Kitépett irkalapok

Hová kell visszasüllyednie – hátrálnia, egyszerűsödnie, tisztulnia az embernek, hogy egy ügyü legyen, a szónak abban az értelmében, hogy képes egyetlen üggyel törődni, csak eggyel babrálni-foglalatoskodni, s úgy, hogy semmi ne téríthesse el, akaszthassa meg? Hogy azt az egyet minden oldalról, kívülről-belülről körbejárhassa – jelölhesse, ott hagyva rajta a keze nyomát, sőt, le sem véve róla a kezét mindaddig, amíg a találkozásból, az egyesülésből valami egyszeri, valami megmásíthatatlan nem lesz? Valami jel az élet, a mindenség lényegéről, jel arról, amiről szinte semmit sem tudunk.

Generációmnak nem osztották ki a szerepeket, mondta rólunk valaki a hatvanas években. Rólunk, akik 1945-ben öt-tízévesek voltunk, akik kisgyerekként éltük meg a háborút és a koalíciós időket. A nálunk öt-tíz évvel idősebbek lettek a népi kollégisták, őket röptették a „fényes szelek”, s mire mi oda nőttünk, a szél elállt, a világ megdermedt, a tragédiát javában játszották már. Tologattuk a kulisszákat, ittunk, szeretkeztünk, s ötvenhatban is tüntettünk, meghaltunk, disszidáltunk csak, a porondon később is ugyanazok maradtak. Bizonyára a kelleténél kevesebb kalória és több ijedtség került belénk kisgyerek korunkban… Aki ezt mondta, maga is „szereplő”, vigasztalni akart. Megnyugtatni, hogy nem ő és a társai, hanem nagyobb erők a rendezők. Fogjuk be a szánkat, dögöljünk meg. A kivételekről nem esett szó. Arról sem, hogy a tehetségtelenségre, a kisebb tehetségre, a gyávaságra-óvatosságra, a maflaságra lehet ugyan más szavakat keresni, de minek…

Valami biztos kellene. Valami végleges. Babits Mihály! Igen! Nézem Borsos Miklós Babits-szobrát. Ilyen lehetett? Miért húzza be a nyakát? Miért akar eltűnni-elmenekülni a kőoszlop tetejéről? Hova futna-futhatna, amikor annál a meghitt, itt kis térré szélesedő utcánál biztosabb helyre, otthonosabb szigetre úgysem találna? Miért látom bele, hogy, –anélkül hogy lelépne-leszállna a kő magasából, folyton hátrál, arra törekszik, hogy észrevétlen maradjon, észrevétlenné váljék, elbújjon, ha csupán a bokor mögé is? – Mintha megnyugodna a világ, amikor az ágaktól nem látszik, csak áttetszik rajtuk, csak a körvonala vibrál.

A hatalom vágya millió szállal szőtte, szövi át az egész szerkezetet. Hiába ütöd le a fejét, a hetediket is, a test tovább mozog. Miszlikbe apríthatod, a miszlik rángatódzik. Élőlény, amely magába épített minden élőt, s mindaddig önmaga, amíg jól át nem sütöd, föl nem zabálod, meg nem emészted. Aztán az egyik része elég, a másik kiürül, a harmadik, a harmadik meg, ugye, benned marad, beléd épül, tovább él, lappang, működik. Mint némely betegségek vírusai, bacilusai, amelyek szinte mindig, mindenkiben benne vannak, s amikor a szervezet legyengül, amikor az ellenálló képesség csökken, az adott pillanatban támadnak. Könyörtelenül.

Amikor elbizonytalanodtak, mert már annyi volt a hazugság, hogy nem lehetett egy még nagyobbal az összes addigit betakarni, a kis hazugságok meg kibújtak az elővigyázatosan és hatóságilag lezárt dobozokból is, s ott csúsztak-másztak-vonaglottak a lábak alatt, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az úgynevezett mindennapi embernek legalább két arca van, s mindig is az volt, s két nyelve, két magatartásformája: az egyik kifelé, az elvárásoknak, a másik befelé, a családnak, a barátoknak, önmagának, s hogy ez a befelé, ez olyan makacsul őrzi a múltat, mindent, amiből lett, hogy azt „végképp eltörölni”nincsen erő – amikor már ők maguk is, s egymás között ki merték mondani, hogy megkettőződtek, hogy a király meztelen, kitalálták, hogy összezavarodtak az értékek, hogy a dolgokat önmagukkal és önmagukhoz kell mérni, s hogy igazság nincs is, csak puska van, s hogy félni attól kell, ami egy vagy egynek látszik.

Érzem, hogy elég, hogy torkig vagyok, hogy a félelem kiszorult belőlem. Csak meg kell várnom még, amíg az indulat lecsillapodik, ihletté szelídül. A vers nem kicsordulás, nem túlfolyás, hanem világosság, tiszta fej, együtt-lét, egyszerre-látás. Élesek a körvonalak, „nézegeted”, „kézbe veszed”, oda próbálgatod-illesztgeted a fogalmakat-képeket, mintha tárgyak volnának, mintha végtelenül sok lenne belőlük. Amíg be nem csukódik valami ajtó, rá nem fekszik valami köd. S mintha hirtelen több lenne a hely, mintha egyszerre minden a helyén lenne, csak pontosan meg kellene nevezned.

Az események, az információk úgy klopfolnak laposra, mint a szakács a rántanivalót. Néhol csak a hártya marad. Átlátni rajta, átszakad. Valami titokzatos erő szorít le, tart ott a képernyő előtt, a rádió előtt, nyomja a kezedbe az újságot, hogy maradj a fenekeden, ne kiabálj, ne hadonássz. Kábulj el, fogadd el azt, ami történik, amivel körberaknak, amit beléd gyömöszölnek. Neki úgy jó, ha az agyadat takarékra állítod, lekapcsolod, s legfeljebb magadban hánykolódsz, s az ő ritmusa, kívánsága, tüdeje szerint veszed a levegőt. Nem egy párt, nem egy-egy erőszakos újságíró, hanem valami, őket is magával sodró, képességeiket, lehetőségeiket a saját szolgálatába állító erő működik, s ha nem ugrasz félre, nem maradsz ki szándékosan, ha elfeledkezel róla, hogy saját érzékszerveid vannak, agyad van, akkor elvesztél. Rettenetes elszántságra, erős akaratra, kitartásra lesz szükséged, ha a saját szemeddel akarod látni, agyaddal fölfogni, alakítani, csinálni akarod a világot, mert minden az egyen-gondolat, az egyen-ruha, az egyen-érték, a skatulya, a ketrec felé sodor. Ha nem puskával, akkor ragyogással, pénzzel, hazugsággal.

Vajon melyik a nagyobb megtartó erő? A hagyomány-e, a közös történet, szokásrend, jogrend, kultúra, amit a családod, a nyelved, a nemzeted, az emberi társadalom ad át, présel beléd, kér számon rajtad, vagy a ki tudja hol kapott egyéni kódod, a ki tudja mikor kezdődött saját múltad, amit a születésedkor a génjeidben hoztál, s amit a közös tapasztalat és érdek a maga képére és hasonlatosságára formált, de ami mégis újra meg újra fellázított az, erőszak ellen, többet akart, mást akart, előre menekített? Vagy az, amelyikről szinte semmit sem tudsz, de ami képessé tesz rá, hogy elkülönítsd a mindenséget és önmagadat, a többi embert és önmagadat, pillanatnyi önmagadat és elképzelt önmagadat, hogy célokat tűzz ki, választani tudj, s hogy elindulj a választott cél felé, és tevékenykedj, és ne add föl akkor sem, ha a harmadik lépésnél kiderül, hogy reménytelen, ha könnyebb lenne nyafogni, mint a következő lépést megtenni?

Írószövetségi választmányi ülés 1977-ben. Nagy László mellett ülök, a klubterem végében, a falnál. Beszámolók, hozzászólások órák óta már. N. L. egyszer csak elővesz a táskájából egy csomagot. Látni, hogy könyv van benne, rajta a neve, a címe, a feladó. Kibogozza a spárgát, összetekeri, a dohányzó asztalra teszi. Tollat fog, s a csomag íratlan hátsó oldalára rajzolni kezd. Oroszlánt rajzol, amely a farkát magasra tartja, és hátra fordítva a fejét, a feneke felé néz. Aztán egy hosszú létrát, amelyen lógó nyelvű emberek sokagása, egymást lökdösve-taposva nyomakszik fölfelé az oroszlán fenekéhez. Egyik-másik föl is ért már, feszíti neki a nyelvét, szinte hallani, ahogy nyalja. N. L. ránk-ránk pislant, ránk, akik kétoldalt mellette ülünk, és elmosolyodik. Amikor befejezi, kibontja a könyvet, a csomagolópapírt a háta mögé dugja. Ott hagyja a fotelben akkor is, amikor eljövünk. Néhány hét múlva aztán viszontlátom a rajzot az Élet és Irodalomban, ahol a grafikáit közölni szokta. Talán valami szöveg is van alatta. Persze, nem az, hogy „Nagy László hozzászólása a választmányi ülésen”, még csak az sem, hogy „Túlélési gyakorlat”. Bárki tudhatja mégis, hogy miről van szó. Hiheti azt is, hogy nem ő, hanem ez meg az a mocsok mászik fölfelé a létrán. Nevethet, megkönnyebbülhet.