A vízcsepp mocorgása

Lépj hátrább! Egyet csak. Engedd, hogy magától megvalósuljon. El akar férni. Útban vagy. Talán meg sem fogalmazza így, csak a zavara látszik. A visszaverődő testhullámok jeleznek. Zajos a kép. Így is van műsor, de nem igazán élvezhető. Miért avatkozol bele? Miért képzeled, hogy szüksége van rád? Beleéled magadat, mintha neked kellene végigcsinálnod, pedig csak helyet adhatsz, csak ha kér, akkor segíthetsz. Akkor sem úgy, mintha a magadét csinálnád, hanem csak, ahogy kívánja, ahogy jó neki. Beleszól, rádszól, kritizálni fog. Ami mostanáig vízszintes volt, most billeg, néha már függőleges. Fönt, lent, látszatta minden, a gravitáció is ugyanaz. Csak belül csúszkál a golyó, csak a vízszintezőben bolondult meg a levegőhólyag. Állj meg, járkálj, mintha semmi sem történt volna. Mintha csak te tudnád, hogy mi történt. Látszódjék, hogy tudod. Lépj hátrább! Most még megteheted. Csak a távolság nő meg. A világ marad.

Önző és telhetetlen vagy. Mindent megtartanál, s ha valamit elveszítesz, dühös, szerencsétlen leszel. A zseniálisnak vélt ötlet, gondolatcsíra, irány, elillan egy váratlan rezzenéstől, egy hívatlan gondolattól. Várnod kell, amíg újra meríthetsz, amíg rendbe teszed a hálót, s jut is, marad is. Akad bele új zsákmány, s valószínű, ugyanoda jutsz, ahová előzőleg is jutottál volna. Amiatt bánkódsz, ami odalett? Vagy egyik, vagy a másik. Nem valami zárt edény, feneketlen bőrzsák vagy, hanem sokkal inkább meder, amelyiken átfolyik a világ, s hol ez, hol az akad meg benned, hol ezen, hol azon csillan meg a fény, s mire megérinted, megfognád, már el is tűnik, jön a következő. Persze ha már megláttad, ha megmutatta magát, szeretnéd megtartani. Hisz mi minden csobog át észrevétlenül rajtad, s mily kevés, amiről azt hiszed, hogy a tiéd volt, vagy a tiéd lehetett volna.

– Rám akarod kényszeríteni az akaratodat. – Csak a követ akarom ellökni az útból. Segítek. – A kő nem akadály. Nem is kő. – Döcögni fog. – Nem fog döcögni! – Döcög. – Valahogy így. Áthidalhatatlanul, végérvényesen. Butaság? Féltékenység? A tények nem ismerése? Félreismerése? Mindegyik meg van győződve, hogy jól csinálja. Nem akarja egyik sem a másik ellenére, de mintha nem is ugyanannál az asztalnál ülnének. Mintha egy zseniálisan dilettáns regényt olvasnának, ahol azért az efféle párbeszédek, mert a kiadó a terjedelmet fizeti meg, nem a minőséget. Csakhogy ez itten az élet, a valóság. Se írója, se olvasója, csak kínja-keserve. S megint Platón, s a nevetség, hogy mily talmi, mily másodlagos (harmadlagos? hányadlagos?) a valósághoz képest a művészet? Hogy élni kell, vagyis hát: éljük a történetet, ha tetszik, ha nem. S mi az, hogy: elképzelni, leírni, olvasgatni?

A kimondott szónak annyi oldala van, ahányan hallják. Ha többen hallják belőle ugyanazt, az már megegyezés vagy a megegyezés lehetősége. Igen: akkor ez ennyi, ilyen. A sok-sok oldalt egyben hallani, látni, érzékelni, fölfogni: valahol itt az Úristen. A világ, ami önmagát érzékeli. A művészetek erőlködése, hogy minden oldalt, hogy minél több oldalt láttassanak, a lehetetlen megkísértése, a vízcsepp mocorgása, hogy ő az óceán. De a vízcsepp nem emlékezik. Csak az emberi agy, az emberi szó erőlködik, hogy a mögöttest, a teljességet a maga sokoldalúságában leképezze, hogy az öt érzék jelzéseinek összességénél is többet adjon vissza. Holott a legfontosabb szavakat elfelejtettük. Abban a pillanatban, amikor megszólaltunk. S ki-ki, a legtöbb ember csak egyetlen oldalra emlékezik. Vagy arra sem. Csak elképzeli, hogy emlékezik.

Eső után minden növény megindul. A táplálék, a trágya belemosva a talajba, a nap melegebben süt, mert nem állja útját az eső által földre vert por, füst, szemét. Leggyorsabban a gaz nő. Egyszerre akarja behozni a hátrányt, legyőzni a haszonnövényt, elfoglalni a valamilyen jogon sajátjának érzett világot. Valószínű, tágabbak a nedvcsatornái, nagyobb benne a méreg, otthon érzi magát. Senki más nem érdekli, meg akar valósulni. Újra meg újra feltalálja a spanyolviaszt, ami nem kis dolog, mert le kell pecsételni a sok-sok igazolást, kitüntetést, rendeletet, végzést. Pillanatok alatt. Mert máris jön a kapa, a kapálógép, a sarló, a kasza. Húzódhat vissza a kert mellé, az árokpartra, a magba, a gyökérbe. Azzal, hogy azért az idő neki dolgozik.

Megállni, amikor mindenki megy. Kilógni a sorból, tudni, hogy hátulról neked mennek, Útban vagy, meglöknek, ellöknek, kitaszítanak maguk közül. Hagyni, hogy elmenjenek, nézni, hogy milyen messze járnak már, érezni, hogy lassacskán magadra maradsz. S nem sajogtatni a szívet, dobálni az égre a kavicsot, hogy miért is? miért is?, hanem észrevenni szépen, hogy ha odafigyelsz, így is látod az egészet, benne vagy, megtörténik. Mégy a többiekkel, kilógsz, kiállsz, megbélyegeznek. Más a véleményed, utálod, elfáradtál. Vagy egyik se. Csak megállt benned a világ. Nincs olyan kérdés, hogy miért mennek, amikor te állsz. Hogy veled ezt akarják tenni, azt akarják tenni. Minden szó, minden mondat végén pont van. Le is fekhetsz, hogy könnyebben szemügyre vehesd a mindenséget. Hogy jobban érezd a tested alatt, hogy az egész tested alatt érezd a földet.

A diktatúra felülről lefelé építkezik. A csúcsa, meg a csúcsa alatti részek készek legelőször, alattuk még semmi, bármikor eldőlhet, leeshet az egész. Mint amikor egy kardot a hegyével fölfelé odaállít valaki középre, s rátesz valamit, tányért, téglát, könyvet, emberi fejet. Aztán elkezdi körberakni ugyanazzal. A diktatúra nem úgy kezdődik, hogy az egyik szomszéd átszól a másiknak, vagy hogy elkezdenek harangozni, és mindenki a templomtérre megy diktátort választani. Rögtön akadnak, akik, látván, hogy mi van, a csúcs alá maguk is odatesznek egy-egy téglát, ezt-azt, azután még egyet, s röhögnek rajta, hogy megáll. Aztán mind többen lesznek. A többségnek, s messziről nézve hülyeségnek tűnik. „Már megint cirkuszolnak.” Aztán egyszer csak a tyúkszemekig ér, az ütőerekig ér, fognia kell, tartania kell mindenkinek. „Hogy el ne dőljön.” Ha tiltakozol, megölnek. Ha nem ölnek meg, benne vagy, benne leszel, amíg élsz, amíg magától össze nem dől.

A megalázáshoz legalább két ember kell. Az egyik, aki megaláz, a másik, akit megaláznak. A diktatúrában a megalázó mindig többedmagával van. Még ha csak egyedül ül is veled szemben a szobában, a háta mögött, a falon túl, a másik szobában ott ülnek, állnak, hallgatóznak a társai, ott az erő, ami féken tartja, megfélemlíti a megalázottat, s olyan helyzetet teremthet, hogy a pillanatért? az életért? emberi méltóságát is föláldozza. Azazhogy: hagyja hogy elvegyék. Hogy megéljék, hogy elvették. Holott, amit elvehetnek, az a burka csak, a bőre, a látszat, az üres zsák, a skalp, amit ki lehet tűzni a kerítésre, ijesztgetni vele a többit. De ami a zsákból, a bőrből kicsúszik, s nagyon mélyen, a megalázott talpa bőrében, annak is a legalján összegyűlik, megköt, az égetni, kísérteni kezd. Az az, ami miatt a megalázók újra meg újra összeszövetkeznek, s az éj leple alatt, a pokolban is bandákba verődnek, amit nem képesek legyőzni, s ami a legszebb mámorukat is megkeseríti, hatalmukat örökös félelemmel aknázza alá.

Acsarkodik, vicsorgó fogakkal kerülgeti ellenfelét, ugatja, kergeti, le akarja győzni. Én, aki nem tudom az igazságot vagy ha tudom is, akkor az nem azonos egyikével sem, én talán ahhoz állnék, amelyik szerintem közelebb áll az igazsághoz, vagy amelyik szimpatikusabb, amelyikben valami miatt jobban hiszek. De mindegyik dühös, indulatos, agresszív, részigazságokat nagyít föl, ferdít el, olyanokat, amelyekről én is meg tudom állapítani, hogy részigazságok, ferdítések, s hogy azért olyan fontosak csak, mert velük, az ő fölemlegetésükkel, fölhabosításukkal, pofába csapkodásukkal bizonyítható, jobban bizonyítható, hogy a másik buta, csaló, kapzsi, jellemtelen, hitvány ember, egy nulla, akit minél nagyobb erővel és minél előbb a sárba kell taposni, félre kell lökni, mert különben tönkremegy az ország, kipusztul a nép, vége a világnak. Tudják, hogy az emberek nagyobbik részét nem az igazság, hanem a hatalom érdekli, tehát rögtön a nagy hang, az indulat után fordul, örül, hogy valaki csörtet előtte. Hogy csinálja a cirkuszt.