhez is, mert egyszer csak falusiból városivá, parasztból alkalmazottá, értelmiségivé akar válni, kell válnia. Mint mikor elkezdenek húzni egy gumikötelet, enged, nyúlik, lehet tartani valameddig, de egy ponton túl visszaránt, elszakad.

Egyetlen kudarc, megbicsaklás, és máris félve szaladsz neki. Nézegeted, kerülgeted, latolgatod, hogy melyik ötlet lenne a jobb, de se az, se ez. Mintha nem tudnál akkora lélegzetet venni, hogy egy szuszra megcsináld, s ha közben levegőt veszel, akkor nem sikerülhet. Mindezt nem ésszel, hanem egy villanás alatt, miközben elleng az a kevéske erő, bátorság, izgalom is, ami újra meg; újra feltűnik, lökdös maga előtt, rángat maga után. A kommunisták például nem voltak szívbajosak. Alighogy elkezdték csinálni a rendszerüket, máris bedöglött. Semmi baj, meg kell reformálni! – Javasolták közülük, akik nem szerették annyira a puskákat, s akikben valami keresztényi?, humanista? buzgalom munkált. A legnagyobb marhaság az, hogy reformkommunista. Az egész tan, az egész rendszer arra épült, hogy több mint reform, hogy „folyamatos forradalom”. Hogy a kommunista az már a fogantatásától kezdve reformer, mi több, „forradalmár”. A szerencsétlenek tömegeit, a lustákat, butákat, közömbösöket akarták és tudták rászedni ezzel. Reformkommunista!? Olyan, mint a reklámszöveg, hogy „Cipőt a cipőboltból! Húst a hentestől!” S hogy „A hazug csak akkor mond igazat, amikor azt mondja: hazudok!”

Olyanok az emlékei, hogy ekkora indulatnak tettlegesség a vége. Tárgyak törnek, pofonok csattannak, megfojtanak, megölnek valakit. Honnan az emlék? Könyvből? Filmből? Az emlékezet elhanyagolt rétegeiből? A gének aljáról? Ahol nem a konkrét élet kódjai vannak, hanem a valamennyi ős által megélt, bevésett, kitörölhetetlen, az egyéntől függetlenül létező helyzeteké?, képeké?, szörnyűségeké?, viselkedési sémáké? Honnan a parancs, hogy elhajolni, félreállni, hagyni elvonulni a vihart, s csak utólag fölmérni, rögzíteni, megítélni, ami a végkifejletig fajulhatna? Meddig ér ő maga, hol kezdődik, ami tőle független, de amit mégis végrehajt, megél? Miért, hogy ahelyett, amit végső lépésként megtehetne, ami felé most teljes valója löki, ahelyett végül is elmélkedik csak, magyarázatokat keres, szégyenkezik? S mintha a hirtelen ütődéstől valami gumitömlő?, holdudvar?, Szűz Mária köténye?, valami levegővel, fénnyel kifeszülne a teste elé. Mintha egy képzavarban akadt volna meg, minden világos, éles, nehéz, állati és helyrehozhatatlan.

Megy szét darabokra a világ. Minden darabja villog, kerekül, egésznek mutatja magát. Oda tartja a hátát, az arcát, ahonnan a nap süt. Könnyű meghülyülni, játszani a közepét. Hagyni, hogy megtörténjen. Hogy szétszakadjon, összekapcsolódjon. Ebben éli ki magát. Lüktet. Most éppen szét. Persze tapad, ragad egymásra, szakítaná, szakítja az elevent, nem érdekli, nem érez semmit. Mi az, hogy ember, hogy egy ember, hogy történelem? Harminc év? Ötven év? Átfordul önmagán, mint a hullám taraján a víz, s egyszer csak az alja van fölül, befelé nő a szőre. S mondják, hogy ettől van, attól van, hogy ez csinálta, az csinálta, merthogy semmi sincsen csak úgy. Az ügyesebbjének már lajstroma, igazolása, történelemkönyve van. Hogy ő mit, mikor, hol, hogy ő maga is. Hogy többet, mint a többi. Százötven évet mondogattak. Arra volt már példa, szép kerek szám, megállt a nyelv hegyén. Hogy majd a harmadik vagy negyedik nemzedék. Hogy talán nekik. Addig kihúzni valahogy. Ezt bele a percbe, a génekbe, a szavakba, sóhajokba. Aztán egyszer csak varázsütésre. Recseg, ropog, összeomlik. Most akkor mi van? Mi azokkal, akik hozzászoktak, hogy legkevesebb ketten vannak? Egyikük, egy arcuk, nyelvezetük, kapcsolatrendszerük kifelé: munkahelynek, utcának, szertartásoknak, ünnepeknek – másikuk, az igazibb, a féltettebb, a tisztább, teljesebb, az meg befelé: családnak, barátnak, jövőnek. Harmadikuk önmaguknak. Negyedikük… Ötödikük… Csak most látják, hogy…

Sok baja, kellemetlensége származott abból, hogy nem határolta körül pontosan, végérvényesen és könyörtelenül a helyet és az időt, a testét kitöltő személyiséget, hanem állandóan változtatta a határvonalait, engedte, hogy átjárjanak rajta, helyet kapjanak benne a tőle idegen, az életéhez kötődő, de nem az életét jelentő erők, ügyek, személyek, akikkel nem nagyon törődött, jöhettek, ott lehettek, akiket megszokott, akiktől elfogadta a feléje irányuló szeretetet, akikkel a maga módján néha a legmesszebbre elment, s elhitte, azt hitte róluk, hogy ők is, hogy ő is jó nekik úgy, ahogy van, hogy szereti őket, s ők viszontszeretik, s tudják róla, hogy az értékei legalább akkorák, mint a hibái, vétkei, balfogásai. Aztán egyszer csak kiderül, hogy vége, tévedett, hogy a világ nincs a helyén, azazhogy nem ott van a helye, ahol ő érzi, hanem annyiféle helyen van, ahány kapcsolata van, s egy másik körből, a többiek szemszögéből nézve ő nem is az, nem is olyan jó, megértő, szeretetteljes, segítőkész, tökéletes, mint amilyennek az eseti visszajelzésekből gondolhatta, s amire a lelki egyensúlya, önbizalma, változó ütemű munkatempója, mi több, a következő lépése miatt feltétlenül szüksége volna. S hogy a körnek a legbelső részében, amit nem metsz egyetlen másik kör sem, hogy ott is ingatag minden.

Mivelhogy kellenek a viszonyítási pontok, kiáll a csillagos ég alá, kiválasztja a legfényesebb csillagot. Igen, az a kicsi, amelyik tőle jobbra látható, majdnem ugyanolyan fényes, sőt van valami kékes a fényében, ami a másikban nincsen. Az meg ott, a kémény fölött, együtt megy le a holddal. Vajon miért van olyan közel hozzá? Mennyivel, hány százezer, hány millió kilométerrel, fényévvel lehet messzebb, mint a hold? S persze, nem megy le, hanem a föld fordul el közben, meg a hold, meg ő maga is, velük együtt. Holnap esete, s egy-két napig még, ha nem takarja el felhő az eget, ugyanebben az időben és ugyanezen a helyen, ha akarja és ha elhiszi, megtörténhet ugyanez. Nagyjából ugyanez. Aztán már csak jövő ilyenkor vagy sohasem. Hát akkor?…

Van-e olyan, hogy „pécsi műhely”, hogy „dunántúli magyar irodalom”? Hogy „pannon líra”? Az emberi agy mindent mérni akar, pontosan megmérni. Ezt ide teszi, azt oda teszi, arra törekszik, hogy biztonságban legyen, hogy ura legyen annak, amit tud, hogy a világteremtést valamiképpen folytassa, elvégezze vagy legalábbis átélje. Olyasmire próbál visszaemlékezni, aminek nemcsak szemlélője, hanem tárgya is. Azt csinálja meg újra és újra, ami amúgy is megvan. Magyar író az, aki magyarul ír, mondta Kosztolányi, s mondom vele magam is. Pécsett, Kolozsváron, Párizsban, Pozsonyban, akárhol él, feltéve persze, hogy író, tehát amit papírra vet, az irodalomnak minősíthető. Lehet-e minősíteni az igazi alkotást aszerint, hogy hol él az író, hogy a mű hol született? Hogy szép, hogy élvezetes, hogy magával ragad, tehát művészi élményt nyújt, az nem attól függ, hogy hol írták, hanem, hogy ki írta, hogyan írta meg. Ha arról a helyről, tájról szól, ott játszódik, ahol az író él, akkor a szívünkbe lophatja vagy megutáltathatja azt a helyet, azokat az embereket, akik ugyanott élnek, de nem azért irodalom, mert ott írta. Ezer meg ezer más ismérv alapján is csoportosíthatunk, de minek. Női írók, protestáns írók, kékszemű írók, göndör hajú írók – mennyi öncsalás, átverés, mentegetődzés.

Mindegyikbe bele van ojtva, hogy ő a kiválasztott, hogy rajta keresztül valósul meg. Az egyénbe van beleojtva, az összes emberbe külön-külön. Az egyénbe és nem a népbe. Így indul neki, így akarja megcsinálni. Aztán előbb kevesebbet, majd egyre többet fölad belőle. Eleinte még tudja is, hogy mennyit, s hogy milyen áron. Később már csak a magyarázatot, a magyarázkodást tudja, s hogy miért nem, s hogy nem rajta múlott, s hogy ő megtette, amit megtehetett, de hát nem, most nem lehet. S azután is vannak pillanatok, lesznek pillanatok, amikor úgy tűnik, hogy sikerül, hogy mégiscsak sikerülni fog. Egy-egy villanásig, s ha nem is az egésszel szemben, de azzal szemben, aki közvetlenül mellette áll, akihez, amihez a legtöbb köze van, azzal szemben, aki ugyanúgy, mint ő: egy a sok közül, s ugyanúgy megpróbálta, s most, ha csak egy pillanatra is, az süt a szeméből, hogy lám, hogy ennek itt, hogy valakinek mégiscsak, s hogy akkor lehet, hogy… hogy meg lehetne…

S megint a néhány tétova jelző, szókapcsolat, elrontott viszony, a pici fény a gombostűkön, régi tollakon, ceruzákon, s az idő, a „valamennyi idő”, amit nem számol, de ami egyre kevesebb, ha előre, s egyre több, ha hátrafelé néz. Felesleg? Nem tudja. Valamit, valamennyit rátesz belőle a fájdalomra. Betakarja, cifrázza, emberivé, elviselhetővé, a sajátjává teszi. Még inkább a sajátjává. S nehezebben lép, gyakrabban jön rá rosszullét, émelyeg, hányingerfélét érez, szorít a melle, izzad, csuromvizesen ébred, fáradékony. Mint a csillag, amit odaszegeztek az égre. Bizsereg, vibrál, ott van. Kicsit arrébb, kicsit másképpen. Ha valaki az egész égboltot nézi, nem is látja. De már az, hogy nem ott, hogy nem úgy, már az megérte.