Mi ez? Egy villanás, egy ötlet, egy mondat, két mondat, vége. Elszakad a szál, ellebben a függöny. Sodor a huzat, az ár, és mintha nem is törődnél vele. Hagyod, hogy elmúljon, elvesszen, lobogjon, betemessen. Valami kis lelkiismeretfurdalás, félelem, persze, van. Mi lesz ebből? A régi reflexek, a régi tudás működnek még, de erőtlenek, késedelmesek, belenyugvóak. Mintha elfogadták volna a megmásíthatatlan törvényeket, amelyek irányítják őket. Így kényszerít térdre? Kicsinyesként? Forog a kerék, de már nem a te tempód, irányod, lélegzeted szerint? Egy meg egy az kettő. Két alma meg három körte az öt gyümölcs. Induljunk a kályhától! Mint a beteg, aki újra tanul beszélni, járni. Pokolba a metaforákkal, az álruhás gondolatokkal, a sorok közötti sorokkal, a romantikával. Bele a pofájukba!

Türelem, türelem. Megszemlélni, körbejárni, megsimogatni, kézbe venni! Egyenként, alaposan. Most az egyszer nem kapkodni el, nem félni! Nem nagyképűsködni. Leltározni! Mi van, mi nincs. Miféle, mekkora, mire jó, kié? Nem vágnak-e halántékon, miközben? Tehát most sem önfeledten, hanem körben és hátrafelé is. Kicsit passzívan. Érzékszervi szinten. Hogy amíg ésszel, addig is valami őrség. A szó menekülés. A könnyebbik út. Igen. Lehetne hallgatni. Elhallgatni. Annyi mindent elfojtottál, belefojtottál, elfojtottak, belefojtottak, hogy nem csak a nadrág, hanem a tudatalatti is tele. Kigombolni, kitisztítani. Lemenni a titkoltig, a befedettig, a gyerekkorig. Betegek gyógyítanak betegeket. Jó, mi?

Ó, hogy gyűlölöd az írást. Lassú, nehézkes, nem ugyanaz. A gondolat messze jár, elbújik a másik mögé, elillan, mire leírod. Régebben mintha madzag lett volna a lábán, vissza lehetett húzni. Többször is. Most csak a helye vagy az árnyéka. Rosszul emlékezel? Akkor is elszállt, de millió volt belőle, azonnal a helyére villant a másik? Most mintha sem itt tartani, sem visszaparancsolni nem lehetne, nem tudnád. Csak magától száll vissza néha. Szeszélyesen, titokzatosan, ijesztően. A kéz lett lassúbb? Az ujjak? Az idegszálak kuszábbak, döcögősebbek? Valaki okoskodik közben? Ellenőriz? Felülbírál? Akadékoskodik? Az agy nem ura többé a testnek? A gondolatnak sem? Csak az elakadást jelző lámpa villog, s egyfolytában akar világítani? Fölvillan, kialszik? S még valami állandó fényesség is van körülötte, mert az egyik sugárnak a farka, a másiknak meg az orra összeér?

Könnyű a grafománoknak, akiknek a tolluk hegyén az agyuk. Az egyik betűből kibújik, kiugrik, kiloccsan a másik. A papíron élnek, halnak, szaporodnak. Nincs bennük aggály, gát, nincs szájuk, nyelvük, arcuk, csak a tinta van, a festék van, a grafit van. Folyik belőlük, mint a pókból a fonál. Csillogó, hosszú lehet lengeni rajta. Fölfutni, visszacsúszni, otthon lenni, boldognak lenni. Miközben ott feszül, kavarog a világmindenség, mindennek helye és neve van, csak ki kell mondani. Csak hagyni kell, hogy kicsússzon. Egyik sejt hozzáér a másikhoz, és kész.

Nyomasztó álomból szokott ébredni így. Rémülten, levegő után kapkodva. Valaki, valami hátulról megközelítette, ráült, ráfeküdt, fojtogatni, agyonnyomni próbálta. Az utolsó pillanatban, rettenetes erővel tudta csak lelökni magáról. S ettől, ettől az erőteljes mozdulattól ébredt föl. Rossz testhehyzet? Levegőhiány? Testi baj? Lelki nyomorúság? Mi történhetett? Csak a szorongás, aztán meg az egész testét átjáró meleg jóérzés marad, hogy íme, hogy nincs semmi baj, túl van rajta, él. Mintha az anyja hasában, amikor a világ rendben volt még, fekszik a jobb oldalán, mellig fölhúzott térdekkel, a keze a szája előtt, fújja rá a levegőt. Átlátszó, tiszta, akárhová nyúl, megmozdul minden. Úgy szedhetné szét, rakhatná össze, ahogy akarja. Hát akkor? Ha ezt a pillanatot megállíthatná, megnyújthatná. Ha emlékezni tudna rá, amikor… Ha…

Szemben. Széllel szemben, árral szemben, egymással szemben, önmagaddal szemben. Akkor is, ha úgy érzed, védekezel, vagy úgy, hogy elviseled, átengeded, tudomásul veszed csak. Ha nem így lenne, eldőlnél, megsemmisülnél, értelmetlenné válna a létezésed. „Az erők a természetben mindig párosával lépnek fel, egyenlő nagyságban és ellentétes irányban” – jut eszedbe Newton harmadik törvénye, ahogy az iskolában tanultad. Erről lenne szó? Csakhogy a tűz, a víz, a levegő meg a föld nem tanultak fizikát. Te viszont akarhatod is a szembenállást, s azt hiheted, hogy ura vagy a cselekedeteidnek, mi több, akkora az eszed, az erőd, hogy nem csupán a másik embert, hanem a természetet is képes vagy legyőzni. Röpköd benned a lélek, mint a madár a kalitkában, hánykolódik, mint az óceán a partok között. S ha a rácson keresztül, a partfalon át nem sikerül, akkor azt gyűröd, eszed, ölöd, aki éppen ott van. Ha senki sincs ott, akkor magadat.

Mekkora erőfeszítés, koncentráció, lemondás, mennyi konokság, hit, eszelősség kell ahhoz, hogy felülemelkedj a vegetáción, a testi lüktetésen, égésen, habzsoláson, azon a szinten, amelyiken az anyagok átfolynak, átpréselődnek, átalakulnak benned, s a világmindenség látható, érzékelhető, kiszolgáltatott részévé lesznek, s mekkora fölény, hogy kívülről is képes légy, hogy legalább, hogy legalább megpróbáld kívülről és felülről nézni, megvizsgálni, elfogadni magadat, mi több az egészet, ami úgy tűnik, nélküled is létezik, működik, változik, átalakul egyik formából a másikba, de amibe úgy érzed, mégis beleavatkozhatsz, sőt, hajlamos vagy azt hinni, hogy másképpen történik, ha beleavatkozol. Ki vagy te?

„Mint lánctalp alatt az ima” – ez egy verssor lehet, lehetne. Ilyen rímekkel: Litvánia, Szlovénia, technika, mánia. 1991. július 11-e van. Maradjunk a mániánál. A nagyhatalminál. Persze lehet, hogy ez nem is az, hogy pontosabban kellene fogalmazni. Volt ugye (van, bár a végét járja) a „kétpólusos világrendszer”! A két nagyhatalom felosztotta a világot. Aztán vicsorogtak egymásra, alkudoztak. A többi csak azért érdekelte őket, hogy megszerezhetők-e, kivel vannak. A picik se nem osztottak, se nem szoroztak. Pláne, ha benne voltak valamelyik nagyobbnak az udvarában, zsebében, gyomrában. Most meg, hogy „Európa beteg embere”, a nagy SZU gyengélkedik, s támadnak föl kisebb-nagyobb hatalmak, rendeződnek át az érdekviszonyok, lám a kicsik is megszólalnak, megszólalhatnak, fölállnak, behúznak egyet-egyet a vén dögnek, otthagynák, lennének mind a maguk urai, szabadok, függetlenek. Csakhogy elég egy tüsszentés, egy mancsmozdulat, s oda a remény. A másik nagynak, a tölbbi nagynak meg lám, lám! nem is hűlt még ki annyira a kása, s könnyebb biztatgatni, ígérgetni, beszélni róla, mint hozzáfogni az evéséhez, vagy fölrúgni a tálat.

Jaj, Kosztolányi zöld tintája! Meg a Takáts Gyuláé! Vajon Takáts Gyula azért írt-e zöld tintával, mert a Kosztolányi azzal? Mézöntő című kötetét, a könyvet, amivel életedben először 1958-ban bekopogtál hozzá, a kaposvári múzeum igazgatói szobájába, zöld tintával dedikálta. „Bertók Lacinak szeretettel, hogy bátran dolgozzon…” Későbbi zöldtintás levelei. Most is jókedved lesz, örülsz, ha rájuk nézel. Miért nem írsz zöld tintával? Miért nem írtál soha, vagy legalább 1958-tól azzal? Volt osztálytársad, aki 1956-ban az USA-ba emigrált („disszidált”), ő is zöld tintával írt onnan. Aztán az ávósok. Ők is zöld tintával körmölték a szövegeiket, lefoglalt verseidre a záradékot. Azzal is íratták alá, hogy elismered, hogy a verseket te követted el. Ez még 1955-ben. Ezért nem írtál sohasem zöld tintával? Hogy most is végigfut a hátadon a hideg? Vagy csak azért, mert Kosztolányi szerint is „legszebb a sárga”? Ami talán nincs is?

Lépj hátrább! Egyet csak. Engedd, hogy magától megvalósuljon. El akar férni. Útban vagy. Talán meg sem fogalmazza így, csak a zavara látszik. A visszaverődő testhullámok jeleznek. Zajos a kép. Így is van műsor, de nem igazán élvezhető. Miért avatkozol bele? Miért képzeled, hogy szüksége van rád? Beleéled magadat, mintha neked kellene végigcsinálnod, pedig csak helyet adhatsz, csak ha kér, akkor segíthetsz. Akkor sem úgy, mintha a magadét csinálnád, hanem csak, ahogy kívánja, ahogy jó neki. Beleszól, rádszól, kritizálni fog. Ami mostanáig vízszintes volt, most billeg, néha már függőleges. Fönt, lent, látszatta minden, a gravitáció is ugyanaz. Csak belül csúszkál a golyó, csak a vízszintezőben bolondult meg a levegőhólyag. Állj meg, járkálj, mintha semmi sem történt volna. Mintha csak te tudnád, hogy mi történt. Látszódjék, hogy tudod. Lépj hátrább! Most még megteheted. Csak a távolság nő meg. A világ marad.

Önző és telhetetlen vagy. Mindent megtartanál, s ha valamit elveszítesz, dühös, szerencsétlen leszel. A zseniálisnak vélt ötlet, gondolatcsíra, irány, elillan egy váratlan rezzenéstől, egy hívatlan gondolattól. Várnod kell, amíg újra meríthetsz, amíg rendbe teszed a hálót, s jut is, marad is. Akad bele új zsákmány, s valószínű, ugyanoda jutsz, ahová előzőleg is jutottál volna. Amiatt bánkódsz, ami odalett? Vagy egyik, vagy a másik. Nem valami zárt edény, feneketlen bőrzsák vagy, hanem sokkal inkább meder, amelyiken átfolyik a világ, s hol ez, hol az akad meg benned, hol ezen, hol azon csillan meg a fény, s mire megérinted, megfognád, már el is tűnik, jön a következő. Persze ha már megláttad, ha megmutatta magát, szeretnéd megtartani. Hisz mi minden csobog át észrevétlenül rajtad, s mily kevés, amiről azt hiszed, hogy a tiéd volt, vagy a tiéd lehetett volna.

– Rám akarod kényszeríteni az akaratodat. – Csak a követ akarom ellökni az útból. Segítek. – A kő nem akadály. Nem is kő. – Döcögni fog. – Nem fog döcögni! – Döcög. – Valahogy így. Áthidalhatatlanul, végérvényesen. Butaság? Féltékenység? A tények nem ismerése? Félreismerése? Mindegyik meg van győződve, hogy jól csinálja. Nem akarja egyik sem a másik ellenére, de mintha nem is ugyanannál az asztalnál ülnének. Mintha egy zseniálisan dilettáns regényt olvasnának, ahol azért az efféle párbeszédek, mert a kiadó a terjedelmet fizeti meg, nem a minőséget. Csakhogy ez itten az élet, a valóság. Se írója, se olvasója, csak kínja-keserve. S megint Platón, s a nevetség, hogy mily talmi, mily másodlagos (harmadlagos? hányadlagos?) a valósághoz képest a művészet? Hogy élni kell, vagyis hát: éljük a történetet, ha tetszik, ha nem. S mi az, hogy: elképzelni, leírni, olvasgatni?

A kimondott szónak annyi oldala van, ahányan hallják. Ha többen hallják belőle ugyanazt, az már megegyezés vagy a megegyezés lehetősége. Igen: akkor ez ennyi, ilyen. A sok-sok oldalt egyben hallani, látni, érzékelni, fölfogni: valahol itt az Úristen. A világ, ami önmagát érzékeli. A művészetek erőlködése, hogy minden oldalt, hogy minél több oldalt láttassanak, a lehetetlen megkísértése, a vízcsepp mocorgása, hogy ő az óceán. De a vízcsepp nem emlékezik. Csak az emberi agy, az emberi szó erőlködik, hogy a mögöttest, a teljességet a maga sokoldalúságában leképezze, hogy az öt érzék jelzéseinek összességénél is többet adjon vissza. Holott a legfontosabb szavakat elfelejtettük. Abban a pillanatban, amikor megszólaltunk. S ki-ki, a legtöbb ember csak egyetlen oldalra emlékezik. Vagy arra sem. Csak elképzeli, hogy emlékezik.

Eső után minden növény megindul. A táplálék, a trágya belemosva a talajba, a nap melegebben süt, mert nem állja útját az eső által földre vert por, füst, szemét. Leggyorsabban a gaz nő. Egyszerre akarja behozni a hátrányt, legyőzni a haszonnövényt, elfoglalni a valamilyen jogon sajátjának érzett világot. Valószínű, tágabbak a nedvcsatornái, nagyobb benne a méreg, otthon érzi magát. Senki más nem érdekli, meg akar valósulni. Újra meg újra feltalálja a spanyolviaszt, ami nem kis dolog, mert le kell pecsételni a sok-sok igazolást, kitüntetést, rendeletet, végzést. Pillanatok alatt. Mert máris jön a kapa, a kapálógép, a sarló, a kasza. Húzódhat vissza a kert mellé, az árokpartra, a magba, a gyökérbe. Azzal, hogy azért az idő neki dolgozik.

Megállni, amikor mindenki megy. Kilógni a sorból, tudni, hogy hátulról neked mennek, Útban vagy, meglöknek, ellöknek, kitaszítanak maguk közül. Hagyni, hogy elmenjenek, nézni, hogy milyen messze járnak már, érezni, hogy lassacskán magadra maradsz. S nem sajogtatni a szívet, dobálni az égre a kavicsot, hogy miért is? miért is?, hanem észrevenni szépen, hogy ha odafigyelsz, így is látod az egészet, benne vagy, megtörténik. Mégy a többiekkel, kilógsz, kiállsz, megbélyegeznek. Más a véleményed, utálod, elfáradtál. Vagy egyik se. Csak megállt benned a világ. Nincs olyan kérdés, hogy miért mennek, amikor te állsz. Hogy veled ezt akarják tenni, azt akarják tenni. Minden szó, minden mondat végén pont van. Le is fekhetsz, hogy könnyebben szemügyre vehesd a mindenséget. Hogy jobban érezd a tested alatt, hogy az egész tested alatt érezd a földet.

A diktatúra felülről lefelé építkezik. A csúcsa, meg a csúcsa alatti részek készek legelőször, alattuk még semmi, bármikor eldőlhet, leeshet az egész. Mint amikor egy kardot a hegyével fölfelé odaállít valaki középre, s rátesz valamit, tányért, téglát, könyvet, emberi fejet. Aztán elkezdi körberakni ugyanazzal. A diktatúra nem úgy kezdődik, hogy az egyik szomszéd átszól a másiknak, vagy hogy elkezdenek harangozni, és mindenki a templomtérre megy diktátort választani. Rögtön akadnak, akik, látván, hogy mi van, a csúcs alá maguk is odatesznek egy-egy téglát, ezt-azt, azután még egyet, s röhögnek rajta, hogy megáll. Aztán mind többen lesznek. A többségnek, s messziről nézve hülyeségnek tűnik. „Már megint cirkuszolnak.” Aztán egyszer csak a tyúkszemekig ér, az ütőerekig ér, fognia kell, tartania kell mindenkinek. „Hogy el ne dőljön.” Ha tiltakozol, megölnek. Ha nem ölnek meg, benne vagy, benne leszel, amíg élsz, amíg magától össze nem dől.

A megalázáshoz legalább két ember kell. Az egyik, aki megaláz, a másik, akit megaláznak. A diktatúrában a megalázó mindig többedmagával van. Még ha csak egyedül ül is veled szemben a szobában, a háta mögött, a falon túl, a másik szobában ott ülnek, állnak, hallgatóznak a társai, ott az erő, ami féken tartja, megfélemlíti a megalázottat, s olyan helyzetet teremthet, hogy a pillanatért? az életért? emberi méltóságát is föláldozza. Azazhogy: hagyja hogy elvegyék. Hogy megéljék, hogy elvették. Holott, amit elvehetnek, az a burka csak, a bőre, a látszat, az üres zsák, a skalp, amit ki lehet tűzni a kerítésre, ijesztgetni vele a többit. De ami a zsákból, a bőrből kicsúszik, s nagyon mélyen, a megalázott talpa bőrében, annak is a legalján összegyűlik, megköt, az égetni, kísérteni kezd. Az az, ami miatt a megalázók újra meg újra összeszövetkeznek, s az éj leple alatt, a pokolban is bandákba verődnek, amit nem képesek legyőzni, s ami a legszebb mámorukat is megkeseríti, hatalmukat örökös félelemmel aknázza alá.

Acsarkodik, vicsorgó fogakkal kerülgeti ellenfelét, ugatja, kergeti, le akarja győzni. Én, aki nem tudom az igazságot vagy ha tudom is, akkor az nem azonos egyikével sem, én talán ahhoz állnék, amelyik szerintem közelebb áll az igazsághoz, vagy amelyik szimpatikusabb, amelyikben valami miatt jobban hiszek. De mindegyik dühös, indulatos, agresszív, részigazságokat nagyít föl, ferdít el, olyanokat, amelyekről én is meg tudom állapítani, hogy részigazságok, ferdítések, s hogy azért olyan fontosak csak, mert velük, az ő fölemlegetésükkel, fölhabosításukkal, pofába csapkodásukkal bizonyítható, jobban bizonyítható, hogy a másik buta, csaló, kapzsi, jellemtelen, hitvány ember, egy nulla, akit minél nagyobb erővel és minél előbb a sárba kell taposni, félre kell lökni, mert különben tönkremegy az ország, kipusztul a nép, vége a világnak. Tudják, hogy az emberek nagyobbik részét nem az igazság, hanem a hatalom érdekli, tehát rögtön a nagy hang, az indulat után fordul, örül, hogy valaki csörtet előtte. Hogy csinálja a cirkuszt.

Hová kell visszasüllyednie – hátrálnia, egyszerűsödnie, tisztulnia az embernek, hogy egy ügyü legyen, a szónak abban az értelmében, hogy képes egyetlen üggyel törődni, csak eggyel babrálni-foglalatoskodni, s úgy, hogy semmi ne téríthesse el, akaszthassa meg? Hogy azt az egyet minden oldalról, kívülről-belülről körbejárhassa – jelölhesse, ott hagyva rajta a keze nyomát, sőt, le sem véve róla a kezét mindaddig, amíg a találkozásból, az egyesülésből valami egyszeri, valami megmásíthatatlan nem lesz? Valami jel az élet, a mindenség lényegéről, jel arról, amiről szinte semmit sem tudunk.

Generációmnak nem osztották ki a szerepeket, mondta rólunk valaki a hatvanas években. Rólunk, akik 1945-ben öt-tízévesek voltunk, akik kisgyerekként éltük meg a háborút és a koalíciós időket. A nálunk öt-tíz évvel idősebbek lettek a népi kollégisták, őket röptették a „fényes szelek”, s mire mi oda nőttünk, a szél elállt, a világ megdermedt, a tragédiát javában játszották már. Tologattuk a kulisszákat, ittunk, szeretkeztünk, s ötvenhatban is tüntettünk, meghaltunk, disszidáltunk csak, a porondon később is ugyanazok maradtak. Bizonyára a kelleténél kevesebb kalória és több ijedtség került belénk kisgyerek korunkban… Aki ezt mondta, maga is „szereplő”, vigasztalni akart. Megnyugtatni, hogy nem ő és a társai, hanem nagyobb erők a rendezők. Fogjuk be a szánkat, dögöljünk meg. A kivételekről nem esett szó. Arról sem, hogy a tehetségtelenségre, a kisebb tehetségre, a gyávaságra-óvatosságra, a maflaságra lehet ugyan más szavakat keresni, de minek…

Valami biztos kellene. Valami végleges. Babits Mihály! Igen! Nézem Borsos Miklós Babits-szobrát. Ilyen lehetett? Miért húzza be a nyakát? Miért akar eltűnni-elmenekülni a kőoszlop tetejéről? Hova futna-futhatna, amikor annál a meghitt, itt kis térré szélesedő utcánál biztosabb helyre, otthonosabb szigetre úgysem találna? Miért látom bele, hogy, –anélkül hogy lelépne-leszállna a kő magasából, folyton hátrál, arra törekszik, hogy észrevétlen maradjon, észrevétlenné váljék, elbújjon, ha csupán a bokor mögé is? – Mintha megnyugodna a világ, amikor az ágaktól nem látszik, csak áttetszik rajtuk, csak a körvonala vibrál.

A hatalom vágya millió szállal szőtte, szövi át az egész szerkezetet. Hiába ütöd le a fejét, a hetediket is, a test tovább mozog. Miszlikbe apríthatod, a miszlik rángatódzik. Élőlény, amely magába épített minden élőt, s mindaddig önmaga, amíg jól át nem sütöd, föl nem zabálod, meg nem emészted. Aztán az egyik része elég, a másik kiürül, a harmadik, a harmadik meg, ugye, benned marad, beléd épül, tovább él, lappang, működik. Mint némely betegségek vírusai, bacilusai, amelyek szinte mindig, mindenkiben benne vannak, s amikor a szervezet legyengül, amikor az ellenálló képesség csökken, az adott pillanatban támadnak. Könyörtelenül.

Amikor elbizonytalanodtak, mert már annyi volt a hazugság, hogy nem lehetett egy még nagyobbal az összes addigit betakarni, a kis hazugságok meg kibújtak az elővigyázatosan és hatóságilag lezárt dobozokból is, s ott csúsztak-másztak-vonaglottak a lábak alatt, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az úgynevezett mindennapi embernek legalább két arca van, s mindig is az volt, s két nyelve, két magatartásformája: az egyik kifelé, az elvárásoknak, a másik befelé, a családnak, a barátoknak, önmagának, s hogy ez a befelé, ez olyan makacsul őrzi a múltat, mindent, amiből lett, hogy azt „végképp eltörölni”nincsen erő – amikor már ők maguk is, s egymás között ki merték mondani, hogy megkettőződtek, hogy a király meztelen, kitalálták, hogy összezavarodtak az értékek, hogy a dolgokat önmagukkal és önmagukhoz kell mérni, s hogy igazság nincs is, csak puska van, s hogy félni attól kell, ami egy vagy egynek látszik.

Érzem, hogy elég, hogy torkig vagyok, hogy a félelem kiszorult belőlem. Csak meg kell várnom még, amíg az indulat lecsillapodik, ihletté szelídül. A vers nem kicsordulás, nem túlfolyás, hanem világosság, tiszta fej, együtt-lét, egyszerre-látás. Élesek a körvonalak, „nézegeted”, „kézbe veszed”, oda próbálgatod-illesztgeted a fogalmakat-képeket, mintha tárgyak volnának, mintha végtelenül sok lenne belőlük. Amíg be nem csukódik valami ajtó, rá nem fekszik valami köd. S mintha hirtelen több lenne a hely, mintha egyszerre minden a helyén lenne, csak pontosan meg kellene nevezned.

Az események, az információk úgy klopfolnak laposra, mint a szakács a rántanivalót. Néhol csak a hártya marad. Átlátni rajta, átszakad. Valami titokzatos erő szorít le, tart ott a képernyő előtt, a rádió előtt, nyomja a kezedbe az újságot, hogy maradj a fenekeden, ne kiabálj, ne hadonássz. Kábulj el, fogadd el azt, ami történik, amivel körberaknak, amit beléd gyömöszölnek. Neki úgy jó, ha az agyadat takarékra állítod, lekapcsolod, s legfeljebb magadban hánykolódsz, s az ő ritmusa, kívánsága, tüdeje szerint veszed a levegőt. Nem egy párt, nem egy-egy erőszakos újságíró, hanem valami, őket is magával sodró, képességeiket, lehetőségeiket a saját szolgálatába állító erő működik, s ha nem ugrasz félre, nem maradsz ki szándékosan, ha elfeledkezel róla, hogy saját érzékszerveid vannak, agyad van, akkor elvesztél. Rettenetes elszántságra, erős akaratra, kitartásra lesz szükséged, ha a saját szemeddel akarod látni, agyaddal fölfogni, alakítani, csinálni akarod a világot, mert minden az egyen-gondolat, az egyen-ruha, az egyen-érték, a skatulya, a ketrec felé sodor. Ha nem puskával, akkor ragyogással, pénzzel, hazugsággal.

Vajon melyik a nagyobb megtartó erő? A hagyomány-e, a közös történet, szokásrend, jogrend, kultúra, amit a családod, a nyelved, a nemzeted, az emberi társadalom ad át, présel beléd, kér számon rajtad, vagy a ki tudja hol kapott egyéni kódod, a ki tudja mikor kezdődött saját múltad, amit a születésedkor a génjeidben hoztál, s amit a közös tapasztalat és érdek a maga képére és hasonlatosságára formált, de ami mégis újra meg újra fellázított az, erőszak ellen, többet akart, mást akart, előre menekített? Vagy az, amelyikről szinte semmit sem tudsz, de ami képessé tesz rá, hogy elkülönítsd a mindenséget és önmagadat, a többi embert és önmagadat, pillanatnyi önmagadat és elképzelt önmagadat, hogy célokat tűzz ki, választani tudj, s hogy elindulj a választott cél felé, és tevékenykedj, és ne add föl akkor sem, ha a harmadik lépésnél kiderül, hogy reménytelen, ha könnyebb lenne nyafogni, mint a következő lépést megtenni?

Írószövetségi választmányi ülés 1977-ben. Nagy László mellett ülök, a klubterem végében, a falnál. Beszámolók, hozzászólások órák óta már. N. L. egyszer csak elővesz a táskájából egy csomagot. Látni, hogy könyv van benne, rajta a neve, a címe, a feladó. Kibogozza a spárgát, összetekeri, a dohányzó asztalra teszi. Tollat fog, s a csomag íratlan hátsó oldalára rajzolni kezd. Oroszlánt rajzol, amely a farkát magasra tartja, és hátra fordítva a fejét, a feneke felé néz. Aztán egy hosszú létrát, amelyen lógó nyelvű emberek sokagása, egymást lökdösve-taposva nyomakszik fölfelé az oroszlán fenekéhez. Egyik-másik föl is ért már, feszíti neki a nyelvét, szinte hallani, ahogy nyalja. N. L. ránk-ránk pislant, ránk, akik kétoldalt mellette ülünk, és elmosolyodik. Amikor befejezi, kibontja a könyvet, a csomagolópapírt a háta mögé dugja. Ott hagyja a fotelben akkor is, amikor eljövünk. Néhány hét múlva aztán viszontlátom a rajzot az Élet és Irodalomban, ahol a grafikáit közölni szokta. Talán valami szöveg is van alatta. Persze, nem az, hogy „Nagy László hozzászólása a választmányi ülésen”, még csak az sem, hogy „Túlélési gyakorlat”. Bárki tudhatja mégis, hogy miről van szó. Hiheti azt is, hogy nem ő, hanem ez meg az a mocsok mászik fölfelé a létrán. Nevethet, megkönnyebbülhet.

A tehetség: bátorság. Kimondani, amit gondolok, kimondani akkor is, ha nem ugyanazt gondolom, amit a többiek. Megtenni, amit kigondoltam, ha akadályokba ütközik is, ha lesajnálnak, ha nem segítenek, ha még magam is kételkedem benne, akkor is. A bátorság nem ösztönös, csak annyi benne az ösztönösség, amennyi ésszel azonnal ellenőrizhető, ami készséggé vált tapasztalat inkább. Nem vakmerőség tehát, hanem vállalása az esetleges vereségnek is. De nem a vereségre készülés. A cél ismerete, a feléje vezető utak keresése, megválasztása, bejárása. Az erre való koncentrálás. Határozott félrelökése mindennek, ami akadályoz. Akkor is, ha kellemetlenségekkel jár. Vállalni, hogy nem értenek meg azonnal, hogy nem szeretnek mindnyájan, hogy összefognak ellened, hogy nem tudod pontosan, hogy milyen lesz, mekkora lesz, mennyit ér, de az életedet teszed föl rá, de teljesen az övé vagy.

Talán csak kicsit kellene pontosítani. Türelmesebbnek lenni. Ráérni. Megdagasztani a tésztát, hagyni, hogy megkeljen, elnyújtani laposra és nagyra, s mint az örmény asszonyok és pékek, lehajolni az öblös, tüzes kemence fölé, odacsapni az oldalára. S várni, hogy percek alatt megsüljön. Mi is? A lavas, az örmény kenyér? Tisztának és céltudatosnak maradni, nem engedni, hogy túlságosan megkeljen, kicsorduljon az edényből, hogy túl vékonyra vagy vastagra sikeredjék, hogy megégjen vagy ne süljön meg. Ahogy az árnyék odébb megy. Megállíthatatlanul. Ahogy a csillámok a vízen. Megfogni őket, megfogni akarni. Minél többet. Nem kétségbeesni, ha néhány vagy akár az összes egyszerre eltűnik. Várni a következőkre, nézni, ahogy folytonosan özönlenek, dőlnek az égből, és hasonlítanak egymásra. Mind. Annyira különböznek csak, amennyire hagyod, hogy a szemed különbözőknek lássa őket.

1991. június 30. Ma van a szabadság napja. Ma ünnepli az ország, hogy kimentek az oroszok. Június 19-én elment az utolsó katona (valamivel előbb, mint ígérték), de ezt a mai napot már tavaly kijelölték, de most már tényleg nincs itt egy se. Megszólalnak a harangok, többféle felhívás is volt, hogy szólaljanak meg, s hogy minél hosszabban, hangosabban szóljanak ma az egész országban. Szóljanak, igen! Ez nem nándorfehérvári győzelem, nem temetés, sokkal inkább az istentisztelet harangja. Hogy menjünk a templomba, önmagunkba, hálát adni, emlékezni, reménnyel és erővel megtöltekezni. Hiszen nem mi győztük le őket, nem mi zavartuk haza őket, bele a jó édesanyjukba, hanem „maguktól mentek”, mert a végüket járják, mert a világ velük szemben álló része megerősödött, nagyon erős lett, megijesztette, megrogyasztotta őket, mert hazugságra, propagandára, erőszakra épült a moszkovita birodalom, s úgy látszik, vannak pillanatok, amikor a gyenge is vehet levegőt, nevethet, nagyot ugorhat, táncolhat, amikor az igazság győz. Isten? Természet? Idő? Adjunk ma hálát az ismeretlen Úrnak. Örüljünk és gondolkozzunk.

A rádió, a tévé, az újság – ahogy el akar téríteni, ahogy megragad, lökne bele az eseményekbe. A történelembe? Nem akarsz lemaradni, kimaradni, hitványabb lenni a többinél. Szeretnél tudni mindent. Benne, de legalábbis a közelében lenni. Kíváncsi vagy. Úgy érzed, s folyton mondják is, hogy a te ügyed, hogy rólad van szó. Milyen jól fogalmaz, hogy odamondja, mennyire helyetted is mondja, milyen igaza van! Ráállsz a sínre, fölülsz a kocsijába, hagyod, hogy vezessen, vigyen magával. Aztán egyszer csak hoppá. Rádöbbensz, hogy te nem oda akarsz, hogy neked magadnak is van, hogy benne vagy a csőben. Lekapcsolod, eldobod, kimégy. Aztán másnap, másutt újra megkörnyékez. Hívatlanul, erőszakosan, agyonverhetetlenül. Mindaddig, amíg hátat nem fordítasz neki.

Vannak ezek a nagyokosok. A nagy politikus, a nagy közember (tudós, színművész, festő, író stb.), akit egyszer csak mindenről megkérdeznek, s aki mindenhez ért, hozzászól, akit naggyá ütöttek, s utána már nem is vehették vissza tőle a nagyságot, mert összeomlott volna az egész építmény. Összeomlana. Elnézik (elnézték?) neki, palástolták, segítették kijavítani a hibáit, a baklövéseit, s holtáig, a díszsírhelyig, a habos nekrológokig ellehettek (ellehetnek) így. S ha marad a rendszer, az utókor is biztosítva van, utcák, emléktáblák, szobrok, emlékszobák, emlékülések… Egy kaszt, egy rend, össze vannak (voltak?) fonódva, betörni közéjük csak behunyt szemmel, becsukott szájjal lehetett, de aki bent volt (van), annak már a pofázás is meg volt engedve, tudta, hogy miről jártathatja a száját, miről nem beszélhet, mikor szemtelenkedhet, mikor nem. Élvezheti a szabadságot, ami ebben a magasságban a legnagyobb, szaporíthatja (szaporíthatta?) a hazugságot, amire az egész szerkezet épült (épül?).

S van ez a harmadik vonal. (Második? Harmadik-második?) Azok, akik nem pusztulnak el, megmaradnak egyik rendszerből a másikba, egyik korszakból a másikba. Testileg, szellemileg. Azzal, hogy szerencsével?, ügyeskedéssel?, gyávaságból?, előrelátásból?, sorsközösségből? – sohase kerülnek az első vonalba, tehát nem esnek el, de folytonos kapcsolatban vannak az elsővonalbeliekkel, az elesőkkel, a vezérekkel. Tudnak szinte mindent. Amit nem mondanak el nekik, azt kitalálják. Ők a megmaradók. Az okosok. Elhajlanak, kitérnek, elfutnak, elbújnak, átmentenek, átörökítenek. Szürkék, de szívósak. Őriznek, táplálnak, népszerűsítenek egy szintet, egy magatartást, egy tapasztalattömeget, egy túlélési (erkölcsi?) mechanizmust, amiből kinőhet az új kor első vonala, ami nélkül az első vonal talán sokkal nehezebben találna magára, erősödhetne meg, határozhatná meg önmagát. De ha magára talál, ha önmaga akar lenni, s önmaga lesz, akkor ezt a (második, harmadik-második?) vonalat, ezt a gumifalat előbb-utóbb megtagadja, meg kell tagadnia.

Lehet-e azt állítani (valaki azt állítja), hogy a fehér ember, úgy ahogy van, teljes egészében, szőröstül-bőröstül en bloc gonosz, kapzsi, utálnivaló, mert kijátssza, továbbra is uralma alatt tartja, kiszipolyozza, magára hagyja a harmadik világot, a feketéket, barnákat, sárgákat? Igen, ha a habzsolásra, az erőszakra, a tömegkommunikációban non stop sugárzott, sugallt, dicsőített gazdagságra, reklámra, mesére nézek csak, a pazarlásra, öntömjénezésre, önteltségre, arra, ami a nyugati, a zsidó-keresztény kultrúra kerítése mögött fölcsapzott civilizációból napra-nap eljuthat bármely földrészre, vagy arra, hogy a két legnagyobb hatalom (de a többi is) hogyan csendőrködik szerte a világban, s az elkövetett borzalmakat, igazságtalanságokat miképpen keni be habbal, sárral, festékkel, s hazudja, ami neki jó, akkor igen. De az emberiség minden tagjában benne szunnyadó állatot mégse keverjük össze sem a politika, sem a vallás segítségével a fehér emberrel. Egy fekete törzsfőnök is lehet éppen olyan gonosz. Egy sárga halász is. S én, a fehér, én is lehetek éppen olyan kiszolgáltatott, esendő és tehetetlen, mint egy bennszülött.

„Szabad ötletek jegyzéke két ülésben” – írta ama füzet elejére József Attila, s elengedte a „tudatalattiját”. Azazhogy nem is engedte el igazán. Ha az egészet elolvasom, látom, hogy van logika a szövegben. S van rajta néhány lapáttal olyan anyag is, amit valószínű „a Gyömrői” kedvéért írt csak bele. Miatta. Itt van, ezt akarod. Erre épül az egész tudományod. Hogy az elfojtott tudatalatti, meg a kiherélt gyerekkor. Trágárságért, borzalomért nem kell a szomszédba mennem. Megéltem minden nyomort és szenvedést, amit egy gyerek megélhet, amiről neked fogalmad sem lehet. S bennem maradt minden, mintha gyémánttal karcolták volna belém. – Szabad asszociációk, de kilátszik, hogy hol, mennyire avatkozik bele az agy, a számító, a céltudatos agy. A költőé, aki még ezt a jegyzéket, még ezt is annak a kinek-minek írja, akinek-aminek minden sorát addig is. Akivel-amivel sokkal inkább együtt van, mint az érzéketlen pszichológusával, akinek a szemében ő csak egy beteg a sok közül. „Szükségét végző vadállat”, aki még akkor is fölényben, ha tehetetlen.

Mennyi alibi, mennyi minden, ami elterel, eltérít, eltanácsol a tennivalóktól, a saját fejedtől, az egyenestől. Talán a szervezet védekezik, talán azért fájdul meg a szem, azért menekül a kéz, hogy figyelmeztessen, abba kell hagyni, mást kell csinálni. Szunyókálni kell, zenét kell hallgatni, járkálni kell. Azért a kíváncsiság, vagy az, amit annak nevezel, s amire ráfogod, hogy miatta hallgatod a rádiót, nézed a tévét, olvasod az újságot. Azért vagy kíváncsi még mindig, s nem azért, mert nem akarsz lemaradni, tájékozatlan lenni, elzárkózni. Minden afelé visz, akaratodon kívül is, hogy mi van? Aztán rádöbbensz, hogy semmi, szinte semmi. A fontosnak, érdekesnek tetsző hírekről, eseményekről, izgalmakról kiderül, hogy nem fontosak, nem érdekesek, elszürkülnek, emlékké, múlttá válnak napok alatt. S bánod, hogy hagytad magadat sodortatni, hogy nem voltál elég bátor, odalett a drága idő, s hogy mást, igazabbat, érvényesebbet csinálhattál volna. Hogy helyette csináltál, csinálsz csak mindent, miközben megtörténik szinte önmagától.

Sok időt elfecséreltél. Lustaságból, gyávaságból, gyámoltalanságból, ostobaságból. Erősebb akarattal, céltudatosabban kellett volna élned. Nem folyton óvatoskodni, várakozni, lemondani. „Lemondani tudni a legnagyobb adomány” – ez mindig eszedbe jutott, ha valami nem sikerült. Aki ezt a bölcsességet kitalálta, az is menekült, vigasztalni akarta magát, mentséget, magyarázatot keresett. Erényt akart kovácsolni a kudarcból. Nem rossz. Úgy kellett volna, úgy kellene fordulni mindig, hogy a dolgok, mi több, a gondolatok, az érzések fényesebb oldala látszódjék, az a felük, ahová odasüt a nap. Merthogy valahová mindig odasüt, az biztos. Megvan a magyarázat arra is, amit elmulasztottál. Ha nem lenne meg, ha nem találtad volna meg mindig, akkor naponta megkorbácsolhattad volna, megkorbácsolhatnád, megölhetnéd magadat. Tehát nem halálosan fontos semmi sem. Az, hogy a vízből kiugró hal meddig marad a víz fölött, az nem rajta múlik. Azazhogy csak kicsiny részben múlik rajta. S vannak már szerkezetek, amelyekkel a gravitáció is legyőzhető.

Az erősek nem nyafognak, lelkiznek, nem mutogatják, nyalogatják a sebeiket. Nem sajnáltatják magukat, nem engedik, hogy szánalmasnak találják őket. Messziről látszik, hogy különböznek. A kor a bátor, a hibáit, a félelmeit, a bűneit palástoló, elfeledtetni igyekvő emberé. Aki a többi helyett is megfogalmazza, kimondja, megcsinálja, legyőzi. Legalábbis ezt terjeszti magáról, ez látszik róla. S mindig nagyobb, erősebb. Ha a kételyeidről, a gyengeségeidről, a veszteségeidről, a bajaidról beszélsz, véged van. Egy szót se arról, hogy te ordítasz, hogy neked fáj, hogy te fájsz. Úgy csak, mint mikor kiszakad a zsák, és folyik, csak folyik belőle a szem. Mintha egy szem volnál magad is. Találtál valamit, ami nélküled is létezett, létezik, de ami a tiéd is. Találtál, mondom. S megint a tükör, ami vagy. Abban megnézni. Annak biztosnak, igaznak, pontosnak, határozottnak kell lennie. Ott beismerheted, ha vesztettél. Ott be kell ismerned.

Némely szellemi emberek (írók, művészek, tudósok) hozzászoktak, hogy a középpontban vannak, hogy ott van a középpont, ahol ők vannak. Kellett ehhez, persze, tehetség is. De néha csak a hivatal volt, annyi, hogy kipukkadt a kezükben a lufi, hogy becsináltak, hogy összekenték magukat, hogy nem voltak képesek kimondani, hogy elég. Újat kaptak, kitörölték a feneküket, gügyögtek nekik. Kellettek a hatalom igazolásához, az udvartartáshoz, a szertartásokhoz. S érezték, hogy a butaság és a bűntudat végtelen, s hogy hülye az, aki ezt nem használja ki. Most (1991. 06. 13.) sem akarnak mást, csak úgy élni, mint eddig. Vagy kicsit jobban. De minden összezavarodott. Meg is öregedtek. Mi lesz, ha egyszer csak nem adják ki az életmű-sorozatukat, ha kihagyják őket az elnökségekből, bizottságokból? Ha oda a régi rangsor, amelyben szépen összekeveredett az igazi érték a hivatalossal, s minél inkább össze, annál jobb volt a hatalomnak? Amelyben az igazán nagyok is arra vártak, hogy a politikusok elismerjék őket. Akkor is, vagy éppen azért, mert a lelkük mélyén lenézték ezeket a politikusokat. Akiktől az életük, mit az életük, a művük függött, de akikkel együtt, ugyanabban a kocsiban utaztak. A félelem, hogy oda a rang, oda a biztonság, a puha és erős tenyér a seggük alól, hogy le kell mondaniuk – esetleg – az életforma bizonyos szintjéről, velejáróiról, s hogy új urakkal kell kapcsolatot keresniük, teremteniük, gyanakvókká, idegesekké, agresszívakká teszi őket. Nekifeszülnek, kiszakad a foguk, vérzik a nyelvük. A politikusok, a régiek, mint mikor a gumiballon leereszt, leeresztik. Némelyek önként lemondtak, félreálltak, más lóra ültek. Mások csak lapulnak. Az írófélék, művészfélék, akiket maguk köré emeltek, mintha nem érzékelnék, hogy kampec, vége van. Mint a folyondár, ha kivágják a fát. Méltatlankodnak, értetlenkednek, hogy őket is a fával együtt. Hogy tépik, félredobják. Mit képzelnek?

Bibó István írja, hogy a kiegyezés óta valamirevaló, magára kicsit is adó magyar ember nem vállal hivatalt… Hogy a másodrendű, a harmadrendű jellemek és tehetségek (a kettő összefügg) vállalnak csak. Talán azért (az indoklást elfeledtem), mert a kiegyezés „tisztességtelen”, „nemzetellenes” paktum volt, annak tekintették a 49 miatt keserűek, megkeményedettek, s ha így igaz, akkor csak a korrupt, a gyenge, a hazával nem törődő senkiháziak fogadhatták el, támogathatják. Tehát az igazán értékes egyedek elkezdtek visszavonulni a gazdagságba, a tudományba, a kultúrába. Miközben előbb-utóbb nyomasztóvá vált számukra, hogy olyanok döntenek mindennapi ügyeikben, mi több, a sorsukról, akiket lenéznek, akik nem értenek hozzá. Ráadásul kiépítenek, kiépítettek maguk körül rokonokból, sógorokból, komákból egy olyan erős szövedéket, várat, határvonalat, csillagrendszert, amit már megszakítani, szétverni, szétrobbantani sem lehet. S a képlet szenvedések, véráldozatok stb. árán átmentődött a kommunizmusba, s túlélte azt is… S még hogy másod- és harmadrendűek…

A hazugságot, a csalást, az igazságtalanságot mindaddig elnézik, amíg be vannak avatva, amíg bűnrészesek, vagy amíg tartanak tőled, mert hatalmad van. S vajon hol a jogos félelem határa, s hol kezdődik a gyávaság? A félelem a faj fennmaradásának szöges drótkerítése, a gyávaság a faj veresége, visszaszorulásának kezdete. A gyávaság erkölcsileg többet rombol, mint egy vesztes háború. A gyáva végül teljesen elpusztul, önmagát pusztítja el. A vesztes háborúból, ha a gerinc nem törött el, új, győztes nemzedékek születhetnek.

Kérem én sokszor elfogadtam megalázó helyzeteket, a másodrendű vagy a sokadrendű ember szerepét is. Kényszerből, összeszorított foggal, „agyilag” elmenekülve, de azt hazudva, hogy itt vagyok, ez vagyok. Mint az állat, akit befognak, betörnek, végigvágnak rajta, túlterhelnek, s azt hiszik róla, hogy most már minden rendben, hogy mindig így lesz, ez egy hülye barom. Aztán egyszer csak hirtelen megáll, fölágaskodik, rúg, hanyatt vágja magát, elszakítja a kötelet, elszalad. Vagy valami hasonló. A „nagykönyv szerint”, ugye, ilyesmi nincs. Ha megalázni akarnak, azonnal meg kell védeni a méltóságot, akár a halál árán is. Holott az igazi méltóság mélyebben van. Az „élet parancsa” környékén. S a megaláztatást is lehet méltósággal viselni. Ettől lesznek dühösek, bizalmatlanok, gyávák, tétovák a megalázók. Hogy nem tudnak eligazodni rajtad, hogy kilátszik belőled, ami által különb vagy náluk, ami a mindenség részévé tesz, s amivel le fogod győzni őket.

Jó társasága vagy-e önmagadnak? Az a kettő, akiről beszéltél már, aki benned van, csiszolta-e egymást, jóban van-e egyike a másikával? Tetszik-e nekik, amit csinálsz? Ami dudor, szálka, egyenetlenség az egyikről lejött, nincs-e ott a másik lába előtt? S ha ott van, akadályozza-e a tevékenységében? Vagy örül, hogy ha csak a fele is, de előbbre jutott? Majd csak lesz valahogy. Össze kellene húzni a fűzőt. Kisebb helyre préselni be ugyanazt a testet, ugyanazt az „anyagot”. Nem egyszerre gyújtani meg az összes lámpát, hanem egyenként, sorban. S talán nem is kellene mindet. Csak a nagyobbakat, a távolibbakat. Úgy látszik sötétben is, hogy végül magad maradsz magadnak. Egyre könyörtelenebbül és végérvényesebben. Akkor meg ennek a kettőnek kell, kellene jól összekapaszkodnia. Amíg van hozzá erő és idő. Vitatkozva, veszekedve, elégedetlenkedve, de serkenteni egyikednek a másikodat a gondolkodásra, cselekvésre, meg-nem-adásra. Anyád a halálos ágyán is csak a nagyon a végén adta föl. Akkor, amikor folytonosan és olyanannyira elkábították, hogy már nem is ő volt.

Nem a művel, hanem a körülményekkel foglalkozol. A készülődéssel, a miért-nem-megy, a nem-megy, az elpocsékolod-a-drága-időt, a tehetetlen-tehetségtelen-hitvány-alak-vagy, a sajnálod-sajnáltatod-magadat ügyekkel bajlódsz, s úgy érzed-gondolod, hogy ez fölösleges, hogy ebből semmiképpen sem lehet a mű maga. Az igazit, az igazán fontosat csinálnád, attól lopod el az időt. És sietsz, és nem érzed jól magad, bűntudatod van, szégyelled a gyöngeségedet. Holott lehetne ez is a koncentráció tárgya, ez az „előtte-állapot”, ez a nem-tudod-mi, ez a lehúz, nem-engedi, ez a fogva-tart. Talán itt kéne mélyre ásnod, erre vagy képes. Ha erre képes vagy, ha képes leszel, ugyanoda érsz, ahová minden úton. Az egész mindenütt ott van.

Az lenne az érdekes, a publikus, az vonná magára a figyelmet, amit magáról a tevékenységről, a gondolatmenetről mondasz. Hogy fontosat, meghökkentőt, megbotránkoztatót tudsz-e mondani róla. A készülődés, a nyavalygás, a nem-tudom-képes-vagyok-e-megcsinálni féle szerencsétlenkedés magánügy, a gyóntatókra meg a pszichológusokra tartozik. S persze rád. Okosakat, keményeket, elbűvölőket kell mondani. Behajítani a villantót jó messzire, be a fenékre, s jönnek a halak, jön előbb-utóbb a nagy hal is. Gatyában az utcán, ehhez vagy bolondnak, vagy zseninek kell lenni. A közönséges ember fürödjék meg, öltözzön fel rendesen, szagosítsa ki magát, úgy lépjen ki a kapun, ahogyan kapun ki szoktak lépni. Készen, méltósággal. Ez látszódjék. Hogy mi van belül, mi van benne közben, az nem tartozik senkire. Hogy vagy? – Hová mégy? – Hogy vannak a gyerekek? – Láttad az este a televíziót? Őrület! – kész válaszokat várnak. Kész válaszokat akarsz adni és hallani magad is. Sima és mégis érdekes válaszokat. Mind ott van benned, csak egyik a másikon, összevissza, megkérdezetlenül. Vagy megtalálod őket, vagy nem.

„Egy ijedt állat szeme gödre” – ez is lehetne a címe. Majdnem gömb, kör alakú nyílás van rajta. Ebben benne lenni. Akarni kimenni, kimászni-kikecmeregni, de visszacsúszni-visszaesni lehet csak. S a nyíláson keresztül kilátni, kikiabálni. S hogy ott, kívül történik minden, ami fontos. S minél többször esek vissza, annál rémültebben futok neki, s minél nagyobb erővel kezdem újra, annál fáradtabban gubbasztok a gödör alján. S érzem, hogy néznek.

A dongó kiröpülne a szobából. Nekivágódik az üvegnek, zuhan, száguldozik keresztül-kasul, nem találja a félig nyitott ablakszárnyat, ahol beszállt. A huzat? valami szag? az ösztön? a véletlen? mi sodorta be? Menekülne már, de egy számára ismeretlen dimenzió nem engedi. Az üveget levegőnek nézi, a bejáratot elfeledte. Feje (vajon miből lehet?), ha emberé volna, rég szétloccsant volna. Zaja, kapkodása idegesít. Segítek neki, nagyobbra nyitom az ablakot, a rés felé zavarom. Vagy megtalálja, vagy agyoncsapom.

„…végül is minden ember, mindig felelős azért, hogy mit csinálnak belőle; még akkor is, ha mást nem tehet, csak vállalja annak felelősségét, hogy nem tehet semmit” – mondja J. P. Sartre. – Az első kérdés még ebben a konstellációban is az, hogy jó-e nekem, kielégít-e engem, egyezik-e eszményeimmel az, aki vagyok? Ha igen, akkor másodlagos, hogy ezzé csináltak-e, vagy magam „csináltam” magamat ilyenné. Ha nem vagyok jó magamnak, akkor kerül elő a felelősség kérdése, de sohasem általánosan, hanem mindig konkrétan és a tükör előtt.

Más népek, ha megverik őket, azt mondják, hogy erősebb volt, okosabb volt, ügyesebb volt az ellenség, szerencséje volt stb. Mi szinte mindig magunkat okoljuk. Nem készültünk föl eléggé, nem tartottunk össze, árulás történt, bűnhődnünk kellett vétkeinkért. Augsburg óta erre jár az agyunk. És nem is minden ok nélkül. De miért nem ismerjük el, hogy az ellenség lehet erősebb, eszesebb, rafináltabb, szerencsésebb, mint mi?

Az események, a tények elfedik a valóságot, idézi Pilinszky Rilkét. Legalább akkora világkép-igazítás ez, mint a Kopernikuszé, hogy a Föld kering a Nap körül. S lám, a szavak is milyen készségesek, serények, mi mindenre kaphatók, ha a valóságot kell eltakarni. Úgy állnak a papíron, mint a kváderkövek, egyetlen rés sem látszik. Pedig, amit leírok, meg sem közelíti azt, amit gondolok. S amit gondolok, az is mily csekély részecskéje annak, amit a világból (a lényegből?) most éppen, s éppen én érzékelek.

Kínjait, panaszait, kéréseit mondhatta anyám a fáknak, a füveknek, az állatoknak is, s mondta imáiban az Istennek. Az eredmény vagy legalábbis a lelki mechanizmus – gondolom – ugyanaz, mint amikor az embereknek. Csak talán még őszintébben, még teljesebb kitárulkozással. Ahogyan a kukoricát, a szőlőt kapálta, a moslékot keverte a disznóknak, ahogyan a tehenet fejte. A természet ezerféle módon jelzett vissza neki. Növényi, állati gesztusokkal, mimikával, hangokkal. Néha csak annyit, hogy ő is van. S ez elég volt, elég a létezés elfogadásához, a tudatos együttműködéshez is.

Elfogadta, hogy nem tökéletes, hogy akkora csak, amekkora, mi több, hogy nem is lehet tökéletesebb, nagyobb, függetlenebb, demokratább, mert számtalan akadálya van, mert így is elviselhető, mert mi lesz, ha megpiszkálja az oroszlán orrát, mert azt is elveszítheti, ami így-úgy mégis megvan stb. stb. Sőt elfogadja már a másodrendű, (a harmad- és sokadrendű) szolgáltatást azoktól is, akik vele egyenrangúak, akik hasonszőrűek. Nem szól, nem siet, mert „nem ért hozzá”, mert „semmi sem tökéletes”, „senki sem tisztességes”. Megegyeznek egymás kölcsönös becsapásában. Magára vessen, aki megszegi az egyezséget.

Minden irányból, mindig egyetlen pont felé indulok el. A gondolatok, az emlékek, az álmok, a tevékenységek mind ugyanoda törekszenek: valami kielégüléshez, kiegyenlítődéshez, beteljesüléshez. Valamihez, ami addig érdekes csak, addig vonzó, amíg elérhetetlen, amíg meg nem kapom, föl nem falom. Közben, mintegy felkészülésként, iskolaként a kis örömök és a kis halálok, a tulajdonképpeni létezés. S az egyetlen pont mintha bennem volna. S tőlem függne, hogy együtt áll-e egy másikkal, amely rajtam kívüli, de ugyanolyan. A kettőt föl is lehet cserélni. De akkor sincs ott.

Hol rejtőzik a félelem fészke, a dzsungel milyen mélységeiben, ahonnan egy szem villanására, egy porszem koppanására mégis fölrebbenni képes, s ahová, ha elül, úgy belesimul a környezetébe, hogy létezését is elfelejtem? Mekkora a szárnya, ha egyetlen csapásától elsötétül a világ, ha nemcsak fölöttem, alattam, hanem köröskörül is érzékelem? S mintha egy atom fekete magja lennék, amelyet csak valamely külső erő szabadíthat ki a börtönéből. Mit tehetek ellene, ha ekképpen együtt kell élnem vele, ha legyőzni nem tudom, kiengesztelni képtelen vagyok?

Légy jó, fogadj szót, dolgozz, ahogy bírsz, ne avatkozz más ügyeibe, kerüld a verekedőket, a csúnya szájúakat, ne légy mértéktelen, mohó, tartsd tisztán magadat, ne hazudj, ne irigykedj másokra, de igyekezz utolérni őket – hallottam anyámtól, apámtól, nagyanyáimtól, rokonaimtól, attól a kis közösségtől elsősorban, amelyik a falu, a nép, az ország, az emberi társadalom normáit, receptjeit, erkölcsét, törvényeit közvetítette nekem, nevelte, sulykolta belém, ha másként nem tudta, akkor veréssel, megfélemlítéssel, a félelem (a megtorlástól, a mellőzéstől, a nem-tudom-mitől, s persze Istentől való félelem) örök életre való belém ültetésével, tiprásával, temetésével.

Petókéknak hordjuk a gabonát. Már gimnazista vagyok, harmadikos-negyedikes. Apám nem tudott eljönni, én hajtom a lovakat. Egyenesen a mezőre kell mennem, a rakodó, aki föladogatja a kévéket, ott van már. Amikor odaérek, derül ki, hogy otthon felejtettem a nyomórudat. Emiatt jóval kevesebbet rakodhatunk. A rudazókötéllel kötöm, kötjük le valahogy a néhány keresztet, amit mégiscsak elviszek. Amikor befordulok Petókék udvarára, mindenki rajtam nevet. – „Mi van, ügyvéd úr?! – kiált oda Jóska bátyám. – Hun jár az eszed?” Szégyenemben elsüllyedni volna jó. Egy ember akad, egy „nazarénus”, aki vigasztalni kezd, védelmébe vesz. Többet tud rólam, mint együttvéve a többiek.

Ötvenes évek eleje, közepe. Állok a pitarban, aminek az oszlopai közé már régen ablakokat és ajtót raktak. Nézek kifelé a zsalugáter nyílásán. Az utca a mi házunk előtt válik ketté, s azért jó itt, mert éppen belelátok a „gatyaszár-utca” túlsó szárába, el egészen az iskoláig, a papék házáig, látom, hogy kik mennek a boltba, kocsmába, templomba. De most vasárnap délután van. Talán koratavasz. Süt a nap, csöpörög az eresz. Az utcán alig járnak. S nem is figyelek oda. Valami nagyon fáj. Nem engedtek el valahová? Megvertek? Rádöbbentem valamire? Beteg vagyok? Nem tudom. A kozmoszt sokkal közelebb érzem, mint a konyhát a hátam mögött.

Szerettem volna egy lovat. Ami az enyém. Száguldozni rajta, megállni „egy lány ablakánál”. A falu leggazdagabb emberének udvarán. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem. S történt ez 1948-ban, 1949-ben. Valami nagy-nagy szabadságot, boldogságot éreztem, azt, hogy minden elérhető, megvalósítható. Az oroszok 1945-ben elvitték a két lovunkat. De ekkorra már volt egy fiatal üsző és egy tinó. Szekereztünk. Apám is megjött a fogságból. Fogalmam se volt róla, mi történik a világban, mi az országban. Kellett volna egy ló. Imponálni akartam a lánynak, akinek az apjához kölcsönt kérni, előleget kérni járt az apám. Előleget a lábon álló gabonára, a majd a télen kivágandó fára. Hogy befizethesse az adót, hogy ruhát, cipőt vehessen a gyerekeinek.

Nagyszombat van. Egyszer süt a nap, másszor esik az eső. Déltájban még dörgött is egyet-kettőt. Gyerekkorunkban ilyenkor az udvart söpörtük, fát hordtunk he a favágítóról, vagy édesanyánkat néztük a konyhában, hogyan hímezi a tojást. A fekete falú, piros virágokkal, zöld levelekkel ékes vései hímes tojást, amelyet másutt azóta se láttam, amelyet ma már Vésén is jobbára csak a népmővészet mesterévé lett Németh (Borzók) Rozi néném csinál. Túl a hetvenen. Édesanyám szerint nincs már hozzá jó anyag: piros festék, vasszar és vaspor a kovácstól. Kovács se igen van. Rozi néném leleményes, utánajár, kísérletezik. Többszáz gyönyörű tojást hímez minden húsvétra.

A család, igen, a család. Az annyiszor, a különféle újdondászok által elparentált „intézmény”. A legfontosabb, a „döntő” hely, ahol egy erkölcs, egy vallás, egy nép, egy nyelv, egy haza megmaradhat vagy elveszhet. Ahol a legelemibb szinten a legősibb mérleg működik, s ha jól, akkor hajigálhatják rá a hazugságokat kintről, akárhonnan, akkor is mindennek az igazi súlyát mutatja. Ahol mégis megvan a saját titkunk, amibe képtelen behatolni a másik. Ahová csak akkor mehet be, ha az ajtó magától kinyílik. „A faj legkisebb sejtje, amely képes reprodukálni a fajt.” Ez a közhely tesz erőssé, cinkossá, ez mondatja velem, hogy pofázzanak, amit akarnak, teszem a dolgomat.

Miért vagyok magyar? Ez egy kérdés. Most. Üljünk le! Először azért, mert az anyám, az apám, a nagyszüleim, minden ősöm és rokonom, ameddig az emlékezet elér, magyar anyanyelvű, magyar nemzetiségű, magyar állampolgár volt. Másodszor azért, mert Magyarországon, magyar családban, magyar állampolgárnak születtem. Harmadszor azért, mert a szüleim, a rokonaim, a tanítóim, tanáraim, az evangélikus papok, magyar falvakban, városokban, magyar nyelven, a magyar föld, a magyar történelem, a magyar kultúra ismeretére, szeretetére, őrzésére, művelésére neveltek, amely része, szerves része az európai kultúrának, az emberiség kultúrájának és történetének. Negyedszer azért, mert amikor már én magam is megértettem, akkor elfogadtam, megvallottam, vállaltam, részemmé, készségemmé, öntudatom meghatározó bizonyságává tettem, hogy magyar vagyok. – Úgy vagyok magyar, ahogy a fű zöld, az ég kék, a nap keleten kél és nyugaton nyugszik, ahogy közhely a közhely. Ez a tény nincs, nem lehet senki ellen, senkivel szemben. Állapot. Megvallani is csak akkor kell, ha kényszerítenek rá.

A gyávaság, vajon ésszel legyőzhető-e? Nem önáltatás-e, ha észérvekkel bátrabbá feszíted magad? Addig nincs, nem is lesz baj, amíg a próba el nem következik. (Pl. egy váratlan helyzet, ami nincs benne a „programban”.) De hamar kiderül, hogy az ész helyébe az ösztön lép. S mielőtt végiggondolhatnád, meghátrálsz, menekülsz, nincs többé előre, csak hátra, legfeljebb egy helyben. A bátorság nem hazugság-e, nem véletlen-e, nem látszat-e? Az óvatosság a bátorság vagy a gyávaság szolgálója-e? „A legnagyobb bátorság a remény” – írja Illyés Gyula. Akkor a legnagyobb gyávaság a reménytelenség? A kilátástalanság? A pesszimizmus? A belenyugvás?

A reménynek cselekvés közben, a cselekvéssel együtt van értelme. Ha amit teszek, azt segíti. Hogy nem hiába működök, szenvedek. Hogy egyszer eredménye lesz. Kell, hogy legyen, hiszen így nem maradhat, így nem jó, nem igazságos. A hit kevésbé emberi. Amiben hiszek, az tőlem függetlenül is készül, formálódik, eljön. Ha nem teszek, nem is tehetek érte semmit. A hit távolabbi, a remény közelebbi célra néz. „Úgy dolgozz, mintha örökké élnél, úgy imádkozz, mintha mindjárt meghalnál” – szokta mondani nagyanyám, aki nagyon sokat imádkozott, s nagyon sokat dolgozott. Egyik segítette, kiegészítette a másikat. De elérhetetlen célokat nem tűzött maga elé, de cselekedetei értelmében reménykedett. Istenben hitt.

Nehéz nyári fénynyalábok, mondanám, ha össze lehetne fogni, föl lehetne nyalábolni őket, mint valaha a kaszával levágott gabonát, s kévébe lehetne kötni, kazalba lehetne rakni, ki lehetne csépelni belőle a magot, hogy télen is melegítsen. De hiába nyúlok bele, akárhol belenyúlhatok, az ölelésben semmi, a keményre csomózott kötélben semmi, s mihelyt arrébb lépek, a helyemen is fény, nyílik, összezáródik, átjár, magáévá tesz. Érzem, nézem, megmérem, nevet adok neki, de mindig ugyanazt az oldalát látom csak. Nem fordul meg, nem árul el magáról semmit. Csak arra válaszol, amit jól kérdezek, csak azt válaszolja, amit képes vagy fölfogni. Hihetem, hogy kitanultam a fortélyait, hogy nem csupán a saját határaimon belül mozgok, hihetem, hogy a valóság elviselhetőbb legyen, hogy csak a saját határaimon belül mozgok. Csak a szemem fájdul meg gyakrabban. Mintha súlyos ezüstlapokat dobálnának az aljára, szikrázik belül is.

Ha csak a törmeléket kiszedegeted, már az is. A tégladarabokat, vasakat, vacakokat. Ha szétválogatod és külön csomóba gyűjtöd, hogy utána majd valamit célszerűbben (könnyebben?) vele. Ha csupán időlegesen is, hiszen nem látod át az egészet, hiszen föl kellene emelkedned, elszakadni megint. Amit egyszer láttál, az megvan. „Párizs, Peking… London vagy Róma? /Be unalmas város ez a Föld,/ Egyazon város és falu: semmi./ Már menni / Sehova se érdemes…” De ez most mégse Ady Endre. Nem a lemondó, morózus, beteg Ady. Csak valahogy benne van ő is. Azzal, hogy az orrod előtt. Hogy legelőször és állandóan itt. Itt kezdeni, itt fogni hozzá újra, mintha a szomszédod nem is létezne. Eszedbe ne jusson, hogy mi lesz, ha átszól, beleszól, mert akkor rögtön átszól, beleszól. Ahogy a mozdulat megkívánja, ahogy minden a helyére fordul. Az anyag, a tárgyak beszélnek. Egymással és veled. Elkezdenek beszélgetni. Csak mozdulj meg.

Jó. Akkor most írom, ami az eszembe jut. Ahogy a kofferből elkezdi kiszedegetni a holmit az ember, amikor megérkezett. Szedegeti, rakja egyiket a másik mellé, a másikra, már a padlón is van, tele a szoba. Kánikula van. Valami becsúszott a toronyórák közé, mert az egyik percekkel később üti ugyanazt. Ötvenöt éves vagyok, benne az ötvenhatodikban. Egy paraszt, aki még mindig él. Ezer évvel ezelőtt a parasztok ennyi idősen már nem éltek. Az urak sem. Persze akadtak kivételek. S persze én nem vagyok igazi paraszt, csak egy parasztból lett – mi is? Értelmiségi? Író? Léhűtő? Úr se vagyok, mert az uraknak vagyonuk, hatalmuk van. Lebegek csak, mint az a bizonyos gólyapötty a levegőben. Végleg. Vörösmarty Mihály ötvenöt évesen aggastyán. Meg kell nézni a fényképét. Igaz, elvesztette a szabadságharcot. Meg is halt gyorsan. Én meg most szabadultam föl. Kimentek az oroszok. Hát akkor?

Azt mondja valaki, hogy azért lett hívő, mert az evangéliumokban minden nagy kérdésre választ talált. Egyszerű, de elfogadható, végérvényes választ. Például: ha nincs becsület, üzlet sincs. Azaz, ha becsapom, ha ráadásul sorozatosan becsapom az üzletfelemet, akkor előbb-utóbb, sőt, ha tisztességes társadalomban élünk, akkor az első eset után otthagy, elkerül, s el fogja mondani mindenkinek, hogy én milyen piszok alak vagyok, és akkor mások is messze elkerülnek. S hogy ennek itt, most be kéne következnie. Azért volt embert rontó, hitvány, gyalázatos a rendszer, ami elmúlt, mert az efféle alapigazságokat is semmibe vette, megtagadta. Hazudtak reggeltől estig, eladták az ürüléket is. Ráírták, hogy arany, s hiába mentél a másik boltba, ott is az volt, s minden hangszóró azt bömbölte, hogy arany, arany. Már azok is mondták, akik tudták, hogy nem az… Jó, jó, tűnődöm el, de hát most mindenki megtér? Az ördög is? Egyszerre és végleg? Vagy ott folytatjuk, ahol abbamaradt: ábrándozunk, reménykedünk, s csak azt kérdezzük meg, amire kész válaszok vannak?

A parasztok, azok a parasztok, akiket én még gyerekkoromban, ifjúkoromban ismertem, anyám, apám nemzedéke nem a hatalommal, hanem a természettel voltak bizalmas viszonyban. A fűvel, a fával, a mennydörgéssel, az állatokkal, az Úristennel. Velük beszélték meg örömüket, bánatukat. A hatalmat elviselték, kijátszották, féltek tőle, lenézték. Szíjat hasíthatott a hátukból, megölhette őket, mindent kibírtak. Nem az erőszak, legfeljebb a mese (a hazugság) szédíthette (gyengíthette) meg őket ideig-óráig. Az, hogy kevesebbet kell szenvedniük, hogy nem alázzák meg őket többé, hogy ugyanolyan ruhában járhatnak, ugyanolyan házat építhetnek, ugyanazt a tévét nézhetik, mint az urak, hogy azt csinálhatják, amit akarnak. Pénz kérdése csak. De ez már egy következő nemzedék. Nem is igaz.

Indulat nélkül a látomás sem működik. Azazhogy: „állnak a képek”, legfeljebb le-lezuhan egy, agyoncsapja a macskát, ami éppen alatta. Vissza kellene tenni, ki kellene takarítani, de nincsen benne, annyira sincs, mint egy álomban. Az álomba bele lehet, bele tud halni, álmában szenved és örül, az álomban indulataival van jelen, az álom akkor is „mozgókép”, ha csak visszaemlékezik rá. A látomást, úgy tűnik, magának kell beindítania. Képek egymásutánja, de az egymásután logikáját, okát, célját neki kell belegondolnia, kitalálnia. S erre csak indulattal képes. Amit az eszével csak tétován, „tudatlanul”, véletlenül, sok-sok próbálkozás után, az indulattal a pillanat törtrésze alatt. Akkor is, ha az indulat az eredeti képet összetöri, félrelöki, egyetlen részletét elkapva viszi keresztül a pillanaton. Persze az indulatot itt nagyon tágan értelmezi, szinte minden érzelmi megnyilvánulásra érti.

Nők a zuhanyzóban. Filmen? Moziban? Tévében? Hányszor effélét, nem tudom. Csak azt, hogy teljesen normális, mindennapos környezetben és helyzetben. Ülök a széken, a fotelben, valamin. Nem leskelődöm, nem vesznek észre, nem leszek vizes. Csak. Minden természetes. Sőt. Mintha köztük lennék, viháncolok, kitárulkozok, újjászületek magam is. Semmi illetlen, ösztönös mozdulat, inger. Jól érzem magam. Eszembe se jut, hogy olyasmit csinálok, amit amúgy aligha. Hogy elbújtam volna a függöny mögött, hogy lyukat fúrtam volna a falba. Ez lenne a művészet?

Masinálunk. Két-három, még 1945 előttről itt maradt cséplőgép jár házról-házra a faluban. Államosítva vannak, de a régi tulajdonosaik vezetik-kezelik őket, mert más nem ért hozzájuk. Mázsáló, azaz „cséplőgép-ellenőr” vagyok, aki a zsákokat aggatja a gép alá, s elszedi, bekötözi, ha megteltek, s valakinek, legtöbbször a gazdának a segítségével a mázsára teszi, majd beírja a termést. Amit meg nem, azt gyorsan be a szalma alá, a törek alá, hogy legyen is, maradjon is, ha a begyűjtési megbízott vagy valaki más illetéktelen jönne ellenőrizni. Gimnazistaként, 1952 és 1954 nyarán keresem így a gabonát (mivelhogy, mint a többi munkásé, a kicsépelt termés bizonyos százaléka a bérem), amit azután a család tartozása fejében lesöpörnek a padlásról. S egy esős délutánon, miközben a fészerben heverészünk, várva, hogy kisüssön a nap, egyszer csak megindul a kezem a mellettem fészkelődő, nálam néhány évvel idősebb kévevágó lány szoknyája alatt. S mintha rajtunk kívül senki sem lenne ott, s mintha tüzes kemencében zuhanyoznánk, észre sem vesszük, hogy ketten maradunk, csak akkor, amikor valaki kint kiabálni kezd, hogy Laci, hol vagytok, nem halljátok, hogy berreg a traktor?

Meg kell tenned, tehát meg tudod tenni. Folyton ez, a ki tudja, honnan előtolakvó gravitáció, a kör közepére taszigáló lüktetés, az önmagát gerjesztő tudat. Vajon sikerül-e? Ahol vagy, amit érzel, tudsz, az, ha nem tetszik is, ha szomorú és fájdalmas is, azzal együtt vagy, az „magától van”. Azzal minden pillanatban eljuthatsz innen oda, onnan amoda, úgy is mozogsz, ha közben maradsz. Ha egy irányban mégy, s egyszerre esik ki belőled minden, véged van. Emlék és erkölcs, a csontjaidba szakadt mész, a szívedet szorító hála, valamennyi ereszték és kapocs, ami összetart, minden erőlködik, mindent megmarkolt valaki, valami, hogy akcióra kényszerítsen. Ha csupán védekezésre, önvédelemre, tagadásra, ha csak egy pillanatra is. Amíg az első lépést megteszed, az első követ kirúgod alóla, az első szót kimondod. S mintha már nem is te cselekednél, hanem a nálad sokkal hatalmasabb, az egy és oszthatatlan, a mindenség, aminek, lám arra is van gondja (aminek úgy jó), ha „tudatilag” is benne vagy, ha ahelyett hogy kényszerítene, magával sodorna, ahelyett úgy intézi, mintha te magad döntenél, mintha te határoznád meg azt is, hogy akkor hát most, itt, s hogy melyik véginél.

Arra gondol, hogy a szavak, mondatok, szövegek a gerincéből jönnek. Valahonnan a medencecsontja tájékáról, annak is az aljáról, azért olyan nehezen, fáradékonyan. Ülőcsont. Igen, van ilyen. Tíz perce már térdel a széken, merthogy ülni képtelen. Annyira fáj ott lent. Hason is feküdt már közben. Az jó. Vajon Hemingway regényei, elbeszélései mások lettek-e, jobbak-e, rosszabbak-e attól, hogy állva írta őket? Vajon miért állva? Ezt most nem tudja. Öreg barátja félkönyékre dől a heverőn, úgy írja a verseit. Ő mondja egy másik barátjáról, hogy az meg fekszik hanyatt az ágyon, fölhúzza a térdeit, rajztáblát fektet rájuk, s azon költ. Ceruzával. Az, hogy testhelyzet, s hogy fáj-e, s mi fáj, benne vannak-e, s milyen előjellel a műben? „A jó író az egész testével ír.” Hm.

Édes mámor. Beszélni akármiről, csak róla nem. Mégis: mintha róla. Mindig róla. Árulhatnál hagymát is. Két sóhaj között lehetnél a megvalósulás. Lehetnél az örökélet. Egy halál meg egy halál = élet. A fiú, amikor ellopta a hagymát és elkaptad, és semmi mást nem akartál tőle, vele, csak meg akartad tudni, hogy miért tette, miért lopott, a fiú, mintha nem is ő lenne, a bátyjáról kezdett beszélni, a bátyjáról, aki traktoros, s hogy milyen szép nagy traktorja van, s hogy őt is fel szokta ültetni maga mellé, nézd majd meg, amikor a traktoron elmennek a ház előtt… Mintha egy ijedt madár csipogna, mintha szalagról menne. Nem tud mást, csapdában van, meg akar menekülni. S azon a kapun iszkol el, amire maga sem gondolt, amit a szorultsága, a félelme nyitott ki előtte. Ami egyébként nincs is.

Nem érzelmesedni! Arra gondolni, hogy a szenvedésben magunk is eljutottunk eddig meg addig. S hogy most is legfeljebb odáig. Hogy fogalmunk sincs róla, hogy a másik meddig. Két csiga lüktet át az úton. Ezüstös csillogás a nyomukban. Egyszerre megy át rajtuk a kerék, de az egyik tíz centivel előbbre. Ennyi. Miért arra mentek? Hova mentek? Mi lett volna, ha? Szépek voltak, ahogy ki-be huzigálták a szemüket. Istenem. A többi, a többség rájuk se hederít. Minél előbb át az úton, azazhogy semmi át, csak menni a jó legelő, a nedvesebb talaj, az ideális szaporódóhely felé.

Még kisebbre húzódni össze. Férjen el, ülhessen, fekhessen a helyére. Nekem így is jó, én itt se vagyok, tessék. Minden attól van, hogy elengedtem magam, nem figyeltem a határaimra. Hagytam, hogy átnőjön rajtam a fű, s azt hittem, (éreztem?), hogy én vagyok a pázsit, rajtam történik az egész. Növök, zöldellek, nyírnak, öntöznek, nyírnak. S hogy így többszáz évig is. No nem! Ez itt és neked, így nem. Másutt se. S megint oda, hogy nem ismered önmagad. Nem vagy tisztában a helyeddel, szerepeddel, jelentőségeddel. Mintha anyád kötényében, ahol nincs más, csak te. A tárgy is te, a mérték is te. Ha tévedsz, újra kezdheted. Segítenek. Muszáj megtanulnod, jól csinálnod. Beledöglesz, ha nem. Nos, ennek vége. Nem vagyunk otthon. Otthon, ugye egy van: anyánkkal, apánkkal. A többi utánzat. „Néma csend.” Pardon.

Légy érdekes! Nincs jogod nem érdekesnek lenni. Az egyformára, a szürkére senki sem kíváncsi. Akkor se, ha igaz. A rádió vitaműsorának a vezetője például érdekes. Rákényszerít, hogy odafigyelj. Mintha zsebkéssel hasítaná fel beszélgetőpartnere mellét, s meg-megnyalná közben a kés pengéjét, s mintha a kés benned is megfordulna. „Nem elég sós” – mondja. „Ez szív?” – fanyalog, miközben a kés hegyére szúrt húsdarabot vizsgálgatja. A hús meg sem szólal, s ha mégis: csöpög. A híres író egymás után süti el a jobbnál jobb ötleteket. Kíváncsivá tesz, magával ragad. Születésétől fogva ilyen? Ez a tehetség? Minél több ötlet, annál nagyobb feszültség, annál több élet? Vagy a témából, az alapgondolatból, a hangulatból pattannak ki az ötletek? Ha egy szobában már elég világos van, kellemes világos van, az új lámpák fölkapcsolása nem növeli arányosan a fényt. Ez persze, Arany János. Ugyanannak az üvegnek a másik oldala.

Tökösverebek sírnak. Nem lehet pontosan bemérni, hogy hol. A szomszéd háztető cserepe alatt? Valami lyukban? Már pirkadatkor, hajnali négykor hallani őket. Csukott ablaknál is. Ez már a második generáció. Vagy új fészek. Néhány veréb mindig ideszáll a teraszra. Csipegetik a tuják leveleit, magvait, pisztergálják a virágládák földjét, lecsinálják a deszkakorlátot. Egy-két rigó, gerle, házi galamb is idejár. Esténként denevér köröz. A tökösverebek többen vannak. Ilyenkor a vései zsuppospajták is tele voltak velük. Csak benyúltunk a zsupp közé a lyukba, s ott pihegtek a markunkban a csupasz, síró-rívó kis állatkák. Lüktető testük, mint a herezacskó. Voltak a lábaspajtában is, az istállópadláson is, mindenütt. A macska cakonpakk bekapta őket. Állandó sírásukkal, csipogásukkal szinte hívták a véget.

Volt ez a kerítés, fal, kőhegy, micsoda. Lehetett feszegetni, döngetni, fúrni, támaszkodni neki, ülni a tövében, kilógni rajta, integetni az oldaláról. Kitalálni a metaforákat, a virágnyelvet, a láthatatlan tintát, a mindennapos tudathasadást. Mintha nem az élet, mintha költészet lenne csak. „Lányomnak mondom, menyem is értsen belőle.” Ilyen. Berendezkedni a túlélésre, fölnevelni nemzedékeket, hogy úgy-ahogy épeszűek maradjanak. Vállalni, hogy bolondnak, megalkuvónak tartanak majd. Számolgatni, hogy hány év még. Száz? Százötven? Élni valahogy, lehetőleg jobban, mint eddig. Ösztönösen, mint a növény. Mint az állat, amelyik belelegel a szomszéd gabonájába. Egy tekintetből kiolvasni a történelmet, meghalni reménykedve. S egyszer csak dől, kiszakad, szétesik, nincs. Törvény? Sors? Isten? Kisegér, aki véletlen buzgalmában néhány milliméterrel nagyobb lyukat fúrt?

Nem azt, nem ott, nem akkor, nem úgy! Annyira áttételesen, rejtőzködve, ügyesen, hogy értsen belőle mégis. Csak annyira! Úgy érzed, fent vagy, messzire ellátsz. Bármit, szinte bármit megtehetsz, megtehetnél. Tisztán látod a korlátaidat is, gondjaid, bajaid okát, nehézkességedet, alkalmazkodásra képtelenségedet, a határokat, amelyeket átlépni képtelen vagy. Pedig, ha most valami – düh? bor? ihlet? – a sínre segítene, a pokolba is beroboghatnál. Oda is. S abban a pillanatban, mihelyt elindulsz, leszalad a roló, dől a kupola, kiderül, hogy a tested, az érzékeid, a képzeleted becsaptak. Hogy csak azt, csak ott, csak akkor, csak úgy. Megcsíped magad: ébren vagy-é? Nézed, hogy akkor hát mit is? Kit érdekel, hogy hogyan mosakodsz, kialudtad-e magadat? Légy tiszta, friss, kapcsolatokra képes. Az eredmény: az élvezhető, a felhasználható, a könnyen hozzáférhető – az számít. Egy-egy lépcsőfokot ki lehet hagyni. Lehet csalni is, de nem illik beszélni róla. S nem illik nyafogni. A vágyak és a képességek, a képzelet és a tehetség nem ugyanazon a sínpáron futnak. Tükrözik csak egymást. S jön a másik vonat.

Kis és nagy dolog, fiatal és öreg, lényeges és lényegtelen – össze van kötözve a való és a képzelt világ. Ha az egyikhez nyúlsz, érinted a másikat is, ha egy szálat kihúzol, az egészen végigfut az áram. Minden valamitől valameddig tart, s most nem ugyanaddig, mint a másik pillanatban vagy a másik helyen. Most az öregekhez tartozónak érzed magad. A nálad egy nemzedékkel öregebbekhez. A most elhunyt hetvenöt éves édesanyádhoz, a nála csak fél évvel fiatalabb Csorba Győzőhöz. Ahhoz az értékrendhez, tempóhoz, világképhez, ami nem „modern”, nem hangoskodó, nem erőszakos, nem pillanatról pillanatra változó, hanem inkább állandó, az egészre figyelő, az egészhez alkalmazkodó, megértő és nem hivalkodó. Mintha onnan lennél már magad is a kerítésen, mintha az a kör, amelyik a tiédet metszi, észrevétlenül átfordult volna a középpontodon, s a titok és a nyilvánvaló egyre inkább fedné egymást, mintha kíváncsivá tenne, s elfogadnád, elfogadtad volna, hogy vele mozogsz, vele mozoghatsz csak.