Kételkedem, tehát vagyok. Így kezdődik a barna füzet. Valaki már mondta ezt is. Mindent mondtak már. Barna. A színt nem választottam, van. Ez az üres füzetem van. Illik az első mondathoz. A színe. Keverékszín. Így a lexikonban. Ez már a tizenkettedik mondat. Nem félni! Az, hogy „Gondolkodom, tehát vagyok”, az azelőtt volt. Magabiztos, öntelt, öntudatot, védelmet adó. El tudom tervezni, meg tudom magyarázni. Fölfogom. Ami nem gondolkodik, az nincs. Meg kéne nézni Descartes-t. Nem nézem meg. A világ attól megy, mi több attól van, hogy kételkedem. Hogy nem hiszem el, hogy addig ér, hogy akkora, hogy úgy működik, ameddig, amekkora, ahogy. Pláne, ha mondják. Ha folyton beleakadok a bizonyosság köteleibe. A gondolkodom, az kész helyzet. Elfogadása valaminek, megalázkodás, „passzív rezisztencia”. Csak. A kételkedem, az a nyújtózkodás, a tiltakozás, az örökös bizonytalanság, az aktív belepusztulás.

Nyugi! Most egyszerre tele szeretnéd írni mind a százötven lapot. (Háromszázat? Ha mindkét oldalára írsz, annyi.) S attól félsz, hogy elszakad a szál, s hogy hülyeségeket ismételgetsz. Igen, ez az. Kételkedsz benne, hogy értelme lenne, s magadban, hogy hogyan, miért. Kit érdekel? Kit, ha csak a lüktetést akarod rögzíteni? A tényt, hogy hátha nem úgy van? S ha úgy, akkor nem biztos, hogy azért úgy, amit gondolsz róla. Aki mögötte, annak a fél arca mindig eltakarva. Folyton mozog, jeleket ad, legyőz, örvendezik, hogy milyen kicsi vagy, belebújik a többiekbe, hogy dicsekedjék, milyen hatalmas. Mind-mind bizonyosság. Átnéznek a fejed fölött, megszégyenítenek, fölmagasztalják önmagukat és egymást. Az a legkönnyebb, ha rábólintasz, az a legnehezebb, ha ellentmondasz, az a kételkedés, ha hallgatsz. Most. Ha úgy kételkedsz, hogy ellentmondasz, akkor velük vagy, az a „gondolkodom” másik fele. Kettőből áll. Ha csak az egyik fele van, akkor nincs. Hallgass! Az a harmadik. Az az egy, ami magába foglalja a másik kettőt is. A fal. Már jelentik is, hogy butaságot beszélsz. Hagyd abba.

Oroszlán? Ráteszi a mancsát a dögre, és int, hogy válassz. Válassz, hogy megelégszel a vérével, ami kifolyt, a szőrével-bőrével, ami a dulakodás közben leszakadt róla, vagy azt is ő eszi meg. Gondolkodik, tehát van. Te nem vagy. Csak akkor, ha nem mozdulsz. Csak annyi, amennyi erőd van. Ha te is oroszlán, s úgy érzed, hogy erősebb vagy, akkor elveheted tőle, megpróbálhatod elvenni. Ha nem, akkor fölnyalod a vért a földről, vagy kilépsz a helyzetből, elkapod a náladnál gyengébbet, esetleg fűevő leszel. A növény ott van, kínálja magát. El lehet bújni benne. Lehet filozofálgatni, hogy van-e? Úgy van-e? Bizonyára nem úgy van. Az oroszlán nem kételkedik. Megeszi, amit megkíván. Leírja, ami az eszébe jut. Ennyiben hasonlít rád. Folyik belőle a szó, mintha a világ csak az övé lenne, s te is benne, s minden ott öröktől fogva, ahol ő gondolja, s ott marad mindaddig, amíg meg nem eszi, el nem felejti. Mert nem csupán erős és telhetetlen, hanem feledékeny is. Ugyanazon rágódik a világ kezdete óta. S a piszkát is fölfalja.

Ha nem ijedek meg, ha nem félek a széteséstől, ha nem riaszt, hogy elvesztem az uralmat érzékeim, öntudatom fölött, ha ráhagyatkozom az erőre, a bennem is működő áramlásra, amiről alig tudok valamit, de érzékelem, de amiről könnyen megfeledkezem, mert nélküle, mert én magam akarom csinálni, mert valami arra ösztökél, hogy magam csináljam, hogy ura vagyok, nem csupán tárgya és elviselője a történésnek, ha nem akarom, hanem csak engedem és figyelem inkább, akkor többet tudok meg róla? Közelebb jutok a lényegéhez? Nem vacakolok többé a saját gyarlóságom, erőlködésem minősítgetésével, méricskélésével? Az, hogy sodortatom, s hogy ezt tudom és hagyom, ez határozottabbá, erősebbé, fontosabbá tesz? Akkor hova lesz a másik? Aki nyüszít, tehetetlenkedik, bűnösnek, tétovának érzi magát, de ott áll az áramlásban, az áramlással szemben? Aki nem tudja, hogy melyik a jobb, s akármelyiket választja, végleg elrontotta.

Mindig valahonnan valahová. S hogy már ennyit meg annyit. Először az érzet, aztán a mérés. A mértékegységek. Amit megmértem, az megvan. Az van. Feltéve, hogy nem felejtem el. Az ismétlődés, a hasonlóság, a lüktetés, ezek a nagy szédítők. Hogy egyik lépést a másik után, egyik napot a másik után. Hogy akkor így meg úgy. Hogy máris ennyi meg annyi. S ha ez megvan, akkor a többi is meglesz. „Holnapra megforgatjuk az egész világot”. Csinálni csak, rendületlenül. Nem a miért, hanem a mennyi. S hogy a nagyobb, a több, az a jobb. Jaj annak, aki kimarad, lemarad, aki van csak az alján. Holott az erő, ami az egészet viszi, egyetlen mozdulattal a csúcsig dobhatja… Ahogy a tenger hullámzik, hánykolódik. S a távolságok is a tengermélytől, s a hullámvölgytől a hullám tarajáig. Néhány vízcseppnyi állandóság, ami az egésszel együtt most éppen lefelé vagy fölfelé. Visz, függetlenül attól, hogy akarom-e mérem-e, emlékezek-e, tervezek-e. Könnyebb-e, ha ráhagyom magam? Ha tudom, hogy egy vagyok vele?

Marcus Aureliusnál olvasom, hogy „bántalmazóimmal és az ellenem vétőkkel, mihelyt közeledni akarnak hozzám, békülékenyen, engesztelékenyen viselkedjem”. Valaki ezt tanácsolta neki, akire hálásan emlékezik. „Jobb egy okos ellenség, mint egy ostoba barát” – teszem hozzá tétován. Hiszen lehet, hogy csak taktikai okokból közeledik, neki is jobb, hogy nem felejtve semmit, békességben, legalábbis nyilvánosan békességben élünk. Neki most már mindenképpen az a jobb. S neked? Ismered-e annyira, hogy a történtek ellenére megbízzál benne? Vagy nem kell megbíznod, csak ne engedd igazán közel, tudd, hogy kivel van dolgod? Figyelj. Légy készenlétben. Fátyolt a múltra, ez a pillanat van, amikor itt áll szemben veled és mosolyog. Minden megtörtént már. Lényeges dolgokról szó sem esik. Ez az, ami gyanússá teszi a mozgást. Egy ostoba baráttal békülgetnél? Marcus Aurelius szavai mögött bizonyosság van. Erő és hatalom van. Mintha nem az igazán bántalmazókról, nem az ellenségeiről, hanem a megtévedt vagy buta emberekről, cselekedetekről szólna. Mint aki kész a gyarlóságot megbocsátani, mert tisztában van önmagával, az erejével.

Mintha a felső polcot meglökte volna valaki, beledőlt a nyakába az egész. Hogy nem képes dönteni, s ha dönt, rossz döntéseket hoz. S hogy egyre magasabb lesz a kupac körülötte, a lábát néha már ki se tudja húzni. Pedig csak helyben járkál, igazán elmenni innen nem is akar már, még ha mondja is néha, s majd megszakad a szíve a kételkedésben. Akinek kell valami, az majd idejön! A világ itt van. Ha csak azt nézi, hogy tehetetlenkedik benne, már akkor is, mint a tükör. Mit tükör? Daráló. Fölül be, alul ki. Minden átmegy, átfolyik rajta, s ha nem a testén, akkor azon az aurán, ami körülveszi, s ami mintha ő maga volna. Döntéseinek, persze, azon túl is hatása van, azt gondolja, hogy ő mozgatja a legtávolabbi atomot is. Igen. Pukkadjatok meg. Amíg hülyeségeket csinál, így dönt, úgy dönt, sehogy se dönt, addig ő a közepe. Ha már ezek nincsenek, ha teljesen betemetődik, akkor lehet majd gereblyézni. Addig csak otthagyni, nézegetni, messziről leskelődni lehet. Sajnálkozni és irigykedni. A dög! S rádönteni a polcot és várni, hogy kinyiffan. Vagy megint csak kimászik és néz. Néz, mint a vakond.

Amíg valami nagy ügy, közös ügy van, addig könnyebb. Ha tudja, hogy van ilyen, ha ésszel fölfogja, ha a bőrét is horzsolja, fölsebzi, ha a talpába is beleszúr. Ha nagyon beleszúr, ha, mondjuk, fölér a szívéig, akkor már röpülni is tudhat. Röpül. Abban, hogy a nap fölkel, nem kételkedik senki. De ha a fél lábát le akarják vágni, addig lót-fut, amíg nem talál valakit, akiét ugyancsak le akarták, de aztán mégse kellett. Ez ezt tudja, az azt tudja, a baj a legrövidebb út és a legerősebb kapocs az emberek között. Ha nincs baj, ha akkora baj nincs, akkor az érdek van. Én neked, te nekem, egy erőegység meg egy erőegység az valamivel több mint kettő. Az már képes magához rántani a harmadikat. De mind külön állat, mind maga akarja. Ha a baj a föld, az érdek az ég, akkor valahol a kettő között, az itt-is-ott-is-ban, a kételkedésben lehet csak akkora erő, ami akkor is fölemel, ha úgy érzed, hogy magadmaradtál.

A közepe ott van, ahol vagy. Ha úgy csinálsz, mintha nem ott lennél, ha az eszedet fölakasztod a holdra, ha lenézed azt, akihez hozzáér a bőröd, mert olyan közel vagytok, mert nem fértek el másként, akkor örökké boldogtalan leszel, akkor megkeseredik, megsötétedik a félhomály is, amiben mozogni lehet. Ha tudod és nem felejted, hogy a talpad alatt van, hogy mi van a talpad alatt, s hogy azoknak a talpa alatt is az van, akik közvetlenül melletted állnak, s hogy emiatt az is, ami a talpadtól fölfelé, hogy az is így-úgy azonosképpen meghatározott, akkor el lehet indulni. Ha csak egy lépésnyit is, ha csak a másik nyomában is. Arrébb lehet tenni, segíteni lehet a mozgását. Mozgatni lehet. Boldog akarsz lenni? A boldogság, az öröm, a jó érzés tere és ideje benned van. Kicsit nő túl a bőrödön, azon az egy-két méteren belül van, amit mindenhová magaddal viszel, ahol azzal, hogy lélegzel, te kevered magad körül a levegőt. Ha dohányzol, amikor kifújod a füstöt, láthatod a kiterjedését. Kételkedj. Hajolj le, essél önmagadba. Ne akard folyton ott kezdeni, ahol a többiek.

Galambcsapat a téren. Szedegetik a magot, etetik őket. Ha valaki átmegy közöttük, felrebbennek, aztán visszaszállnak, illegnek-billegnek, jól elvannak. Előbb-utóbb mindnek jut szem, dödögnek, búbognak, hajlonganak egymás előtt, félrekapják a csőrüket, ha valamelyik ügyesen eléjük vág. Egyszerre repülnek föl, szállnak le, a világ jó. Itt még egyiküket sem kapta el a kutya, a totyogó kisgyerekek elől a földön, a kövön szaladnak el, föl se szállnak. Szürkék, kedvesek. Néha egy-két fehér is, vörösestarka is föltűnik közöttük, de aztán többé nem látni. Hozzátartoznak a térhez, mint a tornyon a kereszt, mint az örökös jövés-menés vagy a háttérsugárzás. Bátrak, ügyesek. Miért, hogy a középszert juttatják eszedbe? Ami akkor van, marad meg, akkor erős, ha együtt van, ha összefog, s ha ekképpen valakit, valamit, aminek igazi ereje van, ha egy effélét maga mögött tudhat. Az efféle többnyire lenézi őket, s ha a kedve vagy az érdeke úgy kívánja, el is pusztítja, de mindenképpen kihasználja. Dicsekszik velük. Kérem, ezek itt… De az, hogy ők tartanák meg a világot? Nevetséges. Legfeljebb konzerválják, elteszik a jövőnek, aki fölnyitja majd, ha nem lesz friss hús.

Az igazi erő nem azé, aki megaláz, megöl, uralkodik. Az igazi erőnek ő csupán eszköze, jele, végrehajtója, gyenge utánzata, látható árnyéka. Az igazi erő úgy segít vagy pusztít el, hogy abban a pillanatban nem is tudsz róla. Nem csörtet, nem ordibál, nem vagdalkozik, hanem összehúzza magát benned, legalul, s figyel, hogy észreveszed-e. Ha nem akarsz már semmit tőle, semmi ráadást, semmi különlegest akkor magától megmutatkozik, jelzi, hogy ott van, de inkább csak mások látják meg, érzik meg rajtad. Abban a pillanatban, amikor nem követni, hanem irányítani, befolyásolni akarod, abban a pillanatban elgyöngül, eltűnik, magadra hagy. Miért akarsz erősnek látszani, ha nem vagy az? Miért hagyod, hogy sablonok, butaságok, magakellető közhelyek, végig nem gondolt mondatok csússzanak ki a szádon, ha sablonokat, butaságokat kérdeznek tőled? Miért hagyod, hogy uralkodjék rajtad, s ha beengedted, s ha ott összevisszaságot talált, vagy összevissza dobált, kevert mindent, miért kevered vele együtt magad is? S utána miért bánt, miért szégyelled? Ha megöl, akkor mi van? Micsoda tévedés, hogy ha elhajolsz, elbújsz, elszenveded, hogy akkor követed a törvényt. A világ nem a szenvedéstől és a rafinériától, a világ önmagától van. Az igazi erő nem azért csoportosul, keveri, öleli-öli egymást, hogy győzzön, azért csak, hogy megvalósuljon. Ebben a viszonylatban az, hogy elhatározom, hogy kijátszom, legyőzöm, megsemmisítem, annyi csak, hogy fogalmam sincs róla, mi történik.

Az erő vonzza az erőt. Ahogy az anyag távolodik a középponttól, úgy nő, lesz mindig nagyobb az erő, úgy van szükség egyre nagyobb erőre, hogy az egész együtt maradjon, s hogy amikor már minden a legtávolabbra került, vissza lehessen rántani. Ha volt Nagy Bumm, lesz Nagy Reccs is, ez nyilvánvaló. Lüktetés az egész, s most éppen széttart, megy el messzire. De eddig a kettő között volt valami, volt a világmindenség, ahol azért így-úgy megtörténtek a dolgok. S lehetett emlékezni. Voltak, akik emlékeztek. Most csak az van, hogy kételkedem benne. Csak a talpak-alatt van, a rezgés, az erőtlenség, a tétova erre-arra, s a hiú remény, hogy innen kezdődik majd a visszafelé, s hogy megfeszítem magam és megáll.

Meddig élnek a tanulságok? Lehet-e tanulni a történelemből? Úgy, hogy az egyik nemzedék áthagyományozza őket a másikra, az a harmadikra, és így tovább. Hasznosíthatók-e az effélék? Meddig? Miképpen? Amit az egyén megélt, az bizonyára beépül az idegekbe, reflexekbe, magatartásba. De mit lehet ebből másnak átadni, mit képes átvenni belőle más, azon kívül, ami az ivarsejtekkel beléje kerül? Mi kerül az utódokba? Nem a világmindenség rezgése-e csak, ami éppen akkor, ott és úgy? Mennyi őrültség. S minden megismétlődik. Vallások, filozófusok, döglegyek. Ha a tanulságok működnének, és mindenki ismerné őket, sőt, egyetértene velük, jobb lenne-e? Egy nagy, langyos állóvíz lenne. Emberi lenne. Humanista. Csak semmi értelme, ereje, célja nem lenne már. Az okosok, persze. Meg a politikusok. Hogy legyen mire hivatkozni. Talán azzal, hogy a nagy, új információtárolók az emberi idegsejteknél is erősebbek, talán kiderül, hogy tanulság nincs is. Csak erő van. S szemben is erő.

Vonzások, taszítások, elhatárolódás, hódítás, veszteség, sértések, megalázkodások, erők és ellenerők, mennyi idő és mennyi tér, öröm és fájdalom kovácsol egy emberré, egyetlen emberré, aki erősebb a másiknál, gyengébb a harmadiknál, aki folytonosan nyer és veszít, akinek össze kell szednie, markolnia önmagát, hogy megint fölálljon, nekifogjon, de aki annál is többet akar, győzni, magáévá tenni azt is, amire nincs is szüksége, de ami által több lesz a többinél, ami miatt elismerik, csodálják, s talán nem is őt, hanem az erőt, ami összegyűlik benne, s nem tudni, hogy mekkora részben a saját akarata révén, s mekkora részben a véletlen, s a rajta kívülálló erők együttműködése, szembenállása által, akik, amelyek évek, évszázadok óta próbálgatják, készítik elő, s maguk sem tudják, hogy éppen mikor és hol, de egyszer csak hirtelen együtt van, úgy van együtt, hogy megvalósulhat, s minthogy megvalósul, be is végzi önmagát.

A félelem délután jön. Két, három óra tájban, amikor máskor legtöbbször aludni szokott. Ha csupán tíz percet, fél órát is. Most nem tud. Már több napja nem. A délelőttöket elvacakolja fontosnak vélt dolgokkal, néha csak egy levelet ír meg, s máris dél van. Közben belenéz egy-egy könyvbe, s rádöbben, hogy nocsak. Járkál a lakásban, eszébe jut ez is, az is, de semmi sem ragadja magával, nem kapja el igazán. Ki-kinéz az ablakon, jön a postás, búg a szellőző, fúrnak valamit a szomszéd házban. Rengeteg mindent csinálnia kellene, csinálhatna. Ideges. Gyanakszik. Mintha mindenki nyitott bicskát szorongatna, aki mögötte megy az utcán, s bármelyik pillanatban belevághatja. Mintha folyton át akarnák verni. „Aki attól fél, hogy becsapják, azt be fogják csapni.” Hm. Este még rosszabb. Azelőtt ott volt a tévé. A híradónál bekapcsolta, fél nyolctól fél tízig, fél tizenegyig eltelt az idő. De most a híradó minden este ugyanaz. Lehet, hogy azelőtt is, csak akkor úgy érezte, hogy köze van hozzá? Mielőtt lefekszik, fölkapcsolja a villanyt a másik szobában is, lenyomja a bejárati kilincset, hogy be van-e csukva az ajtó. Beveszi az altatót.

Félelem? Lustaság? Butaság? Alkalmatlanság a társas-létre, a szükséges, hasznos emberi kapcsolatokra? Alkalmatlanság a csorda-tudatra, -életre? Miért, hogy mindig, s most már végérvényesen se itt, se ott, között? Magadat rekeszted ki innen is, onnan is. Egyfolytában öregszel? Gyerekkorod óta? S amik ez ellen, a menekülés, a bezárkózás stb. ellen szólnak, azok csak nagy erőfeszítések árán, csak véletlenül, öntudatlanul? Csak egyet kellene lépned, csak a kezedet kinyújtanod. Könnyebb lenne? Mit veszítesz, veszíthetsz, ha elengeded, átengeded magadat, ha bólintasz, ha beállsz a sorba? Valamelyikbe. Összeomlik a „konstrukció”? A világ? Amíg nem vagy velük, addig félhetsz tőlük, lenézheted őket? Egyedül akarod csinálni, amit a többiek bandában, összefogásban? Bátrabb lennél, mint gondolod magadról? Vakmerőbb? Gyávább? Jó lenne tartozni valahová, de akkor is külön lenni, ha velük? Dögölj meg.

Könyörgöm, ne szeressetek. Főként azért ne, mert U vagy O szeret, vagy úgy látszik, úgy gondoljátok, hogy ez vagy az szeret. Mert szeretitek azt, amihez közel láttok, s amivel szemben engedékenyek, mi több, elfogultak vagytok. Amihez tartoznotok jó, mert akkor ez, meg az… Mert megvédenek, megetetnek, megjutalmaznak… Mert…. Mert most véletlenül éppen összetalálkoztunk, és eszetekbe jut, hogy már milyen régen eszetekbe se jutottam. Ne szégyenkezzetek emiatt. Szeressétek önmagatokat! Úgy is magatokat szeretitek. Én is. Azért a csikorgás a csontban, a hempergés a pázsiton, a bubogás a téren, a sajgás a mellkasban. Nem fogok fejreállni, riszálni előttetek. Üljetek le. Hallgassatok.

Érzeleg, érzelmeskedik, nyafog. Hogy elszúrták, hogy tönkretették, hogy odalett. Hogy így kellett volna, úgy kellett volna, s hogy ő megkérdezte, megmondta. S hogy ez itt menthetetlen. Butaság, gyávaság, erőszak, sors. S mintha egy gombot nyomna meg, elsötétedik, remegni kezd az egész. Valami olyasmit tud, öntudatlanul, mint a szél, ami megrezgeti az ablakot, izzani serkenti a parazsat, de ha kinézünk, a saját arcunkat látjuk az üvegben, s ki se alszik, tovább se terjed, ami tűz. És sajgunk és rettegünk, amíg oda nem vágunk a saját képünkbe, amíg szét nem rúgjuk a parazsat, amíg hátat nem fordítunk. Van, aki sohase mondja ki. Fölhúzza a falat, betetőzi, begyújt, leereszti a redőnyt, ül a kályha előtt, árad belőle. Mint a kiéhezett állat, mint a csillagos ég. Éppen beleillik a lyukba, azonos önmagával. Tölt egy pohár bort, beleszagol az illatába, megízleli, újra megízleli, csak azután kortyol bele, lassan issza meg. Akkor érzi csak, amikor odanyomja a homlokához az üres poharat.

Semmi példa, semmi okítási szándék. Benne vagy, magadnak csinálod. Az zavar, hogy egyáltalán, hogy kiadod magad, hogy miközben a szerencsétlenkedéseidről, tépelődéseidről, kételyeidről, megtorpanásaidról beszélsz, más is hallja, megtudhatja. Akinek van rólad valamilyen jó-rossz képe, amit összeillesztene ezzel, ezzel, amit magadról festegetsz. „Korunk hőse” nem lelkizik, egy arca van, s azt a kívánalmak szerint alakítja, formálja. Arra nem fér rá a félelem, a bizonytalanság, a csupasz saját élet. Az legfeljebb külön érhető tetten. Manipulálva, hogy érdekesebb, csodálatosabb, ideálisabb legyen. Példa legyen. Nagyobb részben az újság, a rádió, a televízió csinálja. Ha gyenge vagy, és ez kiderül, mi több, ha nem akarsz olyan lenni, mint ők, akkor nem vagy érdekes. De ha ezzel kérkedsz, ha megbolondulsz, akkor átharapják a torkodat.

Ha a tetőről leesik a cserép, akkor meg kell nézni, honnan esett le, s lehet vitatkozni, hogy ki mit mulasztott el, hogy mekkora erővel fújt a szél, hogy mekkora a baj, de a legelső teendő mégiscsak az, hogy föl kell mászni a tetőre, föll kell vinni az új cserepet, s oda kell tenni annak a helyére, amelyik leesett. Mert esik az eső. Ha ma nem esik, akkor holnap. Vagy holnapután. De ha az „megy”, hogy kinek kellett volna fönt lennie a padláson, amikor jött a vihar, s fogni a cserepeket belülről, hogy le ne zuhanjanak, hogy ki volt a cserepes, kinek a rokonai építtették a házat, az utcát, a csernobili atomerőművet, hogy ki a nagyobb hülye, s valójában arra megy ki a játék, hogy kinek van nagyobb hangja, nagyobb ereje most éppen, ki tudja kacskaringósabban megfogalmazni, amit csinálni kellene, ki tudja előbb bebizonyítani a másikról, hogy nem ért hozzá, s hogy már az anyja is… stb., – nos, akkor előbb-utóbb átázik a plafon, elviszi a szél a tetőt, vége lesz.

Tele van a tó hallal, úszkálnak, szaporodnak, élnek, de csak egy-egy pillanatra bukkannak föl a vízből. Miért? Levegőért nem, hiszen kopoltyúval lélegeznek. Azért sem, hogy a partot megnézzék. Valószínű, véletlenül, lendületből, játékból, esve is azonnal vissza. Fennmaradni a víz fölött, s minél tovább fennmaradni, ez lenne a művészet? Miért akarsz te mindent tökéletesen megcsinálni? Olyanra, hogy akinek készül, aki megítéli, használni fogja, megelégedjék vele, ne találjon hibát benne? Azt is elgondolod, hogy mivel mentegetődzöl, ha a hibát észreveszi. Ami talán nem is hiba, hiszen akkor nem hagytad volna benne, csak egy kicsit magasabbra akartál ugrani. Ki tudja? Ahány ember, annyiféle neveltetés, ízlés, múlt, szándék, egyéniség. Azt kívánják, hogy valami általános szintet produkálj, s jó, ha azt is tudod, hogy kinek mit, s hogy azon belül, ami tőled telik. Ha fáradtság, hanyagság, időhiány miatt nem sikerül, ha tudva adsz ki hibásat a kezedből, akkor meg rögtön kétségbeesel. Becsaptál valakit? Oda a hiteled? Van benned egy kép arról, hogy milyen kép él rólad másokban, s ez a kép, ez törik szét?

Hát akkor írjál a falusi öregasszonyokról, a magukra maradókról, akik akkor sem hajlandók elköltözni a városba szakadt gyerekeikhez, amikor már szinte tehetetlenek, már a halálukon vannak. Írjál róluk, akik az első világháború éveiben vagy közvetlenül előtte, utána születtek, s nem vitte el őket a spanyolnátha 1918-ban. Gyerekek voltak, föl sem fogták, hogy Trianonban a hazájukkal mi történt, s az iskolában még Nagy-Magyarország hegy- és vízrajzát tanulták. Akiket a férjük apró gyerekekkel hagyott itt, amikor a második világháborúba ment, hadifogságba esett, s akik közül annyian özvegyen kezdtek új életet a háború után, s szinte öntudatlanul, mint az állat, fönntartották a folyamatosságot, megőrizték az életet az újabb borzalmak, megaláztatások, nélkülözések között, s akik talán csak azért élnek még, azért csak mostanában halnak meg, mert rettentő igazságtalanság lenne a sorstól, ha egy kis napfény nem ragyogna rájuk, ha egy napig, egy hónapig sem érezhetnék, hogy a közelében vannak valaminek, amiről nem tudni pontosan, hogy mi, de valami elégtétel-féle, valami fény a sírhely és az elmozdított sziklatömb között.

Voltak, vannak a mozgékonyabbak, a bátrabbak, az okosabbak (?). Igen! Öröklés? Vérmérséklet? Neveltetés? Helyzetfelismerő képesség? Tehetség? Akik kiálltak, megírták, aláírták, szamizdatokban közölték, külföldön közölték, szembeszálltak, szemébe mondták, bosszantották. Többnyire akkor, amikor kisebb zaklatások, a kivert kan helyzetének vállalása, a nem végzetes állásvesztés árán megúszhatták, megúszták. Többségükben olyanok, akiknek amennyire-lehetett-naprakész tájékozottságuk, jó anyagi-családi kapcsolataik (külföldiek is) voltak, vannak, akik megérezvén és tapasztalván a beteg oroszlán fogainak folyamatos és feltartóztathatatlan kopását, szuvasodását, erejének hanyatlását, már mintha itt se lenne, terveket készítettek, mezei futásokat szerveztek, ahol a nyulak az agarakkal, a lovak a bivalyokkal versenyezhettek, s mindenki egyszerre ért célba. Nézted őket, be-beálltál magad is, de inkább csak a széléről, inkább ezerszer megrágva, óvatosan és hitetlenkedve. Mint akiben nagyon mélyen, annál is mélyebben, ugyanaz a félelem és dac feszül, de nem bízik már senkiben, nem hisz a saját szemének sem.

Egy nagy erőszak helyett sok kicsi erőszak. Mind húzna a maga irányába. Mint amikor egy szekérnek nem csupán az elejéhez, hanem a végéhez is, hátrafelé irányban, sőt, az oldalaihoz is, oldalirányban lovakat kötnek, s a szekéren állva, egymás hátának vetve a hátukat, elindítanák, ütik, verik az állatokat, de nem megy. Azazhogy abba az irányba indul el, amerre a legerősebb lovak húzzák, vagy ahol a leginkább ütik-verik a lovakat. Vagy amerre a szél fúj, vagy… A többieket aztán húzza-vonja magával, vagy szétszakad a szekér, s vágtatnak minden irányban, törötten, kocsis nélkül, eszeveszetten. „Hát akkor rajta!” – ágaskodik benned az állat, a társadalom korlátjait készséggé szelídített ember, aki önmagával szemben sem őszinte, mert mindig készen kell lennie a közösségi életre, életkésznek, reakcióképesnek kell lennie nem csupán a rá leselkedő, s a többi emberrel, az előző nemzedékek embereivel és a maiakkal együtt oly sokszor „legyőzött” természeti erőkkel szemben, hanem a benne maradt s a többi emberben is benne maradt állattal szemben is, aki lázad, széttörné a korlátokat, de inkább csak nyalogatja, nézegeti, testéhez igazítja őket.

Egyszerre akarsz mindent. Előtted a bolt, válogathatnál, választhatnál nyugodtan, ráérősen, öregesen, de te ide-oda kapkodsz, attól félsz, hogy amíg az egyiket nézegeted, az egyiknél lecövekelsz, addig az összes többit elveszíted. Elviszi valaki más, megromlik, elfelejted, hogy mit is akartál. Így aztán egyikkel sem töltesz elég időt, bezárnak, a választás sikere a szerencsén múlik. Nagyobb részben rajta. Mint amikor ez a nő is tetszik, az a nő is tetszik, mindegyiket szeretnéd, s amíg vacakolsz, mosolyogsz az összesre, elveszejted az igazit, s az lesz tiéd, ami marad, vagy akinek a kezét végül hirtelen megfogod, akit vakon magaddal rántasz. Az érzés, hogy most mindent le kellene írnod, mert most jót írnál, most minden itt riszálja magát előtted, kitárulkozik, rád vár… az érzés könnyen csapdába ejthet, hiszen sohase juthatsz a végére, minden pult mögött egy másik van, minden mondat után egy újabb mondat, s tökéletes egyik sem lehet, mert hátha a következő lesz az, mert hátha az, amit sohase fogsz leírni…

Az írók egymásnak írnak. Annyi az író, hogy eltartják egymást. Az egyik megveszi a másik könyvét, a másik az egyikét, s elvannak valahogy. Többnyire azok olvasnak, akik maguk is írnak, írogatnak, írogatnának. Talán ezért terjedt el, hogy a modern prózába, sőt, a versbe is az író, a költő beleírja azt is, hogy hogyan ír, hogy maga az alkotási folyamat is rögzítődik. Az éppen való események, a közérzet nem csupán beleépülnek a műbe, mint szerves részei annak, hanem leíródnak, elmesélődnek. Az olvasó azt érezheti, hogy akkor készül, amikor olvassa, hogy jelen van az írás születésénél. Az íróval együtt lesi, hogy mi születik, mi sül ki belőle, segíti a világra jövetelét. Mint mikor az apa is jelen van a szülésnél. Ilyesmi. Ez bizonyára bele van kalkulálva. De hát aki nem író, nem anya, az…. hogy is van ez? Aki csak szórakozni, izgulni, szaporodni, gyarapodni akar… „Uram, én fél kiló színhúst kértem, miért teszi bele a mócsingot is?!”

Érdekes-e, érdekel-e valakit, kit érdekel az, hogy hogyan írsz? Hogy elakadsz-e közben, szagolgatsz-e rothadt almát, fáj-e közben, megfájdul-e közben a hátad, a feneked, a csuklód, az ujjad hegye? Hogy nehezen vagy könnyen írsz-e, nyomaszt-e, hogy se így, se úgy? S maga a mechanizmus, az hogy milyen papírra, hogy ceruzával vagy tollal-e, írógéppel, számítógéppel, magnóra-e? Hogy a hegyes ceruza jó-e csak, a vonalas papíros, a ceruzavastagságú vékony toll, irón, vagy az efféle nyalánkságok mellékesek? Kit érdekel, mit eszel, hogyan emésztel, rágod-e a ceruza, a toll végét, s hogy mi lehet az oka, hogy semmi, de semmi nem jut eszedbe? S hogy még erről is írni lehetne valamit? Hogy ülsz, járkálsz, fekszel, heverészel, ennyi meg ennyi éves vagy, ennyi meg ennyi könyved jelent meg, ilyen meg olyan díjakat kaptál, s véged van, kampec, mert máris el-érelmeszesedtél, -zsírosodtál, -nehezedtél, s ahelyett, hogy ide-oda röpködnél a verseidben, ülsz csak, mint a liba a tömőben, gágogsz és hízol… Kit érdekel ez azokon kívül, akik maguk is… akik olvasnak és szeretnek, akik olvasnak és nem szeretnek, akik nem olvasnak, de irigyek rád, s akik ugyancsak bizonytalanok önmagukban és a világban, kételkednek, próbálgatják így is, úgy is, de minden lyukon oda jutnak, minden kanyar után ugyanaz az emelkedő jön… Kit, hogy miközben ezt itt, hogy te magad miért, hogyan, merre, meddig, hogy pillanatról-pillanatra, betűről-betűre csak, vagy önfeledten és egyszerre, mint az ősrobbanás…?

Húznak el az ablak előtt a villanypóznák, a fák, a rétek, a gabonaföldek. Néha egy-egy ház, egy falu, egy tehéncsorda. Ez is, az is megszólít. Válaszolni akarsz. S van, hogy csak a nyelved mozog, egyetlen gondolatod sincs. Nem lehet minden kérdésre válaszolni! Legfeljebb hülyeségeket. Vagy amit a reflexeid válaszolnak. Például a szemedben meglátja valaki magát. A kozmikus sugarak, a rádióhullámok, a szél, a sertéstelep szaga, a kerekek csattogása akkor is kommunikálnak veled, a testeddel, az érzékszerveiddel, ha nem jut el az agyadig, csak arrébb ülsz, fölállsz, a másik oldalon nézel ki, nyugtalan leszel. Miért akarsz azonnal és mindenre válaszolni? Ami érted, miattad, neked van, az úgy is berobban, kizökkent, magába akaszt. Mint a fuldokló, kapkodsz minden után, ami a víz felszínén van, de semmi sem akkora, hogy megkapaszkodhatnál benne, s megtartana. Az egész, úgy érzed, lemondott rólad, a részekről meg nem tudod, hogyan és melyik menthetne meg?

Botrányt kellene csinálni. Elmenni egy nagygyűlésre, odasompolyogni az előadói emelvényhez, talán még a hozzászólást is elkezdeni, aztán fölállni az asztalra, megfordulni és letolni a gatyát. Az újságba is beleírnának, mert fontosabb a szenzáció, mint az igazság. Sőt, ha valaki fölismerne, hogy ez meg az ilyen meg olyan díjas mittudomén vagy, még föl is tupíroznák az ügyet politikát csinálnának belőle, legalábbis addig a fokig, hogy ez az izé megbolondult, hogy milyen lesújtó a véleménye arról, ami a gyűlésen volt, s hogy „nyalják ki a seggedet!” Valami elkezdődne tehát, lehetne szólni az irodalomról, az ötvenesek (meg a többiek) elbaltázott életéről, félelmeiről, megnyomoríttatásáról, kilátástalanságáról, gyávaságáról, arctalanságáról, hazáról, mindenségről. Három napig eltartana a csoda, feltéve, hogy másnap nem törne ki a háború a szomszédban, vagy nem lőnék le az elnököt. Néhányan még azután is emlékeznének, talán tárgyalás is lenne közbotrány-okozás miatt, s arról megint cikkeznének. Egyre többen ismernének meg, s akadna, aki előkerestetné a könyvtárakban a könyveidet, „Lássuk, mit írt ez a hülye”.

Korunk hősei a televíziósok. Meg a rádiósok. Kis ország vagyunk, a kettő nagyjából fedi egymást. Utánuk mindjárt az újságírók következnek, a hagyományosak, akiknek a krémje ugyanaz, akik a tévében és a rádióban is hallhatóak. Aztán jönnek a politikusok. Közülük is azok, akiket a tévések, a rádiósok, az újságírók bevezetnek, becsalogatnak, belöknek a köztudatba. Akiket gyakran megkérdeznek, akikről rendszeresen írnak. Aki alkalmas erre. Akit meg lehet dögönyözni, vagy aki szembeszáll velük. Ideig-óráig. A fegyvernemek nem ugyanazok. A kibicnek semmi sem drága, pláne, ha a politikusok egy része is kibicnek képzeli magát. Nem véletlen, hogy olyan ádáz csata folyik a médiáért. A „nép” nagy része készpénznek veszi, amit a tévében, a rádióban lát és hall, amit az újságban olvas. Sokkal inkább elhiszi, mint amit a politikusok mondanak, mert egyre rosszabbul él, mert egyre drágább a kenyér meg a szappan, mert a politikusokat az előző rendszerben is utálta, mert azt hiszi, hogy a média vele van. Holott egymással vannak, a botránnyal vannak, a pénzzel vannak, s többnyire csak kiabálnak befelé, biztatják, uszítják egymásnak az egyre elkeseredettebben szemben állókat.

Mennyi-mennyi ember, akinek öregkorában már szinte semmi kapcsolata sincs a világgal, a többi emberrel, csak egy lefetyelő rádió, egy villogó televízió, egy újság, egy néma telefon. Sokaknak már fiatalabb korukban sincs. A tévét, a rádiót csak be kell kapcsolni, s emberi hang jön belőle, beszél valaki, látni valakit, beszélgetnek, játszanak ketten, hárman, sokan, mintha az ablak előtt beszélgetnének, s kihallgatná őket. Mintha köztük lenne maga is. Valami kapcsolat, érzelem, párbeszéd is, s igaz, hogy egyirányú, egyoldalú, de ha van annyi erő, akkor bele lehet még kapaszkodni, akkor lesz közös téma, ha megjön a család, ha előkerül a régi barát. Lehet aggódni messzi háborúk, földrengések, nyomorúságok miatt, rettegni a harmadik határban történt brutális gyilkosság miatt, bosszankodni a feltálalt igazságtalanságokon, emberi hitványságokon, butaságokon, lehet örülni mások jókedvének, sikerének, fiatalságának, emberként botologni egyedül és öregen. Talán az élet is meghosszabbodik, elviselhetőbben hosszabbodik meg. Az emberek többsége nem gondolkodik nagy dolgokról, életről, halálról, a politika hátsó feléről, nem képzel el ismeretlen távoli tájakat, de szívesen együtt van, bólogat, tiltakozik, ha nincs tanú, ha nem kérheti számon senki.

Azt mondja valaki, hogy ahány fogunk van, annyiszor kell megrágni az ételt, annyiszor ráharapni, összeharapni stb. Ha egy fogunk hiányzik, akkor azt kettőnek kell számolni, ha kettő, azt négynek, és így tovább. Lassan kell enni, nyállal jól összekeverve, péppé aprítva leküldeni az ételt a gyomorba, ez az egészség, a hosszú élet titka. Ez az egyik… Mi mindent kellene aprólékosan számba venni, bejárni, megnézni, mennyit kaparászni a hatalmas tartály (?) alján. Csúszni hason, megszagolni, megízlelni, várni a következményre, vagy legalábbis egy jó gondolatra, hogy akkor most mi van… Mennyi alázat, vissza-visszahőkölés, türelem, tudás (?), beleérző képesség, akarat szükségeltetik ahhoz is: meghatározni egyetlen porszemnek a helyét. Hogy miért, mióta van ott, jó helyen van-e, mi a viszonyra a többi porszemhez, „tud-e” róla, hogy ott van, beleavatkozhatok-e a helyzetébe, tudomásul veszem-e egyáltalán a létezését, vagy letörlöm, lefújom csak, és megyek tovább… Sietsz, elkapkodod az evést, a szaporodást, el az életet. Visz a huzat, s akkor mérséklődik csak a sebesség, ha nagyon odafigyelsz, ha minden erődet összeszeded, ha azzal folytatod, hogy megszámolod a hiányzó fogaidat.

Azt hiszed, hogy valaki megcsinálja helyetted, hogy valami csoda történik, hogy kiváltanak, föloldoznak? Hogy nagy ugrásokkal, sietve, az utolsó pillanatokra hagyva a nehezét, a lehetetlent, megoldható a „feladat”? Hogy nem a szélénél kezdve, újra meg újra fölbontva a hibás részeket, hogy sajnálva rá az időt, kapkodva, türelmetlenkedve is megcsinálhatod? Úgy, hogy fogalmad sincs, hol van a pont, amelyiken átlendülve már benne vagy a közepében, s egyszerre könnyebb minden, jó dolog csinálni? A tevékenység a lényeg, s nem az érzés, hogy megcsináltad! Az út, a járás az úton, az elesés, az újra fölállás, a belefeledkezés, még akkor is, ha minden eltántorít, akadályoz. A vége a részekben van. A többiek rajtad keresztül jutnak el hozzá.

Alibi lenne csak? Valaki igazolása valakinek, hogy ne ítéljék el, hogy enyhébb ítéletet kapjon? Hogy ott se volt? Hogy lám, csinálja ő, amit tud, nem vonható felelősségre lustaságért, tétlenkedésért, de annak, hogy nem azt csinálja, amit hite szerint csinálnia kellene, annak nem csak ő az oka, hanem a körülmények. A benne rejtőző s a rajta kívüli körülmények, amikről nem tehet. S nézzék, lássák, igyekszik ő, próbálkozik, futtában meghágja a nyulat, de hát azt teheti csak, amire képes. Alacsonyabbra tegyük a lécet, hogy átugorhassuk? Az eredmény nem számít? Csak a mozgás, a ritmikus motívumok: szívdobogás, lélegzés, felkelés, lefekvés, pontosan elvégzett karbantartó tevékenységek? A jár-a-malom-jár, az ugyanannak a gabonának az ismételt megőrlése, az üresen járatás trükkje? Ki az, aki egy szerep, egy kép benned, akinek meg akarsz felelni, s aki mintha elhinné, s örülne már ennek is?

„Sose panaszkodjál. A panaszkodás rád vet árnyékot. Inkább a sikereidről beszélj. Ezzel barátaidat magadhoz láncolod, ellenségeidet pedig féken tartod” – íme a bölcs tanács, ami ifjúkorodban ragadt rád, s valószínű, azért maradt meg benned, mert szerettél volna megszabadulni tőle. Mert alapjában véve nyafogó, panaszkodó, a kis dolgokat is naggyá fújó alak vagy. Ha megváltoztál volna, elfeledted volna. Tényleg, honnan, hogy együttérzést, sajnálkozást, megértést vársz? Hiszen legtöbbször, ha elkezded, a másik mindig rátesz egy lapáttal, kettővel. „Kohn, te dicsekszel” – mondja a síró-rívó zsidónak a másik, s megkapod te is. Nem nőttél fel még mindig, s azt hiszed, hogy édesanyád figyelmét és szeretetét másban is megtalálhatod? Azt hiszed, hogy ha tehetetlennek, esetlennek, sajnálatra méltónak mutatkozol, ha összehúzod magad, nagyobb leszel? Hogy az árnyékban nem talál meg? Nem esz meg?

Az a baj (még mindig), hogy nem vagy tisztában önmagaddal. Nincs meg a kellő önbizalmad ahhoz, hogy szabadon engedd a fantáziádat, hogy bátran hagyd működni mind a két agyféltekédet. Régóta sejted, hogy miattuk, a jobb és a bal agyfeled közötti feszültségtől, ellentéttől, másféleségtől van, hogy kettőnek érzed magadat. Innen, belőlük az erő, ami önmagát feszíti meg, fújja föl, pukkasztja szét, hogy aztán keresgélhesse, vakarászhassa a darabjait az űrben meg a koponya falán, s illesztgethesse, ragasztgathassa, szorítgathassa megint egybe. Tehát semmi halálos, végzetes nem történik, amikor szét, vagy amikor úgy érzed, hogy együtt, s hogy oda minden, hogy rajtad nevetnek. Éppen azzal fogod meg őket, vonod magadra a figyelmüket, attól pukkadnak meg, hogy teszel rájuk, észre sem veszed, hogy tágul a szemük, tátva a szájuk, hogy beavatkoznának, de hátralépnek inkább, helyet adnak, mert látják, hogy benned van a közepe, s hogy tényleg van még hely.

Mekkora hányad az, ami az alkalmazkodóképességből, az intelligenciából megtanulható, amit a család, a környezet, a nevelők révén az egyén elsajátíthat, amit, ha akarja, ha nem, ahhoz, hogy befogadják, elismerjék, el kell sajátítania? S mekkora hányad az, amit a génjeiben hozott, hoz magával, amit az ősök, az ősei tettek magukévá, szenvedtek önmagukká, s adtak tovább öntudatlanul is nemzedékről nemzedékre, s ami végül is egészen mostanáig fenntartotta, megőrizte a láncot, amelyiknek a legutolsó szeme te, ő, én, mi vagyunk? Mi történik, ha egy nemzedék a szokásosnál nagyobb erőpróba elé kerül, s nem csupán az egyedei, hanem a generáció nagyobb része, ha nem csupán a háborúkhoz, a diktatúrákhoz, a változékony, de lényegében örökös hatalomhoz kell alkalmazkodnia, hanem a megváltozott mindennapi környezetéhez is, mert egyszer csak falusiból városivá, parasztból alkalmazottá, értelmiségivé akar válni, kell válnia. Mint mikor elkezdenek húzni egy gumikötelet, enged, nyúlik, lehet tartani valameddig, de egy ponton túl visszaránt, elszakad.

Egyetlen kudarc, megbicsaklás, és máris félve szaladsz neki. Nézegeted, kerülgeted, latolgatod, hogy melyik ötlet lenne a jobb, de se az, se ez. Mintha nem tudnál akkora lélegzetet venni, hogy egy szuszra megcsináld, s ha közben levegőt veszel, akkor nem sikerülhet. Mindezt nem ésszel, hanem egy villanás alatt, miközben elleng az a kevéske erő, bátorság, izgalom is, ami újra meg; újra feltűnik, lökdös maga előtt, rángat maga után. A kommunisták például nem voltak szívbajosak. Alighogy elkezdték csinálni a rendszerüket, máris bedöglött. Semmi baj, meg kell reformálni! – Javasolták közülük, akik nem szerették annyira a puskákat, s akikben valami keresztényi?, humanista? buzgalom munkált. A legnagyobb marhaság az, hogy reformkommunista. Az egész tan, az egész rendszer arra épült, hogy több mint reform, hogy „folyamatos forradalom”. Hogy a kommunista az már a fogantatásától kezdve reformer, mi több, „forradalmár”. A szerencsétlenek tömegeit, a lustákat, butákat, közömbösöket akarták és tudták rászedni ezzel. Reformkommunista!? Olyan, mint a reklámszöveg, hogy „Cipőt a cipőboltból! Húst a hentestől!” S hogy „A hazug csak akkor mond igazat, amikor azt mondja: hazudok!”

Olyanok az emlékei, hogy ekkora indulatnak tettlegesség a vége. Tárgyak törnek, pofonok csattannak, megfojtanak, megölnek valakit. Honnan az emlék? Könyvből? Filmből? Az emlékezet elhanyagolt rétegeiből? A gének aljáról? Ahol nem a konkrét élet kódjai vannak, hanem a valamennyi ős által megélt, bevésett, kitörölhetetlen, az egyéntől függetlenül létező helyzeteké?, képeké?, szörnyűségeké?, viselkedési sémáké? Honnan a parancs, hogy elhajolni, félreállni, hagyni elvonulni a vihart, s csak utólag fölmérni, rögzíteni, megítélni, ami a végkifejletig fajulhatna? Meddig ér ő maga, hol kezdődik, ami tőle független, de amit mégis végrehajt, megél? Miért, hogy ahelyett, amit végső lépésként megtehetne, ami felé most teljes valója löki, ahelyett végül is elmélkedik csak, magyarázatokat keres, szégyenkezik? S mintha a hirtelen ütődéstől valami gumitömlő?, holdudvar?, Szűz Mária köténye?, valami levegővel, fénnyel kifeszülne a teste elé. Mintha egy képzavarban akadt volna meg, minden világos, éles, nehéz, állati és helyrehozhatatlan.

Megy szét darabokra a világ. Minden darabja villog, kerekül, egésznek mutatja magát. Oda tartja a hátát, az arcát, ahonnan a nap süt. Könnyű meghülyülni, játszani a közepét. Hagyni, hogy megtörténjen. Hogy szétszakadjon, összekapcsolódjon. Ebben éli ki magát. Lüktet. Most éppen szét. Persze tapad, ragad egymásra, szakítaná, szakítja az elevent, nem érdekli, nem érez semmit. Mi az, hogy ember, hogy egy ember, hogy történelem? Harminc év? Ötven év? Átfordul önmagán, mint a hullám taraján a víz, s egyszer csak az alja van fölül, befelé nő a szőre. S mondják, hogy ettől van, attól van, hogy ez csinálta, az csinálta, merthogy semmi sincsen csak úgy. Az ügyesebbjének már lajstroma, igazolása, történelemkönyve van. Hogy ő mit, mikor, hol, hogy ő maga is. Hogy többet, mint a többi. Százötven évet mondogattak. Arra volt már példa, szép kerek szám, megállt a nyelv hegyén. Hogy majd a harmadik vagy negyedik nemzedék. Hogy talán nekik. Addig kihúzni valahogy. Ezt bele a percbe, a génekbe, a szavakba, sóhajokba. Aztán egyszer csak varázsütésre. Recseg, ropog, összeomlik. Most akkor mi van? Mi azokkal, akik hozzászoktak, hogy legkevesebb ketten vannak? Egyikük, egy arcuk, nyelvezetük, kapcsolatrendszerük kifelé: munkahelynek, utcának, szertartásoknak, ünnepeknek – másikuk, az igazibb, a féltettebb, a tisztább, teljesebb, az meg befelé: családnak, barátnak, jövőnek. Harmadikuk önmaguknak. Negyedikük… Ötödikük… Csak most látják, hogy…

Sok baja, kellemetlensége származott abból, hogy nem határolta körül pontosan, végérvényesen és könyörtelenül a helyet és az időt, a testét kitöltő személyiséget, hanem állandóan változtatta a határvonalait, engedte, hogy átjárjanak rajta, helyet kapjanak benne a tőle idegen, az életéhez kötődő, de nem az életét jelentő erők, ügyek, személyek, akikkel nem nagyon törődött, jöhettek, ott lehettek, akiket megszokott, akiktől elfogadta a feléje irányuló szeretetet, akikkel a maga módján néha a legmesszebbre elment, s elhitte, azt hitte róluk, hogy ők is, hogy ő is jó nekik úgy, ahogy van, hogy szereti őket, s ők viszontszeretik, s tudják róla, hogy az értékei legalább akkorák, mint a hibái, vétkei, balfogásai. Aztán egyszer csak kiderül, hogy vége, tévedett, hogy a világ nincs a helyén, azazhogy nem ott van a helye, ahol ő érzi, hanem annyiféle helyen van, ahány kapcsolata van, s egy másik körből, a többiek szemszögéből nézve ő nem is az, nem is olyan jó, megértő, szeretetteljes, segítőkész, tökéletes, mint amilyennek az eseti visszajelzésekből gondolhatta, s amire a lelki egyensúlya, önbizalma, változó ütemű munkatempója, mi több, a következő lépése miatt feltétlenül szüksége volna. S hogy a körnek a legbelső részében, amit nem metsz egyetlen másik kör sem, hogy ott is ingatag minden.

Mivelhogy kellenek a viszonyítási pontok, kiáll a csillagos ég alá, kiválasztja a legfényesebb csillagot. Igen, az a kicsi, amelyik tőle jobbra látható, majdnem ugyanolyan fényes, sőt van valami kékes a fényében, ami a másikban nincsen. Az meg ott, a kémény fölött, együtt megy le a holddal. Vajon miért van olyan közel hozzá? Mennyivel, hány százezer, hány millió kilométerrel, fényévvel lehet messzebb, mint a hold? S persze, nem megy le, hanem a föld fordul el közben, meg a hold, meg ő maga is, velük együtt. Holnap esete, s egy-két napig még, ha nem takarja el felhő az eget, ugyanebben az időben és ugyanezen a helyen, ha akarja és ha elhiszi, megtörténhet ugyanez. Nagyjából ugyanez. Aztán már csak jövő ilyenkor vagy sohasem. Hát akkor?…

Van-e olyan, hogy „pécsi műhely”, hogy „dunántúli magyar irodalom”? Hogy „pannon líra”? Az emberi agy mindent mérni akar, pontosan megmérni. Ezt ide teszi, azt oda teszi, arra törekszik, hogy biztonságban legyen, hogy ura legyen annak, amit tud, hogy a világteremtést valamiképpen folytassa, elvégezze vagy legalábbis átélje. Olyasmire próbál visszaemlékezni, aminek nemcsak szemlélője, hanem tárgya is. Azt csinálja meg újra és újra, ami amúgy is megvan. Magyar író az, aki magyarul ír, mondta Kosztolányi, s mondom vele magam is. Pécsett, Kolozsváron, Párizsban, Pozsonyban, akárhol él, feltéve persze, hogy író, tehát amit papírra vet, az irodalomnak minősíthető. Lehet-e minősíteni az igazi alkotást aszerint, hogy hol él az író, hogy a mű hol született? Hogy szép, hogy élvezetes, hogy magával ragad, tehát művészi élményt nyújt, az nem attól függ, hogy hol írták, hanem, hogy ki írta, hogyan írta meg. Ha arról a helyről, tájról szól, ott játszódik, ahol az író él, akkor a szívünkbe lophatja vagy megutáltathatja azt a helyet, azokat az embereket, akik ugyanott élnek, de nem azért irodalom, mert ott írta. Ezer meg ezer más ismérv alapján is csoportosíthatunk, de minek. Női írók, protestáns írók, kékszemű írók, göndör hajú írók – mennyi öncsalás, átverés, mentegetődzés.

Mindegyikbe bele van ojtva, hogy ő a kiválasztott, hogy rajta keresztül valósul meg. Az egyénbe van beleojtva, az összes emberbe külön-külön. Az egyénbe és nem a népbe. Így indul neki, így akarja megcsinálni. Aztán előbb kevesebbet, majd egyre többet fölad belőle. Eleinte még tudja is, hogy mennyit, s hogy milyen áron. Később már csak a magyarázatot, a magyarázkodást tudja, s hogy miért nem, s hogy nem rajta múlott, s hogy ő megtette, amit megtehetett, de hát nem, most nem lehet. S azután is vannak pillanatok, lesznek pillanatok, amikor úgy tűnik, hogy sikerül, hogy mégiscsak sikerülni fog. Egy-egy villanásig, s ha nem is az egésszel szemben, de azzal szemben, aki közvetlenül mellette áll, akihez, amihez a legtöbb köze van, azzal szemben, aki ugyanúgy, mint ő: egy a sok közül, s ugyanúgy megpróbálta, s most, ha csak egy pillanatra is, az süt a szeméből, hogy lám, hogy ennek itt, hogy valakinek mégiscsak, s hogy akkor lehet, hogy… hogy meg lehetne…

S megint a néhány tétova jelző, szókapcsolat, elrontott viszony, a pici fény a gombostűkön, régi tollakon, ceruzákon, s az idő, a „valamennyi idő”, amit nem számol, de ami egyre kevesebb, ha előre, s egyre több, ha hátrafelé néz. Felesleg? Nem tudja. Valamit, valamennyit rátesz belőle a fájdalomra. Betakarja, cifrázza, emberivé, elviselhetővé, a sajátjává teszi. Még inkább a sajátjává. S nehezebben lép, gyakrabban jön rá rosszullét, émelyeg, hányingerfélét érez, szorít a melle, izzad, csuromvizesen ébred, fáradékony. Mint a csillag, amit odaszegeztek az égre. Bizsereg, vibrál, ott van. Kicsit arrébb, kicsit másképpen. Ha valaki az egész égboltot nézi, nem is látja. De már az, hogy nem ott, hogy nem úgy, már az megérte.

Kívánni, eltervezni, készülni rá, s aztán, ha megvan, akkor gyorsan elintézni, átugrani, fölfalni, túl lenni rajta. Honnan az örökös vágta, az el nem simuló, össze nem álló, nyugalmat, megelégedést, elégedettséget soha meg nem engedő vibrálás? Mintha nem juthatna, süllyedhetne mélyebbre annál, ahol, ami a jéghegy csúcsa, a hullámok hánykolódása, a bőre viszketése. Minden lejjebb, beljebb, erősebb, hatalmasabb, fölfoghatatlanabb. Mi történik, ha úgy érzi, hogy kész? Hogy megvolt, ez volt? Miért nem éli meg a végét? Csak átfordulni, átesni lehet rajta? Mindenütt a vége van? S hiába, hogy ott, hogy át, hogy biztosan, mert közben fölszáll, szétfolyik, kiterjed? S mint a szamár nyakára, fejére kötött rúdon az orra, a szeme előtt lógó, himbálódzó fűcsomó, zaboszsák, ami után kapkod, lohol, de ami mindig előrébb lesz húsz centivel? S ha valaki, ha mégis, akkor neki?! Amikor végre önmaga lehetne, belefeküdhetne, s akkorát ordíthatna, hogy…

Nem fér bele. Megpróbálta keresztben, hosszában, fordítva is. Nyújtotta, lapogatta, összenyomta a széleit. Megtiporta. Előszedte a kést, a kisbaltát, a fűrészt, hogy levágja, lefűrészelje, földarabolja. Lehetetlen. Igaz, hogy ez, amibe, hogy ez egy szabályos kocka, henger, lyuk, rögeszme, -tól, -ig. Pontosan körülhatárolt, bekerített, kipróbált, lemért, hitelesített végérvény. S annyira oda van téve, ott van, hogy eszébe se jut senkinek, hogy… hogy ebbe valaki… hogy még ebbe se… s hogy egyszer csak, hogy nicsak, s mégis. Kilóg, laffog az oldalán, mindenki nézi. De hát… Ügyetlen? Ostoba? Trehány? Deviáns? Provokál? …Emberek! Ez a…. ez a…. ez az izé…. A jó édes anyjába! Mi lesz itt, ha?! És jönnek, és szeletelik, és tapossák….S lám, lám…

A fény a fogak között. Szorítja, őrli, aprítja, nyálazza, pépesíti egybe az egészet, miközben fölvillan, ki-kivillan. Abban a pillanatban, hogy rés keletkezik az ajkak között, benne van, forog, megmutatja, élvezkedik. Minden a fölfalás, a legyőzés, a sötétség irányában, s akkor egyszer csak ott az egész, s az is, hogy nem annyi csak, hogy sokkal több, hogy alatta, fölötte, mögötte, közte, ott is. S hogy lám, fölfogod, s arról is, amit nem látsz, arról is tudhatsz. Hol a harmadik? Hogy ezt is, azt is együtt? Honnan a visszaszivárgás? Miért, hogy a részekben is mindig? Miért, ha úgy sem fér bele, s ha benne van? Büdös, de az ibolya illatát érzed. Látod a lila színét is, kibizsergését a nyirkos tavaszi földből. S hogy a hóvirágok sem a fogakra rímelnek. Megőrültél? Csukd be a szádat. Hülye.

Miért akarsz mindig révületlen, egy lendülettel eljutni a végére? Hova, miért sietsz, ha a sietés kapkodással, felületességgel jár, ha a révület csak ritkán jön, s ha mesterségesen, akarattal nem tudod előidézni. A messzeség?, a mélység?, ahonnan a partra eljutottál, fölkapaszkodtál, az örökös rettegés, hogy elvéted, s hogy megint, a törekvés, toporgás, hogy megfelelj az új helyzetnek, helyzeteknek, a rajtad kívüli, ami benned itt és most, az tett ilyenné? Aggályossá, óvatossá, elégedetlenné? Sajnálod az időt és az erőt arra, amit igazán jól akarsz megcsinálni? Elkapkodod, ami csak akkor okoz örömöt, ha az elején kezded, a végén végzed, s közben minden lépést megteszel? Ami tulajdonképpen közben van? Ott van csak, ott élheted csak át, érheted el? Honnan a könnyebbik út képzete, vágya, az aprómunka, az igazi létezés lenézésére, elhanyagolására való hajlam, a nyafogás, hogy miért nem azonnal? Ennyire uralkodik rajtad, nem fér át rajtad? Ennyire sürgős neki?

Fönt vannak magasan. A legfelső polcon. A plafon alatt. Nem látni pontosan, mert félhomály van, valaki leeresztette a redőnyt. Úgy tűnik, a szél sodorta oda őket, vagy legalábbis az elsőt, aki aztán a többit fölhúzkodta maga után. Egyszer csak ott voltak. Azt, hogy erőlködnek, kapaszkodnak, megfeszülnek, azt senki se látta. Szemmel tartanak mindent, lenéznek mindenkit. Már csak azért is, merthogy fönt. Erősek, okosak. Nem beszélnek róla. Csinálják. Aki nyafog, hogy hátrányba kerül, annak fogalma sincs önmagáról. Ne törődj velük. A lélegzetedre figyelj. Egy virágra, egy tárgyra. Ott kezdd el, ahol vagy.

Egyszerre itt is, ott is. Kifeszíteni a szárnyaidat, siklani a szakadék fölött, s ugyanakkor ott lenni a legmélyén, várni, amikor megmozdul, átérezni a kínjait, a lehetetlenségét, osztozni az eredményében. Nem maradni ki semmiből. A mindenség, s amit belőle érzékelni képes vagy, ennyi. Az örökös vágy, hogy mindenütt, s merthogy ezt érzed, bizonyára ott is vagy, csak egyfolytában olyasmi történik, amit csak utólag tudsz meg. Tudhatsz meg. Ezért a sajgás, a szomorúság. S ezért a reménység, hogy egyszer talán mégis, hogy a túlsó sarkában, a tetején, valahol. A sugárzás, az elektromosság, a mágnesesség a hullámok, a világűrt kitöltő lüktetés, ami átjár, összeköt, ami egyszer megakadt benned, az piszkál, kínoz, serkent, hogy miért itt, s hogy miért nem ott. Hogy miért ekkora, s miért nem akkora. Hogy miért így, ha úgy. S nemcsak a belsődből, hanem a többiekből is ki-kiszól, összehasonlít, becsmérel, megdicsér. Akikkel, úgy tűnik, könnyebben, pontosabban, kedvére valóbban, gyorsabban, végérvényesebben, akik már szinte ő. Mintha erre menne ki a halálos játék, ami a vágyakozással, az elbizonytalanítással kezdődik, s amiben, azt hiszed, győzhetsz.

Nem lehet úgy élni, hogy folyton azon rágódsz, ami megtörtént. Eszedbe jut egy hely, egy helyzet, ahol ostobán viselkedtél, butaságokat mondtál. Még büszke is voltál, mert akiknek mindegy volt, vagy akik feltétel nélkül szerettek, vagy akik valamit vártak tőled, azoknak tetszett. Akik nem lehettek ott, nem szólalhattak meg, nem tehettek semmit, s akik nálad is felkészületlenebbek, esendőbbek, még azt is hihették, hogy helyettük. Aztán eltelt egy év, két év, öt év, s rádöbbensz, hogy zavaros, határozatlan, öntelt, hamis voltál, hogy a dolog uralkodott rajtad. Valami homályos, általános képnek akartál megfelelni, amiről azt hitted, hogy a te képed. Egyszerre akartál lenni itt is, ott is, s megbillent benned, összezavarodott a konkrét pillanat, és a konkrét hely, a világ, ami voltál, ami akkor ott te voltál. S most akkor mi van? Bújj a mocsárba kapkolódj a semmi után? Ahogy mondtad, amit mondtál, az maradt meg. Megnézheted. Szégyelld magadat. De ne sokáig. Nem az voltál, amit elképzeltél magadról, most sem az vagy. A messzi kép, ami felé evickélsz, sodródsz, ami lenni szeretnél, csak addig azonos önmagával, amíg nézed. Szótlanul.

Azzal foglalkozol, abban akadsz el, ami előtted van, közvetlen előtted. Tudod, mi következik, érzed, amit meg akarsz fogalmazni, hajt, ami nem tetszik, de a fogás rajta, a hang, amivel elkezded, a magasság, az erő, ami a tetthez, a kezdéshez kell, az tétova, bizonytalan, óvatoskodó. A hátha-nem-sikerül, a hátha-nem-ez-az, a hátha-nem-ezen-a-végén-kellene elkezdeni. Mitől a körülményeskedés, a toporgás, a félelem? Természetes-e a kudarctól való rettegés? Nem tudod felmérni a tennivaló nagyságát? Nem ismered a saját képességeidet? Miért nem? Benned van a hiba, hogy a mértékegységek elbizonytalanodtak, hogy nem bizonyos, hogy a két centi két centi-e? Miért kételkedel a méterrúd pontosságában? Ki az ördög vagy te? S miért, hogy akkor inkább fejjel a mély vízbe, az ésszel fölfogható, kiszámítható helyett a vakmerőség? Miért nem a lábad elé nézel?

Ha ugyanúgy lenne ott egy óra múlva, egy nap múlva, egy hét múlva, ahogy ott hagytad, ha nem változtál volna meg közben te magad is, és pontosan tudnád, hogy mit hagytál ott, sokkal könnyebb lenne széttaposni, elfelejteni, vagy megérinteni, folytatni. Amit folyamatosan csinálsz, az is más lesz, mint aminek elgondoltad, s amit befejeztél, az is folytatja önmagát, s ha újra találkoztok, megeshet, hogy nem ismersz rá. Kövesd a lélek útját. Ne kívánd, ami nagyon könnyű és kellemes, ha eltakarja azt, amihez képest meg kell határoznod a helyzetedet. Fogd meg a másik végét! Az egyiket mindig fogja valaki. Hajolj le, markold meg, feszülj neki, állj föl, indulj el. A többi már csak mozgás, és a mozdulatok közötti hiány. Róla szinte semmit sem tudsz, de akkor is lüktet, ha úgy érzed, minden megdermedt.

Közhelyek, fáradt légzés, kopott imamalom hajtása, rózsafüzér szemelgetése – mint a gépiesen elmondott reggeli, esti ima, mint a hívőnek a magától meginduló és célba érő Miatyánk, amire oda se figyel már, de mondja, de lép egyet valamerre –, mint a…. mint a…. Igen, folyamatosan beleszól valaki, valami, a tudathasadás másika, ellenőriz, becsmérel, minősít, átugorja, mint Rémusz a satnya falat, s megölni sem, itt tartani sem lehet. Magától van itt, vele együtt kell eljutni a végéig, s úgy mondani ki, úgy írni le a szót, hogy bármikor előléphet a homályból, hogy folytathassa. De nem folytatja, de megcsinálnod neked kell, de sohasem lesz olyan, hogy neki is tessék, hogy teljes egészében tessék neki. Miért csinálod mégis? Vállalva a szürkeséget, a megaláztatást, a kudarcot is? Miért reménykedsz, hogy a következő lapon, hogy egyszer csak úgy csinálod majd, hogy neki is tetszik, hogy észre sem veszed, hogy ő vagy.

Csak azt érzed, hogy nem vagy eléggé üres hozzá. Valami van az alján, oldalt, valami visszajelez, hogy nem sikerülhet. Vársz, elfordulsz, úgy teszel, mintha lemondanál róla, mintha többé már nem törődnél vele. Holott működik, mozog, teszi a dolgát. A pillanatra vár. S a pillanat bekövetkezik. Voltak, akik sanyargatták, megkorbácsolták magukat. Negyven napig a sivatagban, negyvenfokos hőségben, az se kutya. Bele lehet halni. Különben minek? Ha ki tudod pakolni magadból mind, ami hiúság, gőg, tunyaság, közönséges indulat, vérzsír, vitaminhiány, ostobaság, akkor talán. Ha kitisztíthatod a testedet-lelkedet. S ha törekedsz erre – már az is. S hogy megtörtént, azt csak utólag. Amikor a pillanat már sehol. Az emlékkép és a vágykép között. Készülődni rá, s emlékezni, hogy megvolt.

S egyszerre azt, hogy tele vagy homokkal, sóval, vasreszelékkel, valami apró nehézzel. Tele a szemed, az agyad, a melled, az ujjaid köze. Ha tovább beszélsz, írsz, csak a homok, a só, a vasreszelék folyik ki belőled. Csikorogsz. Pedig a lényegről még egyetlen szót sem ejtettél. Mellébeszélsz. Mondod, ami az eszedbe jut, szaladsz a könnyebbik úton, mintha, kerülővel bár, de előbb elérhetnél odáig. Mintha elérhetnél. S néha már csak a futással foglalkozol. Arra figyelsz, hogy hányat lélegzel közben, hogy egyenlően nehezedj mindkét lábadra, hogy meg ne fájduljon a hátad. Hogy érezd, amikor hasogatni kezd, s megy le a combodban a bicska, le a bokádig, talpadig. S hogy közben a köveket, a pocsolyákat kikerüld. Másokról annyit tudsz, hogy följebb, hogy fönt, vagy legalábbis vízszintesen hozzád képest, hogy ők ott. Azt tudod róluk, amit szeretnél. Beléjük látod, ami belőled hiányzik. Lehet, hogy „kívülről nézvést” te is?

Jelen lenni folyamatosan, beleszólni az eseményekbe, a döntésekbe, tudni mindenről – miért a vágy a reménytelen igyekezet? Miféle ösztön sarkall, kényszerít az önigazoló aktivitásra, mi akar megvalósulni a külön-külön is minősíthető törekvésben? Lüktet, nyomakszik előre, föl-le a közepén, az alján, az elején. Föllobban, kialszik, újra föllobban, kialszik. Egyfolytában világítani akar, de csak villogni képes. S ha ismételten föllobban, végül azt hiszi, hogy folyamatosan ő világít. Ezért lenne az egész? De miért kell világítania, hiszen világos van? Miért eljátszania a közepét, az elejét, az alját, ha millió és millió közepe, eleje, alja van? Csak így tud megvalósulni? A részei által? S ha a részek nem őt játsszák el, ha nem úgy működnek, mintha az egész lennének, akkor az egész nem működik? Honnan a fény, ebben is, abban is?

Ha arra gondol, hogy a falon át is, a golyóálló mellényen át is, a szkafanderen át is mennyi, de mennyi láthatatlan, érzékeivel fölfoghatatlan hullám, sugár, részecske éri ebben a pillanatban is, ami megjelöli, összekapcsolja az élő és az élettelen anyaggal, s a titokkal, ami Isten, szellem, erő, alázat, akármi, s csak megnyom egy gombot, és hallja, látja, megakasztja az áramlást, legalábbis azt a részét, ami készülékeivel, idegrendszerével, testének tömegével fölfogható…, ha arra tehát, hogy tetszik, nem tetszik, szerves, újra meg újra megszámlált, megjelölt része a világegyetemnek, s menekülhet, nyafoghat, átkozhatja az örökkévaló vagy az emberi kapcsolatok láncait, egyetlen rezdülésétől, reakciójától, akciójától megmozdul minden…, akkor azonnal és elölről és újra meg akarja csinálni az egészet, mert különben semmi értelme a létezésének, mert ez az egyetlen hozzá méltó lehetősége.

Mint mikor bontja a ruhát, szedegeti ki a cérnát az anyagból. Nem gondol rá, hogy mi volt, mi lesz belőle, az ujja közötti világra figyel. Bedugja az ollót, a bontótűt a cérna alá, elvágja, megfogja, kihúzza. Esik szét az egész. Épül a hiány, a kezdet, a hajdanvolt állapot. Ami csak nagyjából ugyanaz, s aminek már semmi jelentősége. Rengeteg a cérna, a varrás. Ilyenkor látszik, hogy a varrógép nagyszerű találmány. Sokkal gyorsabb volt összevarrni, mint szétbontani. S a cérna! Nélküle csak rácsavarni, ráteríteni, összefogni, kötéllel, hánccsal megcsomózni lehetett volna. A cérna, a se ez, se az, a más. Amit most minden érzés, sajnálat nélkül miszlikre vagdos, szemétbe dob. Ami addig volt jó, amíg nem látszott, amíg szolgált csak, amíg összefogta, amit összerendeltek. Mint egy ideális parlament, amíg le nem jár a mandátuma. Csak a mozdulat, a mozdulatok maradnak meg belőle. Amire nem kell emlékezni.

Várható-e, hogy befejezed a készülődést, hogy ez a körbejárás-tapogatódzás, jajgatás, csumázás, nagyolás egyszer mégiscsak azzal ér véget, hogy ott tartasz az elevenénél? Hogy kiserked a vér, ha még egyet mozdulsz? S még egyet mozdulsz. S hogy inkább szégyelleni fogod, hogy csak így, ennyi körülményesség, kerülőút, tehetetlenség, nyafogás, naivitás után leszel ott, s csinálod azt, ami már nem csupán te vagy, a magad esetlenségeivel, esendőségével, hanem a világ? Az, ahogyan te megéled, tetten érni próbálod, leírod, s amivel azt teszel, amit akarsz, mert benned van már elejétől végéig, mert ura vagy minden mozdulatodnak, szavadnak, álmodnak. Mert a sejttömeg, ami benned egyszer összeállt, elpusztult, cserélődött, képes arra, hogy ne csupán tükrözze, jelképezze és érezze az egészet, hanem föl is fogja azt, s igazítani is képes rajta, mivelhogy egy vele. Ha csak egy pillanatra is. Ha helyrehozhatatlanul is.

Vannak dolgok, amiket meg tudsz fogalmazni, ott vannak benned készen, letakarva, kimondani mégsem tudod. Mintha attól tartanál, hogy ha kimondod, elveszíted őket. Hogy a szó elrontja, s csak a kis részét, csak a halvány mását képes láttatni annak, amit érzel,gondolsz. Mintha magad döntenél erről. Hogy ami már szó lett, az nem csinálható vissza, s amit visszacsinálsz, az többé már nem ugyanaz. Ezért a félelem a megfogalmazástól, kimondástól. Azért lesz szürke, sablonos, közhelyes, amit mégis kimondasz, mert ösztönösen is eltakarni, ködösíteni akarsz. Mert a lényegről csak akkor szólsz, ha már annyira semmi, senki, ha olyan szánandó vagy, elesett vagy, hogy már nem is te vagy. Ha médium vagy csak, akin keresztül a lényeg maga szól, maga valósul meg. Az egész világirodalom mellébeszélés. Körülírja, jelzi, megpendíti, félig mondja ki, ami kimondható.

Mennyivel könnyebb a keresése, a készülődés arra, hogy „mi lesz, ha meglesz”, a homályos kép alakítgatása, az előtte-állapot. Minden lehet még, azazhogy sokkal több variáció lehetséges, mint ami végül is lesz. Kinyílik a lélek, hogy minden villanás beleférjen, forgolódik, nyúlik, összehúzódik, semmivé lesz a test, hogy helyet adjon, helyet csináljon. Minden erő mozgósítva van. A nap éppen úgy süt, ahogy kell. Ha nem úgy, akkor kéznél vannak az egyéb világító, melegítő eszközök. Egy emberi szem képes helyettesíteni a tömegvonzást, egy szó a világmindenséget. Mint a csillagok együttállása, a legkisebb atomtól a legnagyobb égitestig, minden ugrásra kész, jelen van, „benne van”. A többi, a megvalósulások, a beteljesülések, a csúcsok mind a felszínen történnek: próbák, főpróbák csak, a premier elmarad. S a léleknek mintha ez volna a természetes állapota. Milyen lehet a vég, a beteljesülés, a kész, a nyugalmi állapot, ha semmi tapasztalat nincs róla, s ha ebben, a feléje tartó mozgásban, tülekedésben, nyugtalanságban, végzetben van minden öröm és bánat?

Sűrűsödnek a viszonylatok, vasdarabok esnek az égből. Mint Franciaországban nemrég a jegek. A teniszlabda nagyságú jegek. Az autók teteje behorpadt, üvegük, szélvédőjük szétrobbant, a háztetők cserepein keresztül a padlásig, a gerendákig ért a harag. Valaki elvétette a döntő lépést. Rosszat szólt? Csak elbámészkodott, elakadt a köldöke nézésében? Megkapta a soros kábító-injekciót, hogy nyugodtan csinálhassa, amit, s ne kotnyeleskedjék bele? Hogy higgye, hogy ő? Ő a középpont? Miközben az igazi erők továbbra is nélküle, s azáltal valósítják meg önmagukat, hogy egyik tárgyból a másikba, egyik élőből a másik élőbe szökdösnek, s egyszerre vannak itt is, ott is? S hogy ki lehet bírni? Ezeket a vasakat is? Csak nehezebb tőlük a test, csak erősebben húzza lefelé a mágnes? Csak zsibbasztja, hogy kisebb ellenállással elfogadja, ami megesik vele? Csak?

Ott kezdődik, hogy ne nézze le, amit csinál. Ne higgye azt, hogy a másik, amit helyette csinálna, vagy szeretne csinálni, hogy az feltétlen különb. Hogy elmegy hiába az ideje, az élete, s ezzel a vacakkal, semmirevalóval, sokadrangúval foglalkozik. Ezzel, ami nem méltó hozzá, ami eleve csak rosszul sikerülhet, hiszen fél kézzel, kedvetlenül, tessék-lássék csinálja csak. Holott a legfontosabb, az mindenütt elkezdhető, és csak ott lehet elkezdeni, ahol éppen van. Várhat, várakozhat arra, hogy a sodrás, ami az egészet viszi, alkalmasabb helyre, pillanathoz pörgeti majd, hogy a benne történő mindenség közelebb forog önmagához, de hogy bekövetkezik-e, s hogy mikor, nem tudható. Ne akarjon mindenáron máshol lenni, túl lenni rajta. Meghatározni próbálja csak, hogy kicsoda, micsoda, hol van, miért van. Jusson el odáig, odáig jusson el, amikor úgy érzi, hogy erre képes. Hogy úgy tudja összeválogatni, összerakosgatni az arcát, a mozdulatait, a szavait, ahogy senki más. S hogy akkor megjelenik, ott van, amit annyira szeretne.

A híres lélekgyógyász azt fejtegeti a rádióban, hogy azért van annyi öngyilkos Magyarországon, mert a magyar nyelv szerkezete olyan, hogy erre serkenti a beszélőjét. Mert a magyar például, nem azt mondja valamire, hogy jó, amikor azt akarja mondani, hogy jó, hanem azt, hogy „nem rossz”. Tehát mintha nem az ember beszélné a nyelvet, hanem a nyelv az embert, nincs menekvés, magától értetődik, hogy sugallva van neki a negatív, a szomorú, az önpusztító aktus. Gyilkos ötlet, föl lehet tűnni vele. S erről jut eszedbe, ami régen eszedbe jutott már, s el-elsütötted itt is, ott is, s legalább ekkorát durrant, hogy a magyar azért van meg még mindig itt Európa közepén, a „szláv és a német nyelvtenger” közepén, mert képtelen megtanulni tisztességesen egyetlen nyelvet is, idegen nyelvet, mert annyira más az anyanyelve szerkezete, nyelvtana, mondattana, egész világmindensége, hogy a bőréből kellene kibújnia, ha váltani akarna. Ha könnyebben megtanulta volna, megtanulná a szomszédok, az idegenek nyelvét, már régen eltűnt volna valamelyik tengerben, hiszen egyszer az egyik, másszor a másik akarta elborítani, borította el, s a buzgárok, a csorgók, vízbefolyások ma is folytonosak… S hogy a magyarok közül némelyek mégiscsak jól megtanultak, megtanulnak más nyelveket, az éppen a sokféle keveredéstől, a szomszédság, az idegenek testi befogadásától van. Testileg igen, nyelvileg nem? „Nem rossz.”

Áthárítható-e valami is arra, hogy a környezet, a nagyon rossz, a primitív körülmények, hogy nagyobb részben a külső okok miatt nem lett belőle az, ami lehetett volna? S hogy belátható időn belül sem, tehát amíg a most élők fantáziája, szemhatára terjed, hogy ebben az intervallumban sem lehet? Rá lehet-e kenni a tehetségtelenség, a közepes tehetség, a kitartás hiánya, a könnyebb megoldások elfogadása, a bátortalanság, kényelmesség, gyengeség, a folytonos megalkuvások következményeit arra, ami olyan, amilyen, valamelyest még változtatható is, de amelyikből elszántsággal, daccal, becsvággyal, erővel, igazi tehetséggel ki lehet, ki lehetett volna szakadni? Az igazi tehetséget az „teszi”, hogy állandó mozgásban van. A közepes tehetség eléri célját, ha azonossá válik a környezetével. Jól érzi magát ott.

Az adatok, a merev és végleges ismeretek, a szent és megfellebbezhetetlen tanok kifogtak rajta. Azonnal elfelejtette, amire a mindennapi élethez nem volt feltétlen szüksége. Valami homályos kép, Veronika-kendő-nyomat megmaradt ugyan benne, de mindig bizonytalanul nézett rá, s ha nem volt muszáj, nem beszélt róla. Sokkal plasztikusabban, kitörölhetetlenül vésődtek beléje helyzetek, képek, amelyek valami indulati, érzelmi eseményhez kötődtek, vagy hirtelen rádöbbenés eredményei. Egy kanyar, ahol sokadikszor megy autóval, s túl van rajta már, amikor észreveszi. Egy gyalogút, ahol eszébe jutott egy vers kezdősora, s olyan izgalom vett rajta erőt, hogy teljesen összezavarodott. Egy megszégyenülés ismeretlen, vagy kevéssé ismert emberek között. Egy megszégyenítés, amikor szándékai ellenére elhibázott, elrontott valamit, s maga is rájött már, helyrehozni próbálja már, s nem is akkora a baj, hogy… s akkor valaki, valakik neki, hogy lesöpörje, lesöpörjék a föld színéről.

A cél kívül van a dolgon. A dolognak nincs célja. Lüktet, van, változik, eljut innen odáig, miközben születik, elmúlik, megtörténik a részlet. Mihelyt célja lesz, elkezdi föladni magát, összezavarodik. A cél emberi találmány, az ember gondolja bele a dologba. A nap reggel „felkel”, este „lenyugszik”, a tutajt elviszi a folyó, a kisgyerek felnő, a virág kinyílik. Minden valahonnan valahová. Ha nem benne van, akkor valami külső erőben, Istenben, természetben van a cél, a dolog aszerint mozog, változik, teljesedik ki. Akik fölismerik, s hagyják, hogy rajtuk keresztül valósuljon meg, azok segítik a folyamatot. A többiek annyit látnak csak, hogy vannak, akik csinálják, s lám, lám. A diktatúrákban és a fejlett civilizációkban a sport az egyik repedés, amelyen át a nagyság, az erő, a példa megmutatkozhat. De a cél itt is, ott is kívül esik, önállósult már. S a dolog működik, ha tetszik, ha nem.

„Ami nem megy, azt ne erőltessük” – mondta volt, állítólag, az elmúlt idők nagy szelleme. Mondta vagy nem mondta, a levegőben, a habitusban, a filozófiában benne volt, mintegy ellentétjeként, alibijeként az erőszaknak, amit, ha nem mondtak is, folyamatosan műveltek. S ami nem ment, ahelyett is kitaláltak azonnal valami hasonlót, a másik végéről közelítettek, s ha mást nem is, ájtatos magyarázatot mindig leltek. A fenti nagy szellem egyik szellemeskedő tanítványa egyszer azzal nyugtatgatott, hogy ne idegeskedjek, „a probléma fele megoldódik magától, negyedrészét megoldják mások, amiatt a negyedrész miatt nem érdemes”. Igen, azt hiszem, ebbe buktak bele. A nagy keleti ráérésbe, végtelenségbe, lustaságba, sóhajba. Van valami, ami néha ott, Európa közepétől keletre, ha darabjaiban, hatásában időlegesen meg is jelenik – precízség, ügyesség, igény –, tartósan sohase tud gyökeret verni. Idegen marad, mosolyt fakaszt, elszivárog, mint a sivatagba beléeresztett folyó. Mintha fölötte állnának minden hívságnak, versenynek, nyugati civilizációnak, sokkal közelebb a természethez, a föld komótos színeváltozásaihoz, a nagy regények unalmon túliságához, a világmindenség nyugalmához. S az, hogy belebuktak, őket az sem fogja összetörni, elveszejteni. Mint a nedvesség a rosszul szigetelt falban, mint a pára a levegőben, működnek tovább.

Hogy szorul vissza, s egyre több benne a mész, hogy merevedik, keményedik, s nemcsak a bőre, hanem úgy, ahogy van: külseje-belseje egyszerre, folyamatosan, akkor érzi csak, akkor jut el az agyáig, amikor valakinek nekiütközik. Igyekszik pedig elkerülni az ütközést, más úton, álarcban, hangtalanul, fű alatt próbál átjutni, azazhogy nem is „át”, csak arrébb, előre, valamerre, mert a mozgás bele van programozva, mert önkéntelenül is sodródik, halad, s szándékosan is túl akar lenni ezen is, azon is. Mégis, egyre gyakrabban, egyszer csak koppan, fölsebződik, s fölsebzi azt is, aminek neki. Nem érti, s hajlamos elhinni, arra gondolni: hát ez az öregedés? Hogy: öregszünk, pajtás, öregszünk, s hogy: mi jön még? Mi jöhet még? Ilyen közönségesen. De a legfőbb gond abból, hogy ha egyszer jót akar, ha szándékosan kerüli a rosszat, s még a látszatát is annak, hogy bárkinek is ártani akar, tehát többszörösen is vágyik a jócselekedetre, akkor miképpen lehetséges ez? Első reflexeivel a többit, az akadályt hibáztatja. Csak azt. Önzők, vakok, erőszakosak, előítéleteik vannak, meg kell őket győzni, hiszen nyilvánvaló, hogy neki van igaza. Aztán valami átsuhan rajta, úgy tűnik,hogy a testén, valaki letörli a táblát, csend és pusztaság, egyszál maga van, s beismeri, hogy tévedett, téved. Visszapörgetné, fölírná, de az üres levegőben nyúlkál.

S eszébe jut még Márai Sándor egyik, mostanában olvasott írása. Márai a magyar borokról elmélkedik, kedvesen, szívet gyönyörködtetően, s a rizlingről ezt írja: „A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gondolkodásban: összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét. Ne félj a közhelyektől, magyar: önmegóvó erő árad belőlük…” Nos, gondolja, bizonyára ott volt valahol, érzékelte, érintette, tudta valamikor a dolgok mélyebb értelmét. S mintha ebéd előtt, szerencsétlenségére való rádöbbenése előtt odakötötte volna hozzá a madzag egyik végét, s itt fogja, morzsolgatja, pörgeti az ujjai között a másikat. Lesi, várja, próbálgatja a helyet és az időt, amikor ezt is odakötheti, ahová való, amikor megint össze lesz kötve a kettő. A locsifecsi, a hézag, a tömítés, az átmenet, a közötte, a két lényeges pont között levő hely, a közhely, ami nélkül az a kettő sem létezne, mert összecsúszna, szétesne, értelmetlenné válna, egyszóval: a helybenfutás, az alibi, még az is előfordulhat, hogy ez az, ami nemcsak élteti, hanem előbbre is viszi.

Hordják a szürke köveket, rakják egymásra, mintha piramist építenének. Nincs semmi céljuk vele, nem is igen tudják, hogy mit csinálnak, csak elfoglalják magukat valamivel. „Az égig fog érni” – mondja a nagyobbik. „Otthon felejtettem a szárnyaimat” – válaszol a másik. Sört bontanak. „Te, idefigyelj, te, szerinted van Isten?” Csönd. „Engem ne keverj bele, jó!?” – koppantja le a poharat a kisebbik. „Te, szerintem abban van – folytatja az első –, hogy a következő követ is oda tesszük, oda kell tenni. Hogy amíg nincs ott, addig hiányzik. S ha ezzel elkészülünk, kezdhetjük a másikat. Az is hiányzik. A következő mindig hiányzik. A baj ott van, hogy nem találjuk a követ. Keresgéljük, de nem találjuk. Érted? De ha megvan, akkor jó. Neked az a bajod, hogy nem érzed a hiányt. Hogy…” – „Hagyj békén, jó?!”

Üres bádogvödör az agya. Ha töltene bele valamit, ha például ráhúzna a borosüvegre, talán megint azzá lenne, ami. Ivott már hideg tejet, citromos vizet, csapi vizet, ez utóbbiba csipetnyi sót is tett, mert eszébe jutott, hogy izzadáskor, az izzadással sót veszít a szervezet, s azt pótolni kell. Nagyon meleg van. S talán azért olyan telhetetlenül szomjas, mert ugye a só is oda, s a csapi vízben nincs só. Rettenetes volt, lenyelte. Akkor meg azért kellett innia. A borban bizonyára van só is meg sav is meg sok minden, az talán megmarad benne. Kiszínesíti, működésbe hozza. Könnyű nyári bor, rizlingszilváni… Most olvasta valahol, hogy az egyik magyar színésznő mindennap megiszik a férjével egy üveg pezsgőt az unokái egészségére. Akkor kezdték, amikor a nagyobbik megszületett, s amikor a kisebbik is, akkor már dupla örömük és okuk volt. A pezsgősüveg-dugókat színes festékkel befesti, zsinegre (drótra?) fűzi, s abból van a teraszon a függöny. Óriási! Tehát nem nagyobb tételekben venni a bort, hanem üvegben. Üveget is olyant, amiben parafadugó van. Legbiztosabb a pezsgő… Ha a teraszon függöny lesz… Édes Isten!… Azelőtt mit ihattak?…

Ha egyszer valakibe, valamibe belebújt az élet (Isten? Ördög?), az meg akar valósulni. Végig akar futni a sínen, a dróton, a világmindenségen. Süti a nap, viszi a szél, áztatja az eső, megkapaszkodik, húz mindent magába. A lebontott épület helyén, ahol csak téglatörmelék, vakolat, tégláról levert, levakart malter maradt, feltör a gaz, a következő évben már ott van a kétméteres, ujjnyi vastag szárú vadkender. A szomszéd ház vakolatlan téglafalában is megkapaszkodik. Honnan jött? Ki küldte, hogy csináljon itt talajt, előbb-utóbb termőtalajt, amiben majd a pázsit, a virág is megél? Mert azért jött. Széllel. Esővel. Angyalszárnyon. Csak le kell kaszálni, ki kell majd tépni tövestül, s egyszer rendes füvek nőnek a helyén. Száz év? Ötszáz év? S mint az angol pázsit. Türelem! Szorgalom! De mi hajtja a szerencsétlen öregasszonyt, mi esett bele, hogy verseket kezdett írni? Csapnivalóan rossz verseket. S hiába mondod a szemébe, írod meg neki, hogy ne erőltesse, sohasem fogják közölni, s amúgy sem érdemes. Ugyanaz a szél? Eső? Angyalszárny?

Csevegések, társalgások, viták a televízióban, a rádióban. Bármely témáról, de különösképpen a politikáról, a napi eseményekről. Mintha régi falusi udvarházakban, paraszti tornácokon, polgári szalonokban száz évvel, kétszáz évvel ezelőtt folynának. Mintha egy Csehov-darabban, Mikszáth regényben, amikor a szomszéd földesúr átkocsizik, és tarokk meg pipa meg bor mellett meghányják-vetik, hogy a muszka cár meg a porosz király, a polákok meg a taljánok, s a többiek most éppen mit és miképpen, s hogy a búza meg a kukorica, a tőzsdei árfolyam meg a szomszéd szépasszony, s hogy a… Mintha a cselédség meg, az egész ország meg tapasztaná a fülét az ajtóra, lesne be az ablakon, s hallana-látna mindent, sok mindent, de bele semmibe sem szólhatna, mert… Mert a dolog így működik. Mindaddig, amíg valaki ki nem kapcsolja a készüléket, áramszünet nem lesz, be nem verik az ablakot.

A leginkább érzékenyek, a szemfülesek, a nagyszájúak, a magabiztosak, a telhetetlenek, a kiéhezettek, az „elhívatottak” mennek a legelején. Gyorsan, fesztelenül, önkéntelenül, mintha nyomná, szorítaná, terelné maga előtt őket a többi. Talán csak azért, mert addig is a szélén (elején?) voltak, s éppen ott támadt a rés, s ahogy a víz a repedésen, azonnal, és azok a cseppek jutnak át, amelyek ott vannak, a legközelebb vannak. Egyik részük elszivárog a falban, a földben, elpusztul a szűkületben, másik részük rögtön elkezdi hangoztatni, hogy ő ütötte a rést, s hogy azelőtt így volt meg úgy volt, s hogy ő mennyit meg mit, s hogy most aztán… Azonnal fölveszik a környezet színét, elfoglalják a fontosabb és a jobb helyeket, berendezkednek, gyarapodnak. Mire a többi odaér, észbekap, már csak azok a helyek vannak, amelyek addig is, amelyek az egésszel együtt, örökké mozognak, ahol a dolgok kilencvenöt százaléka megtörténik, ahol maguk a dolgok vannak.

Miért örülsz, ha olcsón, ha áron alul sikerült megszerezned? A különbözet valahol hiányozni fog. Valahová föl lesz jegyezve. Az öröm, hogy könnyen kaptad meg, hogy lám, amit erre szántál, annak egy részét elteheted a következőre vagy valami másra, az öröm könnyen pazarlóvá, féktelenné, könnyelművé, meggondolatlanná tesz. Kevesebbet adtál érte, kevesebbre becsülöd. Nagyobb kanállal merítesz, olyasmit is megengedsz magadnak, amit egyébként nem engednél meg. Légy észnél! Valami megzavarodott, de utána ugyanúgy folyik tovább. Talán ez, a könnyű és a nehéz, a közeli és a távoli, a jó és a rossz állandó és lehetőleg pontos megkülönböztetése, a mértékek higgadt figyelése és alkalmazása, talán ez segít át a pillanat szédületén, mámorán. Fékezi, de hihetőbbé teszi az örömöt. Nem engedi, hogy átadd magad a felelőtlen reménynek, de felkészít a kudarc elviselésére. Tedd félre a váratlant, készülj a várhatóra.

Várni kellene. Várni, amíg közelebb kerülsz hozzá. Amikor megfoghatod, megragadhatod, s nemcsak a füstjét és a keserűségét érzékeled. S azt, hogy zuhog ki belőled a bizonyosság. S hogy bármelyik pillanatban valami szokatlant tehetsz. Mellébeszélsz, persze. Mert sietsz, elsieted. Olyasmiről szólsz, amiről nem szabad, azon segítesz, aki nem kér belőle. „Mit véthetett ellened, hogy ennyire haragszik rád?” Hogy menekül előled, s ha néha visszanéz, sziszeg, mint a kígyó. Mással kellene foglalkoznod, hagynod, hogy az idő vigyen, vigyen csak magával a saját tempója szerint. Aztán ha megint egymás mellé értek, akkor kísérletezni újra. Miért sürgős? Miért a kétségbeesett közeledés? Miért nem lehet elviselni a feszültséget? Miért hiszed, hogy ha semmire sem emlékezel, akkor előbb és könnyebben megadja, megadhatja magát? Hogy ez is rajtad múlik?

Az öregember történetei, meséi a régi dolgokról, emberekről, csattanósra hegyezett anekdotái, még akkor is, ha az öregember jelentős ember, ha bizonyos körben, szakmában, közösségben mértékadó szava van is, egy idő után, ha már ezerszer elmondja, elsüti őket, ha azt várja, hogy közönsége bólogasson, nevessen, hogy vele együtt élvezze az emlékeit, nos, az öregember egyszer csak unalmassá válik. Történetein kényszeredetten nevetnek, a háta mögött annál gyakrabban, s jobb kedvvel vagy sajnálkozóan. A fiatalon, a barátaival, a nemzedéke tagjaival elkövetett stiklik, nőzések, ivászatok, kis és nagy tettek abban a körben idézhetők meg igazán, ahol az elkövetők ott vannak. Amíg ők is, vagy közülük valaki ott van, amíg élnek a résztvevők. Nagyon érdekesnek kell lenniük a történeteknek, vagy nagyon jól kell előadni őket, hogy a következő generációbeliek, a fiatalok is élvezzék, érdemesnek tartsák a meghallgatásra. Mi több, az ismételt meghallgatásra. Minden nemzedéknek megvannak, meglesznek a saját történetei, örömei, kudarcai. Az igazi emlékek a génjeikben vannak. A példák magukat választják. Csak az érzékenyek, a már önmagukra is emlékezők értik meg az élettől búcsúzót, aki tudtán kívül is mindenekelőtt önmagának mondja, amit mond.

El is lehet menekülni. Érzed, hogy egyre szürkébb, laposabb, hogy örülsz már egy hirtelen ötletnek is, hogy mint a lángcsóva fölfelé. Be van építve valami kontroll, amelyik csenget, hogy azért ezt már ne, így már ne. Egy pohár ital? Egy kupica pálinka? Konyak? Segítene, de valószínű, hogy nem a fáradtság, hanem csak a gátlás feloldásában. A totojázás legyőzésében. Amikor semmiképp se tovább. A fáradtságra ráöntött szesz csak a tompaságot fokozza, az amúgy is elveszített önbizalmat, a szálat húzza még vékonyabbra, messzebbre, keveri össze. Lehet jajgatni, kenegetni a fájó testrészeket, derekat, gerincet, lehet hasra feküdni, várni, hogy elmúlik, hogy beáll valami egyensúly. Lopni az időt, gyorsabban öregedni, de folytatni, amit abbahagytál, azt nem lehet. Nagy a meleg, a zaj, nem aludtál az éjjel. Lehet mentségeket keresni, különféle utakon még távolabb kerülni tőle, behunyni a szemedet, hogy az árnyékot se lásd. Csak azt nem lehet, hogy kapkolódva, ijedten, zavaros fejjel megadd magadat.