Ahogy az árnyék odébb megy

A tehetség: bátorság. Kimondani, amit gondolok, kimondani akkor is, ha nem ugyanazt gondolom, amit a többiek. Megtenni, amit kigondoltam, ha akadályokba ütközik is, ha lesajnálnak, ha nem segítenek, ha még magam is kételkedem benne, akkor is. A bátorság nem ösztönös, csak annyi benne az ösztönösség, amennyi ésszel azonnal ellenőrizhető, ami készséggé vált tapasztalat inkább. Nem vakmerőség tehát, hanem vállalása az esetleges vereségnek is. De nem a vereségre készülés. A cél ismerete, a feléje vezető utak keresése, megválasztása, bejárása. Az erre való koncentrálás. Határozott félrelökése mindennek, ami akadályoz. Akkor is, ha kellemetlenségekkel jár. Vállalni, hogy nem értenek meg azonnal, hogy nem szeretnek mindnyájan, hogy összefognak ellened, hogy nem tudod pontosan, hogy milyen lesz, mekkora lesz, mennyit ér, de az életedet teszed föl rá, de teljesen az övé vagy.

Talán csak kicsit kellene pontosítani. Türelmesebbnek lenni. Ráérni. Megdagasztani a tésztát, hagyni, hogy megkeljen, elnyújtani laposra és nagyra, s mint az örmény asszonyok és pékek, lehajolni az öblös, tüzes kemence fölé, odacsapni az oldalára. S várni, hogy percek alatt megsüljön. Mi is? A lavas, az örmény kenyér? Tisztának és céltudatosnak maradni, nem engedni, hogy túlságosan megkeljen, kicsorduljon az edényből, hogy túl vékonyra vagy vastagra sikeredjék, hogy megégjen vagy ne süljön meg. Ahogy az árnyék odébb megy. Megállíthatatlanul. Ahogy a csillámok a vízen. Megfogni őket, megfogni akarni. Minél többet. Nem kétségbeesni, ha néhány vagy akár az összes egyszerre eltűnik. Várni a következőkre, nézni, ahogy folytonosan özönlenek, dőlnek az égből, és hasonlítanak egymásra. Mind. Annyira különböznek csak, amennyire hagyod, hogy a szemed különbözőknek lássa őket.

1991. június 30. Ma van a szabadság napja. Ma ünnepli az ország, hogy kimentek az oroszok. Június 19-én elment az utolsó katona (valamivel előbb, mint ígérték), de ezt a mai napot már tavaly kijelölték, de most már tényleg nincs itt egy se. Megszólalnak a harangok, többféle felhívás is volt, hogy szólaljanak meg, s hogy minél hosszabban, hangosabban szóljanak ma az egész országban. Szóljanak, igen! Ez nem nándorfehérvári győzelem, nem temetés, sokkal inkább az istentisztelet harangja. Hogy menjünk a templomba, önmagunkba, hálát adni, emlékezni, reménnyel és erővel megtöltekezni. Hiszen nem mi győztük le őket, nem mi zavartuk haza őket, bele a jó édesanyjukba, hanem „maguktól mentek”, mert a végüket járják, mert a világ velük szemben álló része megerősödött, nagyon erős lett, megijesztette, megrogyasztotta őket, mert hazugságra, propagandára, erőszakra épült a moszkovita birodalom, s úgy látszik, vannak pillanatok, amikor a gyenge is vehet levegőt, nevethet, nagyot ugorhat, táncolhat, amikor az igazság győz. Isten? Természet? Idő? Adjunk ma hálát az ismeretlen Úrnak. Örüljünk és gondolkozzunk.

A rádió, a tévé, az újság – ahogy el akar téríteni, ahogy megragad, lökne bele az eseményekbe. A történelembe? Nem akarsz lemaradni, kimaradni, hitványabb lenni a többinél. Szeretnél tudni mindent. Benne, de legalábbis a közelében lenni. Kíváncsi vagy. Úgy érzed, s folyton mondják is, hogy a te ügyed, hogy rólad van szó. Milyen jól fogalmaz, hogy odamondja, mennyire helyetted is mondja, milyen igaza van! Ráállsz a sínre, fölülsz a kocsijába, hagyod, hogy vezessen, vigyen magával. Aztán egyszer csak hoppá. Rádöbbensz, hogy te nem oda akarsz, hogy neked magadnak is van, hogy benne vagy a csőben. Lekapcsolod, eldobod, kimégy. Aztán másnap, másutt újra megkörnyékez. Hívatlanul, erőszakosan, agyonverhetetlenül. Mindaddig, amíg hátat nem fordítasz neki.

Vannak ezek a nagyokosok. A nagy politikus, a nagy közember (tudós, színművész, festő, író stb.), akit egyszer csak mindenről megkérdeznek, s aki mindenhez ért, hozzászól, akit naggyá ütöttek, s utána már nem is vehették vissza tőle a nagyságot, mert összeomlott volna az egész építmény. Összeomlana. Elnézik (elnézték?) neki, palástolták, segítették kijavítani a hibáit, a baklövéseit, s holtáig, a díszsírhelyig, a habos nekrológokig ellehettek (ellehetnek) így. S ha marad a rendszer, az utókor is biztosítva van, utcák, emléktáblák, szobrok, emlékszobák, emlékülések… Egy kaszt, egy rend, össze vannak (voltak?) fonódva, betörni közéjük csak behunyt szemmel, becsukott szájjal lehetett, de aki bent volt (van), annak már a pofázás is meg volt engedve, tudta, hogy miről jártathatja a száját, miről nem beszélhet, mikor szemtelenkedhet, mikor nem. Élvezheti a szabadságot, ami ebben a magasságban a legnagyobb, szaporíthatja (szaporíthatta?) a hazugságot, amire az egész szerkezet épült (épül?).

S van ez a harmadik vonal. (Második? Harmadik-második?) Azok, akik nem pusztulnak el, megmaradnak egyik rendszerből a másikba, egyik korszakból a másikba. Testileg, szellemileg. Azzal, hogy szerencsével?, ügyeskedéssel?, gyávaságból?, előrelátásból?, sorsközösségből? – sohase kerülnek az első vonalba, tehát nem esnek el, de folytonos kapcsolatban vannak az elsővonalbeliekkel, az elesőkkel, a vezérekkel. Tudnak szinte mindent. Amit nem mondanak el nekik, azt kitalálják. Ők a megmaradók. Az okosok. Elhajlanak, kitérnek, elfutnak, elbújnak, átmentenek, átörökítenek. Szürkék, de szívósak. Őriznek, táplálnak, népszerűsítenek egy szintet, egy magatartást, egy tapasztalattömeget, egy túlélési (erkölcsi?) mechanizmust, amiből kinőhet az új kor első vonala, ami nélkül az első vonal talán sokkal nehezebben találna magára, erősödhetne meg, határozhatná meg önmagát. De ha magára talál, ha önmaga akar lenni, s önmaga lesz, akkor ezt a (második, harmadik-második?) vonalat, ezt a gumifalat előbb-utóbb megtagadja, meg kell tagadnia.

Lehet-e azt állítani (valaki azt állítja), hogy a fehér ember, úgy ahogy van, teljes egészében, szőröstül-bőröstül en bloc gonosz, kapzsi, utálnivaló, mert kijátssza, továbbra is uralma alatt tartja, kiszipolyozza, magára hagyja a harmadik világot, a feketéket, barnákat, sárgákat? Igen, ha a habzsolásra, az erőszakra, a tömegkommunikációban non stop sugárzott, sugallt, dicsőített gazdagságra, reklámra, mesére nézek csak, a pazarlásra, öntömjénezésre, önteltségre, arra, ami a nyugati, a zsidó-keresztény kultrúra kerítése mögött fölcsapzott civilizációból napra-nap eljuthat bármely földrészre, vagy arra, hogy a két legnagyobb hatalom (de a többi is) hogyan csendőrködik szerte a világban, s az elkövetett borzalmakat, igazságtalanságokat miképpen keni be habbal, sárral, festékkel, s hazudja, ami neki jó, akkor igen. De az emberiség minden tagjában benne szunnyadó állatot mégse keverjük össze sem a politika, sem a vallás segítségével a fehér emberrel. Egy fekete törzsfőnök is lehet éppen olyan gonosz. Egy sárga halász is. S én, a fehér, én is lehetek éppen olyan kiszolgáltatott, esendő és tehetetlen, mint egy bennszülött.

„Szabad ötletek jegyzéke két ülésben” – írta ama füzet elejére József Attila, s elengedte a „tudatalattiját”. Azazhogy nem is engedte el igazán. Ha az egészet elolvasom, látom, hogy van logika a szövegben. S van rajta néhány lapáttal olyan anyag is, amit valószínű „a Gyömrői” kedvéért írt csak bele. Miatta. Itt van, ezt akarod. Erre épül az egész tudományod. Hogy az elfojtott tudatalatti, meg a kiherélt gyerekkor. Trágárságért, borzalomért nem kell a szomszédba mennem. Megéltem minden nyomort és szenvedést, amit egy gyerek megélhet, amiről neked fogalmad sem lehet. S bennem maradt minden, mintha gyémánttal karcolták volna belém. – Szabad asszociációk, de kilátszik, hogy hol, mennyire avatkozik bele az agy, a számító, a céltudatos agy. A költőé, aki még ezt a jegyzéket, még ezt is annak a kinek-minek írja, akinek-aminek minden sorát addig is. Akivel-amivel sokkal inkább együtt van, mint az érzéketlen pszichológusával, akinek a szemében ő csak egy beteg a sok közül. „Szükségét végző vadállat”, aki még akkor is fölényben, ha tehetetlen.

Mennyi alibi, mennyi minden, ami elterel, eltérít, eltanácsol a tennivalóktól, a saját fejedtől, az egyenestől. Talán a szervezet védekezik, talán azért fájdul meg a szem, azért menekül a kéz, hogy figyelmeztessen, abba kell hagyni, mást kell csinálni. Szunyókálni kell, zenét kell hallgatni, járkálni kell. Azért a kíváncsiság, vagy az, amit annak nevezel, s amire ráfogod, hogy miatta hallgatod a rádiót, nézed a tévét, olvasod az újságot. Azért vagy kíváncsi még mindig, s nem azért, mert nem akarsz lemaradni, tájékozatlan lenni, elzárkózni. Minden afelé visz, akaratodon kívül is, hogy mi van? Aztán rádöbbensz, hogy semmi, szinte semmi. A fontosnak, érdekesnek tetsző hírekről, eseményekről, izgalmakról kiderül, hogy nem fontosak, nem érdekesek, elszürkülnek, emlékké, múlttá válnak napok alatt. S bánod, hogy hagytad magadat sodortatni, hogy nem voltál elég bátor, odalett a drága idő, s hogy mást, igazabbat, érvényesebbet csinálhattál volna. Hogy helyette csináltál, csinálsz csak mindent, miközben megtörténik szinte önmagától.