Homlokához az üres poharat

Galambcsapat a téren. Szedegetik a magot, etetik őket. Ha valaki átmegy közöttük, felrebbennek, aztán visszaszállnak, illegnek-billegnek, jól elvannak. Előbb-utóbb mindnek jut szem, dödögnek, búbognak, hajlonganak egymás előtt, félrekapják a csőrüket, ha valamelyik ügyesen eléjük vág. Egyszerre repülnek föl, szállnak le, a világ jó. Itt még egyiküket sem kapta el a kutya, a totyogó kisgyerekek elől a földön, a kövön szaladnak el, föl se szállnak. Szürkék, kedvesek. Néha egy-két fehér is, vörösestarka is föltűnik közöttük, de aztán többé nem látni. Hozzátartoznak a térhez, mint a tornyon a kereszt, mint az örökös jövés-menés vagy a háttérsugárzás. Bátrak, ügyesek. Miért, hogy a középszert juttatják eszedbe? Ami akkor van, marad meg, akkor erős, ha együtt van, ha összefog, s ha ekképpen valakit, valamit, aminek igazi ereje van, ha egy effélét maga mögött tudhat. Az efféle többnyire lenézi őket, s ha a kedve vagy az érdeke úgy kívánja, el is pusztítja, de mindenképpen kihasználja. Dicsekszik velük. Kérem, ezek itt… De az, hogy ők tartanák meg a világot? Nevetséges. Legfeljebb konzerválják, elteszik a jövőnek, aki fölnyitja majd, ha nem lesz friss hús.

Az igazi erő nem azé, aki megaláz, megöl, uralkodik. Az igazi erőnek ő csupán eszköze, jele, végrehajtója, gyenge utánzata, látható árnyéka. Az igazi erő úgy segít vagy pusztít el, hogy abban a pillanatban nem is tudsz róla. Nem csörtet, nem ordibál, nem vagdalkozik, hanem összehúzza magát benned, legalul, s figyel, hogy észreveszed-e. Ha nem akarsz már semmit tőle, semmi ráadást, semmi különlegest akkor magától megmutatkozik, jelzi, hogy ott van, de inkább csak mások látják meg, érzik meg rajtad. Abban a pillanatban, amikor nem követni, hanem irányítani, befolyásolni akarod, abban a pillanatban elgyöngül, eltűnik, magadra hagy. Miért akarsz erősnek látszani, ha nem vagy az? Miért hagyod, hogy sablonok, butaságok, magakellető közhelyek, végig nem gondolt mondatok csússzanak ki a szádon, ha sablonokat, butaságokat kérdeznek tőled? Miért hagyod, hogy uralkodjék rajtad, s ha beengedted, s ha ott összevisszaságot talált, vagy összevissza dobált, kevert mindent, miért kevered vele együtt magad is? S utána miért bánt, miért szégyelled? Ha megöl, akkor mi van? Micsoda tévedés, hogy ha elhajolsz, elbújsz, elszenveded, hogy akkor követed a törvényt. A világ nem a szenvedéstől és a rafinériától, a világ önmagától van. Az igazi erő nem azért csoportosul, keveri, öleli-öli egymást, hogy győzzön, azért csak, hogy megvalósuljon. Ebben a viszonylatban az, hogy elhatározom, hogy kijátszom, legyőzöm, megsemmisítem, annyi csak, hogy fogalmam sincs róla, mi történik.

Az erő vonzza az erőt. Ahogy az anyag távolodik a középponttól, úgy nő, lesz mindig nagyobb az erő, úgy van szükség egyre nagyobb erőre, hogy az egész együtt maradjon, s hogy amikor már minden a legtávolabbra került, vissza lehessen rántani. Ha volt Nagy Bumm, lesz Nagy Reccs is, ez nyilvánvaló. Lüktetés az egész, s most éppen széttart, megy el messzire. De eddig a kettő között volt valami, volt a világmindenség, ahol azért így-úgy megtörténtek a dolgok. S lehetett emlékezni. Voltak, akik emlékeztek. Most csak az van, hogy kételkedem benne. Csak a talpak-alatt van, a rezgés, az erőtlenség, a tétova erre-arra, s a hiú remény, hogy innen kezdődik majd a visszafelé, s hogy megfeszítem magam és megáll.

Meddig élnek a tanulságok? Lehet-e tanulni a történelemből? Úgy, hogy az egyik nemzedék áthagyományozza őket a másikra, az a harmadikra, és így tovább. Hasznosíthatók-e az effélék? Meddig? Miképpen? Amit az egyén megélt, az bizonyára beépül az idegekbe, reflexekbe, magatartásba. De mit lehet ebből másnak átadni, mit képes átvenni belőle más, azon kívül, ami az ivarsejtekkel beléje kerül? Mi kerül az utódokba? Nem a világmindenség rezgése-e csak, ami éppen akkor, ott és úgy? Mennyi őrültség. S minden megismétlődik. Vallások, filozófusok, döglegyek. Ha a tanulságok működnének, és mindenki ismerné őket, sőt, egyetértene velük, jobb lenne-e? Egy nagy, langyos állóvíz lenne. Emberi lenne. Humanista. Csak semmi értelme, ereje, célja nem lenne már. Az okosok, persze. Meg a politikusok. Hogy legyen mire hivatkozni. Talán azzal, hogy a nagy, új információtárolók az emberi idegsejteknél is erősebbek, talán kiderül, hogy tanulság nincs is. Csak erő van. S szemben is erő.

Vonzások, taszítások, elhatárolódás, hódítás, veszteség, sértések, megalázkodások, erők és ellenerők, mennyi idő és mennyi tér, öröm és fájdalom kovácsol egy emberré, egyetlen emberré, aki erősebb a másiknál, gyengébb a harmadiknál, aki folytonosan nyer és veszít, akinek össze kell szednie, markolnia önmagát, hogy megint fölálljon, nekifogjon, de aki annál is többet akar, győzni, magáévá tenni azt is, amire nincs is szüksége, de ami által több lesz a többinél, ami miatt elismerik, csodálják, s talán nem is őt, hanem az erőt, ami összegyűlik benne, s nem tudni, hogy mekkora részben a saját akarata révén, s mekkora részben a véletlen, s a rajta kívülálló erők együttműködése, szembenállása által, akik, amelyek évek, évszázadok óta próbálgatják, készítik elő, s maguk sem tudják, hogy éppen mikor és hol, de egyszer csak hirtelen együtt van, úgy van együtt, hogy megvalósulhat, s minthogy megvalósul, be is végzi önmagát.

A félelem délután jön. Két, három óra tájban, amikor máskor legtöbbször aludni szokott. Ha csupán tíz percet, fél órát is. Most nem tud. Már több napja nem. A délelőttöket elvacakolja fontosnak vélt dolgokkal, néha csak egy levelet ír meg, s máris dél van. Közben belenéz egy-egy könyvbe, s rádöbben, hogy nocsak. Járkál a lakásban, eszébe jut ez is, az is, de semmi sem ragadja magával, nem kapja el igazán. Ki-kinéz az ablakon, jön a postás, búg a szellőző, fúrnak valamit a szomszéd házban. Rengeteg mindent csinálnia kellene, csinálhatna. Ideges. Gyanakszik. Mintha mindenki nyitott bicskát szorongatna, aki mögötte megy az utcán, s bármelyik pillanatban belevághatja. Mintha folyton át akarnák verni. „Aki attól fél, hogy becsapják, azt be fogják csapni.” Hm. Este még rosszabb. Azelőtt ott volt a tévé. A híradónál bekapcsolta, fél nyolctól fél tízig, fél tizenegyig eltelt az idő. De most a híradó minden este ugyanaz. Lehet, hogy azelőtt is, csak akkor úgy érezte, hogy köze van hozzá? Mielőtt lefekszik, fölkapcsolja a villanyt a másik szobában is, lenyomja a bejárati kilincset, hogy be van-e csukva az ajtó. Beveszi az altatót.

Félelem? Lustaság? Butaság? Alkalmatlanság a társas-létre, a szükséges, hasznos emberi kapcsolatokra? Alkalmatlanság a csorda-tudatra, -életre? Miért, hogy mindig, s most már végérvényesen se itt, se ott, között? Magadat rekeszted ki innen is, onnan is. Egyfolytában öregszel? Gyerekkorod óta? S amik ez ellen, a menekülés, a bezárkózás stb. ellen szólnak, azok csak nagy erőfeszítések árán, csak véletlenül, öntudatlanul? Csak egyet kellene lépned, csak a kezedet kinyújtanod. Könnyebb lenne? Mit veszítesz, veszíthetsz, ha elengeded, átengeded magadat, ha bólintasz, ha beállsz a sorba? Valamelyikbe. Összeomlik a „konstrukció”? A világ? Amíg nem vagy velük, addig félhetsz tőlük, lenézheted őket? Egyedül akarod csinálni, amit a többiek bandában, összefogásban? Bátrabb lennél, mint gondolod magadról? Vakmerőbb? Gyávább? Jó lenne tartozni valahová, de akkor is külön lenni, ha velük? Dögölj meg.

Könyörgöm, ne szeressetek. Főként azért ne, mert U vagy O szeret, vagy úgy látszik, úgy gondoljátok, hogy ez vagy az szeret. Mert szeretitek azt, amihez közel láttok, s amivel szemben engedékenyek, mi több, elfogultak vagytok. Amihez tartoznotok jó, mert akkor ez, meg az… Mert megvédenek, megetetnek, megjutalmaznak… Mert…. Mert most véletlenül éppen összetalálkoztunk, és eszetekbe jut, hogy már milyen régen eszetekbe se jutottam. Ne szégyenkezzetek emiatt. Szeressétek önmagatokat! Úgy is magatokat szeretitek. Én is. Azért a csikorgás a csontban, a hempergés a pázsiton, a bubogás a téren, a sajgás a mellkasban. Nem fogok fejreállni, riszálni előttetek. Üljetek le. Hallgassatok.

Érzeleg, érzelmeskedik, nyafog. Hogy elszúrták, hogy tönkretették, hogy odalett. Hogy így kellett volna, úgy kellett volna, s hogy ő megkérdezte, megmondta. S hogy ez itt menthetetlen. Butaság, gyávaság, erőszak, sors. S mintha egy gombot nyomna meg, elsötétedik, remegni kezd az egész. Valami olyasmit tud, öntudatlanul, mint a szél, ami megrezgeti az ablakot, izzani serkenti a parazsat, de ha kinézünk, a saját arcunkat látjuk az üvegben, s ki se alszik, tovább se terjed, ami tűz. És sajgunk és rettegünk, amíg oda nem vágunk a saját képünkbe, amíg szét nem rúgjuk a parazsat, amíg hátat nem fordítunk. Van, aki sohase mondja ki. Fölhúzza a falat, betetőzi, begyújt, leereszti a redőnyt, ül a kályha előtt, árad belőle. Mint a kiéhezett állat, mint a csillagos ég. Éppen beleillik a lyukba, azonos önmagával. Tölt egy pohár bort, beleszagol az illatába, megízleli, újra megízleli, csak azután kortyol bele, lassan issza meg. Akkor érzi csak, amikor odanyomja a homlokához az üres poharat.