A közepe ott van, ahol vagy

Kételkedem, tehát vagyok. Így kezdődik a barna füzet. Valaki már mondta ezt is. Mindent mondtak már. Barna. A színt nem választottam, van. Ez az üres füzetem van. Illik az első mondathoz. A színe. Keverékszín. Így a lexikonban. Ez már a tizenkettedik mondat. Nem félni! Az, hogy „Gondolkodom, tehát vagyok”, az azelőtt volt. Magabiztos, öntelt, öntudatot, védelmet adó. El tudom tervezni, meg tudom magyarázni. Fölfogom. Ami nem gondolkodik, az nincs. Meg kéne nézni Descartes-t. Nem nézem meg. A világ attól megy, mi több attól van, hogy kételkedem. Hogy nem hiszem el, hogy addig ér, hogy akkora, hogy úgy működik, ameddig, amekkora, ahogy. Pláne, ha mondják. Ha folyton beleakadok a bizonyosság köteleibe. A gondolkodom, az kész helyzet. Elfogadása valaminek, megalázkodás, „passzív rezisztencia”. Csak. A kételkedem, az a nyújtózkodás, a tiltakozás, az örökös bizonytalanság, az aktív belepusztulás.

Nyugi! Most egyszerre tele szeretnéd írni mind a százötven lapot. (Háromszázat? Ha mindkét oldalára írsz, annyi.) S attól félsz, hogy elszakad a szál, s hogy hülyeségeket ismételgetsz. Igen, ez az. Kételkedsz benne, hogy értelme lenne, s magadban, hogy hogyan, miért. Kit érdekel? Kit, ha csak a lüktetést akarod rögzíteni? A tényt, hogy hátha nem úgy van? S ha úgy, akkor nem biztos, hogy azért úgy, amit gondolsz róla. Aki mögötte, annak a fél arca mindig eltakarva. Folyton mozog, jeleket ad, legyőz, örvendezik, hogy milyen kicsi vagy, belebújik a többiekbe, hogy dicsekedjék, milyen hatalmas. Mind-mind bizonyosság. Átnéznek a fejed fölött, megszégyenítenek, fölmagasztalják önmagukat és egymást. Az a legkönnyebb, ha rábólintasz, az a legnehezebb, ha ellentmondasz, az a kételkedés, ha hallgatsz. Most. Ha úgy kételkedsz, hogy ellentmondasz, akkor velük vagy, az a „gondolkodom” másik fele. Kettőből áll. Ha csak az egyik fele van, akkor nincs. Hallgass! Az a harmadik. Az az egy, ami magába foglalja a másik kettőt is. A fal. Már jelentik is, hogy butaságot beszélsz. Hagyd abba.

Oroszlán? Ráteszi a mancsát a dögre, és int, hogy válassz. Válassz, hogy megelégszel a vérével, ami kifolyt, a szőrével-bőrével, ami a dulakodás közben leszakadt róla, vagy azt is ő eszi meg. Gondolkodik, tehát van. Te nem vagy. Csak akkor, ha nem mozdulsz. Csak annyi, amennyi erőd van. Ha te is oroszlán, s úgy érzed, hogy erősebb vagy, akkor elveheted tőle, megpróbálhatod elvenni. Ha nem, akkor fölnyalod a vért a földről, vagy kilépsz a helyzetből, elkapod a náladnál gyengébbet, esetleg fűevő leszel. A növény ott van, kínálja magát. El lehet bújni benne. Lehet filozofálgatni, hogy van-e? Úgy van-e? Bizonyára nem úgy van. Az oroszlán nem kételkedik. Megeszi, amit megkíván. Leírja, ami az eszébe jut. Ennyiben hasonlít rád. Folyik belőle a szó, mintha a világ csak az övé lenne, s te is benne, s minden ott öröktől fogva, ahol ő gondolja, s ott marad mindaddig, amíg meg nem eszi, el nem felejti. Mert nem csupán erős és telhetetlen, hanem feledékeny is. Ugyanazon rágódik a világ kezdete óta. S a piszkát is fölfalja.

Ha nem ijedek meg, ha nem félek a széteséstől, ha nem riaszt, hogy elvesztem az uralmat érzékeim, öntudatom fölött, ha ráhagyatkozom az erőre, a bennem is működő áramlásra, amiről alig tudok valamit, de érzékelem, de amiről könnyen megfeledkezem, mert nélküle, mert én magam akarom csinálni, mert valami arra ösztökél, hogy magam csináljam, hogy ura vagyok, nem csupán tárgya és elviselője a történésnek, ha nem akarom, hanem csak engedem és figyelem inkább, akkor többet tudok meg róla? Közelebb jutok a lényegéhez? Nem vacakolok többé a saját gyarlóságom, erőlködésem minősítgetésével, méricskélésével? Az, hogy sodortatom, s hogy ezt tudom és hagyom, ez határozottabbá, erősebbé, fontosabbá tesz? Akkor hova lesz a másik? Aki nyüszít, tehetetlenkedik, bűnösnek, tétovának érzi magát, de ott áll az áramlásban, az áramlással szemben? Aki nem tudja, hogy melyik a jobb, s akármelyiket választja, végleg elrontotta.

Mindig valahonnan valahová. S hogy már ennyit meg annyit. Először az érzet, aztán a mérés. A mértékegységek. Amit megmértem, az megvan. Az van. Feltéve, hogy nem felejtem el. Az ismétlődés, a hasonlóság, a lüktetés, ezek a nagy szédítők. Hogy egyik lépést a másik után, egyik napot a másik után. Hogy akkor így meg úgy. Hogy máris ennyi meg annyi. S ha ez megvan, akkor a többi is meglesz. „Holnapra megforgatjuk az egész világot”. Csinálni csak, rendületlenül. Nem a miért, hanem a mennyi. S hogy a nagyobb, a több, az a jobb. Jaj annak, aki kimarad, lemarad, aki van csak az alján. Holott az erő, ami az egészet viszi, egyetlen mozdulattal a csúcsig dobhatja… Ahogy a tenger hullámzik, hánykolódik. S a távolságok is a tengermélytől, s a hullámvölgytől a hullám tarajáig. Néhány vízcseppnyi állandóság, ami az egésszel együtt most éppen lefelé vagy fölfelé. Visz, függetlenül attól, hogy akarom-e mérem-e, emlékezek-e, tervezek-e. Könnyebb-e, ha ráhagyom magam? Ha tudom, hogy egy vagyok vele?

Marcus Aureliusnál olvasom, hogy „bántalmazóimmal és az ellenem vétőkkel, mihelyt közeledni akarnak hozzám, békülékenyen, engesztelékenyen viselkedjem”. Valaki ezt tanácsolta neki, akire hálásan emlékezik. „Jobb egy okos ellenség, mint egy ostoba barát” – teszem hozzá tétován. Hiszen lehet, hogy csak taktikai okokból közeledik, neki is jobb, hogy nem felejtve semmit, békességben, legalábbis nyilvánosan békességben élünk. Neki most már mindenképpen az a jobb. S neked? Ismered-e annyira, hogy a történtek ellenére megbízzál benne? Vagy nem kell megbíznod, csak ne engedd igazán közel, tudd, hogy kivel van dolgod? Figyelj. Légy készenlétben. Fátyolt a múltra, ez a pillanat van, amikor itt áll szemben veled és mosolyog. Minden megtörtént már. Lényeges dolgokról szó sem esik. Ez az, ami gyanússá teszi a mozgást. Egy ostoba baráttal békülgetnél? Marcus Aurelius szavai mögött bizonyosság van. Erő és hatalom van. Mintha nem az igazán bántalmazókról, nem az ellenségeiről, hanem a megtévedt vagy buta emberekről, cselekedetekről szólna. Mint aki kész a gyarlóságot megbocsátani, mert tisztában van önmagával, az erejével.

Mintha a felső polcot meglökte volna valaki, beledőlt a nyakába az egész. Hogy nem képes dönteni, s ha dönt, rossz döntéseket hoz. S hogy egyre magasabb lesz a kupac körülötte, a lábát néha már ki se tudja húzni. Pedig csak helyben járkál, igazán elmenni innen nem is akar már, még ha mondja is néha, s majd megszakad a szíve a kételkedésben. Akinek kell valami, az majd idejön! A világ itt van. Ha csak azt nézi, hogy tehetetlenkedik benne, már akkor is, mint a tükör. Mit tükör? Daráló. Fölül be, alul ki. Minden átmegy, átfolyik rajta, s ha nem a testén, akkor azon az aurán, ami körülveszi, s ami mintha ő maga volna. Döntéseinek, persze, azon túl is hatása van, azt gondolja, hogy ő mozgatja a legtávolabbi atomot is. Igen. Pukkadjatok meg. Amíg hülyeségeket csinál, így dönt, úgy dönt, sehogy se dönt, addig ő a közepe. Ha már ezek nincsenek, ha teljesen betemetődik, akkor lehet majd gereblyézni. Addig csak otthagyni, nézegetni, messziről leskelődni lehet. Sajnálkozni és irigykedni. A dög! S rádönteni a polcot és várni, hogy kinyiffan. Vagy megint csak kimászik és néz. Néz, mint a vakond.

Amíg valami nagy ügy, közös ügy van, addig könnyebb. Ha tudja, hogy van ilyen, ha ésszel fölfogja, ha a bőrét is horzsolja, fölsebzi, ha a talpába is beleszúr. Ha nagyon beleszúr, ha, mondjuk, fölér a szívéig, akkor már röpülni is tudhat. Röpül. Abban, hogy a nap fölkel, nem kételkedik senki. De ha a fél lábát le akarják vágni, addig lót-fut, amíg nem talál valakit, akiét ugyancsak le akarták, de aztán mégse kellett. Ez ezt tudja, az azt tudja, a baj a legrövidebb út és a legerősebb kapocs az emberek között. Ha nincs baj, ha akkora baj nincs, akkor az érdek van. Én neked, te nekem, egy erőegység meg egy erőegység az valamivel több mint kettő. Az már képes magához rántani a harmadikat. De mind külön állat, mind maga akarja. Ha a baj a föld, az érdek az ég, akkor valahol a kettő között, az itt-is-ott-is-ban, a kételkedésben lehet csak akkora erő, ami akkor is fölemel, ha úgy érzed, hogy magadmaradtál.

A közepe ott van, ahol vagy. Ha úgy csinálsz, mintha nem ott lennél, ha az eszedet fölakasztod a holdra, ha lenézed azt, akihez hozzáér a bőröd, mert olyan közel vagytok, mert nem fértek el másként, akkor örökké boldogtalan leszel, akkor megkeseredik, megsötétedik a félhomály is, amiben mozogni lehet. Ha tudod és nem felejted, hogy a talpad alatt van, hogy mi van a talpad alatt, s hogy azoknak a talpa alatt is az van, akik közvetlenül melletted állnak, s hogy emiatt az is, ami a talpadtól fölfelé, hogy az is így-úgy azonosképpen meghatározott, akkor el lehet indulni. Ha csak egy lépésnyit is, ha csak a másik nyomában is. Arrébb lehet tenni, segíteni lehet a mozgását. Mozgatni lehet. Boldog akarsz lenni? A boldogság, az öröm, a jó érzés tere és ideje benned van. Kicsit nő túl a bőrödön, azon az egy-két méteren belül van, amit mindenhová magaddal viszel, ahol azzal, hogy lélegzel, te kevered magad körül a levegőt. Ha dohányzol, amikor kifújod a füstöt, láthatod a kiterjedését. Kételkedj. Hajolj le, essél önmagadba. Ne akard folyton ott kezdeni, ahol a többiek.