Kész válaszokat várnak

Sok időt elfecséreltél. Lustaságból, gyávaságból, gyámoltalanságból, ostobaságból. Erősebb akarattal, céltudatosabban kellett volna élned. Nem folyton óvatoskodni, várakozni, lemondani. „Lemondani tudni a legnagyobb adomány” – ez mindig eszedbe jutott, ha valami nem sikerült. Aki ezt a bölcsességet kitalálta, az is menekült, vigasztalni akarta magát, mentséget, magyarázatot keresett. Erényt akart kovácsolni a kudarcból. Nem rossz. Úgy kellett volna, úgy kellene fordulni mindig, hogy a dolgok, mi több, a gondolatok, az érzések fényesebb oldala látszódjék, az a felük, ahová odasüt a nap. Merthogy valahová mindig odasüt, az biztos. Megvan a magyarázat arra is, amit elmulasztottál. Ha nem lenne meg, ha nem találtad volna meg mindig, akkor naponta megkorbácsolhattad volna, megkorbácsolhatnád, megölhetnéd magadat. Tehát nem halálosan fontos semmi sem. Az, hogy a vízből kiugró hal meddig marad a víz fölött, az nem rajta múlik. Azazhogy csak kicsiny részben múlik rajta. S vannak már szerkezetek, amelyekkel a gravitáció is legyőzhető.

Az erősek nem nyafognak, lelkiznek, nem mutogatják, nyalogatják a sebeiket. Nem sajnáltatják magukat, nem engedik, hogy szánalmasnak találják őket. Messziről látszik, hogy különböznek. A kor a bátor, a hibáit, a félelmeit, a bűneit palástoló, elfeledtetni igyekvő emberé. Aki a többi helyett is megfogalmazza, kimondja, megcsinálja, legyőzi. Legalábbis ezt terjeszti magáról, ez látszik róla. S mindig nagyobb, erősebb. Ha a kételyeidről, a gyengeségeidről, a veszteségeidről, a bajaidról beszélsz, véged van. Egy szót se arról, hogy te ordítasz, hogy neked fáj, hogy te fájsz. Úgy csak, mint mikor kiszakad a zsák, és folyik, csak folyik belőle a szem. Mintha egy szem volnál magad is. Találtál valamit, ami nélküled is létezett, létezik, de ami a tiéd is. Találtál, mondom. S megint a tükör, ami vagy. Abban megnézni. Annak biztosnak, igaznak, pontosnak, határozottnak kell lennie. Ott beismerheted, ha vesztettél. Ott be kell ismerned.

Némely szellemi emberek (írók, művészek, tudósok) hozzászoktak, hogy a középpontban vannak, hogy ott van a középpont, ahol ők vannak. Kellett ehhez, persze, tehetség is. De néha csak a hivatal volt, annyi, hogy kipukkadt a kezükben a lufi, hogy becsináltak, hogy összekenték magukat, hogy nem voltak képesek kimondani, hogy elég. Újat kaptak, kitörölték a feneküket, gügyögtek nekik. Kellettek a hatalom igazolásához, az udvartartáshoz, a szertartásokhoz. S érezték, hogy a butaság és a bűntudat végtelen, s hogy hülye az, aki ezt nem használja ki. Most (1991. 06. 13.) sem akarnak mást, csak úgy élni, mint eddig. Vagy kicsit jobban. De minden összezavarodott. Meg is öregedtek. Mi lesz, ha egyszer csak nem adják ki az életmű-sorozatukat, ha kihagyják őket az elnökségekből, bizottságokból? Ha oda a régi rangsor, amelyben szépen összekeveredett az igazi érték a hivatalossal, s minél inkább össze, annál jobb volt a hatalomnak? Amelyben az igazán nagyok is arra vártak, hogy a politikusok elismerjék őket. Akkor is, vagy éppen azért, mert a lelkük mélyén lenézték ezeket a politikusokat. Akiktől az életük, mit az életük, a művük függött, de akikkel együtt, ugyanabban a kocsiban utaztak. A félelem, hogy oda a rang, oda a biztonság, a puha és erős tenyér a seggük alól, hogy le kell mondaniuk – esetleg – az életforma bizonyos szintjéről, velejáróiról, s hogy új urakkal kell kapcsolatot keresniük, teremteniük, gyanakvókká, idegesekké, agresszívakká teszi őket. Nekifeszülnek, kiszakad a foguk, vérzik a nyelvük. A politikusok, a régiek, mint mikor a gumiballon leereszt, leeresztik. Némelyek önként lemondtak, félreálltak, más lóra ültek. Mások csak lapulnak. Az írófélék, művészfélék, akiket maguk köré emeltek, mintha nem érzékelnék, hogy kampec, vége van. Mint a folyondár, ha kivágják a fát. Méltatlankodnak, értetlenkednek, hogy őket is a fával együtt. Hogy tépik, félredobják. Mit képzelnek?

Bibó István írja, hogy a kiegyezés óta valamirevaló, magára kicsit is adó magyar ember nem vállal hivatalt… Hogy a másodrendű, a harmadrendű jellemek és tehetségek (a kettő összefügg) vállalnak csak. Talán azért (az indoklást elfeledtem), mert a kiegyezés „tisztességtelen”, „nemzetellenes” paktum volt, annak tekintették a 49 miatt keserűek, megkeményedettek, s ha így igaz, akkor csak a korrupt, a gyenge, a hazával nem törődő senkiháziak fogadhatták el, támogathatják. Tehát az igazán értékes egyedek elkezdtek visszavonulni a gazdagságba, a tudományba, a kultúrába. Miközben előbb-utóbb nyomasztóvá vált számukra, hogy olyanok döntenek mindennapi ügyeikben, mi több, a sorsukról, akiket lenéznek, akik nem értenek hozzá. Ráadásul kiépítenek, kiépítettek maguk körül rokonokból, sógorokból, komákból egy olyan erős szövedéket, várat, határvonalat, csillagrendszert, amit már megszakítani, szétverni, szétrobbantani sem lehet. S a képlet szenvedések, véráldozatok stb. árán átmentődött a kommunizmusba, s túlélte azt is… S még hogy másod- és harmadrendűek…

A hazugságot, a csalást, az igazságtalanságot mindaddig elnézik, amíg be vannak avatva, amíg bűnrészesek, vagy amíg tartanak tőled, mert hatalmad van. S vajon hol a jogos félelem határa, s hol kezdődik a gyávaság? A félelem a faj fennmaradásának szöges drótkerítése, a gyávaság a faj veresége, visszaszorulásának kezdete. A gyávaság erkölcsileg többet rombol, mint egy vesztes háború. A gyáva végül teljesen elpusztul, önmagát pusztítja el. A vesztes háborúból, ha a gerinc nem törött el, új, győztes nemzedékek születhetnek.

Kérem én sokszor elfogadtam megalázó helyzeteket, a másodrendű vagy a sokadrendű ember szerepét is. Kényszerből, összeszorított foggal, „agyilag” elmenekülve, de azt hazudva, hogy itt vagyok, ez vagyok. Mint az állat, akit befognak, betörnek, végigvágnak rajta, túlterhelnek, s azt hiszik róla, hogy most már minden rendben, hogy mindig így lesz, ez egy hülye barom. Aztán egyszer csak hirtelen megáll, fölágaskodik, rúg, hanyatt vágja magát, elszakítja a kötelet, elszalad. Vagy valami hasonló. A „nagykönyv szerint”, ugye, ilyesmi nincs. Ha megalázni akarnak, azonnal meg kell védeni a méltóságot, akár a halál árán is. Holott az igazi méltóság mélyebben van. Az „élet parancsa” környékén. S a megaláztatást is lehet méltósággal viselni. Ettől lesznek dühösek, bizalmatlanok, gyávák, tétovák a megalázók. Hogy nem tudnak eligazodni rajtad, hogy kilátszik belőled, ami által különb vagy náluk, ami a mindenség részévé tesz, s amivel le fogod győzni őket.

Jó társasága vagy-e önmagadnak? Az a kettő, akiről beszéltél már, aki benned van, csiszolta-e egymást, jóban van-e egyike a másikával? Tetszik-e nekik, amit csinálsz? Ami dudor, szálka, egyenetlenség az egyikről lejött, nincs-e ott a másik lába előtt? S ha ott van, akadályozza-e a tevékenységében? Vagy örül, hogy ha csak a fele is, de előbbre jutott? Majd csak lesz valahogy. Össze kellene húzni a fűzőt. Kisebb helyre préselni be ugyanazt a testet, ugyanazt az „anyagot”. Nem egyszerre gyújtani meg az összes lámpát, hanem egyenként, sorban. S talán nem is kellene mindet. Csak a nagyobbakat, a távolibbakat. Úgy látszik sötétben is, hogy végül magad maradsz magadnak. Egyre könyörtelenebbül és végérvényesebben. Akkor meg ennek a kettőnek kell, kellene jól összekapaszkodnia. Amíg van hozzá erő és idő. Vitatkozva, veszekedve, elégedetlenkedve, de serkenteni egyikednek a másikodat a gondolkodásra, cselekvésre, meg-nem-adásra. Anyád a halálos ágyán is csak a nagyon a végén adta föl. Akkor, amikor folytonosan és olyanannyira elkábították, hogy már nem is ő volt.

Nem a művel, hanem a körülményekkel foglalkozol. A készülődéssel, a miért-nem-megy, a nem-megy, az elpocsékolod-a-drága-időt, a tehetetlen-tehetségtelen-hitvány-alak-vagy, a sajnálod-sajnáltatod-magadat ügyekkel bajlódsz, s úgy érzed-gondolod, hogy ez fölösleges, hogy ebből semmiképpen sem lehet a mű maga. Az igazit, az igazán fontosat csinálnád, attól lopod el az időt. És sietsz, és nem érzed jól magad, bűntudatod van, szégyelled a gyöngeségedet. Holott lehetne ez is a koncentráció tárgya, ez az „előtte-állapot”, ez a nem-tudod-mi, ez a lehúz, nem-engedi, ez a fogva-tart. Talán itt kéne mélyre ásnod, erre vagy képes. Ha erre képes vagy, ha képes leszel, ugyanoda érsz, ahová minden úton. Az egész mindenütt ott van.

Az lenne az érdekes, a publikus, az vonná magára a figyelmet, amit magáról a tevékenységről, a gondolatmenetről mondasz. Hogy fontosat, meghökkentőt, megbotránkoztatót tudsz-e mondani róla. A készülődés, a nyavalygás, a nem-tudom-képes-vagyok-e-megcsinálni féle szerencsétlenkedés magánügy, a gyóntatókra meg a pszichológusokra tartozik. S persze rád. Okosakat, keményeket, elbűvölőket kell mondani. Behajítani a villantót jó messzire, be a fenékre, s jönnek a halak, jön előbb-utóbb a nagy hal is. Gatyában az utcán, ehhez vagy bolondnak, vagy zseninek kell lenni. A közönséges ember fürödjék meg, öltözzön fel rendesen, szagosítsa ki magát, úgy lépjen ki a kapun, ahogyan kapun ki szoktak lépni. Készen, méltósággal. Ez látszódjék. Hogy mi van belül, mi van benne közben, az nem tartozik senkire. Hogy vagy? – Hová mégy? – Hogy vannak a gyerekek? – Láttad az este a televíziót? Őrület! – kész válaszokat várnak. Kész válaszokat akarsz adni és hallani magad is. Sima és mégis érdekes válaszokat. Mind ott van benned, csak egyik a másikon, összevissza, megkérdezetlenül. Vagy megtalálod őket, vagy nem.