Egyirányú kapcsolatok

Húznak el az ablak előtt a villanypóznák, a fák, a rétek, a gabonaföldek. Néha egy-egy ház, egy falu, egy tehéncsorda. Ez is, az is megszólít. Válaszolni akarsz. S van, hogy csak a nyelved mozog, egyetlen gondolatod sincs. Nem lehet minden kérdésre válaszolni! Legfeljebb hülyeségeket. Vagy amit a reflexeid válaszolnak. Például a szemedben meglátja valaki magát. A kozmikus sugarak, a rádióhullámok, a szél, a sertéstelep szaga, a kerekek csattogása akkor is kommunikálnak veled, a testeddel, az érzékszerveiddel, ha nem jut el az agyadig, csak arrébb ülsz, fölállsz, a másik oldalon nézel ki, nyugtalan leszel. Miért akarsz azonnal és mindenre válaszolni? Ami érted, miattad, neked van, az úgy is berobban, kizökkent, magába akaszt. Mint a fuldokló, kapkodsz minden után, ami a víz felszínén van, de semmi sem akkora, hogy megkapaszkodhatnál benne, s megtartana. Az egész, úgy érzed, lemondott rólad, a részekről meg nem tudod, hogyan és melyik menthetne meg?

Botrányt kellene csinálni. Elmenni egy nagygyűlésre, odasompolyogni az előadói emelvényhez, talán még a hozzászólást is elkezdeni, aztán fölállni az asztalra, megfordulni és letolni a gatyát. Az újságba is beleírnának, mert fontosabb a szenzáció, mint az igazság. Sőt, ha valaki fölismerne, hogy ez meg az ilyen meg olyan díjas mittudomén vagy, még föl is tupíroznák az ügyet politikát csinálnának belőle, legalábbis addig a fokig, hogy ez az izé megbolondult, hogy milyen lesújtó a véleménye arról, ami a gyűlésen volt, s hogy „nyalják ki a seggedet!” Valami elkezdődne tehát, lehetne szólni az irodalomról, az ötvenesek (meg a többiek) elbaltázott életéről, félelmeiről, megnyomoríttatásáról, kilátástalanságáról, gyávaságáról, arctalanságáról, hazáról, mindenségről. Három napig eltartana a csoda, feltéve, hogy másnap nem törne ki a háború a szomszédban, vagy nem lőnék le az elnököt. Néhányan még azután is emlékeznének, talán tárgyalás is lenne közbotrány-okozás miatt, s arról megint cikkeznének. Egyre többen ismernének meg, s akadna, aki előkerestetné a könyvtárakban a könyveidet, „Lássuk, mit írt ez a hülye”.

Korunk hősei a televíziósok. Meg a rádiósok. Kis ország vagyunk, a kettő nagyjából fedi egymást. Utánuk mindjárt az újságírók következnek, a hagyományosak, akiknek a krémje ugyanaz, akik a tévében és a rádióban is hallhatóak. Aztán jönnek a politikusok. Közülük is azok, akiket a tévések, a rádiósok, az újságírók bevezetnek, becsalogatnak, belöknek a köztudatba. Akiket gyakran megkérdeznek, akikről rendszeresen írnak. Aki alkalmas erre. Akit meg lehet dögönyözni, vagy aki szembeszáll velük. Ideig-óráig. A fegyvernemek nem ugyanazok. A kibicnek semmi sem drága, pláne, ha a politikusok egy része is kibicnek képzeli magát. Nem véletlen, hogy olyan ádáz csata folyik a médiáért. A „nép” nagy része készpénznek veszi, amit a tévében, a rádióban lát és hall, amit az újságban olvas. Sokkal inkább elhiszi, mint amit a politikusok mondanak, mert egyre rosszabbul él, mert egyre drágább a kenyér meg a szappan, mert a politikusokat az előző rendszerben is utálta, mert azt hiszi, hogy a média vele van. Holott egymással vannak, a botránnyal vannak, a pénzzel vannak, s többnyire csak kiabálnak befelé, biztatják, uszítják egymásnak az egyre elkeseredettebben szemben állókat.

Mennyi-mennyi ember, akinek öregkorában már szinte semmi kapcsolata sincs a világgal, a többi emberrel, csak egy lefetyelő rádió, egy villogó televízió, egy újság, egy néma telefon. Sokaknak már fiatalabb korukban sincs. A tévét, a rádiót csak be kell kapcsolni, s emberi hang jön belőle, beszél valaki, látni valakit, beszélgetnek, játszanak ketten, hárman, sokan, mintha az ablak előtt beszélgetnének, s kihallgatná őket. Mintha köztük lenne maga is. Valami kapcsolat, érzelem, párbeszéd is, s igaz, hogy egyirányú, egyoldalú, de ha van annyi erő, akkor bele lehet még kapaszkodni, akkor lesz közös téma, ha megjön a család, ha előkerül a régi barát. Lehet aggódni messzi háborúk, földrengések, nyomorúságok miatt, rettegni a harmadik határban történt brutális gyilkosság miatt, bosszankodni a feltálalt igazságtalanságokon, emberi hitványságokon, butaságokon, lehet örülni mások jókedvének, sikerének, fiatalságának, emberként botologni egyedül és öregen. Talán az élet is meghosszabbodik, elviselhetőbben hosszabbodik meg. Az emberek többsége nem gondolkodik nagy dolgokról, életről, halálról, a politika hátsó feléről, nem képzel el ismeretlen távoli tájakat, de szívesen együtt van, bólogat, tiltakozik, ha nincs tanú, ha nem kérheti számon senki.

Azt mondja valaki, hogy ahány fogunk van, annyiszor kell megrágni az ételt, annyiszor ráharapni, összeharapni stb. Ha egy fogunk hiányzik, akkor azt kettőnek kell számolni, ha kettő, azt négynek, és így tovább. Lassan kell enni, nyállal jól összekeverve, péppé aprítva leküldeni az ételt a gyomorba, ez az egészség, a hosszú élet titka. Ez az egyik… Mi mindent kellene aprólékosan számba venni, bejárni, megnézni, mennyit kaparászni a hatalmas tartály (?) alján. Csúszni hason, megszagolni, megízlelni, várni a következményre, vagy legalábbis egy jó gondolatra, hogy akkor most mi van… Mennyi alázat, vissza-visszahőkölés, türelem, tudás (?), beleérző képesség, akarat szükségeltetik ahhoz is: meghatározni egyetlen porszemnek a helyét. Hogy miért, mióta van ott, jó helyen van-e, mi a viszonyra a többi porszemhez, „tud-e” róla, hogy ott van, beleavatkozhatok-e a helyzetébe, tudomásul veszem-e egyáltalán a létezését, vagy letörlöm, lefújom csak, és megyek tovább… Sietsz, elkapkodod az evést, a szaporodást, el az életet. Visz a huzat, s akkor mérséklődik csak a sebesség, ha nagyon odafigyelsz, ha minden erődet összeszeded, ha azzal folytatod, hogy megszámolod a hiányzó fogaidat.

Azt hiszed, hogy valaki megcsinálja helyetted, hogy valami csoda történik, hogy kiváltanak, föloldoznak? Hogy nagy ugrásokkal, sietve, az utolsó pillanatokra hagyva a nehezét, a lehetetlent, megoldható a „feladat”? Hogy nem a szélénél kezdve, újra meg újra fölbontva a hibás részeket, hogy sajnálva rá az időt, kapkodva, türelmetlenkedve is megcsinálhatod? Úgy, hogy fogalmad sincs, hol van a pont, amelyiken átlendülve már benne vagy a közepében, s egyszerre könnyebb minden, jó dolog csinálni? A tevékenység a lényeg, s nem az érzés, hogy megcsináltad! Az út, a járás az úton, az elesés, az újra fölállás, a belefeledkezés, még akkor is, ha minden eltántorít, akadályoz. A vége a részekben van. A többiek rajtad keresztül jutnak el hozzá.

Alibi lenne csak? Valaki igazolása valakinek, hogy ne ítéljék el, hogy enyhébb ítéletet kapjon? Hogy ott se volt? Hogy lám, csinálja ő, amit tud, nem vonható felelősségre lustaságért, tétlenkedésért, de annak, hogy nem azt csinálja, amit hite szerint csinálnia kellene, annak nem csak ő az oka, hanem a körülmények. A benne rejtőző s a rajta kívüli körülmények, amikről nem tehet. S nézzék, lássák, igyekszik ő, próbálkozik, futtában meghágja a nyulat, de hát azt teheti csak, amire képes. Alacsonyabbra tegyük a lécet, hogy átugorhassuk? Az eredmény nem számít? Csak a mozgás, a ritmikus motívumok: szívdobogás, lélegzés, felkelés, lefekvés, pontosan elvégzett karbantartó tevékenységek? A jár-a-malom-jár, az ugyanannak a gabonának az ismételt megőrlése, az üresen járatás trükkje? Ki az, aki egy szerep, egy kép benned, akinek meg akarsz felelni, s aki mintha elhinné, s örülne már ennek is?

„Sose panaszkodjál. A panaszkodás rád vet árnyékot. Inkább a sikereidről beszélj. Ezzel barátaidat magadhoz láncolod, ellenségeidet pedig féken tartod” – íme a bölcs tanács, ami ifjúkorodban ragadt rád, s valószínű, azért maradt meg benned, mert szerettél volna megszabadulni tőle. Mert alapjában véve nyafogó, panaszkodó, a kis dolgokat is naggyá fújó alak vagy. Ha megváltoztál volna, elfeledted volna. Tényleg, honnan, hogy együttérzést, sajnálkozást, megértést vársz? Hiszen legtöbbször, ha elkezded, a másik mindig rátesz egy lapáttal, kettővel. „Kohn, te dicsekszel” – mondja a síró-rívó zsidónak a másik, s megkapod te is. Nem nőttél fel még mindig, s azt hiszed, hogy édesanyád figyelmét és szeretetét másban is megtalálhatod? Azt hiszed, hogy ha tehetetlennek, esetlennek, sajnálatra méltónak mutatkozol, ha összehúzod magad, nagyobb leszel? Hogy az árnyékban nem talál meg? Nem esz meg?

Az a baj (még mindig), hogy nem vagy tisztában önmagaddal. Nincs meg a kellő önbizalmad ahhoz, hogy szabadon engedd a fantáziádat, hogy bátran hagyd működni mind a két agyféltekédet. Régóta sejted, hogy miattuk, a jobb és a bal agyfeled közötti feszültségtől, ellentéttől, másféleségtől van, hogy kettőnek érzed magadat. Innen, belőlük az erő, ami önmagát feszíti meg, fújja föl, pukkasztja szét, hogy aztán keresgélhesse, vakarászhassa a darabjait az űrben meg a koponya falán, s illesztgethesse, ragasztgathassa, szorítgathassa megint egybe. Tehát semmi halálos, végzetes nem történik, amikor szét, vagy amikor úgy érzed, hogy együtt, s hogy oda minden, hogy rajtad nevetnek. Éppen azzal fogod meg őket, vonod magadra a figyelmüket, attól pukkadnak meg, hogy teszel rájuk, észre sem veszed, hogy tágul a szemük, tátva a szájuk, hogy beavatkoznának, de hátralépnek inkább, helyet adnak, mert látják, hogy benned van a közepe, s hogy tényleg van még hely.