„Mi van, ügyvéd úr?!”

Légy jó, fogadj szót, dolgozz, ahogy bírsz, ne avatkozz más ügyeibe, kerüld a verekedőket, a csúnya szájúakat, ne légy mértéktelen, mohó, tartsd tisztán magadat, ne hazudj, ne irigykedj másokra, de igyekezz utolérni őket – hallottam anyámtól, apámtól, nagyanyáimtól, rokonaimtól, attól a kis közösségtől elsősorban, amelyik a falu, a nép, az ország, az emberi társadalom normáit, receptjeit, erkölcsét, törvényeit közvetítette nekem, nevelte, sulykolta belém, ha másként nem tudta, akkor veréssel, megfélemlítéssel, a félelem (a megtorlástól, a mellőzéstől, a nem-tudom-mitől, s persze Istentől való félelem) örök életre való belém ültetésével, tiprásával, temetésével.

Petókéknak hordjuk a gabonát. Már gimnazista vagyok, harmadikos-negyedikes. Apám nem tudott eljönni, én hajtom a lovakat. Egyenesen a mezőre kell mennem, a rakodó, aki föladogatja a kévéket, ott van már. Amikor odaérek, derül ki, hogy otthon felejtettem a nyomórudat. Emiatt jóval kevesebbet rakodhatunk. A rudazókötéllel kötöm, kötjük le valahogy a néhány keresztet, amit mégiscsak elviszek. Amikor befordulok Petókék udvarára, mindenki rajtam nevet. – „Mi van, ügyvéd úr?! – kiált oda Jóska bátyám. – Hun jár az eszed?” Szégyenemben elsüllyedni volna jó. Egy ember akad, egy „nazarénus”, aki vigasztalni kezd, védelmébe vesz. Többet tud rólam, mint együttvéve a többiek.

Ötvenes évek eleje, közepe. Állok a pitarban, aminek az oszlopai közé már régen ablakokat és ajtót raktak. Nézek kifelé a zsalugáter nyílásán. Az utca a mi házunk előtt válik ketté, s azért jó itt, mert éppen belelátok a „gatyaszár-utca” túlsó szárába, el egészen az iskoláig, a papék házáig, látom, hogy kik mennek a boltba, kocsmába, templomba. De most vasárnap délután van. Talán koratavasz. Süt a nap, csöpörög az eresz. Az utcán alig járnak. S nem is figyelek oda. Valami nagyon fáj. Nem engedtek el valahová? Megvertek? Rádöbbentem valamire? Beteg vagyok? Nem tudom. A kozmoszt sokkal közelebb érzem, mint a konyhát a hátam mögött.

Szerettem volna egy lovat. Ami az enyém. Száguldozni rajta, megállni „egy lány ablakánál”. A falu leggazdagabb emberének udvarán. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem. S történt ez 1948-ban, 1949-ben. Valami nagy-nagy szabadságot, boldogságot éreztem, azt, hogy minden elérhető, megvalósítható. Az oroszok 1945-ben elvitték a két lovunkat. De ekkorra már volt egy fiatal üsző és egy tinó. Szekereztünk. Apám is megjött a fogságból. Fogalmam se volt róla, mi történik a világban, mi az országban. Kellett volna egy ló. Imponálni akartam a lánynak, akinek az apjához kölcsönt kérni, előleget kérni járt az apám. Előleget a lábon álló gabonára, a majd a télen kivágandó fára. Hogy befizethesse az adót, hogy ruhát, cipőt vehessen a gyerekeinek.

Nagyszombat van. Egyszer süt a nap, másszor esik az eső. Déltájban még dörgött is egyet-kettőt. Gyerekkorunkban ilyenkor az udvart söpörtük, fát hordtunk he a favágítóról, vagy édesanyánkat néztük a konyhában, hogyan hímezi a tojást. A fekete falú, piros virágokkal, zöld levelekkel ékes vései hímes tojást, amelyet másutt azóta se láttam, amelyet ma már Vésén is jobbára csak a népmővészet mesterévé lett Németh (Borzók) Rozi néném csinál. Túl a hetvenen. Édesanyám szerint nincs már hozzá jó anyag: piros festék, vasszar és vaspor a kovácstól. Kovács se igen van. Rozi néném leleményes, utánajár, kísérletezik. Többszáz gyönyörű tojást hímez minden húsvétra.

A család, igen, a család. Az annyiszor, a különféle újdondászok által elparentált „intézmény”. A legfontosabb, a „döntő” hely, ahol egy erkölcs, egy vallás, egy nép, egy nyelv, egy haza megmaradhat vagy elveszhet. Ahol a legelemibb szinten a legősibb mérleg működik, s ha jól, akkor hajigálhatják rá a hazugságokat kintről, akárhonnan, akkor is mindennek az igazi súlyát mutatja. Ahol mégis megvan a saját titkunk, amibe képtelen behatolni a másik. Ahová csak akkor mehet be, ha az ajtó magától kinyílik. „A faj legkisebb sejtje, amely képes reprodukálni a fajt.” Ez a közhely tesz erőssé, cinkossá, ez mondatja velem, hogy pofázzanak, amit akarnak, teszem a dolgomat.

Miért vagyok magyar? Ez egy kérdés. Most. Üljünk le! Először azért, mert az anyám, az apám, a nagyszüleim, minden ősöm és rokonom, ameddig az emlékezet elér, magyar anyanyelvű, magyar nemzetiségű, magyar állampolgár volt. Másodszor azért, mert Magyarországon, magyar családban, magyar állampolgárnak születtem. Harmadszor azért, mert a szüleim, a rokonaim, a tanítóim, tanáraim, az evangélikus papok, magyar falvakban, városokban, magyar nyelven, a magyar föld, a magyar történelem, a magyar kultúra ismeretére, szeretetére, őrzésére, művelésére neveltek, amely része, szerves része az európai kultúrának, az emberiség kultúrájának és történetének. Negyedszer azért, mert amikor már én magam is megértettem, akkor elfogadtam, megvallottam, vállaltam, részemmé, készségemmé, öntudatom meghatározó bizonyságává tettem, hogy magyar vagyok. – Úgy vagyok magyar, ahogy a fű zöld, az ég kék, a nap keleten kél és nyugaton nyugszik, ahogy közhely a közhely. Ez a tény nincs, nem lehet senki ellen, senkivel szemben. Állapot. Megvallani is csak akkor kell, ha kényszerítenek rá.

A gyávaság, vajon ésszel legyőzhető-e? Nem önáltatás-e, ha észérvekkel bátrabbá feszíted magad? Addig nincs, nem is lesz baj, amíg a próba el nem következik. (Pl. egy váratlan helyzet, ami nincs benne a „programban”.) De hamar kiderül, hogy az ész helyébe az ösztön lép. S mielőtt végiggondolhatnád, meghátrálsz, menekülsz, nincs többé előre, csak hátra, legfeljebb egy helyben. A bátorság nem hazugság-e, nem véletlen-e, nem látszat-e? Az óvatosság a bátorság vagy a gyávaság szolgálója-e? „A legnagyobb bátorság a remény” – írja Illyés Gyula. Akkor a legnagyobb gyávaság a reménytelenség? A kilátástalanság? A pesszimizmus? A belenyugvás?

A reménynek cselekvés közben, a cselekvéssel együtt van értelme. Ha amit teszek, azt segíti. Hogy nem hiába működök, szenvedek. Hogy egyszer eredménye lesz. Kell, hogy legyen, hiszen így nem maradhat, így nem jó, nem igazságos. A hit kevésbé emberi. Amiben hiszek, az tőlem függetlenül is készül, formálódik, eljön. Ha nem teszek, nem is tehetek érte semmit. A hit távolabbi, a remény közelebbi célra néz. „Úgy dolgozz, mintha örökké élnél, úgy imádkozz, mintha mindjárt meghalnál” – szokta mondani nagyanyám, aki nagyon sokat imádkozott, s nagyon sokat dolgozott. Egyik segítette, kiegészítette a másikat. De elérhetetlen célokat nem tűzött maga elé, de cselekedetei értelmében reménykedett. Istenben hitt.