Egy paraszt, aki még mindig él

Nehéz nyári fénynyalábok, mondanám, ha össze lehetne fogni, föl lehetne nyalábolni őket, mint valaha a kaszával levágott gabonát, s kévébe lehetne kötni, kazalba lehetne rakni, ki lehetne csépelni belőle a magot, hogy télen is melegítsen. De hiába nyúlok bele, akárhol belenyúlhatok, az ölelésben semmi, a keményre csomózott kötélben semmi, s mihelyt arrébb lépek, a helyemen is fény, nyílik, összezáródik, átjár, magáévá tesz. Érzem, nézem, megmérem, nevet adok neki, de mindig ugyanazt az oldalát látom csak. Nem fordul meg, nem árul el magáról semmit. Csak arra válaszol, amit jól kérdezek, csak azt válaszolja, amit képes vagy fölfogni. Hihetem, hogy kitanultam a fortélyait, hogy nem csupán a saját határaimon belül mozgok, hihetem, hogy a valóság elviselhetőbb legyen, hogy csak a saját határaimon belül mozgok. Csak a szemem fájdul meg gyakrabban. Mintha súlyos ezüstlapokat dobálnának az aljára, szikrázik belül is.

Ha csak a törmeléket kiszedegeted, már az is. A tégladarabokat, vasakat, vacakokat. Ha szétválogatod és külön csomóba gyűjtöd, hogy utána majd valamit célszerűbben (könnyebben?) vele. Ha csupán időlegesen is, hiszen nem látod át az egészet, hiszen föl kellene emelkedned, elszakadni megint. Amit egyszer láttál, az megvan. „Párizs, Peking… London vagy Róma? /Be unalmas város ez a Föld,/ Egyazon város és falu: semmi./ Már menni / Sehova se érdemes…” De ez most mégse Ady Endre. Nem a lemondó, morózus, beteg Ady. Csak valahogy benne van ő is. Azzal, hogy az orrod előtt. Hogy legelőször és állandóan itt. Itt kezdeni, itt fogni hozzá újra, mintha a szomszédod nem is létezne. Eszedbe ne jusson, hogy mi lesz, ha átszól, beleszól, mert akkor rögtön átszól, beleszól. Ahogy a mozdulat megkívánja, ahogy minden a helyére fordul. Az anyag, a tárgyak beszélnek. Egymással és veled. Elkezdenek beszélgetni. Csak mozdulj meg.

Jó. Akkor most írom, ami az eszembe jut. Ahogy a kofferből elkezdi kiszedegetni a holmit az ember, amikor megérkezett. Szedegeti, rakja egyiket a másik mellé, a másikra, már a padlón is van, tele a szoba. Kánikula van. Valami becsúszott a toronyórák közé, mert az egyik percekkel később üti ugyanazt. Ötvenöt éves vagyok, benne az ötvenhatodikban. Egy paraszt, aki még mindig él. Ezer évvel ezelőtt a parasztok ennyi idősen már nem éltek. Az urak sem. Persze akadtak kivételek. S persze én nem vagyok igazi paraszt, csak egy parasztból lett – mi is? Értelmiségi? Író? Léhűtő? Úr se vagyok, mert az uraknak vagyonuk, hatalmuk van. Lebegek csak, mint az a bizonyos gólyapötty a levegőben. Végleg. Vörösmarty Mihály ötvenöt évesen aggastyán. Meg kell nézni a fényképét. Igaz, elvesztette a szabadságharcot. Meg is halt gyorsan. Én meg most szabadultam föl. Kimentek az oroszok. Hát akkor?

Azt mondja valaki, hogy azért lett hívő, mert az evangéliumokban minden nagy kérdésre választ talált. Egyszerű, de elfogadható, végérvényes választ. Például: ha nincs becsület, üzlet sincs. Azaz, ha becsapom, ha ráadásul sorozatosan becsapom az üzletfelemet, akkor előbb-utóbb, sőt, ha tisztességes társadalomban élünk, akkor az első eset után otthagy, elkerül, s el fogja mondani mindenkinek, hogy én milyen piszok alak vagyok, és akkor mások is messze elkerülnek. S hogy ennek itt, most be kéne következnie. Azért volt embert rontó, hitvány, gyalázatos a rendszer, ami elmúlt, mert az efféle alapigazságokat is semmibe vette, megtagadta. Hazudtak reggeltől estig, eladták az ürüléket is. Ráírták, hogy arany, s hiába mentél a másik boltba, ott is az volt, s minden hangszóró azt bömbölte, hogy arany, arany. Már azok is mondták, akik tudták, hogy nem az… Jó, jó, tűnődöm el, de hát most mindenki megtér? Az ördög is? Egyszerre és végleg? Vagy ott folytatjuk, ahol abbamaradt: ábrándozunk, reménykedünk, s csak azt kérdezzük meg, amire kész válaszok vannak?

A parasztok, azok a parasztok, akiket én még gyerekkoromban, ifjúkoromban ismertem, anyám, apám nemzedéke nem a hatalommal, hanem a természettel voltak bizalmas viszonyban. A fűvel, a fával, a mennydörgéssel, az állatokkal, az Úristennel. Velük beszélték meg örömüket, bánatukat. A hatalmat elviselték, kijátszották, féltek tőle, lenézték. Szíjat hasíthatott a hátukból, megölhette őket, mindent kibírtak. Nem az erőszak, legfeljebb a mese (a hazugság) szédíthette (gyengíthette) meg őket ideig-óráig. Az, hogy kevesebbet kell szenvedniük, hogy nem alázzák meg őket többé, hogy ugyanolyan ruhában járhatnak, ugyanolyan házat építhetnek, ugyanazt a tévét nézhetik, mint az urak, hogy azt csinálhatják, amit akarnak. Pénz kérdése csak. De ez már egy következő nemzedék. Nem is igaz.

Indulat nélkül a látomás sem működik. Azazhogy: „állnak a képek”, legfeljebb le-lezuhan egy, agyoncsapja a macskát, ami éppen alatta. Vissza kellene tenni, ki kellene takarítani, de nincsen benne, annyira sincs, mint egy álomban. Az álomba bele lehet, bele tud halni, álmában szenved és örül, az álomban indulataival van jelen, az álom akkor is „mozgókép”, ha csak visszaemlékezik rá. A látomást, úgy tűnik, magának kell beindítania. Képek egymásutánja, de az egymásután logikáját, okát, célját neki kell belegondolnia, kitalálnia. S erre csak indulattal képes. Amit az eszével csak tétován, „tudatlanul”, véletlenül, sok-sok próbálkozás után, az indulattal a pillanat törtrésze alatt. Akkor is, ha az indulat az eredeti képet összetöri, félrelöki, egyetlen részletét elkapva viszi keresztül a pillanaton. Persze az indulatot itt nagyon tágan értelmezi, szinte minden érzelmi megnyilvánulásra érti.

Nők a zuhanyzóban. Filmen? Moziban? Tévében? Hányszor effélét, nem tudom. Csak azt, hogy teljesen normális, mindennapos környezetben és helyzetben. Ülök a széken, a fotelben, valamin. Nem leskelődöm, nem vesznek észre, nem leszek vizes. Csak. Minden természetes. Sőt. Mintha köztük lennék, viháncolok, kitárulkozok, újjászületek magam is. Semmi illetlen, ösztönös mozdulat, inger. Jól érzem magam. Eszembe se jut, hogy olyasmit csinálok, amit amúgy aligha. Hogy elbújtam volna a függöny mögött, hogy lyukat fúrtam volna a falba. Ez lenne a művészet?

Masinálunk. Két-három, még 1945 előttről itt maradt cséplőgép jár házról-házra a faluban. Államosítva vannak, de a régi tulajdonosaik vezetik-kezelik őket, mert más nem ért hozzájuk. Mázsáló, azaz „cséplőgép-ellenőr” vagyok, aki a zsákokat aggatja a gép alá, s elszedi, bekötözi, ha megteltek, s valakinek, legtöbbször a gazdának a segítségével a mázsára teszi, majd beírja a termést. Amit meg nem, azt gyorsan be a szalma alá, a törek alá, hogy legyen is, maradjon is, ha a begyűjtési megbízott vagy valaki más illetéktelen jönne ellenőrizni. Gimnazistaként, 1952 és 1954 nyarán keresem így a gabonát (mivelhogy, mint a többi munkásé, a kicsépelt termés bizonyos százaléka a bérem), amit azután a család tartozása fejében lesöpörnek a padlásról. S egy esős délutánon, miközben a fészerben heverészünk, várva, hogy kisüssön a nap, egyszer csak megindul a kezem a mellettem fészkelődő, nálam néhány évvel idősebb kévevágó lány szoknyája alatt. S mintha rajtunk kívül senki sem lenne ott, s mintha tüzes kemencében zuhanyoznánk, észre sem vesszük, hogy ketten maradunk, csak akkor, amikor valaki kint kiabálni kezd, hogy Laci, hol vagytok, nem halljátok, hogy berreg a traktor?

Meg kell tenned, tehát meg tudod tenni. Folyton ez, a ki tudja, honnan előtolakvó gravitáció, a kör közepére taszigáló lüktetés, az önmagát gerjesztő tudat. Vajon sikerül-e? Ahol vagy, amit érzel, tudsz, az, ha nem tetszik is, ha szomorú és fájdalmas is, azzal együtt vagy, az „magától van”. Azzal minden pillanatban eljuthatsz innen oda, onnan amoda, úgy is mozogsz, ha közben maradsz. Ha egy irányban mégy, s egyszerre esik ki belőled minden, véged van. Emlék és erkölcs, a csontjaidba szakadt mész, a szívedet szorító hála, valamennyi ereszték és kapocs, ami összetart, minden erőlködik, mindent megmarkolt valaki, valami, hogy akcióra kényszerítsen. Ha csupán védekezésre, önvédelemre, tagadásra, ha csak egy pillanatra is. Amíg az első lépést megteszed, az első követ kirúgod alóla, az első szót kimondod. S mintha már nem is te cselekednél, hanem a nálad sokkal hatalmasabb, az egy és oszthatatlan, a mindenség, aminek, lám arra is van gondja (aminek úgy jó), ha „tudatilag” is benne vagy, ha ahelyett hogy kényszerítene, magával sodorna, ahelyett úgy intézi, mintha te magad döntenél, mintha te határoznád meg azt is, hogy akkor hát most, itt, s hogy melyik véginél.