Fennmaradni a víz fölött

Semmi példa, semmi okítási szándék. Benne vagy, magadnak csinálod. Az zavar, hogy egyáltalán, hogy kiadod magad, hogy miközben a szerencsétlenkedéseidről, tépelődéseidről, kételyeidről, megtorpanásaidról beszélsz, más is hallja, megtudhatja. Akinek van rólad valamilyen jó-rossz képe, amit összeillesztene ezzel, ezzel, amit magadról festegetsz. „Korunk hőse” nem lelkizik, egy arca van, s azt a kívánalmak szerint alakítja, formálja. Arra nem fér rá a félelem, a bizonytalanság, a csupasz saját élet. Az legfeljebb külön érhető tetten. Manipulálva, hogy érdekesebb, csodálatosabb, ideálisabb legyen. Példa legyen. Nagyobb részben az újság, a rádió, a televízió csinálja. Ha gyenge vagy, és ez kiderül, mi több, ha nem akarsz olyan lenni, mint ők, akkor nem vagy érdekes. De ha ezzel kérkedsz, ha megbolondulsz, akkor átharapják a torkodat.

Ha a tetőről leesik a cserép, akkor meg kell nézni, honnan esett le, s lehet vitatkozni, hogy ki mit mulasztott el, hogy mekkora erővel fújt a szél, hogy mekkora a baj, de a legelső teendő mégiscsak az, hogy föl kell mászni a tetőre, föll kell vinni az új cserepet, s oda kell tenni annak a helyére, amelyik leesett. Mert esik az eső. Ha ma nem esik, akkor holnap. Vagy holnapután. De ha az „megy”, hogy kinek kellett volna fönt lennie a padláson, amikor jött a vihar, s fogni a cserepeket belülről, hogy le ne zuhanjanak, hogy ki volt a cserepes, kinek a rokonai építtették a házat, az utcát, a csernobili atomerőművet, hogy ki a nagyobb hülye, s valójában arra megy ki a játék, hogy kinek van nagyobb hangja, nagyobb ereje most éppen, ki tudja kacskaringósabban megfogalmazni, amit csinálni kellene, ki tudja előbb bebizonyítani a másikról, hogy nem ért hozzá, s hogy már az anyja is… stb., – nos, akkor előbb-utóbb átázik a plafon, elviszi a szél a tetőt, vége lesz.

Tele van a tó hallal, úszkálnak, szaporodnak, élnek, de csak egy-egy pillanatra bukkannak föl a vízből. Miért? Levegőért nem, hiszen kopoltyúval lélegeznek. Azért sem, hogy a partot megnézzék. Valószínű, véletlenül, lendületből, játékból, esve is azonnal vissza. Fennmaradni a víz fölött, s minél tovább fennmaradni, ez lenne a művészet? Miért akarsz te mindent tökéletesen megcsinálni? Olyanra, hogy akinek készül, aki megítéli, használni fogja, megelégedjék vele, ne találjon hibát benne? Azt is elgondolod, hogy mivel mentegetődzöl, ha a hibát észreveszi. Ami talán nem is hiba, hiszen akkor nem hagytad volna benne, csak egy kicsit magasabbra akartál ugrani. Ki tudja? Ahány ember, annyiféle neveltetés, ízlés, múlt, szándék, egyéniség. Azt kívánják, hogy valami általános szintet produkálj, s jó, ha azt is tudod, hogy kinek mit, s hogy azon belül, ami tőled telik. Ha fáradtság, hanyagság, időhiány miatt nem sikerül, ha tudva adsz ki hibásat a kezedből, akkor meg rögtön kétségbeesel. Becsaptál valakit? Oda a hiteled? Van benned egy kép arról, hogy milyen kép él rólad másokban, s ez a kép, ez törik szét?

Hát akkor írjál a falusi öregasszonyokról, a magukra maradókról, akik akkor sem hajlandók elköltözni a városba szakadt gyerekeikhez, amikor már szinte tehetetlenek, már a halálukon vannak. Írjál róluk, akik az első világháború éveiben vagy közvetlenül előtte, utána születtek, s nem vitte el őket a spanyolnátha 1918-ban. Gyerekek voltak, föl sem fogták, hogy Trianonban a hazájukkal mi történt, s az iskolában még Nagy-Magyarország hegy- és vízrajzát tanulták. Akiket a férjük apró gyerekekkel hagyott itt, amikor a második világháborúba ment, hadifogságba esett, s akik közül annyian özvegyen kezdtek új életet a háború után, s szinte öntudatlanul, mint az állat, fönntartották a folyamatosságot, megőrizték az életet az újabb borzalmak, megaláztatások, nélkülözések között, s akik talán csak azért élnek még, azért csak mostanában halnak meg, mert rettentő igazságtalanság lenne a sorstól, ha egy kis napfény nem ragyogna rájuk, ha egy napig, egy hónapig sem érezhetnék, hogy a közelében vannak valaminek, amiről nem tudni pontosan, hogy mi, de valami elégtétel-féle, valami fény a sírhely és az elmozdított sziklatömb között.

Voltak, vannak a mozgékonyabbak, a bátrabbak, az okosabbak (?). Igen! Öröklés? Vérmérséklet? Neveltetés? Helyzetfelismerő képesség? Tehetség? Akik kiálltak, megírták, aláírták, szamizdatokban közölték, külföldön közölték, szembeszálltak, szemébe mondták, bosszantották. Többnyire akkor, amikor kisebb zaklatások, a kivert kan helyzetének vállalása, a nem végzetes állásvesztés árán megúszhatták, megúszták. Többségükben olyanok, akiknek amennyire-lehetett-naprakész tájékozottságuk, jó anyagi-családi kapcsolataik (külföldiek is) voltak, vannak, akik megérezvén és tapasztalván a beteg oroszlán fogainak folyamatos és feltartóztathatatlan kopását, szuvasodását, erejének hanyatlását, már mintha itt se lenne, terveket készítettek, mezei futásokat szerveztek, ahol a nyulak az agarakkal, a lovak a bivalyokkal versenyezhettek, s mindenki egyszerre ért célba. Nézted őket, be-beálltál magad is, de inkább csak a széléről, inkább ezerszer megrágva, óvatosan és hitetlenkedve. Mint akiben nagyon mélyen, annál is mélyebben, ugyanaz a félelem és dac feszül, de nem bízik már senkiben, nem hisz a saját szemének sem.

Egy nagy erőszak helyett sok kicsi erőszak. Mind húzna a maga irányába. Mint amikor egy szekérnek nem csupán az elejéhez, hanem a végéhez is, hátrafelé irányban, sőt, az oldalaihoz is, oldalirányban lovakat kötnek, s a szekéren állva, egymás hátának vetve a hátukat, elindítanák, ütik, verik az állatokat, de nem megy. Azazhogy abba az irányba indul el, amerre a legerősebb lovak húzzák, vagy ahol a leginkább ütik-verik a lovakat. Vagy amerre a szél fúj, vagy… A többieket aztán húzza-vonja magával, vagy szétszakad a szekér, s vágtatnak minden irányban, törötten, kocsis nélkül, eszeveszetten. „Hát akkor rajta!” – ágaskodik benned az állat, a társadalom korlátjait készséggé szelídített ember, aki önmagával szemben sem őszinte, mert mindig készen kell lennie a közösségi életre, életkésznek, reakcióképesnek kell lennie nem csupán a rá leselkedő, s a többi emberrel, az előző nemzedékek embereivel és a maiakkal együtt oly sokszor „legyőzött” természeti erőkkel szemben, hanem a benne maradt s a többi emberben is benne maradt állattal szemben is, aki lázad, széttörné a korlátokat, de inkább csak nyalogatja, nézegeti, testéhez igazítja őket.

Egyszerre akarsz mindent. Előtted a bolt, válogathatnál, választhatnál nyugodtan, ráérősen, öregesen, de te ide-oda kapkodsz, attól félsz, hogy amíg az egyiket nézegeted, az egyiknél lecövekelsz, addig az összes többit elveszíted. Elviszi valaki más, megromlik, elfelejted, hogy mit is akartál. Így aztán egyikkel sem töltesz elég időt, bezárnak, a választás sikere a szerencsén múlik. Nagyobb részben rajta. Mint amikor ez a nő is tetszik, az a nő is tetszik, mindegyiket szeretnéd, s amíg vacakolsz, mosolyogsz az összesre, elveszejted az igazit, s az lesz tiéd, ami marad, vagy akinek a kezét végül hirtelen megfogod, akit vakon magaddal rántasz. Az érzés, hogy most mindent le kellene írnod, mert most jót írnál, most minden itt riszálja magát előtted, kitárulkozik, rád vár… az érzés könnyen csapdába ejthet, hiszen sohase juthatsz a végére, minden pult mögött egy másik van, minden mondat után egy újabb mondat, s tökéletes egyik sem lehet, mert hátha a következő lesz az, mert hátha az, amit sohase fogsz leírni…

Az írók egymásnak írnak. Annyi az író, hogy eltartják egymást. Az egyik megveszi a másik könyvét, a másik az egyikét, s elvannak valahogy. Többnyire azok olvasnak, akik maguk is írnak, írogatnak, írogatnának. Talán ezért terjedt el, hogy a modern prózába, sőt, a versbe is az író, a költő beleírja azt is, hogy hogyan ír, hogy maga az alkotási folyamat is rögzítődik. Az éppen való események, a közérzet nem csupán beleépülnek a műbe, mint szerves részei annak, hanem leíródnak, elmesélődnek. Az olvasó azt érezheti, hogy akkor készül, amikor olvassa, hogy jelen van az írás születésénél. Az íróval együtt lesi, hogy mi születik, mi sül ki belőle, segíti a világra jövetelét. Mint mikor az apa is jelen van a szülésnél. Ilyesmi. Ez bizonyára bele van kalkulálva. De hát aki nem író, nem anya, az…. hogy is van ez? Aki csak szórakozni, izgulni, szaporodni, gyarapodni akar… „Uram, én fél kiló színhúst kértem, miért teszi bele a mócsingot is?!”

Érdekes-e, érdekel-e valakit, kit érdekel az, hogy hogyan írsz? Hogy elakadsz-e közben, szagolgatsz-e rothadt almát, fáj-e közben, megfájdul-e közben a hátad, a feneked, a csuklód, az ujjad hegye? Hogy nehezen vagy könnyen írsz-e, nyomaszt-e, hogy se így, se úgy? S maga a mechanizmus, az hogy milyen papírra, hogy ceruzával vagy tollal-e, írógéppel, számítógéppel, magnóra-e? Hogy a hegyes ceruza jó-e csak, a vonalas papíros, a ceruzavastagságú vékony toll, irón, vagy az efféle nyalánkságok mellékesek? Kit érdekel, mit eszel, hogyan emésztel, rágod-e a ceruza, a toll végét, s hogy mi lehet az oka, hogy semmi, de semmi nem jut eszedbe? S hogy még erről is írni lehetne valamit? Hogy ülsz, járkálsz, fekszel, heverészel, ennyi meg ennyi éves vagy, ennyi meg ennyi könyved jelent meg, ilyen meg olyan díjakat kaptál, s véged van, kampec, mert máris el-érelmeszesedtél, -zsírosodtál, -nehezedtél, s ahelyett, hogy ide-oda röpködnél a verseidben, ülsz csak, mint a liba a tömőben, gágogsz és hízol… Kit érdekel ez azokon kívül, akik maguk is… akik olvasnak és szeretnek, akik olvasnak és nem szeretnek, akik nem olvasnak, de irigyek rád, s akik ugyancsak bizonytalanok önmagukban és a világban, kételkednek, próbálgatják így is, úgy is, de minden lyukon oda jutnak, minden kanyar után ugyanaz az emelkedő jön… Kit, hogy miközben ezt itt, hogy te magad miért, hogyan, merre, meddig, hogy pillanatról-pillanatra, betűről-betűre csak, vagy önfeledten és egyszerre, mint az ősrobbanás…?