Két csiga lüktet át az úton

Arra gondol, hogy a szavak, mondatok, szövegek a gerincéből jönnek. Valahonnan a medencecsontja tájékáról, annak is az aljáról, azért olyan nehezen, fáradékonyan. Ülőcsont. Igen, van ilyen. Tíz perce már térdel a széken, merthogy ülni képtelen. Annyira fáj ott lent. Hason is feküdt már közben. Az jó. Vajon Hemingway regényei, elbeszélései mások lettek-e, jobbak-e, rosszabbak-e attól, hogy állva írta őket? Vajon miért állva? Ezt most nem tudja. Öreg barátja félkönyékre dől a heverőn, úgy írja a verseit. Ő mondja egy másik barátjáról, hogy az meg fekszik hanyatt az ágyon, fölhúzza a térdeit, rajztáblát fektet rájuk, s azon költ. Ceruzával. Az, hogy testhelyzet, s hogy fáj-e, s mi fáj, benne vannak-e, s milyen előjellel a műben? „A jó író az egész testével ír.” Hm.

Édes mámor. Beszélni akármiről, csak róla nem. Mégis: mintha róla. Mindig róla. Árulhatnál hagymát is. Két sóhaj között lehetnél a megvalósulás. Lehetnél az örökélet. Egy halál meg egy halál = élet. A fiú, amikor ellopta a hagymát és elkaptad, és semmi mást nem akartál tőle, vele, csak meg akartad tudni, hogy miért tette, miért lopott, a fiú, mintha nem is ő lenne, a bátyjáról kezdett beszélni, a bátyjáról, aki traktoros, s hogy milyen szép nagy traktorja van, s hogy őt is fel szokta ültetni maga mellé, nézd majd meg, amikor a traktoron elmennek a ház előtt… Mintha egy ijedt madár csipogna, mintha szalagról menne. Nem tud mást, csapdában van, meg akar menekülni. S azon a kapun iszkol el, amire maga sem gondolt, amit a szorultsága, a félelme nyitott ki előtte. Ami egyébként nincs is.

Nem érzelmesedni! Arra gondolni, hogy a szenvedésben magunk is eljutottunk eddig meg addig. S hogy most is legfeljebb odáig. Hogy fogalmunk sincs róla, hogy a másik meddig. Két csiga lüktet át az úton. Ezüstös csillogás a nyomukban. Egyszerre megy át rajtuk a kerék, de az egyik tíz centivel előbbre. Ennyi. Miért arra mentek? Hova mentek? Mi lett volna, ha? Szépek voltak, ahogy ki-be huzigálták a szemüket. Istenem. A többi, a többség rájuk se hederít. Minél előbb át az úton, azazhogy semmi át, csak menni a jó legelő, a nedvesebb talaj, az ideális szaporódóhely felé.

Még kisebbre húzódni össze. Férjen el, ülhessen, fekhessen a helyére. Nekem így is jó, én itt se vagyok, tessék. Minden attól van, hogy elengedtem magam, nem figyeltem a határaimra. Hagytam, hogy átnőjön rajtam a fű, s azt hittem, (éreztem?), hogy én vagyok a pázsit, rajtam történik az egész. Növök, zöldellek, nyírnak, öntöznek, nyírnak. S hogy így többszáz évig is. No nem! Ez itt és neked, így nem. Másutt se. S megint oda, hogy nem ismered önmagad. Nem vagy tisztában a helyeddel, szerepeddel, jelentőségeddel. Mintha anyád kötényében, ahol nincs más, csak te. A tárgy is te, a mérték is te. Ha tévedsz, újra kezdheted. Segítenek. Muszáj megtanulnod, jól csinálnod. Beledöglesz, ha nem. Nos, ennek vége. Nem vagyunk otthon. Otthon, ugye egy van: anyánkkal, apánkkal. A többi utánzat. „Néma csend.” Pardon.

Légy érdekes! Nincs jogod nem érdekesnek lenni. Az egyformára, a szürkére senki sem kíváncsi. Akkor se, ha igaz. A rádió vitaműsorának a vezetője például érdekes. Rákényszerít, hogy odafigyelj. Mintha zsebkéssel hasítaná fel beszélgetőpartnere mellét, s meg-megnyalná közben a kés pengéjét, s mintha a kés benned is megfordulna. „Nem elég sós” – mondja. „Ez szív?” – fanyalog, miközben a kés hegyére szúrt húsdarabot vizsgálgatja. A hús meg sem szólal, s ha mégis: csöpög. A híres író egymás után süti el a jobbnál jobb ötleteket. Kíváncsivá tesz, magával ragad. Születésétől fogva ilyen? Ez a tehetség? Minél több ötlet, annál nagyobb feszültség, annál több élet? Vagy a témából, az alapgondolatból, a hangulatból pattannak ki az ötletek? Ha egy szobában már elég világos van, kellemes világos van, az új lámpák fölkapcsolása nem növeli arányosan a fényt. Ez persze, Arany János. Ugyanannak az üvegnek a másik oldala.

Tökösverebek sírnak. Nem lehet pontosan bemérni, hogy hol. A szomszéd háztető cserepe alatt? Valami lyukban? Már pirkadatkor, hajnali négykor hallani őket. Csukott ablaknál is. Ez már a második generáció. Vagy új fészek. Néhány veréb mindig ideszáll a teraszra. Csipegetik a tuják leveleit, magvait, pisztergálják a virágládák földjét, lecsinálják a deszkakorlátot. Egy-két rigó, gerle, házi galamb is idejár. Esténként denevér köröz. A tökösverebek többen vannak. Ilyenkor a vései zsuppospajták is tele voltak velük. Csak benyúltunk a zsupp közé a lyukba, s ott pihegtek a markunkban a csupasz, síró-rívó kis állatkák. Lüktető testük, mint a herezacskó. Voltak a lábaspajtában is, az istállópadláson is, mindenütt. A macska cakonpakk bekapta őket. Állandó sírásukkal, csipogásukkal szinte hívták a véget.

Volt ez a kerítés, fal, kőhegy, micsoda. Lehetett feszegetni, döngetni, fúrni, támaszkodni neki, ülni a tövében, kilógni rajta, integetni az oldaláról. Kitalálni a metaforákat, a virágnyelvet, a láthatatlan tintát, a mindennapos tudathasadást. Mintha nem az élet, mintha költészet lenne csak. „Lányomnak mondom, menyem is értsen belőle.” Ilyen. Berendezkedni a túlélésre, fölnevelni nemzedékeket, hogy úgy-ahogy épeszűek maradjanak. Vállalni, hogy bolondnak, megalkuvónak tartanak majd. Számolgatni, hogy hány év még. Száz? Százötven? Élni valahogy, lehetőleg jobban, mint eddig. Ösztönösen, mint a növény. Mint az állat, amelyik belelegel a szomszéd gabonájába. Egy tekintetből kiolvasni a történelmet, meghalni reménykedve. S egyszer csak dől, kiszakad, szétesik, nincs. Törvény? Sors? Isten? Kisegér, aki véletlen buzgalmában néhány milliméterrel nagyobb lyukat fúrt?

Nem azt, nem ott, nem akkor, nem úgy! Annyira áttételesen, rejtőzködve, ügyesen, hogy értsen belőle mégis. Csak annyira! Úgy érzed, fent vagy, messzire ellátsz. Bármit, szinte bármit megtehetsz, megtehetnél. Tisztán látod a korlátaidat is, gondjaid, bajaid okát, nehézkességedet, alkalmazkodásra képtelenségedet, a határokat, amelyeket átlépni képtelen vagy. Pedig, ha most valami – düh? bor? ihlet? – a sínre segítene, a pokolba is beroboghatnál. Oda is. S abban a pillanatban, mihelyt elindulsz, leszalad a roló, dől a kupola, kiderül, hogy a tested, az érzékeid, a képzeleted becsaptak. Hogy csak azt, csak ott, csak akkor, csak úgy. Megcsíped magad: ébren vagy-é? Nézed, hogy akkor hát mit is? Kit érdekel, hogy hogyan mosakodsz, kialudtad-e magadat? Légy tiszta, friss, kapcsolatokra képes. Az eredmény: az élvezhető, a felhasználható, a könnyen hozzáférhető – az számít. Egy-egy lépcsőfokot ki lehet hagyni. Lehet csalni is, de nem illik beszélni róla. S nem illik nyafogni. A vágyak és a képességek, a képzelet és a tehetség nem ugyanazon a sínpáron futnak. Tükrözik csak egymást. S jön a másik vonat.

Kis és nagy dolog, fiatal és öreg, lényeges és lényegtelen – össze van kötözve a való és a képzelt világ. Ha az egyikhez nyúlsz, érinted a másikat is, ha egy szálat kihúzol, az egészen végigfut az áram. Minden valamitől valameddig tart, s most nem ugyanaddig, mint a másik pillanatban vagy a másik helyen. Most az öregekhez tartozónak érzed magad. A nálad egy nemzedékkel öregebbekhez. A most elhunyt hetvenöt éves édesanyádhoz, a nála csak fél évvel fiatalabb Csorba Győzőhöz. Ahhoz az értékrendhez, tempóhoz, világképhez, ami nem „modern”, nem hangoskodó, nem erőszakos, nem pillanatról pillanatra változó, hanem inkább állandó, az egészre figyelő, az egészhez alkalmazkodó, megértő és nem hivalkodó. Mintha onnan lennél már magad is a kerítésen, mintha az a kör, amelyik a tiédet metszi, észrevétlenül átfordult volna a középpontodon, s a titok és a nyilvánvaló egyre inkább fedné egymást, mintha kíváncsivá tenne, s elfogadnád, elfogadtad volna, hogy vele mozogsz, vele mozoghatsz csak.