Jaj, Kosztolányi zöld tintája!

Mi ez? Egy villanás, egy ötlet, egy mondat, két mondat, vége. Elszakad a szál, ellebben a függöny. Sodor a huzat, az ár, és mintha nem is törődnél vele. Hagyod, hogy elmúljon, elvesszen, lobogjon, betemessen. Valami kis lelkiismeretfurdalás, félelem, persze, van. Mi lesz ebből? A régi reflexek, a régi tudás működnek még, de erőtlenek, késedelmesek, belenyugvóak. Mintha elfogadták volna a megmásíthatatlan törvényeket, amelyek irányítják őket. Így kényszerít térdre? Kicsinyesként? Forog a kerék, de már nem a te tempód, irányod, lélegzeted szerint? Egy meg egy az kettő. Két alma meg három körte az öt gyümölcs. Induljunk a kályhától! Mint a beteg, aki újra tanul beszélni, járni. Pokolba a metaforákkal, az álruhás gondolatokkal, a sorok közötti sorokkal, a romantikával. Bele a pofájukba!

Türelem, türelem. Megszemlélni, körbejárni, megsimogatni, kézbe venni! Egyenként, alaposan. Most az egyszer nem kapkodni el, nem félni! Nem nagyképűsködni. Leltározni! Mi van, mi nincs. Miféle, mekkora, mire jó, kié? Nem vágnak-e halántékon, miközben? Tehát most sem önfeledten, hanem körben és hátrafelé is. Kicsit passzívan. Érzékszervi szinten. Hogy amíg ésszel, addig is valami őrség. A szó menekülés. A könnyebbik út. Igen. Lehetne hallgatni. Elhallgatni. Annyi mindent elfojtottál, belefojtottál, elfojtottak, belefojtottak, hogy nem csak a nadrág, hanem a tudatalatti is tele. Kigombolni, kitisztítani. Lemenni a titkoltig, a befedettig, a gyerekkorig. Betegek gyógyítanak betegeket. Jó, mi?

Ó, hogy gyűlölöd az írást. Lassú, nehézkes, nem ugyanaz. A gondolat messze jár, elbújik a másik mögé, elillan, mire leírod. Régebben mintha madzag lett volna a lábán, vissza lehetett húzni. Többször is. Most csak a helye vagy az árnyéka. Rosszul emlékezel? Akkor is elszállt, de millió volt belőle, azonnal a helyére villant a másik? Most mintha sem itt tartani, sem visszaparancsolni nem lehetne, nem tudnád. Csak magától száll vissza néha. Szeszélyesen, titokzatosan, ijesztően. A kéz lett lassúbb? Az ujjak? Az idegszálak kuszábbak, döcögősebbek? Valaki okoskodik közben? Ellenőriz? Felülbírál? Akadékoskodik? Az agy nem ura többé a testnek? A gondolatnak sem? Csak az elakadást jelző lámpa villog, s egyfolytában akar világítani? Fölvillan, kialszik? S még valami állandó fényesség is van körülötte, mert az egyik sugárnak a farka, a másiknak meg az orra összeér?

Könnyű a grafománoknak, akiknek a tolluk hegyén az agyuk. Az egyik betűből kibújik, kiugrik, kiloccsan a másik. A papíron élnek, halnak, szaporodnak. Nincs bennük aggály, gát, nincs szájuk, nyelvük, arcuk, csak a tinta van, a festék van, a grafit van. Folyik belőlük, mint a pókból a fonál. Csillogó, hosszú lehet lengeni rajta. Fölfutni, visszacsúszni, otthon lenni, boldognak lenni. Miközben ott feszül, kavarog a világmindenség, mindennek helye és neve van, csak ki kell mondani. Csak hagyni kell, hogy kicsússzon. Egyik sejt hozzáér a másikhoz, és kész.

Nyomasztó álomból szokott ébredni így. Rémülten, levegő után kapkodva. Valaki, valami hátulról megközelítette, ráült, ráfeküdt, fojtogatni, agyonnyomni próbálta. Az utolsó pillanatban, rettenetes erővel tudta csak lelökni magáról. S ettől, ettől az erőteljes mozdulattól ébredt föl. Rossz testhehyzet? Levegőhiány? Testi baj? Lelki nyomorúság? Mi történhetett? Csak a szorongás, aztán meg az egész testét átjáró meleg jóérzés marad, hogy íme, hogy nincs semmi baj, túl van rajta, él. Mintha az anyja hasában, amikor a világ rendben volt még, fekszik a jobb oldalán, mellig fölhúzott térdekkel, a keze a szája előtt, fújja rá a levegőt. Átlátszó, tiszta, akárhová nyúl, megmozdul minden. Úgy szedhetné szét, rakhatná össze, ahogy akarja. Hát akkor? Ha ezt a pillanatot megállíthatná, megnyújthatná. Ha emlékezni tudna rá, amikor… Ha…

Szemben. Széllel szemben, árral szemben, egymással szemben, önmagaddal szemben. Akkor is, ha úgy érzed, védekezel, vagy úgy, hogy elviseled, átengeded, tudomásul veszed csak. Ha nem így lenne, eldőlnél, megsemmisülnél, értelmetlenné válna a létezésed. „Az erők a természetben mindig párosával lépnek fel, egyenlő nagyságban és ellentétes irányban” – jut eszedbe Newton harmadik törvénye, ahogy az iskolában tanultad. Erről lenne szó? Csakhogy a tűz, a víz, a levegő meg a föld nem tanultak fizikát. Te viszont akarhatod is a szembenállást, s azt hiheted, hogy ura vagy a cselekedeteidnek, mi több, akkora az eszed, az erőd, hogy nem csupán a másik embert, hanem a természetet is képes vagy legyőzni. Röpköd benned a lélek, mint a madár a kalitkában, hánykolódik, mint az óceán a partok között. S ha a rácson keresztül, a partfalon át nem sikerül, akkor azt gyűröd, eszed, ölöd, aki éppen ott van. Ha senki sincs ott, akkor magadat.

Mekkora erőfeszítés, koncentráció, lemondás, mennyi konokság, hit, eszelősség kell ahhoz, hogy felülemelkedj a vegetáción, a testi lüktetésen, égésen, habzsoláson, azon a szinten, amelyiken az anyagok átfolynak, átpréselődnek, átalakulnak benned, s a világmindenség látható, érzékelhető, kiszolgáltatott részévé lesznek, s mekkora fölény, hogy kívülről is képes légy, hogy legalább, hogy legalább megpróbáld kívülről és felülről nézni, megvizsgálni, elfogadni magadat, mi több az egészet, ami úgy tűnik, nélküled is létezik, működik, változik, átalakul egyik formából a másikba, de amibe úgy érzed, mégis beleavatkozhatsz, sőt, hajlamos vagy azt hinni, hogy másképpen történik, ha beleavatkozol. Ki vagy te?

„Mint lánctalp alatt az ima” – ez egy verssor lehet, lehetne. Ilyen rímekkel: Litvánia, Szlovénia, technika, mánia. 1991. július 11-e van. Maradjunk a mániánál. A nagyhatalminál. Persze lehet, hogy ez nem is az, hogy pontosabban kellene fogalmazni. Volt ugye (van, bár a végét járja) a „kétpólusos világrendszer”! A két nagyhatalom felosztotta a világot. Aztán vicsorogtak egymásra, alkudoztak. A többi csak azért érdekelte őket, hogy megszerezhetők-e, kivel vannak. A picik se nem osztottak, se nem szoroztak. Pláne, ha benne voltak valamelyik nagyobbnak az udvarában, zsebében, gyomrában. Most meg, hogy „Európa beteg embere”, a nagy SZU gyengélkedik, s támadnak föl kisebb-nagyobb hatalmak, rendeződnek át az érdekviszonyok, lám a kicsik is megszólalnak, megszólalhatnak, fölállnak, behúznak egyet-egyet a vén dögnek, otthagynák, lennének mind a maguk urai, szabadok, függetlenek. Csakhogy elég egy tüsszentés, egy mancsmozdulat, s oda a remény. A másik nagynak, a tölbbi nagynak meg lám, lám! nem is hűlt még ki annyira a kása, s könnyebb biztatgatni, ígérgetni, beszélni róla, mint hozzáfogni az evéséhez, vagy fölrúgni a tálat.

Jaj, Kosztolányi zöld tintája! Meg a Takáts Gyuláé! Vajon Takáts Gyula azért írt-e zöld tintával, mert a Kosztolányi azzal? Mézöntő című kötetét, a könyvet, amivel életedben először 1958-ban bekopogtál hozzá, a kaposvári múzeum igazgatói szobájába, zöld tintával dedikálta. „Bertók Lacinak szeretettel, hogy bátran dolgozzon…” Későbbi zöldtintás levelei. Most is jókedved lesz, örülsz, ha rájuk nézel. Miért nem írsz zöld tintával? Miért nem írtál soha, vagy legalább 1958-tól azzal? Volt osztálytársad, aki 1956-ban az USA-ba emigrált („disszidált”), ő is zöld tintával írt onnan. Aztán az ávósok. Ők is zöld tintával körmölték a szövegeiket, lefoglalt verseidre a záradékot. Azzal is íratták alá, hogy elismered, hogy a verseket te követted el. Ez még 1955-ben. Ezért nem írtál sohasem zöld tintával? Hogy most is végigfut a hátadon a hideg? Vagy csak azért, mert Kosztolányi szerint is „legszebb a sárga”? Ami talán nincs is?