Dongó a szobában

„Egy ijedt állat szeme gödre” – ez is lehetne a címe. Majdnem gömb, kör alakú nyílás van rajta. Ebben benne lenni. Akarni kimenni, kimászni-kikecmeregni, de visszacsúszni-visszaesni lehet csak. S a nyíláson keresztül kilátni, kikiabálni. S hogy ott, kívül történik minden, ami fontos. S minél többször esek vissza, annál rémültebben futok neki, s minél nagyobb erővel kezdem újra, annál fáradtabban gubbasztok a gödör alján. S érzem, hogy néznek.

A dongó kiröpülne a szobából. Nekivágódik az üvegnek, zuhan, száguldozik keresztül-kasul, nem találja a félig nyitott ablakszárnyat, ahol beszállt. A huzat? valami szag? az ösztön? a véletlen? mi sodorta be? Menekülne már, de egy számára ismeretlen dimenzió nem engedi. Az üveget levegőnek nézi, a bejáratot elfeledte. Feje (vajon miből lehet?), ha emberé volna, rég szétloccsant volna. Zaja, kapkodása idegesít. Segítek neki, nagyobbra nyitom az ablakot, a rés felé zavarom. Vagy megtalálja, vagy agyoncsapom.

„…végül is minden ember, mindig felelős azért, hogy mit csinálnak belőle; még akkor is, ha mást nem tehet, csak vállalja annak felelősségét, hogy nem tehet semmit” – mondja J. P. Sartre. – Az első kérdés még ebben a konstellációban is az, hogy jó-e nekem, kielégít-e engem, egyezik-e eszményeimmel az, aki vagyok? Ha igen, akkor másodlagos, hogy ezzé csináltak-e, vagy magam „csináltam” magamat ilyenné. Ha nem vagyok jó magamnak, akkor kerül elő a felelősség kérdése, de sohasem általánosan, hanem mindig konkrétan és a tükör előtt.

Más népek, ha megverik őket, azt mondják, hogy erősebb volt, okosabb volt, ügyesebb volt az ellenség, szerencséje volt stb. Mi szinte mindig magunkat okoljuk. Nem készültünk föl eléggé, nem tartottunk össze, árulás történt, bűnhődnünk kellett vétkeinkért. Augsburg óta erre jár az agyunk. És nem is minden ok nélkül. De miért nem ismerjük el, hogy az ellenség lehet erősebb, eszesebb, rafináltabb, szerencsésebb, mint mi?

Az események, a tények elfedik a valóságot, idézi Pilinszky Rilkét. Legalább akkora világkép-igazítás ez, mint a Kopernikuszé, hogy a Föld kering a Nap körül. S lám, a szavak is milyen készségesek, serények, mi mindenre kaphatók, ha a valóságot kell eltakarni. Úgy állnak a papíron, mint a kváderkövek, egyetlen rés sem látszik. Pedig, amit leírok, meg sem közelíti azt, amit gondolok. S amit gondolok, az is mily csekély részecskéje annak, amit a világból (a lényegből?) most éppen, s éppen én érzékelek.

Kínjait, panaszait, kéréseit mondhatta anyám a fáknak, a füveknek, az állatoknak is, s mondta imáiban az Istennek. Az eredmény vagy legalábbis a lelki mechanizmus – gondolom – ugyanaz, mint amikor az embereknek. Csak talán még őszintébben, még teljesebb kitárulkozással. Ahogyan a kukoricát, a szőlőt kapálta, a moslékot keverte a disznóknak, ahogyan a tehenet fejte. A természet ezerféle módon jelzett vissza neki. Növényi, állati gesztusokkal, mimikával, hangokkal. Néha csak annyit, hogy ő is van. S ez elég volt, elég a létezés elfogadásához, a tudatos együttműködéshez is.

Elfogadta, hogy nem tökéletes, hogy akkora csak, amekkora, mi több, hogy nem is lehet tökéletesebb, nagyobb, függetlenebb, demokratább, mert számtalan akadálya van, mert így is elviselhető, mert mi lesz, ha megpiszkálja az oroszlán orrát, mert azt is elveszítheti, ami így-úgy mégis megvan stb. stb. Sőt elfogadja már a másodrendű, (a harmad- és sokadrendű) szolgáltatást azoktól is, akik vele egyenrangúak, akik hasonszőrűek. Nem szól, nem siet, mert „nem ért hozzá”, mert „semmi sem tökéletes”, „senki sem tisztességes”. Megegyeznek egymás kölcsönös becsapásában. Magára vessen, aki megszegi az egyezséget.

Minden irányból, mindig egyetlen pont felé indulok el. A gondolatok, az emlékek, az álmok, a tevékenységek mind ugyanoda törekszenek: valami kielégüléshez, kiegyenlítődéshez, beteljesüléshez. Valamihez, ami addig érdekes csak, addig vonzó, amíg elérhetetlen, amíg meg nem kapom, föl nem falom. Közben, mintegy felkészülésként, iskolaként a kis örömök és a kis halálok, a tulajdonképpeni létezés. S az egyetlen pont mintha bennem volna. S tőlem függne, hogy együtt áll-e egy másikkal, amely rajtam kívüli, de ugyanolyan. A kettőt föl is lehet cserélni. De akkor sincs ott.

Hol rejtőzik a félelem fészke, a dzsungel milyen mélységeiben, ahonnan egy szem villanására, egy porszem koppanására mégis fölrebbenni képes, s ahová, ha elül, úgy belesimul a környezetébe, hogy létezését is elfelejtem? Mekkora a szárnya, ha egyetlen csapásától elsötétül a világ, ha nemcsak fölöttem, alattam, hanem köröskörül is érzékelem? S mintha egy atom fekete magja lennék, amelyet csak valamely külső erő szabadíthat ki a börtönéből. Mit tehetek ellene, ha ekképpen együtt kell élnem vele, ha legyőzni nem tudom, kiengesztelni képtelen vagyok?