Mi ez? Egy villanás, egy ötlet, egy mondat, két mondat, vége. Elszakad a szál, ellebben a függöny. Sodor a huzat, az ár, és mintha nem is törődnél vele. Hagyod, hogy elmúljon, elvesszen, lobogjon, betemessen. Valami kis lelkiismeretfurdalás, félelem, persze, van. Mi lesz ebből? A régi reflexek, a régi tudás működnek még, de erőtlenek, késedelmesek, belenyugvóak. Mintha elfogadták volna a megmásíthatatlan törvényeket, amelyek irányítják őket. Így kényszerít térdre? Kicsinyesként? Forog a kerék, de már nem a te tempód, irányod, lélegzeted szerint? Egy meg egy az kettő. Két alma meg három körte az öt gyümölcs. Induljunk a kályhától! Mint a beteg, aki újra tanul beszélni, járni. Pokolba a metaforákkal, az álruhás gondolatokkal, a sorok közötti sorokkal, a romantikával. Bele a pofájukba!

Türelem, türelem. Megszemlélni, körbejárni, megsimogatni, kézbe venni! Egyenként, alaposan. Most az egyszer nem kapkodni el, nem félni! Nem nagyképűsködni. Leltározni! Mi van, mi nincs. Miféle, mekkora, mire jó, kié? Nem vágnak-e halántékon, miközben? Tehát most sem önfeledten, hanem körben és hátrafelé is. Kicsit passzívan. Érzékszervi szinten. Hogy amíg ésszel, addig is valami őrség. A szó menekülés. A könnyebbik út. Igen. Lehetne hallgatni. Elhallgatni. Annyi mindent elfojtottál, belefojtottál, elfojtottak, belefojtottak, hogy nem csak a nadrág, hanem a tudatalatti is tele. Kigombolni, kitisztítani. Lemenni a titkoltig, a befedettig, a gyerekkorig. Betegek gyógyítanak betegeket. Jó, mi?

Ó, hogy gyűlölöd az írást. Lassú, nehézkes, nem ugyanaz. A gondolat messze jár, elbújik a másik mögé, elillan, mire leírod. Régebben mintha madzag lett volna a lábán, vissza lehetett húzni. Többször is. Most csak a helye vagy az árnyéka. Rosszul emlékezel? Akkor is elszállt, de millió volt belőle, azonnal a helyére villant a másik? Most mintha sem itt tartani, sem visszaparancsolni nem lehetne, nem tudnád. Csak magától száll vissza néha. Szeszélyesen, titokzatosan, ijesztően. A kéz lett lassúbb? Az ujjak? Az idegszálak kuszábbak, döcögősebbek? Valaki okoskodik közben? Ellenőriz? Felülbírál? Akadékoskodik? Az agy nem ura többé a testnek? A gondolatnak sem? Csak az elakadást jelző lámpa villog, s egyfolytában akar világítani? Fölvillan, kialszik? S még valami állandó fényesség is van körülötte, mert az egyik sugárnak a farka, a másiknak meg az orra összeér?

Könnyű a grafománoknak, akiknek a tolluk hegyén az agyuk. Az egyik betűből kibújik, kiugrik, kiloccsan a másik. A papíron élnek, halnak, szaporodnak. Nincs bennük aggály, gát, nincs szájuk, nyelvük, arcuk, csak a tinta van, a festék van, a grafit van. Folyik belőlük, mint a pókból a fonál. Csillogó, hosszú lehet lengeni rajta. Fölfutni, visszacsúszni, otthon lenni, boldognak lenni. Miközben ott feszül, kavarog a világmindenség, mindennek helye és neve van, csak ki kell mondani. Csak hagyni kell, hogy kicsússzon. Egyik sejt hozzáér a másikhoz, és kész.

Nyomasztó álomból szokott ébredni így. Rémülten, levegő után kapkodva. Valaki, valami hátulról megközelítette, ráült, ráfeküdt, fojtogatni, agyonnyomni próbálta. Az utolsó pillanatban, rettenetes erővel tudta csak lelökni magáról. S ettől, ettől az erőteljes mozdulattól ébredt föl. Rossz testhehyzet? Levegőhiány? Testi baj? Lelki nyomorúság? Mi történhetett? Csak a szorongás, aztán meg az egész testét átjáró meleg jóérzés marad, hogy íme, hogy nincs semmi baj, túl van rajta, él. Mintha az anyja hasában, amikor a világ rendben volt még, fekszik a jobb oldalán, mellig fölhúzott térdekkel, a keze a szája előtt, fújja rá a levegőt. Átlátszó, tiszta, akárhová nyúl, megmozdul minden. Úgy szedhetné szét, rakhatná össze, ahogy akarja. Hát akkor? Ha ezt a pillanatot megállíthatná, megnyújthatná. Ha emlékezni tudna rá, amikor… Ha…

Szemben. Széllel szemben, árral szemben, egymással szemben, önmagaddal szemben. Akkor is, ha úgy érzed, védekezel, vagy úgy, hogy elviseled, átengeded, tudomásul veszed csak. Ha nem így lenne, eldőlnél, megsemmisülnél, értelmetlenné válna a létezésed. „Az erők a természetben mindig párosával lépnek fel, egyenlő nagyságban és ellentétes irányban” – jut eszedbe Newton harmadik törvénye, ahogy az iskolában tanultad. Erről lenne szó? Csakhogy a tűz, a víz, a levegő meg a föld nem tanultak fizikát. Te viszont akarhatod is a szembenállást, s azt hiheted, hogy ura vagy a cselekedeteidnek, mi több, akkora az eszed, az erőd, hogy nem csupán a másik embert, hanem a természetet is képes vagy legyőzni. Röpköd benned a lélek, mint a madár a kalitkában, hánykolódik, mint az óceán a partok között. S ha a rácson keresztül, a partfalon át nem sikerül, akkor azt gyűröd, eszed, ölöd, aki éppen ott van. Ha senki sincs ott, akkor magadat.

Mekkora erőfeszítés, koncentráció, lemondás, mennyi konokság, hit, eszelősség kell ahhoz, hogy felülemelkedj a vegetáción, a testi lüktetésen, égésen, habzsoláson, azon a szinten, amelyiken az anyagok átfolynak, átpréselődnek, átalakulnak benned, s a világmindenség látható, érzékelhető, kiszolgáltatott részévé lesznek, s mekkora fölény, hogy kívülről is képes légy, hogy legalább, hogy legalább megpróbáld kívülről és felülről nézni, megvizsgálni, elfogadni magadat, mi több az egészet, ami úgy tűnik, nélküled is létezik, működik, változik, átalakul egyik formából a másikba, de amibe úgy érzed, mégis beleavatkozhatsz, sőt, hajlamos vagy azt hinni, hogy másképpen történik, ha beleavatkozol. Ki vagy te?

„Mint lánctalp alatt az ima” – ez egy verssor lehet, lehetne. Ilyen rímekkel: Litvánia, Szlovénia, technika, mánia. 1991. július 11-e van. Maradjunk a mániánál. A nagyhatalminál. Persze lehet, hogy ez nem is az, hogy pontosabban kellene fogalmazni. Volt ugye (van, bár a végét járja) a „kétpólusos világrendszer”! A két nagyhatalom felosztotta a világot. Aztán vicsorogtak egymásra, alkudoztak. A többi csak azért érdekelte őket, hogy megszerezhetők-e, kivel vannak. A picik se nem osztottak, se nem szoroztak. Pláne, ha benne voltak valamelyik nagyobbnak az udvarában, zsebében, gyomrában. Most meg, hogy „Európa beteg embere”, a nagy SZU gyengélkedik, s támadnak föl kisebb-nagyobb hatalmak, rendeződnek át az érdekviszonyok, lám a kicsik is megszólalnak, megszólalhatnak, fölállnak, behúznak egyet-egyet a vén dögnek, otthagynák, lennének mind a maguk urai, szabadok, függetlenek. Csakhogy elég egy tüsszentés, egy mancsmozdulat, s oda a remény. A másik nagynak, a tölbbi nagynak meg lám, lám! nem is hűlt még ki annyira a kása, s könnyebb biztatgatni, ígérgetni, beszélni róla, mint hozzáfogni az evéséhez, vagy fölrúgni a tálat.

Jaj, Kosztolányi zöld tintája! Meg a Takáts Gyuláé! Vajon Takáts Gyula azért írt-e zöld tintával, mert a Kosztolányi azzal? Mézöntő című kötetét, a könyvet, amivel életedben először 1958-ban bekopogtál hozzá, a kaposvári múzeum igazgatói szobájába, zöld tintával dedikálta. „Bertók Lacinak szeretettel, hogy bátran dolgozzon…” Későbbi zöldtintás levelei. Most is jókedved lesz, örülsz, ha rájuk nézel. Miért nem írsz zöld tintával? Miért nem írtál soha, vagy legalább 1958-tól azzal? Volt osztálytársad, aki 1956-ban az USA-ba emigrált („disszidált”), ő is zöld tintával írt onnan. Aztán az ávósok. Ők is zöld tintával körmölték a szövegeiket, lefoglalt verseidre a záradékot. Azzal is íratták alá, hogy elismered, hogy a verseket te követted el. Ez még 1955-ben. Ezért nem írtál sohasem zöld tintával? Hogy most is végigfut a hátadon a hideg? Vagy csak azért, mert Kosztolányi szerint is „legszebb a sárga”? Ami talán nincs is?

Lépj hátrább! Egyet csak. Engedd, hogy magától megvalósuljon. El akar férni. Útban vagy. Talán meg sem fogalmazza így, csak a zavara látszik. A visszaverődő testhullámok jeleznek. Zajos a kép. Így is van műsor, de nem igazán élvezhető. Miért avatkozol bele? Miért képzeled, hogy szüksége van rád? Beleéled magadat, mintha neked kellene végigcsinálnod, pedig csak helyet adhatsz, csak ha kér, akkor segíthetsz. Akkor sem úgy, mintha a magadét csinálnád, hanem csak, ahogy kívánja, ahogy jó neki. Beleszól, rádszól, kritizálni fog. Ami mostanáig vízszintes volt, most billeg, néha már függőleges. Fönt, lent, látszatta minden, a gravitáció is ugyanaz. Csak belül csúszkál a golyó, csak a vízszintezőben bolondult meg a levegőhólyag. Állj meg, járkálj, mintha semmi sem történt volna. Mintha csak te tudnád, hogy mi történt. Látszódjék, hogy tudod. Lépj hátrább! Most még megteheted. Csak a távolság nő meg. A világ marad.

Önző és telhetetlen vagy. Mindent megtartanál, s ha valamit elveszítesz, dühös, szerencsétlen leszel. A zseniálisnak vélt ötlet, gondolatcsíra, irány, elillan egy váratlan rezzenéstől, egy hívatlan gondolattól. Várnod kell, amíg újra meríthetsz, amíg rendbe teszed a hálót, s jut is, marad is. Akad bele új zsákmány, s valószínű, ugyanoda jutsz, ahová előzőleg is jutottál volna. Amiatt bánkódsz, ami odalett? Vagy egyik, vagy a másik. Nem valami zárt edény, feneketlen bőrzsák vagy, hanem sokkal inkább meder, amelyiken átfolyik a világ, s hol ez, hol az akad meg benned, hol ezen, hol azon csillan meg a fény, s mire megérinted, megfognád, már el is tűnik, jön a következő. Persze ha már megláttad, ha megmutatta magát, szeretnéd megtartani. Hisz mi minden csobog át észrevétlenül rajtad, s mily kevés, amiről azt hiszed, hogy a tiéd volt, vagy a tiéd lehetett volna.

– Rám akarod kényszeríteni az akaratodat. – Csak a követ akarom ellökni az útból. Segítek. – A kő nem akadály. Nem is kő. – Döcögni fog. – Nem fog döcögni! – Döcög. – Valahogy így. Áthidalhatatlanul, végérvényesen. Butaság? Féltékenység? A tények nem ismerése? Félreismerése? Mindegyik meg van győződve, hogy jól csinálja. Nem akarja egyik sem a másik ellenére, de mintha nem is ugyanannál az asztalnál ülnének. Mintha egy zseniálisan dilettáns regényt olvasnának, ahol azért az efféle párbeszédek, mert a kiadó a terjedelmet fizeti meg, nem a minőséget. Csakhogy ez itten az élet, a valóság. Se írója, se olvasója, csak kínja-keserve. S megint Platón, s a nevetség, hogy mily talmi, mily másodlagos (harmadlagos? hányadlagos?) a valósághoz képest a művészet? Hogy élni kell, vagyis hát: éljük a történetet, ha tetszik, ha nem. S mi az, hogy: elképzelni, leírni, olvasgatni?

A kimondott szónak annyi oldala van, ahányan hallják. Ha többen hallják belőle ugyanazt, az már megegyezés vagy a megegyezés lehetősége. Igen: akkor ez ennyi, ilyen. A sok-sok oldalt egyben hallani, látni, érzékelni, fölfogni: valahol itt az Úristen. A világ, ami önmagát érzékeli. A művészetek erőlködése, hogy minden oldalt, hogy minél több oldalt láttassanak, a lehetetlen megkísértése, a vízcsepp mocorgása, hogy ő az óceán. De a vízcsepp nem emlékezik. Csak az emberi agy, az emberi szó erőlködik, hogy a mögöttest, a teljességet a maga sokoldalúságában leképezze, hogy az öt érzék jelzéseinek összességénél is többet adjon vissza. Holott a legfontosabb szavakat elfelejtettük. Abban a pillanatban, amikor megszólaltunk. S ki-ki, a legtöbb ember csak egyetlen oldalra emlékezik. Vagy arra sem. Csak elképzeli, hogy emlékezik.

Eső után minden növény megindul. A táplálék, a trágya belemosva a talajba, a nap melegebben süt, mert nem állja útját az eső által földre vert por, füst, szemét. Leggyorsabban a gaz nő. Egyszerre akarja behozni a hátrányt, legyőzni a haszonnövényt, elfoglalni a valamilyen jogon sajátjának érzett világot. Valószínű, tágabbak a nedvcsatornái, nagyobb benne a méreg, otthon érzi magát. Senki más nem érdekli, meg akar valósulni. Újra meg újra feltalálja a spanyolviaszt, ami nem kis dolog, mert le kell pecsételni a sok-sok igazolást, kitüntetést, rendeletet, végzést. Pillanatok alatt. Mert máris jön a kapa, a kapálógép, a sarló, a kasza. Húzódhat vissza a kert mellé, az árokpartra, a magba, a gyökérbe. Azzal, hogy azért az idő neki dolgozik.

Megállni, amikor mindenki megy. Kilógni a sorból, tudni, hogy hátulról neked mennek, Útban vagy, meglöknek, ellöknek, kitaszítanak maguk közül. Hagyni, hogy elmenjenek, nézni, hogy milyen messze járnak már, érezni, hogy lassacskán magadra maradsz. S nem sajogtatni a szívet, dobálni az égre a kavicsot, hogy miért is? miért is?, hanem észrevenni szépen, hogy ha odafigyelsz, így is látod az egészet, benne vagy, megtörténik. Mégy a többiekkel, kilógsz, kiállsz, megbélyegeznek. Más a véleményed, utálod, elfáradtál. Vagy egyik se. Csak megállt benned a világ. Nincs olyan kérdés, hogy miért mennek, amikor te állsz. Hogy veled ezt akarják tenni, azt akarják tenni. Minden szó, minden mondat végén pont van. Le is fekhetsz, hogy könnyebben szemügyre vehesd a mindenséget. Hogy jobban érezd a tested alatt, hogy az egész tested alatt érezd a földet.

A diktatúra felülről lefelé építkezik. A csúcsa, meg a csúcsa alatti részek készek legelőször, alattuk még semmi, bármikor eldőlhet, leeshet az egész. Mint amikor egy kardot a hegyével fölfelé odaállít valaki középre, s rátesz valamit, tányért, téglát, könyvet, emberi fejet. Aztán elkezdi körberakni ugyanazzal. A diktatúra nem úgy kezdődik, hogy az egyik szomszéd átszól a másiknak, vagy hogy elkezdenek harangozni, és mindenki a templomtérre megy diktátort választani. Rögtön akadnak, akik, látván, hogy mi van, a csúcs alá maguk is odatesznek egy-egy téglát, ezt-azt, azután még egyet, s röhögnek rajta, hogy megáll. Aztán mind többen lesznek. A többségnek, s messziről nézve hülyeségnek tűnik. „Már megint cirkuszolnak.” Aztán egyszer csak a tyúkszemekig ér, az ütőerekig ér, fognia kell, tartania kell mindenkinek. „Hogy el ne dőljön.” Ha tiltakozol, megölnek. Ha nem ölnek meg, benne vagy, benne leszel, amíg élsz, amíg magától össze nem dől.

A megalázáshoz legalább két ember kell. Az egyik, aki megaláz, a másik, akit megaláznak. A diktatúrában a megalázó mindig többedmagával van. Még ha csak egyedül ül is veled szemben a szobában, a háta mögött, a falon túl, a másik szobában ott ülnek, állnak, hallgatóznak a társai, ott az erő, ami féken tartja, megfélemlíti a megalázottat, s olyan helyzetet teremthet, hogy a pillanatért? az életért? emberi méltóságát is föláldozza. Azazhogy: hagyja hogy elvegyék. Hogy megéljék, hogy elvették. Holott, amit elvehetnek, az a burka csak, a bőre, a látszat, az üres zsák, a skalp, amit ki lehet tűzni a kerítésre, ijesztgetni vele a többit. De ami a zsákból, a bőrből kicsúszik, s nagyon mélyen, a megalázott talpa bőrében, annak is a legalján összegyűlik, megköt, az égetni, kísérteni kezd. Az az, ami miatt a megalázók újra meg újra összeszövetkeznek, s az éj leple alatt, a pokolban is bandákba verődnek, amit nem képesek legyőzni, s ami a legszebb mámorukat is megkeseríti, hatalmukat örökös félelemmel aknázza alá.

Acsarkodik, vicsorgó fogakkal kerülgeti ellenfelét, ugatja, kergeti, le akarja győzni. Én, aki nem tudom az igazságot vagy ha tudom is, akkor az nem azonos egyikével sem, én talán ahhoz állnék, amelyik szerintem közelebb áll az igazsághoz, vagy amelyik szimpatikusabb, amelyikben valami miatt jobban hiszek. De mindegyik dühös, indulatos, agresszív, részigazságokat nagyít föl, ferdít el, olyanokat, amelyekről én is meg tudom állapítani, hogy részigazságok, ferdítések, s hogy azért olyan fontosak csak, mert velük, az ő fölemlegetésükkel, fölhabosításukkal, pofába csapkodásukkal bizonyítható, jobban bizonyítható, hogy a másik buta, csaló, kapzsi, jellemtelen, hitvány ember, egy nulla, akit minél nagyobb erővel és minél előbb a sárba kell taposni, félre kell lökni, mert különben tönkremegy az ország, kipusztul a nép, vége a világnak. Tudják, hogy az emberek nagyobbik részét nem az igazság, hanem a hatalom érdekli, tehát rögtön a nagy hang, az indulat után fordul, örül, hogy valaki csörtet előtte. Hogy csinálja a cirkuszt.

Hová kell visszasüllyednie – hátrálnia, egyszerűsödnie, tisztulnia az embernek, hogy egy ügyü legyen, a szónak abban az értelmében, hogy képes egyetlen üggyel törődni, csak eggyel babrálni-foglalatoskodni, s úgy, hogy semmi ne téríthesse el, akaszthassa meg? Hogy azt az egyet minden oldalról, kívülről-belülről körbejárhassa – jelölhesse, ott hagyva rajta a keze nyomát, sőt, le sem véve róla a kezét mindaddig, amíg a találkozásból, az egyesülésből valami egyszeri, valami megmásíthatatlan nem lesz? Valami jel az élet, a mindenség lényegéről, jel arról, amiről szinte semmit sem tudunk.

Generációmnak nem osztották ki a szerepeket, mondta rólunk valaki a hatvanas években. Rólunk, akik 1945-ben öt-tízévesek voltunk, akik kisgyerekként éltük meg a háborút és a koalíciós időket. A nálunk öt-tíz évvel idősebbek lettek a népi kollégisták, őket röptették a „fényes szelek”, s mire mi oda nőttünk, a szél elállt, a világ megdermedt, a tragédiát javában játszották már. Tologattuk a kulisszákat, ittunk, szeretkeztünk, s ötvenhatban is tüntettünk, meghaltunk, disszidáltunk csak, a porondon később is ugyanazok maradtak. Bizonyára a kelleténél kevesebb kalória és több ijedtség került belénk kisgyerek korunkban… Aki ezt mondta, maga is „szereplő”, vigasztalni akart. Megnyugtatni, hogy nem ő és a társai, hanem nagyobb erők a rendezők. Fogjuk be a szánkat, dögöljünk meg. A kivételekről nem esett szó. Arról sem, hogy a tehetségtelenségre, a kisebb tehetségre, a gyávaságra-óvatosságra, a maflaságra lehet ugyan más szavakat keresni, de minek…

Valami biztos kellene. Valami végleges. Babits Mihály! Igen! Nézem Borsos Miklós Babits-szobrát. Ilyen lehetett? Miért húzza be a nyakát? Miért akar eltűnni-elmenekülni a kőoszlop tetejéről? Hova futna-futhatna, amikor annál a meghitt, itt kis térré szélesedő utcánál biztosabb helyre, otthonosabb szigetre úgysem találna? Miért látom bele, hogy, –anélkül hogy lelépne-leszállna a kő magasából, folyton hátrál, arra törekszik, hogy észrevétlen maradjon, észrevétlenné váljék, elbújjon, ha csupán a bokor mögé is? – Mintha megnyugodna a világ, amikor az ágaktól nem látszik, csak áttetszik rajtuk, csak a körvonala vibrál.

A hatalom vágya millió szállal szőtte, szövi át az egész szerkezetet. Hiába ütöd le a fejét, a hetediket is, a test tovább mozog. Miszlikbe apríthatod, a miszlik rángatódzik. Élőlény, amely magába épített minden élőt, s mindaddig önmaga, amíg jól át nem sütöd, föl nem zabálod, meg nem emészted. Aztán az egyik része elég, a másik kiürül, a harmadik, a harmadik meg, ugye, benned marad, beléd épül, tovább él, lappang, működik. Mint némely betegségek vírusai, bacilusai, amelyek szinte mindig, mindenkiben benne vannak, s amikor a szervezet legyengül, amikor az ellenálló képesség csökken, az adott pillanatban támadnak. Könyörtelenül.

Amikor elbizonytalanodtak, mert már annyi volt a hazugság, hogy nem lehetett egy még nagyobbal az összes addigit betakarni, a kis hazugságok meg kibújtak az elővigyázatosan és hatóságilag lezárt dobozokból is, s ott csúsztak-másztak-vonaglottak a lábak alatt, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az úgynevezett mindennapi embernek legalább két arca van, s mindig is az volt, s két nyelve, két magatartásformája: az egyik kifelé, az elvárásoknak, a másik befelé, a családnak, a barátoknak, önmagának, s hogy ez a befelé, ez olyan makacsul őrzi a múltat, mindent, amiből lett, hogy azt „végképp eltörölni”nincsen erő – amikor már ők maguk is, s egymás között ki merték mondani, hogy megkettőződtek, hogy a király meztelen, kitalálták, hogy összezavarodtak az értékek, hogy a dolgokat önmagukkal és önmagukhoz kell mérni, s hogy igazság nincs is, csak puska van, s hogy félni attól kell, ami egy vagy egynek látszik.

Érzem, hogy elég, hogy torkig vagyok, hogy a félelem kiszorult belőlem. Csak meg kell várnom még, amíg az indulat lecsillapodik, ihletté szelídül. A vers nem kicsordulás, nem túlfolyás, hanem világosság, tiszta fej, együtt-lét, egyszerre-látás. Élesek a körvonalak, „nézegeted”, „kézbe veszed”, oda próbálgatod-illesztgeted a fogalmakat-képeket, mintha tárgyak volnának, mintha végtelenül sok lenne belőlük. Amíg be nem csukódik valami ajtó, rá nem fekszik valami köd. S mintha hirtelen több lenne a hely, mintha egyszerre minden a helyén lenne, csak pontosan meg kellene nevezned.

Az események, az információk úgy klopfolnak laposra, mint a szakács a rántanivalót. Néhol csak a hártya marad. Átlátni rajta, átszakad. Valami titokzatos erő szorít le, tart ott a képernyő előtt, a rádió előtt, nyomja a kezedbe az újságot, hogy maradj a fenekeden, ne kiabálj, ne hadonássz. Kábulj el, fogadd el azt, ami történik, amivel körberaknak, amit beléd gyömöszölnek. Neki úgy jó, ha az agyadat takarékra állítod, lekapcsolod, s legfeljebb magadban hánykolódsz, s az ő ritmusa, kívánsága, tüdeje szerint veszed a levegőt. Nem egy párt, nem egy-egy erőszakos újságíró, hanem valami, őket is magával sodró, képességeiket, lehetőségeiket a saját szolgálatába állító erő működik, s ha nem ugrasz félre, nem maradsz ki szándékosan, ha elfeledkezel róla, hogy saját érzékszerveid vannak, agyad van, akkor elvesztél. Rettenetes elszántságra, erős akaratra, kitartásra lesz szükséged, ha a saját szemeddel akarod látni, agyaddal fölfogni, alakítani, csinálni akarod a világot, mert minden az egyen-gondolat, az egyen-ruha, az egyen-érték, a skatulya, a ketrec felé sodor. Ha nem puskával, akkor ragyogással, pénzzel, hazugsággal.

Vajon melyik a nagyobb megtartó erő? A hagyomány-e, a közös történet, szokásrend, jogrend, kultúra, amit a családod, a nyelved, a nemzeted, az emberi társadalom ad át, présel beléd, kér számon rajtad, vagy a ki tudja hol kapott egyéni kódod, a ki tudja mikor kezdődött saját múltad, amit a születésedkor a génjeidben hoztál, s amit a közös tapasztalat és érdek a maga képére és hasonlatosságára formált, de ami mégis újra meg újra fellázított az, erőszak ellen, többet akart, mást akart, előre menekített? Vagy az, amelyikről szinte semmit sem tudsz, de ami képessé tesz rá, hogy elkülönítsd a mindenséget és önmagadat, a többi embert és önmagadat, pillanatnyi önmagadat és elképzelt önmagadat, hogy célokat tűzz ki, választani tudj, s hogy elindulj a választott cél felé, és tevékenykedj, és ne add föl akkor sem, ha a harmadik lépésnél kiderül, hogy reménytelen, ha könnyebb lenne nyafogni, mint a következő lépést megtenni?

Írószövetségi választmányi ülés 1977-ben. Nagy László mellett ülök, a klubterem végében, a falnál. Beszámolók, hozzászólások órák óta már. N. L. egyszer csak elővesz a táskájából egy csomagot. Látni, hogy könyv van benne, rajta a neve, a címe, a feladó. Kibogozza a spárgát, összetekeri, a dohányzó asztalra teszi. Tollat fog, s a csomag íratlan hátsó oldalára rajzolni kezd. Oroszlánt rajzol, amely a farkát magasra tartja, és hátra fordítva a fejét, a feneke felé néz. Aztán egy hosszú létrát, amelyen lógó nyelvű emberek sokagása, egymást lökdösve-taposva nyomakszik fölfelé az oroszlán fenekéhez. Egyik-másik föl is ért már, feszíti neki a nyelvét, szinte hallani, ahogy nyalja. N. L. ránk-ránk pislant, ránk, akik kétoldalt mellette ülünk, és elmosolyodik. Amikor befejezi, kibontja a könyvet, a csomagolópapírt a háta mögé dugja. Ott hagyja a fotelben akkor is, amikor eljövünk. Néhány hét múlva aztán viszontlátom a rajzot az Élet és Irodalomban, ahol a grafikáit közölni szokta. Talán valami szöveg is van alatta. Persze, nem az, hogy „Nagy László hozzászólása a választmányi ülésen”, még csak az sem, hogy „Túlélési gyakorlat”. Bárki tudhatja mégis, hogy miről van szó. Hiheti azt is, hogy nem ő, hanem ez meg az a mocsok mászik fölfelé a létrán. Nevethet, megkönnyebbülhet.

A tehetség: bátorság. Kimondani, amit gondolok, kimondani akkor is, ha nem ugyanazt gondolom, amit a többiek. Megtenni, amit kigondoltam, ha akadályokba ütközik is, ha lesajnálnak, ha nem segítenek, ha még magam is kételkedem benne, akkor is. A bátorság nem ösztönös, csak annyi benne az ösztönösség, amennyi ésszel azonnal ellenőrizhető, ami készséggé vált tapasztalat inkább. Nem vakmerőség tehát, hanem vállalása az esetleges vereségnek is. De nem a vereségre készülés. A cél ismerete, a feléje vezető utak keresése, megválasztása, bejárása. Az erre való koncentrálás. Határozott félrelökése mindennek, ami akadályoz. Akkor is, ha kellemetlenségekkel jár. Vállalni, hogy nem értenek meg azonnal, hogy nem szeretnek mindnyájan, hogy összefognak ellened, hogy nem tudod pontosan, hogy milyen lesz, mekkora lesz, mennyit ér, de az életedet teszed föl rá, de teljesen az övé vagy.

Talán csak kicsit kellene pontosítani. Türelmesebbnek lenni. Ráérni. Megdagasztani a tésztát, hagyni, hogy megkeljen, elnyújtani laposra és nagyra, s mint az örmény asszonyok és pékek, lehajolni az öblös, tüzes kemence fölé, odacsapni az oldalára. S várni, hogy percek alatt megsüljön. Mi is? A lavas, az örmény kenyér? Tisztának és céltudatosnak maradni, nem engedni, hogy túlságosan megkeljen, kicsorduljon az edényből, hogy túl vékonyra vagy vastagra sikeredjék, hogy megégjen vagy ne süljön meg. Ahogy az árnyék odébb megy. Megállíthatatlanul. Ahogy a csillámok a vízen. Megfogni őket, megfogni akarni. Minél többet. Nem kétségbeesni, ha néhány vagy akár az összes egyszerre eltűnik. Várni a következőkre, nézni, ahogy folytonosan özönlenek, dőlnek az égből, és hasonlítanak egymásra. Mind. Annyira különböznek csak, amennyire hagyod, hogy a szemed különbözőknek lássa őket.

1991. június 30. Ma van a szabadság napja. Ma ünnepli az ország, hogy kimentek az oroszok. Június 19-én elment az utolsó katona (valamivel előbb, mint ígérték), de ezt a mai napot már tavaly kijelölték, de most már tényleg nincs itt egy se. Megszólalnak a harangok, többféle felhívás is volt, hogy szólaljanak meg, s hogy minél hosszabban, hangosabban szóljanak ma az egész országban. Szóljanak, igen! Ez nem nándorfehérvári győzelem, nem temetés, sokkal inkább az istentisztelet harangja. Hogy menjünk a templomba, önmagunkba, hálát adni, emlékezni, reménnyel és erővel megtöltekezni. Hiszen nem mi győztük le őket, nem mi zavartuk haza őket, bele a jó édesanyjukba, hanem „maguktól mentek”, mert a végüket járják, mert a világ velük szemben álló része megerősödött, nagyon erős lett, megijesztette, megrogyasztotta őket, mert hazugságra, propagandára, erőszakra épült a moszkovita birodalom, s úgy látszik, vannak pillanatok, amikor a gyenge is vehet levegőt, nevethet, nagyot ugorhat, táncolhat, amikor az igazság győz. Isten? Természet? Idő? Adjunk ma hálát az ismeretlen Úrnak. Örüljünk és gondolkozzunk.

A rádió, a tévé, az újság – ahogy el akar téríteni, ahogy megragad, lökne bele az eseményekbe. A történelembe? Nem akarsz lemaradni, kimaradni, hitványabb lenni a többinél. Szeretnél tudni mindent. Benne, de legalábbis a közelében lenni. Kíváncsi vagy. Úgy érzed, s folyton mondják is, hogy a te ügyed, hogy rólad van szó. Milyen jól fogalmaz, hogy odamondja, mennyire helyetted is mondja, milyen igaza van! Ráállsz a sínre, fölülsz a kocsijába, hagyod, hogy vezessen, vigyen magával. Aztán egyszer csak hoppá. Rádöbbensz, hogy te nem oda akarsz, hogy neked magadnak is van, hogy benne vagy a csőben. Lekapcsolod, eldobod, kimégy. Aztán másnap, másutt újra megkörnyékez. Hívatlanul, erőszakosan, agyonverhetetlenül. Mindaddig, amíg hátat nem fordítasz neki.

Vannak ezek a nagyokosok. A nagy politikus, a nagy közember (tudós, színművész, festő, író stb.), akit egyszer csak mindenről megkérdeznek, s aki mindenhez ért, hozzászól, akit naggyá ütöttek, s utána már nem is vehették vissza tőle a nagyságot, mert összeomlott volna az egész építmény. Összeomlana. Elnézik (elnézték?) neki, palástolták, segítették kijavítani a hibáit, a baklövéseit, s holtáig, a díszsírhelyig, a habos nekrológokig ellehettek (ellehetnek) így. S ha marad a rendszer, az utókor is biztosítva van, utcák, emléktáblák, szobrok, emlékszobák, emlékülések… Egy kaszt, egy rend, össze vannak (voltak?) fonódva, betörni közéjük csak behunyt szemmel, becsukott szájjal lehetett, de aki bent volt (van), annak már a pofázás is meg volt engedve, tudta, hogy miről jártathatja a száját, miről nem beszélhet, mikor szemtelenkedhet, mikor nem. Élvezheti a szabadságot, ami ebben a magasságban a legnagyobb, szaporíthatja (szaporíthatta?) a hazugságot, amire az egész szerkezet épült (épül?).

S van ez a harmadik vonal. (Második? Harmadik-második?) Azok, akik nem pusztulnak el, megmaradnak egyik rendszerből a másikba, egyik korszakból a másikba. Testileg, szellemileg. Azzal, hogy szerencsével?, ügyeskedéssel?, gyávaságból?, előrelátásból?, sorsközösségből? – sohase kerülnek az első vonalba, tehát nem esnek el, de folytonos kapcsolatban vannak az elsővonalbeliekkel, az elesőkkel, a vezérekkel. Tudnak szinte mindent. Amit nem mondanak el nekik, azt kitalálják. Ők a megmaradók. Az okosok. Elhajlanak, kitérnek, elfutnak, elbújnak, átmentenek, átörökítenek. Szürkék, de szívósak. Őriznek, táplálnak, népszerűsítenek egy szintet, egy magatartást, egy tapasztalattömeget, egy túlélési (erkölcsi?) mechanizmust, amiből kinőhet az új kor első vonala, ami nélkül az első vonal talán sokkal nehezebben találna magára, erősödhetne meg, határozhatná meg önmagát. De ha magára talál, ha önmaga akar lenni, s önmaga lesz, akkor ezt a (második, harmadik-második?) vonalat, ezt a gumifalat előbb-utóbb megtagadja, meg kell tagadnia.

Lehet-e azt állítani (valaki azt állítja), hogy a fehér ember, úgy ahogy van, teljes egészében, szőröstül-bőröstül en bloc gonosz, kapzsi, utálnivaló, mert kijátssza, továbbra is uralma alatt tartja, kiszipolyozza, magára hagyja a harmadik világot, a feketéket, barnákat, sárgákat? Igen, ha a habzsolásra, az erőszakra, a tömegkommunikációban non stop sugárzott, sugallt, dicsőített gazdagságra, reklámra, mesére nézek csak, a pazarlásra, öntömjénezésre, önteltségre, arra, ami a nyugati, a zsidó-keresztény kultrúra kerítése mögött fölcsapzott civilizációból napra-nap eljuthat bármely földrészre, vagy arra, hogy a két legnagyobb hatalom (de a többi is) hogyan csendőrködik szerte a világban, s az elkövetett borzalmakat, igazságtalanságokat miképpen keni be habbal, sárral, festékkel, s hazudja, ami neki jó, akkor igen. De az emberiség minden tagjában benne szunnyadó állatot mégse keverjük össze sem a politika, sem a vallás segítségével a fehér emberrel. Egy fekete törzsfőnök is lehet éppen olyan gonosz. Egy sárga halász is. S én, a fehér, én is lehetek éppen olyan kiszolgáltatott, esendő és tehetetlen, mint egy bennszülött.

„Szabad ötletek jegyzéke két ülésben” – írta ama füzet elejére József Attila, s elengedte a „tudatalattiját”. Azazhogy nem is engedte el igazán. Ha az egészet elolvasom, látom, hogy van logika a szövegben. S van rajta néhány lapáttal olyan anyag is, amit valószínű „a Gyömrői” kedvéért írt csak bele. Miatta. Itt van, ezt akarod. Erre épül az egész tudományod. Hogy az elfojtott tudatalatti, meg a kiherélt gyerekkor. Trágárságért, borzalomért nem kell a szomszédba mennem. Megéltem minden nyomort és szenvedést, amit egy gyerek megélhet, amiről neked fogalmad sem lehet. S bennem maradt minden, mintha gyémánttal karcolták volna belém. – Szabad asszociációk, de kilátszik, hogy hol, mennyire avatkozik bele az agy, a számító, a céltudatos agy. A költőé, aki még ezt a jegyzéket, még ezt is annak a kinek-minek írja, akinek-aminek minden sorát addig is. Akivel-amivel sokkal inkább együtt van, mint az érzéketlen pszichológusával, akinek a szemében ő csak egy beteg a sok közül. „Szükségét végző vadállat”, aki még akkor is fölényben, ha tehetetlen.

Mennyi alibi, mennyi minden, ami elterel, eltérít, eltanácsol a tennivalóktól, a saját fejedtől, az egyenestől. Talán a szervezet védekezik, talán azért fájdul meg a szem, azért menekül a kéz, hogy figyelmeztessen, abba kell hagyni, mást kell csinálni. Szunyókálni kell, zenét kell hallgatni, járkálni kell. Azért a kíváncsiság, vagy az, amit annak nevezel, s amire ráfogod, hogy miatta hallgatod a rádiót, nézed a tévét, olvasod az újságot. Azért vagy kíváncsi még mindig, s nem azért, mert nem akarsz lemaradni, tájékozatlan lenni, elzárkózni. Minden afelé visz, akaratodon kívül is, hogy mi van? Aztán rádöbbensz, hogy semmi, szinte semmi. A fontosnak, érdekesnek tetsző hírekről, eseményekről, izgalmakról kiderül, hogy nem fontosak, nem érdekesek, elszürkülnek, emlékké, múlttá válnak napok alatt. S bánod, hogy hagytad magadat sodortatni, hogy nem voltál elég bátor, odalett a drága idő, s hogy mást, igazabbat, érvényesebbet csinálhattál volna. Hogy helyette csináltál, csinálsz csak mindent, miközben megtörténik szinte önmagától.

Sok időt elfecséreltél. Lustaságból, gyávaságból, gyámoltalanságból, ostobaságból. Erősebb akarattal, céltudatosabban kellett volna élned. Nem folyton óvatoskodni, várakozni, lemondani. „Lemondani tudni a legnagyobb adomány” – ez mindig eszedbe jutott, ha valami nem sikerült. Aki ezt a bölcsességet kitalálta, az is menekült, vigasztalni akarta magát, mentséget, magyarázatot keresett. Erényt akart kovácsolni a kudarcból. Nem rossz. Úgy kellett volna, úgy kellene fordulni mindig, hogy a dolgok, mi több, a gondolatok, az érzések fényesebb oldala látszódjék, az a felük, ahová odasüt a nap. Merthogy valahová mindig odasüt, az biztos. Megvan a magyarázat arra is, amit elmulasztottál. Ha nem lenne meg, ha nem találtad volna meg mindig, akkor naponta megkorbácsolhattad volna, megkorbácsolhatnád, megölhetnéd magadat. Tehát nem halálosan fontos semmi sem. Az, hogy a vízből kiugró hal meddig marad a víz fölött, az nem rajta múlik. Azazhogy csak kicsiny részben múlik rajta. S vannak már szerkezetek, amelyekkel a gravitáció is legyőzhető.

Az erősek nem nyafognak, lelkiznek, nem mutogatják, nyalogatják a sebeiket. Nem sajnáltatják magukat, nem engedik, hogy szánalmasnak találják őket. Messziről látszik, hogy különböznek. A kor a bátor, a hibáit, a félelmeit, a bűneit palástoló, elfeledtetni igyekvő emberé. Aki a többi helyett is megfogalmazza, kimondja, megcsinálja, legyőzi. Legalábbis ezt terjeszti magáról, ez látszik róla. S mindig nagyobb, erősebb. Ha a kételyeidről, a gyengeségeidről, a veszteségeidről, a bajaidról beszélsz, véged van. Egy szót se arról, hogy te ordítasz, hogy neked fáj, hogy te fájsz. Úgy csak, mint mikor kiszakad a zsák, és folyik, csak folyik belőle a szem. Mintha egy szem volnál magad is. Találtál valamit, ami nélküled is létezett, létezik, de ami a tiéd is. Találtál, mondom. S megint a tükör, ami vagy. Abban megnézni. Annak biztosnak, igaznak, pontosnak, határozottnak kell lennie. Ott beismerheted, ha vesztettél. Ott be kell ismerned.

Némely szellemi emberek (írók, művészek, tudósok) hozzászoktak, hogy a középpontban vannak, hogy ott van a középpont, ahol ők vannak. Kellett ehhez, persze, tehetség is. De néha csak a hivatal volt, annyi, hogy kipukkadt a kezükben a lufi, hogy becsináltak, hogy összekenték magukat, hogy nem voltak képesek kimondani, hogy elég. Újat kaptak, kitörölték a feneküket, gügyögtek nekik. Kellettek a hatalom igazolásához, az udvartartáshoz, a szertartásokhoz. S érezték, hogy a butaság és a bűntudat végtelen, s hogy hülye az, aki ezt nem használja ki. Most (1991. 06. 13.) sem akarnak mást, csak úgy élni, mint eddig. Vagy kicsit jobban. De minden összezavarodott. Meg is öregedtek. Mi lesz, ha egyszer csak nem adják ki az életmű-sorozatukat, ha kihagyják őket az elnökségekből, bizottságokból? Ha oda a régi rangsor, amelyben szépen összekeveredett az igazi érték a hivatalossal, s minél inkább össze, annál jobb volt a hatalomnak? Amelyben az igazán nagyok is arra vártak, hogy a politikusok elismerjék őket. Akkor is, vagy éppen azért, mert a lelkük mélyén lenézték ezeket a politikusokat. Akiktől az életük, mit az életük, a művük függött, de akikkel együtt, ugyanabban a kocsiban utaztak. A félelem, hogy oda a rang, oda a biztonság, a puha és erős tenyér a seggük alól, hogy le kell mondaniuk – esetleg – az életforma bizonyos szintjéről, velejáróiról, s hogy új urakkal kell kapcsolatot keresniük, teremteniük, gyanakvókká, idegesekké, agresszívakká teszi őket. Nekifeszülnek, kiszakad a foguk, vérzik a nyelvük. A politikusok, a régiek, mint mikor a gumiballon leereszt, leeresztik. Némelyek önként lemondtak, félreálltak, más lóra ültek. Mások csak lapulnak. Az írófélék, művészfélék, akiket maguk köré emeltek, mintha nem érzékelnék, hogy kampec, vége van. Mint a folyondár, ha kivágják a fát. Méltatlankodnak, értetlenkednek, hogy őket is a fával együtt. Hogy tépik, félredobják. Mit képzelnek?

Bibó István írja, hogy a kiegyezés óta valamirevaló, magára kicsit is adó magyar ember nem vállal hivatalt… Hogy a másodrendű, a harmadrendű jellemek és tehetségek (a kettő összefügg) vállalnak csak. Talán azért (az indoklást elfeledtem), mert a kiegyezés „tisztességtelen”, „nemzetellenes” paktum volt, annak tekintették a 49 miatt keserűek, megkeményedettek, s ha így igaz, akkor csak a korrupt, a gyenge, a hazával nem törődő senkiháziak fogadhatták el, támogathatják. Tehát az igazán értékes egyedek elkezdtek visszavonulni a gazdagságba, a tudományba, a kultúrába. Miközben előbb-utóbb nyomasztóvá vált számukra, hogy olyanok döntenek mindennapi ügyeikben, mi több, a sorsukról, akiket lenéznek, akik nem értenek hozzá. Ráadásul kiépítenek, kiépítettek maguk körül rokonokból, sógorokból, komákból egy olyan erős szövedéket, várat, határvonalat, csillagrendszert, amit már megszakítani, szétverni, szétrobbantani sem lehet. S a képlet szenvedések, véráldozatok stb. árán átmentődött a kommunizmusba, s túlélte azt is… S még hogy másod- és harmadrendűek…

A hazugságot, a csalást, az igazságtalanságot mindaddig elnézik, amíg be vannak avatva, amíg bűnrészesek, vagy amíg tartanak tőled, mert hatalmad van. S vajon hol a jogos félelem határa, s hol kezdődik a gyávaság? A félelem a faj fennmaradásának szöges drótkerítése, a gyávaság a faj veresége, visszaszorulásának kezdete. A gyávaság erkölcsileg többet rombol, mint egy vesztes háború. A gyáva végül teljesen elpusztul, önmagát pusztítja el. A vesztes háborúból, ha a gerinc nem törött el, új, győztes nemzedékek születhetnek.

Kérem én sokszor elfogadtam megalázó helyzeteket, a másodrendű vagy a sokadrendű ember szerepét is. Kényszerből, összeszorított foggal, „agyilag” elmenekülve, de azt hazudva, hogy itt vagyok, ez vagyok. Mint az állat, akit befognak, betörnek, végigvágnak rajta, túlterhelnek, s azt hiszik róla, hogy most már minden rendben, hogy mindig így lesz, ez egy hülye barom. Aztán egyszer csak hirtelen megáll, fölágaskodik, rúg, hanyatt vágja magát, elszakítja a kötelet, elszalad. Vagy valami hasonló. A „nagykönyv szerint”, ugye, ilyesmi nincs. Ha megalázni akarnak, azonnal meg kell védeni a méltóságot, akár a halál árán is. Holott az igazi méltóság mélyebben van. Az „élet parancsa” környékén. S a megaláztatást is lehet méltósággal viselni. Ettől lesznek dühösek, bizalmatlanok, gyávák, tétovák a megalázók. Hogy nem tudnak eligazodni rajtad, hogy kilátszik belőled, ami által különb vagy náluk, ami a mindenség részévé tesz, s amivel le fogod győzni őket.

Jó társasága vagy-e önmagadnak? Az a kettő, akiről beszéltél már, aki benned van, csiszolta-e egymást, jóban van-e egyike a másikával? Tetszik-e nekik, amit csinálsz? Ami dudor, szálka, egyenetlenség az egyikről lejött, nincs-e ott a másik lába előtt? S ha ott van, akadályozza-e a tevékenységében? Vagy örül, hogy ha csak a fele is, de előbbre jutott? Majd csak lesz valahogy. Össze kellene húzni a fűzőt. Kisebb helyre préselni be ugyanazt a testet, ugyanazt az „anyagot”. Nem egyszerre gyújtani meg az összes lámpát, hanem egyenként, sorban. S talán nem is kellene mindet. Csak a nagyobbakat, a távolibbakat. Úgy látszik sötétben is, hogy végül magad maradsz magadnak. Egyre könyörtelenebbül és végérvényesebben. Akkor meg ennek a kettőnek kell, kellene jól összekapaszkodnia. Amíg van hozzá erő és idő. Vitatkozva, veszekedve, elégedetlenkedve, de serkenteni egyikednek a másikodat a gondolkodásra, cselekvésre, meg-nem-adásra. Anyád a halálos ágyán is csak a nagyon a végén adta föl. Akkor, amikor folytonosan és olyanannyira elkábították, hogy már nem is ő volt.

Nem a művel, hanem a körülményekkel foglalkozol. A készülődéssel, a miért-nem-megy, a nem-megy, az elpocsékolod-a-drága-időt, a tehetetlen-tehetségtelen-hitvány-alak-vagy, a sajnálod-sajnáltatod-magadat ügyekkel bajlódsz, s úgy érzed-gondolod, hogy ez fölösleges, hogy ebből semmiképpen sem lehet a mű maga. Az igazit, az igazán fontosat csinálnád, attól lopod el az időt. És sietsz, és nem érzed jól magad, bűntudatod van, szégyelled a gyöngeségedet. Holott lehetne ez is a koncentráció tárgya, ez az „előtte-állapot”, ez a nem-tudod-mi, ez a lehúz, nem-engedi, ez a fogva-tart. Talán itt kéne mélyre ásnod, erre vagy képes. Ha erre képes vagy, ha képes leszel, ugyanoda érsz, ahová minden úton. Az egész mindenütt ott van.

Az lenne az érdekes, a publikus, az vonná magára a figyelmet, amit magáról a tevékenységről, a gondolatmenetről mondasz. Hogy fontosat, meghökkentőt, megbotránkoztatót tudsz-e mondani róla. A készülődés, a nyavalygás, a nem-tudom-képes-vagyok-e-megcsinálni féle szerencsétlenkedés magánügy, a gyóntatókra meg a pszichológusokra tartozik. S persze rád. Okosakat, keményeket, elbűvölőket kell mondani. Behajítani a villantót jó messzire, be a fenékre, s jönnek a halak, jön előbb-utóbb a nagy hal is. Gatyában az utcán, ehhez vagy bolondnak, vagy zseninek kell lenni. A közönséges ember fürödjék meg, öltözzön fel rendesen, szagosítsa ki magát, úgy lépjen ki a kapun, ahogyan kapun ki szoktak lépni. Készen, méltósággal. Ez látszódjék. Hogy mi van belül, mi van benne közben, az nem tartozik senkire. Hogy vagy? – Hová mégy? – Hogy vannak a gyerekek? – Láttad az este a televíziót? Őrület! – kész válaszokat várnak. Kész válaszokat akarsz adni és hallani magad is. Sima és mégis érdekes válaszokat. Mind ott van benned, csak egyik a másikon, összevissza, megkérdezetlenül. Vagy megtalálod őket, vagy nem.

„Egy ijedt állat szeme gödre” – ez is lehetne a címe. Majdnem gömb, kör alakú nyílás van rajta. Ebben benne lenni. Akarni kimenni, kimászni-kikecmeregni, de visszacsúszni-visszaesni lehet csak. S a nyíláson keresztül kilátni, kikiabálni. S hogy ott, kívül történik minden, ami fontos. S minél többször esek vissza, annál rémültebben futok neki, s minél nagyobb erővel kezdem újra, annál fáradtabban gubbasztok a gödör alján. S érzem, hogy néznek.

A dongó kiröpülne a szobából. Nekivágódik az üvegnek, zuhan, száguldozik keresztül-kasul, nem találja a félig nyitott ablakszárnyat, ahol beszállt. A huzat? valami szag? az ösztön? a véletlen? mi sodorta be? Menekülne már, de egy számára ismeretlen dimenzió nem engedi. Az üveget levegőnek nézi, a bejáratot elfeledte. Feje (vajon miből lehet?), ha emberé volna, rég szétloccsant volna. Zaja, kapkodása idegesít. Segítek neki, nagyobbra nyitom az ablakot, a rés felé zavarom. Vagy megtalálja, vagy agyoncsapom.

„…végül is minden ember, mindig felelős azért, hogy mit csinálnak belőle; még akkor is, ha mást nem tehet, csak vállalja annak felelősségét, hogy nem tehet semmit” – mondja J. P. Sartre. – Az első kérdés még ebben a konstellációban is az, hogy jó-e nekem, kielégít-e engem, egyezik-e eszményeimmel az, aki vagyok? Ha igen, akkor másodlagos, hogy ezzé csináltak-e, vagy magam „csináltam” magamat ilyenné. Ha nem vagyok jó magamnak, akkor kerül elő a felelősség kérdése, de sohasem általánosan, hanem mindig konkrétan és a tükör előtt.

Más népek, ha megverik őket, azt mondják, hogy erősebb volt, okosabb volt, ügyesebb volt az ellenség, szerencséje volt stb. Mi szinte mindig magunkat okoljuk. Nem készültünk föl eléggé, nem tartottunk össze, árulás történt, bűnhődnünk kellett vétkeinkért. Augsburg óta erre jár az agyunk. És nem is minden ok nélkül. De miért nem ismerjük el, hogy az ellenség lehet erősebb, eszesebb, rafináltabb, szerencsésebb, mint mi?

Az események, a tények elfedik a valóságot, idézi Pilinszky Rilkét. Legalább akkora világkép-igazítás ez, mint a Kopernikuszé, hogy a Föld kering a Nap körül. S lám, a szavak is milyen készségesek, serények, mi mindenre kaphatók, ha a valóságot kell eltakarni. Úgy állnak a papíron, mint a kváderkövek, egyetlen rés sem látszik. Pedig, amit leírok, meg sem közelíti azt, amit gondolok. S amit gondolok, az is mily csekély részecskéje annak, amit a világból (a lényegből?) most éppen, s éppen én érzékelek.

Kínjait, panaszait, kéréseit mondhatta anyám a fáknak, a füveknek, az állatoknak is, s mondta imáiban az Istennek. Az eredmény vagy legalábbis a lelki mechanizmus – gondolom – ugyanaz, mint amikor az embereknek. Csak talán még őszintébben, még teljesebb kitárulkozással. Ahogyan a kukoricát, a szőlőt kapálta, a moslékot keverte a disznóknak, ahogyan a tehenet fejte. A természet ezerféle módon jelzett vissza neki. Növényi, állati gesztusokkal, mimikával, hangokkal. Néha csak annyit, hogy ő is van. S ez elég volt, elég a létezés elfogadásához, a tudatos együttműködéshez is.

Elfogadta, hogy nem tökéletes, hogy akkora csak, amekkora, mi több, hogy nem is lehet tökéletesebb, nagyobb, függetlenebb, demokratább, mert számtalan akadálya van, mert így is elviselhető, mert mi lesz, ha megpiszkálja az oroszlán orrát, mert azt is elveszítheti, ami így-úgy mégis megvan stb. stb. Sőt elfogadja már a másodrendű, (a harmad- és sokadrendű) szolgáltatást azoktól is, akik vele egyenrangúak, akik hasonszőrűek. Nem szól, nem siet, mert „nem ért hozzá”, mert „semmi sem tökéletes”, „senki sem tisztességes”. Megegyeznek egymás kölcsönös becsapásában. Magára vessen, aki megszegi az egyezséget.

Minden irányból, mindig egyetlen pont felé indulok el. A gondolatok, az emlékek, az álmok, a tevékenységek mind ugyanoda törekszenek: valami kielégüléshez, kiegyenlítődéshez, beteljesüléshez. Valamihez, ami addig érdekes csak, addig vonzó, amíg elérhetetlen, amíg meg nem kapom, föl nem falom. Közben, mintegy felkészülésként, iskolaként a kis örömök és a kis halálok, a tulajdonképpeni létezés. S az egyetlen pont mintha bennem volna. S tőlem függne, hogy együtt áll-e egy másikkal, amely rajtam kívüli, de ugyanolyan. A kettőt föl is lehet cserélni. De akkor sincs ott.

Hol rejtőzik a félelem fészke, a dzsungel milyen mélységeiben, ahonnan egy szem villanására, egy porszem koppanására mégis fölrebbenni képes, s ahová, ha elül, úgy belesimul a környezetébe, hogy létezését is elfelejtem? Mekkora a szárnya, ha egyetlen csapásától elsötétül a világ, ha nemcsak fölöttem, alattam, hanem köröskörül is érzékelem? S mintha egy atom fekete magja lennék, amelyet csak valamely külső erő szabadíthat ki a börtönéből. Mit tehetek ellene, ha ekképpen együtt kell élnem vele, ha legyőzni nem tudom, kiengesztelni képtelen vagyok?

Légy jó, fogadj szót, dolgozz, ahogy bírsz, ne avatkozz más ügyeibe, kerüld a verekedőket, a csúnya szájúakat, ne légy mértéktelen, mohó, tartsd tisztán magadat, ne hazudj, ne irigykedj másokra, de igyekezz utolérni őket – hallottam anyámtól, apámtól, nagyanyáimtól, rokonaimtól, attól a kis közösségtől elsősorban, amelyik a falu, a nép, az ország, az emberi társadalom normáit, receptjeit, erkölcsét, törvényeit közvetítette nekem, nevelte, sulykolta belém, ha másként nem tudta, akkor veréssel, megfélemlítéssel, a félelem (a megtorlástól, a mellőzéstől, a nem-tudom-mitől, s persze Istentől való félelem) örök életre való belém ültetésével, tiprásával, temetésével.

Petókéknak hordjuk a gabonát. Már gimnazista vagyok, harmadikos-negyedikes. Apám nem tudott eljönni, én hajtom a lovakat. Egyenesen a mezőre kell mennem, a rakodó, aki föladogatja a kévéket, ott van már. Amikor odaérek, derül ki, hogy otthon felejtettem a nyomórudat. Emiatt jóval kevesebbet rakodhatunk. A rudazókötéllel kötöm, kötjük le valahogy a néhány keresztet, amit mégiscsak elviszek. Amikor befordulok Petókék udvarára, mindenki rajtam nevet. – „Mi van, ügyvéd úr?! – kiált oda Jóska bátyám. – Hun jár az eszed?” Szégyenemben elsüllyedni volna jó. Egy ember akad, egy „nazarénus”, aki vigasztalni kezd, védelmébe vesz. Többet tud rólam, mint együttvéve a többiek.

Ötvenes évek eleje, közepe. Állok a pitarban, aminek az oszlopai közé már régen ablakokat és ajtót raktak. Nézek kifelé a zsalugáter nyílásán. Az utca a mi házunk előtt válik ketté, s azért jó itt, mert éppen belelátok a „gatyaszár-utca” túlsó szárába, el egészen az iskoláig, a papék házáig, látom, hogy kik mennek a boltba, kocsmába, templomba. De most vasárnap délután van. Talán koratavasz. Süt a nap, csöpörög az eresz. Az utcán alig járnak. S nem is figyelek oda. Valami nagyon fáj. Nem engedtek el valahová? Megvertek? Rádöbbentem valamire? Beteg vagyok? Nem tudom. A kozmoszt sokkal közelebb érzem, mint a konyhát a hátam mögött.

Szerettem volna egy lovat. Ami az enyém. Száguldozni rajta, megállni „egy lány ablakánál”. A falu leggazdagabb emberének udvarán. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem. S történt ez 1948-ban, 1949-ben. Valami nagy-nagy szabadságot, boldogságot éreztem, azt, hogy minden elérhető, megvalósítható. Az oroszok 1945-ben elvitték a két lovunkat. De ekkorra már volt egy fiatal üsző és egy tinó. Szekereztünk. Apám is megjött a fogságból. Fogalmam se volt róla, mi történik a világban, mi az országban. Kellett volna egy ló. Imponálni akartam a lánynak, akinek az apjához kölcsönt kérni, előleget kérni járt az apám. Előleget a lábon álló gabonára, a majd a télen kivágandó fára. Hogy befizethesse az adót, hogy ruhát, cipőt vehessen a gyerekeinek.

Nagyszombat van. Egyszer süt a nap, másszor esik az eső. Déltájban még dörgött is egyet-kettőt. Gyerekkorunkban ilyenkor az udvart söpörtük, fát hordtunk he a favágítóról, vagy édesanyánkat néztük a konyhában, hogyan hímezi a tojást. A fekete falú, piros virágokkal, zöld levelekkel ékes vései hímes tojást, amelyet másutt azóta se láttam, amelyet ma már Vésén is jobbára csak a népmővészet mesterévé lett Németh (Borzók) Rozi néném csinál. Túl a hetvenen. Édesanyám szerint nincs már hozzá jó anyag: piros festék, vasszar és vaspor a kovácstól. Kovács se igen van. Rozi néném leleményes, utánajár, kísérletezik. Többszáz gyönyörű tojást hímez minden húsvétra.

A család, igen, a család. Az annyiszor, a különféle újdondászok által elparentált „intézmény”. A legfontosabb, a „döntő” hely, ahol egy erkölcs, egy vallás, egy nép, egy nyelv, egy haza megmaradhat vagy elveszhet. Ahol a legelemibb szinten a legősibb mérleg működik, s ha jól, akkor hajigálhatják rá a hazugságokat kintről, akárhonnan, akkor is mindennek az igazi súlyát mutatja. Ahol mégis megvan a saját titkunk, amibe képtelen behatolni a másik. Ahová csak akkor mehet be, ha az ajtó magától kinyílik. „A faj legkisebb sejtje, amely képes reprodukálni a fajt.” Ez a közhely tesz erőssé, cinkossá, ez mondatja velem, hogy pofázzanak, amit akarnak, teszem a dolgomat.

Miért vagyok magyar? Ez egy kérdés. Most. Üljünk le! Először azért, mert az anyám, az apám, a nagyszüleim, minden ősöm és rokonom, ameddig az emlékezet elér, magyar anyanyelvű, magyar nemzetiségű, magyar állampolgár volt. Másodszor azért, mert Magyarországon, magyar családban, magyar állampolgárnak születtem. Harmadszor azért, mert a szüleim, a rokonaim, a tanítóim, tanáraim, az evangélikus papok, magyar falvakban, városokban, magyar nyelven, a magyar föld, a magyar történelem, a magyar kultúra ismeretére, szeretetére, őrzésére, művelésére neveltek, amely része, szerves része az európai kultúrának, az emberiség kultúrájának és történetének. Negyedszer azért, mert amikor már én magam is megértettem, akkor elfogadtam, megvallottam, vállaltam, részemmé, készségemmé, öntudatom meghatározó bizonyságává tettem, hogy magyar vagyok. – Úgy vagyok magyar, ahogy a fű zöld, az ég kék, a nap keleten kél és nyugaton nyugszik, ahogy közhely a közhely. Ez a tény nincs, nem lehet senki ellen, senkivel szemben. Állapot. Megvallani is csak akkor kell, ha kényszerítenek rá.

A gyávaság, vajon ésszel legyőzhető-e? Nem önáltatás-e, ha észérvekkel bátrabbá feszíted magad? Addig nincs, nem is lesz baj, amíg a próba el nem következik. (Pl. egy váratlan helyzet, ami nincs benne a „programban”.) De hamar kiderül, hogy az ész helyébe az ösztön lép. S mielőtt végiggondolhatnád, meghátrálsz, menekülsz, nincs többé előre, csak hátra, legfeljebb egy helyben. A bátorság nem hazugság-e, nem véletlen-e, nem látszat-e? Az óvatosság a bátorság vagy a gyávaság szolgálója-e? „A legnagyobb bátorság a remény” – írja Illyés Gyula. Akkor a legnagyobb gyávaság a reménytelenség? A kilátástalanság? A pesszimizmus? A belenyugvás?

A reménynek cselekvés közben, a cselekvéssel együtt van értelme. Ha amit teszek, azt segíti. Hogy nem hiába működök, szenvedek. Hogy egyszer eredménye lesz. Kell, hogy legyen, hiszen így nem maradhat, így nem jó, nem igazságos. A hit kevésbé emberi. Amiben hiszek, az tőlem függetlenül is készül, formálódik, eljön. Ha nem teszek, nem is tehetek érte semmit. A hit távolabbi, a remény közelebbi célra néz. „Úgy dolgozz, mintha örökké élnél, úgy imádkozz, mintha mindjárt meghalnál” – szokta mondani nagyanyám, aki nagyon sokat imádkozott, s nagyon sokat dolgozott. Egyik segítette, kiegészítette a másikat. De elérhetetlen célokat nem tűzött maga elé, de cselekedetei értelmében reménykedett. Istenben hitt.

Nehéz nyári fénynyalábok, mondanám, ha össze lehetne fogni, föl lehetne nyalábolni őket, mint valaha a kaszával levágott gabonát, s kévébe lehetne kötni, kazalba lehetne rakni, ki lehetne csépelni belőle a magot, hogy télen is melegítsen. De hiába nyúlok bele, akárhol belenyúlhatok, az ölelésben semmi, a keményre csomózott kötélben semmi, s mihelyt arrébb lépek, a helyemen is fény, nyílik, összezáródik, átjár, magáévá tesz. Érzem, nézem, megmérem, nevet adok neki, de mindig ugyanazt az oldalát látom csak. Nem fordul meg, nem árul el magáról semmit. Csak arra válaszol, amit jól kérdezek, csak azt válaszolja, amit képes vagy fölfogni. Hihetem, hogy kitanultam a fortélyait, hogy nem csupán a saját határaimon belül mozgok, hihetem, hogy a valóság elviselhetőbb legyen, hogy csak a saját határaimon belül mozgok. Csak a szemem fájdul meg gyakrabban. Mintha súlyos ezüstlapokat dobálnának az aljára, szikrázik belül is.

Ha csak a törmeléket kiszedegeted, már az is. A tégladarabokat, vasakat, vacakokat. Ha szétválogatod és külön csomóba gyűjtöd, hogy utána majd valamit célszerűbben (könnyebben?) vele. Ha csupán időlegesen is, hiszen nem látod át az egészet, hiszen föl kellene emelkedned, elszakadni megint. Amit egyszer láttál, az megvan. „Párizs, Peking… London vagy Róma? /Be unalmas város ez a Föld,/ Egyazon város és falu: semmi./ Már menni / Sehova se érdemes…” De ez most mégse Ady Endre. Nem a lemondó, morózus, beteg Ady. Csak valahogy benne van ő is. Azzal, hogy az orrod előtt. Hogy legelőször és állandóan itt. Itt kezdeni, itt fogni hozzá újra, mintha a szomszédod nem is létezne. Eszedbe ne jusson, hogy mi lesz, ha átszól, beleszól, mert akkor rögtön átszól, beleszól. Ahogy a mozdulat megkívánja, ahogy minden a helyére fordul. Az anyag, a tárgyak beszélnek. Egymással és veled. Elkezdenek beszélgetni. Csak mozdulj meg.

Jó. Akkor most írom, ami az eszembe jut. Ahogy a kofferből elkezdi kiszedegetni a holmit az ember, amikor megérkezett. Szedegeti, rakja egyiket a másik mellé, a másikra, már a padlón is van, tele a szoba. Kánikula van. Valami becsúszott a toronyórák közé, mert az egyik percekkel később üti ugyanazt. Ötvenöt éves vagyok, benne az ötvenhatodikban. Egy paraszt, aki még mindig él. Ezer évvel ezelőtt a parasztok ennyi idősen már nem éltek. Az urak sem. Persze akadtak kivételek. S persze én nem vagyok igazi paraszt, csak egy parasztból lett – mi is? Értelmiségi? Író? Léhűtő? Úr se vagyok, mert az uraknak vagyonuk, hatalmuk van. Lebegek csak, mint az a bizonyos gólyapötty a levegőben. Végleg. Vörösmarty Mihály ötvenöt évesen aggastyán. Meg kell nézni a fényképét. Igaz, elvesztette a szabadságharcot. Meg is halt gyorsan. Én meg most szabadultam föl. Kimentek az oroszok. Hát akkor?

Azt mondja valaki, hogy azért lett hívő, mert az evangéliumokban minden nagy kérdésre választ talált. Egyszerű, de elfogadható, végérvényes választ. Például: ha nincs becsület, üzlet sincs. Azaz, ha becsapom, ha ráadásul sorozatosan becsapom az üzletfelemet, akkor előbb-utóbb, sőt, ha tisztességes társadalomban élünk, akkor az első eset után otthagy, elkerül, s el fogja mondani mindenkinek, hogy én milyen piszok alak vagyok, és akkor mások is messze elkerülnek. S hogy ennek itt, most be kéne következnie. Azért volt embert rontó, hitvány, gyalázatos a rendszer, ami elmúlt, mert az efféle alapigazságokat is semmibe vette, megtagadta. Hazudtak reggeltől estig, eladták az ürüléket is. Ráírták, hogy arany, s hiába mentél a másik boltba, ott is az volt, s minden hangszóró azt bömbölte, hogy arany, arany. Már azok is mondták, akik tudták, hogy nem az… Jó, jó, tűnődöm el, de hát most mindenki megtér? Az ördög is? Egyszerre és végleg? Vagy ott folytatjuk, ahol abbamaradt: ábrándozunk, reménykedünk, s csak azt kérdezzük meg, amire kész válaszok vannak?

A parasztok, azok a parasztok, akiket én még gyerekkoromban, ifjúkoromban ismertem, anyám, apám nemzedéke nem a hatalommal, hanem a természettel voltak bizalmas viszonyban. A fűvel, a fával, a mennydörgéssel, az állatokkal, az Úristennel. Velük beszélték meg örömüket, bánatukat. A hatalmat elviselték, kijátszották, féltek tőle, lenézték. Szíjat hasíthatott a hátukból, megölhette őket, mindent kibírtak. Nem az erőszak, legfeljebb a mese (a hazugság) szédíthette (gyengíthette) meg őket ideig-óráig. Az, hogy kevesebbet kell szenvedniük, hogy nem alázzák meg őket többé, hogy ugyanolyan ruhában járhatnak, ugyanolyan házat építhetnek, ugyanazt a tévét nézhetik, mint az urak, hogy azt csinálhatják, amit akarnak. Pénz kérdése csak. De ez már egy következő nemzedék. Nem is igaz.

Indulat nélkül a látomás sem működik. Azazhogy: „állnak a képek”, legfeljebb le-lezuhan egy, agyoncsapja a macskát, ami éppen alatta. Vissza kellene tenni, ki kellene takarítani, de nincsen benne, annyira sincs, mint egy álomban. Az álomba bele lehet, bele tud halni, álmában szenved és örül, az álomban indulataival van jelen, az álom akkor is „mozgókép”, ha csak visszaemlékezik rá. A látomást, úgy tűnik, magának kell beindítania. Képek egymásutánja, de az egymásután logikáját, okát, célját neki kell belegondolnia, kitalálnia. S erre csak indulattal képes. Amit az eszével csak tétován, „tudatlanul”, véletlenül, sok-sok próbálkozás után, az indulattal a pillanat törtrésze alatt. Akkor is, ha az indulat az eredeti képet összetöri, félrelöki, egyetlen részletét elkapva viszi keresztül a pillanaton. Persze az indulatot itt nagyon tágan értelmezi, szinte minden érzelmi megnyilvánulásra érti.

Nők a zuhanyzóban. Filmen? Moziban? Tévében? Hányszor effélét, nem tudom. Csak azt, hogy teljesen normális, mindennapos környezetben és helyzetben. Ülök a széken, a fotelben, valamin. Nem leskelődöm, nem vesznek észre, nem leszek vizes. Csak. Minden természetes. Sőt. Mintha köztük lennék, viháncolok, kitárulkozok, újjászületek magam is. Semmi illetlen, ösztönös mozdulat, inger. Jól érzem magam. Eszembe se jut, hogy olyasmit csinálok, amit amúgy aligha. Hogy elbújtam volna a függöny mögött, hogy lyukat fúrtam volna a falba. Ez lenne a művészet?

Masinálunk. Két-három, még 1945 előttről itt maradt cséplőgép jár házról-házra a faluban. Államosítva vannak, de a régi tulajdonosaik vezetik-kezelik őket, mert más nem ért hozzájuk. Mázsáló, azaz „cséplőgép-ellenőr” vagyok, aki a zsákokat aggatja a gép alá, s elszedi, bekötözi, ha megteltek, s valakinek, legtöbbször a gazdának a segítségével a mázsára teszi, majd beírja a termést. Amit meg nem, azt gyorsan be a szalma alá, a törek alá, hogy legyen is, maradjon is, ha a begyűjtési megbízott vagy valaki más illetéktelen jönne ellenőrizni. Gimnazistaként, 1952 és 1954 nyarán keresem így a gabonát (mivelhogy, mint a többi munkásé, a kicsépelt termés bizonyos százaléka a bérem), amit azután a család tartozása fejében lesöpörnek a padlásról. S egy esős délutánon, miközben a fészerben heverészünk, várva, hogy kisüssön a nap, egyszer csak megindul a kezem a mellettem fészkelődő, nálam néhány évvel idősebb kévevágó lány szoknyája alatt. S mintha rajtunk kívül senki sem lenne ott, s mintha tüzes kemencében zuhanyoznánk, észre sem vesszük, hogy ketten maradunk, csak akkor, amikor valaki kint kiabálni kezd, hogy Laci, hol vagytok, nem halljátok, hogy berreg a traktor?

Meg kell tenned, tehát meg tudod tenni. Folyton ez, a ki tudja, honnan előtolakvó gravitáció, a kör közepére taszigáló lüktetés, az önmagát gerjesztő tudat. Vajon sikerül-e? Ahol vagy, amit érzel, tudsz, az, ha nem tetszik is, ha szomorú és fájdalmas is, azzal együtt vagy, az „magától van”. Azzal minden pillanatban eljuthatsz innen oda, onnan amoda, úgy is mozogsz, ha közben maradsz. Ha egy irányban mégy, s egyszerre esik ki belőled minden, véged van. Emlék és erkölcs, a csontjaidba szakadt mész, a szívedet szorító hála, valamennyi ereszték és kapocs, ami összetart, minden erőlködik, mindent megmarkolt valaki, valami, hogy akcióra kényszerítsen. Ha csupán védekezésre, önvédelemre, tagadásra, ha csak egy pillanatra is. Amíg az első lépést megteszed, az első követ kirúgod alóla, az első szót kimondod. S mintha már nem is te cselekednél, hanem a nálad sokkal hatalmasabb, az egy és oszthatatlan, a mindenség, aminek, lám arra is van gondja (aminek úgy jó), ha „tudatilag” is benne vagy, ha ahelyett hogy kényszerítene, magával sodorna, ahelyett úgy intézi, mintha te magad döntenél, mintha te határoznád meg azt is, hogy akkor hát most, itt, s hogy melyik véginél.

Arra gondol, hogy a szavak, mondatok, szövegek a gerincéből jönnek. Valahonnan a medencecsontja tájékáról, annak is az aljáról, azért olyan nehezen, fáradékonyan. Ülőcsont. Igen, van ilyen. Tíz perce már térdel a széken, merthogy ülni képtelen. Annyira fáj ott lent. Hason is feküdt már közben. Az jó. Vajon Hemingway regényei, elbeszélései mások lettek-e, jobbak-e, rosszabbak-e attól, hogy állva írta őket? Vajon miért állva? Ezt most nem tudja. Öreg barátja félkönyékre dől a heverőn, úgy írja a verseit. Ő mondja egy másik barátjáról, hogy az meg fekszik hanyatt az ágyon, fölhúzza a térdeit, rajztáblát fektet rájuk, s azon költ. Ceruzával. Az, hogy testhelyzet, s hogy fáj-e, s mi fáj, benne vannak-e, s milyen előjellel a műben? „A jó író az egész testével ír.” Hm.

Édes mámor. Beszélni akármiről, csak róla nem. Mégis: mintha róla. Mindig róla. Árulhatnál hagymát is. Két sóhaj között lehetnél a megvalósulás. Lehetnél az örökélet. Egy halál meg egy halál = élet. A fiú, amikor ellopta a hagymát és elkaptad, és semmi mást nem akartál tőle, vele, csak meg akartad tudni, hogy miért tette, miért lopott, a fiú, mintha nem is ő lenne, a bátyjáról kezdett beszélni, a bátyjáról, aki traktoros, s hogy milyen szép nagy traktorja van, s hogy őt is fel szokta ültetni maga mellé, nézd majd meg, amikor a traktoron elmennek a ház előtt… Mintha egy ijedt madár csipogna, mintha szalagról menne. Nem tud mást, csapdában van, meg akar menekülni. S azon a kapun iszkol el, amire maga sem gondolt, amit a szorultsága, a félelme nyitott ki előtte. Ami egyébként nincs is.

Nem érzelmesedni! Arra gondolni, hogy a szenvedésben magunk is eljutottunk eddig meg addig. S hogy most is legfeljebb odáig. Hogy fogalmunk sincs róla, hogy a másik meddig. Két csiga lüktet át az úton. Ezüstös csillogás a nyomukban. Egyszerre megy át rajtuk a kerék, de az egyik tíz centivel előbbre. Ennyi. Miért arra mentek? Hova mentek? Mi lett volna, ha? Szépek voltak, ahogy ki-be huzigálták a szemüket. Istenem. A többi, a többség rájuk se hederít. Minél előbb át az úton, azazhogy semmi át, csak menni a jó legelő, a nedvesebb talaj, az ideális szaporódóhely felé.

Még kisebbre húzódni össze. Férjen el, ülhessen, fekhessen a helyére. Nekem így is jó, én itt se vagyok, tessék. Minden attól van, hogy elengedtem magam, nem figyeltem a határaimra. Hagytam, hogy átnőjön rajtam a fű, s azt hittem, (éreztem?), hogy én vagyok a pázsit, rajtam történik az egész. Növök, zöldellek, nyírnak, öntöznek, nyírnak. S hogy így többszáz évig is. No nem! Ez itt és neked, így nem. Másutt se. S megint oda, hogy nem ismered önmagad. Nem vagy tisztában a helyeddel, szerepeddel, jelentőségeddel. Mintha anyád kötényében, ahol nincs más, csak te. A tárgy is te, a mérték is te. Ha tévedsz, újra kezdheted. Segítenek. Muszáj megtanulnod, jól csinálnod. Beledöglesz, ha nem. Nos, ennek vége. Nem vagyunk otthon. Otthon, ugye egy van: anyánkkal, apánkkal. A többi utánzat. „Néma csend.” Pardon.

Légy érdekes! Nincs jogod nem érdekesnek lenni. Az egyformára, a szürkére senki sem kíváncsi. Akkor se, ha igaz. A rádió vitaműsorának a vezetője például érdekes. Rákényszerít, hogy odafigyelj. Mintha zsebkéssel hasítaná fel beszélgetőpartnere mellét, s meg-megnyalná közben a kés pengéjét, s mintha a kés benned is megfordulna. „Nem elég sós” – mondja. „Ez szív?” – fanyalog, miközben a kés hegyére szúrt húsdarabot vizsgálgatja. A hús meg sem szólal, s ha mégis: csöpög. A híres író egymás után süti el a jobbnál jobb ötleteket. Kíváncsivá tesz, magával ragad. Születésétől fogva ilyen? Ez a tehetség? Minél több ötlet, annál nagyobb feszültség, annál több élet? Vagy a témából, az alapgondolatból, a hangulatból pattannak ki az ötletek? Ha egy szobában már elég világos van, kellemes világos van, az új lámpák fölkapcsolása nem növeli arányosan a fényt. Ez persze, Arany János. Ugyanannak az üvegnek a másik oldala.

Tökösverebek sírnak. Nem lehet pontosan bemérni, hogy hol. A szomszéd háztető cserepe alatt? Valami lyukban? Már pirkadatkor, hajnali négykor hallani őket. Csukott ablaknál is. Ez már a második generáció. Vagy új fészek. Néhány veréb mindig ideszáll a teraszra. Csipegetik a tuják leveleit, magvait, pisztergálják a virágládák földjét, lecsinálják a deszkakorlátot. Egy-két rigó, gerle, házi galamb is idejár. Esténként denevér köröz. A tökösverebek többen vannak. Ilyenkor a vései zsuppospajták is tele voltak velük. Csak benyúltunk a zsupp közé a lyukba, s ott pihegtek a markunkban a csupasz, síró-rívó kis állatkák. Lüktető testük, mint a herezacskó. Voltak a lábaspajtában is, az istállópadláson is, mindenütt. A macska cakonpakk bekapta őket. Állandó sírásukkal, csipogásukkal szinte hívták a véget.

Volt ez a kerítés, fal, kőhegy, micsoda. Lehetett feszegetni, döngetni, fúrni, támaszkodni neki, ülni a tövében, kilógni rajta, integetni az oldaláról. Kitalálni a metaforákat, a virágnyelvet, a láthatatlan tintát, a mindennapos tudathasadást. Mintha nem az élet, mintha költészet lenne csak. „Lányomnak mondom, menyem is értsen belőle.” Ilyen. Berendezkedni a túlélésre, fölnevelni nemzedékeket, hogy úgy-ahogy épeszűek maradjanak. Vállalni, hogy bolondnak, megalkuvónak tartanak majd. Számolgatni, hogy hány év még. Száz? Százötven? Élni valahogy, lehetőleg jobban, mint eddig. Ösztönösen, mint a növény. Mint az állat, amelyik belelegel a szomszéd gabonájába. Egy tekintetből kiolvasni a történelmet, meghalni reménykedve. S egyszer csak dől, kiszakad, szétesik, nincs. Törvény? Sors? Isten? Kisegér, aki véletlen buzgalmában néhány milliméterrel nagyobb lyukat fúrt?

Nem azt, nem ott, nem akkor, nem úgy! Annyira áttételesen, rejtőzködve, ügyesen, hogy értsen belőle mégis. Csak annyira! Úgy érzed, fent vagy, messzire ellátsz. Bármit, szinte bármit megtehetsz, megtehetnél. Tisztán látod a korlátaidat is, gondjaid, bajaid okát, nehézkességedet, alkalmazkodásra képtelenségedet, a határokat, amelyeket átlépni képtelen vagy. Pedig, ha most valami – düh? bor? ihlet? – a sínre segítene, a pokolba is beroboghatnál. Oda is. S abban a pillanatban, mihelyt elindulsz, leszalad a roló, dől a kupola, kiderül, hogy a tested, az érzékeid, a képzeleted becsaptak. Hogy csak azt, csak ott, csak akkor, csak úgy. Megcsíped magad: ébren vagy-é? Nézed, hogy akkor hát mit is? Kit érdekel, hogy hogyan mosakodsz, kialudtad-e magadat? Légy tiszta, friss, kapcsolatokra képes. Az eredmény: az élvezhető, a felhasználható, a könnyen hozzáférhető – az számít. Egy-egy lépcsőfokot ki lehet hagyni. Lehet csalni is, de nem illik beszélni róla. S nem illik nyafogni. A vágyak és a képességek, a képzelet és a tehetség nem ugyanazon a sínpáron futnak. Tükrözik csak egymást. S jön a másik vonat.

Kis és nagy dolog, fiatal és öreg, lényeges és lényegtelen – össze van kötözve a való és a képzelt világ. Ha az egyikhez nyúlsz, érinted a másikat is, ha egy szálat kihúzol, az egészen végigfut az áram. Minden valamitől valameddig tart, s most nem ugyanaddig, mint a másik pillanatban vagy a másik helyen. Most az öregekhez tartozónak érzed magad. A nálad egy nemzedékkel öregebbekhez. A most elhunyt hetvenöt éves édesanyádhoz, a nála csak fél évvel fiatalabb Csorba Győzőhöz. Ahhoz az értékrendhez, tempóhoz, világképhez, ami nem „modern”, nem hangoskodó, nem erőszakos, nem pillanatról pillanatra változó, hanem inkább állandó, az egészre figyelő, az egészhez alkalmazkodó, megértő és nem hivalkodó. Mintha onnan lennél már magad is a kerítésen, mintha az a kör, amelyik a tiédet metszi, észrevétlenül átfordult volna a középpontodon, s a titok és a nyilvánvaló egyre inkább fedné egymást, mintha kíváncsivá tenne, s elfogadnád, elfogadtad volna, hogy vele mozogsz, vele mozoghatsz csak.

Kételkedem, tehát vagyok. Így kezdődik a barna füzet. Valaki már mondta ezt is. Mindent mondtak már. Barna. A színt nem választottam, van. Ez az üres füzetem van. Illik az első mondathoz. A színe. Keverékszín. Így a lexikonban. Ez már a tizenkettedik mondat. Nem félni! Az, hogy „Gondolkodom, tehát vagyok”, az azelőtt volt. Magabiztos, öntelt, öntudatot, védelmet adó. El tudom tervezni, meg tudom magyarázni. Fölfogom. Ami nem gondolkodik, az nincs. Meg kéne nézni Descartes-t. Nem nézem meg. A világ attól megy, mi több attól van, hogy kételkedem. Hogy nem hiszem el, hogy addig ér, hogy akkora, hogy úgy működik, ameddig, amekkora, ahogy. Pláne, ha mondják. Ha folyton beleakadok a bizonyosság köteleibe. A gondolkodom, az kész helyzet. Elfogadása valaminek, megalázkodás, „passzív rezisztencia”. Csak. A kételkedem, az a nyújtózkodás, a tiltakozás, az örökös bizonytalanság, az aktív belepusztulás.

Nyugi! Most egyszerre tele szeretnéd írni mind a százötven lapot. (Háromszázat? Ha mindkét oldalára írsz, annyi.) S attól félsz, hogy elszakad a szál, s hogy hülyeségeket ismételgetsz. Igen, ez az. Kételkedsz benne, hogy értelme lenne, s magadban, hogy hogyan, miért. Kit érdekel? Kit, ha csak a lüktetést akarod rögzíteni? A tényt, hogy hátha nem úgy van? S ha úgy, akkor nem biztos, hogy azért úgy, amit gondolsz róla. Aki mögötte, annak a fél arca mindig eltakarva. Folyton mozog, jeleket ad, legyőz, örvendezik, hogy milyen kicsi vagy, belebújik a többiekbe, hogy dicsekedjék, milyen hatalmas. Mind-mind bizonyosság. Átnéznek a fejed fölött, megszégyenítenek, fölmagasztalják önmagukat és egymást. Az a legkönnyebb, ha rábólintasz, az a legnehezebb, ha ellentmondasz, az a kételkedés, ha hallgatsz. Most. Ha úgy kételkedsz, hogy ellentmondasz, akkor velük vagy, az a „gondolkodom” másik fele. Kettőből áll. Ha csak az egyik fele van, akkor nincs. Hallgass! Az a harmadik. Az az egy, ami magába foglalja a másik kettőt is. A fal. Már jelentik is, hogy butaságot beszélsz. Hagyd abba.

Oroszlán? Ráteszi a mancsát a dögre, és int, hogy válassz. Válassz, hogy megelégszel a vérével, ami kifolyt, a szőrével-bőrével, ami a dulakodás közben leszakadt róla, vagy azt is ő eszi meg. Gondolkodik, tehát van. Te nem vagy. Csak akkor, ha nem mozdulsz. Csak annyi, amennyi erőd van. Ha te is oroszlán, s úgy érzed, hogy erősebb vagy, akkor elveheted tőle, megpróbálhatod elvenni. Ha nem, akkor fölnyalod a vért a földről, vagy kilépsz a helyzetből, elkapod a náladnál gyengébbet, esetleg fűevő leszel. A növény ott van, kínálja magát. El lehet bújni benne. Lehet filozofálgatni, hogy van-e? Úgy van-e? Bizonyára nem úgy van. Az oroszlán nem kételkedik. Megeszi, amit megkíván. Leírja, ami az eszébe jut. Ennyiben hasonlít rád. Folyik belőle a szó, mintha a világ csak az övé lenne, s te is benne, s minden ott öröktől fogva, ahol ő gondolja, s ott marad mindaddig, amíg meg nem eszi, el nem felejti. Mert nem csupán erős és telhetetlen, hanem feledékeny is. Ugyanazon rágódik a világ kezdete óta. S a piszkát is fölfalja.

Ha nem ijedek meg, ha nem félek a széteséstől, ha nem riaszt, hogy elvesztem az uralmat érzékeim, öntudatom fölött, ha ráhagyatkozom az erőre, a bennem is működő áramlásra, amiről alig tudok valamit, de érzékelem, de amiről könnyen megfeledkezem, mert nélküle, mert én magam akarom csinálni, mert valami arra ösztökél, hogy magam csináljam, hogy ura vagyok, nem csupán tárgya és elviselője a történésnek, ha nem akarom, hanem csak engedem és figyelem inkább, akkor többet tudok meg róla? Közelebb jutok a lényegéhez? Nem vacakolok többé a saját gyarlóságom, erőlködésem minősítgetésével, méricskélésével? Az, hogy sodortatom, s hogy ezt tudom és hagyom, ez határozottabbá, erősebbé, fontosabbá tesz? Akkor hova lesz a másik? Aki nyüszít, tehetetlenkedik, bűnösnek, tétovának érzi magát, de ott áll az áramlásban, az áramlással szemben? Aki nem tudja, hogy melyik a jobb, s akármelyiket választja, végleg elrontotta.

Mindig valahonnan valahová. S hogy már ennyit meg annyit. Először az érzet, aztán a mérés. A mértékegységek. Amit megmértem, az megvan. Az van. Feltéve, hogy nem felejtem el. Az ismétlődés, a hasonlóság, a lüktetés, ezek a nagy szédítők. Hogy egyik lépést a másik után, egyik napot a másik után. Hogy akkor így meg úgy. Hogy máris ennyi meg annyi. S ha ez megvan, akkor a többi is meglesz. „Holnapra megforgatjuk az egész világot”. Csinálni csak, rendületlenül. Nem a miért, hanem a mennyi. S hogy a nagyobb, a több, az a jobb. Jaj annak, aki kimarad, lemarad, aki van csak az alján. Holott az erő, ami az egészet viszi, egyetlen mozdulattal a csúcsig dobhatja… Ahogy a tenger hullámzik, hánykolódik. S a távolságok is a tengermélytől, s a hullámvölgytől a hullám tarajáig. Néhány vízcseppnyi állandóság, ami az egésszel együtt most éppen lefelé vagy fölfelé. Visz, függetlenül attól, hogy akarom-e mérem-e, emlékezek-e, tervezek-e. Könnyebb-e, ha ráhagyom magam? Ha tudom, hogy egy vagyok vele?

Marcus Aureliusnál olvasom, hogy „bántalmazóimmal és az ellenem vétőkkel, mihelyt közeledni akarnak hozzám, békülékenyen, engesztelékenyen viselkedjem”. Valaki ezt tanácsolta neki, akire hálásan emlékezik. „Jobb egy okos ellenség, mint egy ostoba barát” – teszem hozzá tétován. Hiszen lehet, hogy csak taktikai okokból közeledik, neki is jobb, hogy nem felejtve semmit, békességben, legalábbis nyilvánosan békességben élünk. Neki most már mindenképpen az a jobb. S neked? Ismered-e annyira, hogy a történtek ellenére megbízzál benne? Vagy nem kell megbíznod, csak ne engedd igazán közel, tudd, hogy kivel van dolgod? Figyelj. Légy készenlétben. Fátyolt a múltra, ez a pillanat van, amikor itt áll szemben veled és mosolyog. Minden megtörtént már. Lényeges dolgokról szó sem esik. Ez az, ami gyanússá teszi a mozgást. Egy ostoba baráttal békülgetnél? Marcus Aurelius szavai mögött bizonyosság van. Erő és hatalom van. Mintha nem az igazán bántalmazókról, nem az ellenségeiről, hanem a megtévedt vagy buta emberekről, cselekedetekről szólna. Mint aki kész a gyarlóságot megbocsátani, mert tisztában van önmagával, az erejével.

Mintha a felső polcot meglökte volna valaki, beledőlt a nyakába az egész. Hogy nem képes dönteni, s ha dönt, rossz döntéseket hoz. S hogy egyre magasabb lesz a kupac körülötte, a lábát néha már ki se tudja húzni. Pedig csak helyben járkál, igazán elmenni innen nem is akar már, még ha mondja is néha, s majd megszakad a szíve a kételkedésben. Akinek kell valami, az majd idejön! A világ itt van. Ha csak azt nézi, hogy tehetetlenkedik benne, már akkor is, mint a tükör. Mit tükör? Daráló. Fölül be, alul ki. Minden átmegy, átfolyik rajta, s ha nem a testén, akkor azon az aurán, ami körülveszi, s ami mintha ő maga volna. Döntéseinek, persze, azon túl is hatása van, azt gondolja, hogy ő mozgatja a legtávolabbi atomot is. Igen. Pukkadjatok meg. Amíg hülyeségeket csinál, így dönt, úgy dönt, sehogy se dönt, addig ő a közepe. Ha már ezek nincsenek, ha teljesen betemetődik, akkor lehet majd gereblyézni. Addig csak otthagyni, nézegetni, messziről leskelődni lehet. Sajnálkozni és irigykedni. A dög! S rádönteni a polcot és várni, hogy kinyiffan. Vagy megint csak kimászik és néz. Néz, mint a vakond.

Amíg valami nagy ügy, közös ügy van, addig könnyebb. Ha tudja, hogy van ilyen, ha ésszel fölfogja, ha a bőrét is horzsolja, fölsebzi, ha a talpába is beleszúr. Ha nagyon beleszúr, ha, mondjuk, fölér a szívéig, akkor már röpülni is tudhat. Röpül. Abban, hogy a nap fölkel, nem kételkedik senki. De ha a fél lábát le akarják vágni, addig lót-fut, amíg nem talál valakit, akiét ugyancsak le akarták, de aztán mégse kellett. Ez ezt tudja, az azt tudja, a baj a legrövidebb út és a legerősebb kapocs az emberek között. Ha nincs baj, ha akkora baj nincs, akkor az érdek van. Én neked, te nekem, egy erőegység meg egy erőegység az valamivel több mint kettő. Az már képes magához rántani a harmadikat. De mind külön állat, mind maga akarja. Ha a baj a föld, az érdek az ég, akkor valahol a kettő között, az itt-is-ott-is-ban, a kételkedésben lehet csak akkora erő, ami akkor is fölemel, ha úgy érzed, hogy magadmaradtál.

A közepe ott van, ahol vagy. Ha úgy csinálsz, mintha nem ott lennél, ha az eszedet fölakasztod a holdra, ha lenézed azt, akihez hozzáér a bőröd, mert olyan közel vagytok, mert nem fértek el másként, akkor örökké boldogtalan leszel, akkor megkeseredik, megsötétedik a félhomály is, amiben mozogni lehet. Ha tudod és nem felejted, hogy a talpad alatt van, hogy mi van a talpad alatt, s hogy azoknak a talpa alatt is az van, akik közvetlenül melletted állnak, s hogy emiatt az is, ami a talpadtól fölfelé, hogy az is így-úgy azonosképpen meghatározott, akkor el lehet indulni. Ha csak egy lépésnyit is, ha csak a másik nyomában is. Arrébb lehet tenni, segíteni lehet a mozgását. Mozgatni lehet. Boldog akarsz lenni? A boldogság, az öröm, a jó érzés tere és ideje benned van. Kicsit nő túl a bőrödön, azon az egy-két méteren belül van, amit mindenhová magaddal viszel, ahol azzal, hogy lélegzel, te kevered magad körül a levegőt. Ha dohányzol, amikor kifújod a füstöt, láthatod a kiterjedését. Kételkedj. Hajolj le, essél önmagadba. Ne akard folyton ott kezdeni, ahol a többiek.

Galambcsapat a téren. Szedegetik a magot, etetik őket. Ha valaki átmegy közöttük, felrebbennek, aztán visszaszállnak, illegnek-billegnek, jól elvannak. Előbb-utóbb mindnek jut szem, dödögnek, búbognak, hajlonganak egymás előtt, félrekapják a csőrüket, ha valamelyik ügyesen eléjük vág. Egyszerre repülnek föl, szállnak le, a világ jó. Itt még egyiküket sem kapta el a kutya, a totyogó kisgyerekek elől a földön, a kövön szaladnak el, föl se szállnak. Szürkék, kedvesek. Néha egy-két fehér is, vörösestarka is föltűnik közöttük, de aztán többé nem látni. Hozzátartoznak a térhez, mint a tornyon a kereszt, mint az örökös jövés-menés vagy a háttérsugárzás. Bátrak, ügyesek. Miért, hogy a középszert juttatják eszedbe? Ami akkor van, marad meg, akkor erős, ha együtt van, ha összefog, s ha ekképpen valakit, valamit, aminek igazi ereje van, ha egy effélét maga mögött tudhat. Az efféle többnyire lenézi őket, s ha a kedve vagy az érdeke úgy kívánja, el is pusztítja, de mindenképpen kihasználja. Dicsekszik velük. Kérem, ezek itt… De az, hogy ők tartanák meg a világot? Nevetséges. Legfeljebb konzerválják, elteszik a jövőnek, aki fölnyitja majd, ha nem lesz friss hús.

Az igazi erő nem azé, aki megaláz, megöl, uralkodik. Az igazi erőnek ő csupán eszköze, jele, végrehajtója, gyenge utánzata, látható árnyéka. Az igazi erő úgy segít vagy pusztít el, hogy abban a pillanatban nem is tudsz róla. Nem csörtet, nem ordibál, nem vagdalkozik, hanem összehúzza magát benned, legalul, s figyel, hogy észreveszed-e. Ha nem akarsz már semmit tőle, semmi ráadást, semmi különlegest akkor magától megmutatkozik, jelzi, hogy ott van, de inkább csak mások látják meg, érzik meg rajtad. Abban a pillanatban, amikor nem követni, hanem irányítani, befolyásolni akarod, abban a pillanatban elgyöngül, eltűnik, magadra hagy. Miért akarsz erősnek látszani, ha nem vagy az? Miért hagyod, hogy sablonok, butaságok, magakellető közhelyek, végig nem gondolt mondatok csússzanak ki a szádon, ha sablonokat, butaságokat kérdeznek tőled? Miért hagyod, hogy uralkodjék rajtad, s ha beengedted, s ha ott összevisszaságot talált, vagy összevissza dobált, kevert mindent, miért kevered vele együtt magad is? S utána miért bánt, miért szégyelled? Ha megöl, akkor mi van? Micsoda tévedés, hogy ha elhajolsz, elbújsz, elszenveded, hogy akkor követed a törvényt. A világ nem a szenvedéstől és a rafinériától, a világ önmagától van. Az igazi erő nem azért csoportosul, keveri, öleli-öli egymást, hogy győzzön, azért csak, hogy megvalósuljon. Ebben a viszonylatban az, hogy elhatározom, hogy kijátszom, legyőzöm, megsemmisítem, annyi csak, hogy fogalmam sincs róla, mi történik.

Az erő vonzza az erőt. Ahogy az anyag távolodik a középponttól, úgy nő, lesz mindig nagyobb az erő, úgy van szükség egyre nagyobb erőre, hogy az egész együtt maradjon, s hogy amikor már minden a legtávolabbra került, vissza lehessen rántani. Ha volt Nagy Bumm, lesz Nagy Reccs is, ez nyilvánvaló. Lüktetés az egész, s most éppen széttart, megy el messzire. De eddig a kettő között volt valami, volt a világmindenség, ahol azért így-úgy megtörténtek a dolgok. S lehetett emlékezni. Voltak, akik emlékeztek. Most csak az van, hogy kételkedem benne. Csak a talpak-alatt van, a rezgés, az erőtlenség, a tétova erre-arra, s a hiú remény, hogy innen kezdődik majd a visszafelé, s hogy megfeszítem magam és megáll.

Meddig élnek a tanulságok? Lehet-e tanulni a történelemből? Úgy, hogy az egyik nemzedék áthagyományozza őket a másikra, az a harmadikra, és így tovább. Hasznosíthatók-e az effélék? Meddig? Miképpen? Amit az egyén megélt, az bizonyára beépül az idegekbe, reflexekbe, magatartásba. De mit lehet ebből másnak átadni, mit képes átvenni belőle más, azon kívül, ami az ivarsejtekkel beléje kerül? Mi kerül az utódokba? Nem a világmindenség rezgése-e csak, ami éppen akkor, ott és úgy? Mennyi őrültség. S minden megismétlődik. Vallások, filozófusok, döglegyek. Ha a tanulságok működnének, és mindenki ismerné őket, sőt, egyetértene velük, jobb lenne-e? Egy nagy, langyos állóvíz lenne. Emberi lenne. Humanista. Csak semmi értelme, ereje, célja nem lenne már. Az okosok, persze. Meg a politikusok. Hogy legyen mire hivatkozni. Talán azzal, hogy a nagy, új információtárolók az emberi idegsejteknél is erősebbek, talán kiderül, hogy tanulság nincs is. Csak erő van. S szemben is erő.

Vonzások, taszítások, elhatárolódás, hódítás, veszteség, sértések, megalázkodások, erők és ellenerők, mennyi idő és mennyi tér, öröm és fájdalom kovácsol egy emberré, egyetlen emberré, aki erősebb a másiknál, gyengébb a harmadiknál, aki folytonosan nyer és veszít, akinek össze kell szednie, markolnia önmagát, hogy megint fölálljon, nekifogjon, de aki annál is többet akar, győzni, magáévá tenni azt is, amire nincs is szüksége, de ami által több lesz a többinél, ami miatt elismerik, csodálják, s talán nem is őt, hanem az erőt, ami összegyűlik benne, s nem tudni, hogy mekkora részben a saját akarata révén, s mekkora részben a véletlen, s a rajta kívülálló erők együttműködése, szembenállása által, akik, amelyek évek, évszázadok óta próbálgatják, készítik elő, s maguk sem tudják, hogy éppen mikor és hol, de egyszer csak hirtelen együtt van, úgy van együtt, hogy megvalósulhat, s minthogy megvalósul, be is végzi önmagát.

A félelem délután jön. Két, három óra tájban, amikor máskor legtöbbször aludni szokott. Ha csupán tíz percet, fél órát is. Most nem tud. Már több napja nem. A délelőttöket elvacakolja fontosnak vélt dolgokkal, néha csak egy levelet ír meg, s máris dél van. Közben belenéz egy-egy könyvbe, s rádöbben, hogy nocsak. Járkál a lakásban, eszébe jut ez is, az is, de semmi sem ragadja magával, nem kapja el igazán. Ki-kinéz az ablakon, jön a postás, búg a szellőző, fúrnak valamit a szomszéd házban. Rengeteg mindent csinálnia kellene, csinálhatna. Ideges. Gyanakszik. Mintha mindenki nyitott bicskát szorongatna, aki mögötte megy az utcán, s bármelyik pillanatban belevághatja. Mintha folyton át akarnák verni. „Aki attól fél, hogy becsapják, azt be fogják csapni.” Hm. Este még rosszabb. Azelőtt ott volt a tévé. A híradónál bekapcsolta, fél nyolctól fél tízig, fél tizenegyig eltelt az idő. De most a híradó minden este ugyanaz. Lehet, hogy azelőtt is, csak akkor úgy érezte, hogy köze van hozzá? Mielőtt lefekszik, fölkapcsolja a villanyt a másik szobában is, lenyomja a bejárati kilincset, hogy be van-e csukva az ajtó. Beveszi az altatót.

Félelem? Lustaság? Butaság? Alkalmatlanság a társas-létre, a szükséges, hasznos emberi kapcsolatokra? Alkalmatlanság a csorda-tudatra, -életre? Miért, hogy mindig, s most már végérvényesen se itt, se ott, között? Magadat rekeszted ki innen is, onnan is. Egyfolytában öregszel? Gyerekkorod óta? S amik ez ellen, a menekülés, a bezárkózás stb. ellen szólnak, azok csak nagy erőfeszítések árán, csak véletlenül, öntudatlanul? Csak egyet kellene lépned, csak a kezedet kinyújtanod. Könnyebb lenne? Mit veszítesz, veszíthetsz, ha elengeded, átengeded magadat, ha bólintasz, ha beállsz a sorba? Valamelyikbe. Összeomlik a „konstrukció”? A világ? Amíg nem vagy velük, addig félhetsz tőlük, lenézheted őket? Egyedül akarod csinálni, amit a többiek bandában, összefogásban? Bátrabb lennél, mint gondolod magadról? Vakmerőbb? Gyávább? Jó lenne tartozni valahová, de akkor is külön lenni, ha velük? Dögölj meg.

Könyörgöm, ne szeressetek. Főként azért ne, mert U vagy O szeret, vagy úgy látszik, úgy gondoljátok, hogy ez vagy az szeret. Mert szeretitek azt, amihez közel láttok, s amivel szemben engedékenyek, mi több, elfogultak vagytok. Amihez tartoznotok jó, mert akkor ez, meg az… Mert megvédenek, megetetnek, megjutalmaznak… Mert…. Mert most véletlenül éppen összetalálkoztunk, és eszetekbe jut, hogy már milyen régen eszetekbe se jutottam. Ne szégyenkezzetek emiatt. Szeressétek önmagatokat! Úgy is magatokat szeretitek. Én is. Azért a csikorgás a csontban, a hempergés a pázsiton, a bubogás a téren, a sajgás a mellkasban. Nem fogok fejreállni, riszálni előttetek. Üljetek le. Hallgassatok.

Érzeleg, érzelmeskedik, nyafog. Hogy elszúrták, hogy tönkretették, hogy odalett. Hogy így kellett volna, úgy kellett volna, s hogy ő megkérdezte, megmondta. S hogy ez itt menthetetlen. Butaság, gyávaság, erőszak, sors. S mintha egy gombot nyomna meg, elsötétedik, remegni kezd az egész. Valami olyasmit tud, öntudatlanul, mint a szél, ami megrezgeti az ablakot, izzani serkenti a parazsat, de ha kinézünk, a saját arcunkat látjuk az üvegben, s ki se alszik, tovább se terjed, ami tűz. És sajgunk és rettegünk, amíg oda nem vágunk a saját képünkbe, amíg szét nem rúgjuk a parazsat, amíg hátat nem fordítunk. Van, aki sohase mondja ki. Fölhúzza a falat, betetőzi, begyújt, leereszti a redőnyt, ül a kályha előtt, árad belőle. Mint a kiéhezett állat, mint a csillagos ég. Éppen beleillik a lyukba, azonos önmagával. Tölt egy pohár bort, beleszagol az illatába, megízleli, újra megízleli, csak azután kortyol bele, lassan issza meg. Akkor érzi csak, amikor odanyomja a homlokához az üres poharat.

Semmi példa, semmi okítási szándék. Benne vagy, magadnak csinálod. Az zavar, hogy egyáltalán, hogy kiadod magad, hogy miközben a szerencsétlenkedéseidről, tépelődéseidről, kételyeidről, megtorpanásaidról beszélsz, más is hallja, megtudhatja. Akinek van rólad valamilyen jó-rossz képe, amit összeillesztene ezzel, ezzel, amit magadról festegetsz. „Korunk hőse” nem lelkizik, egy arca van, s azt a kívánalmak szerint alakítja, formálja. Arra nem fér rá a félelem, a bizonytalanság, a csupasz saját élet. Az legfeljebb külön érhető tetten. Manipulálva, hogy érdekesebb, csodálatosabb, ideálisabb legyen. Példa legyen. Nagyobb részben az újság, a rádió, a televízió csinálja. Ha gyenge vagy, és ez kiderül, mi több, ha nem akarsz olyan lenni, mint ők, akkor nem vagy érdekes. De ha ezzel kérkedsz, ha megbolondulsz, akkor átharapják a torkodat.

Ha a tetőről leesik a cserép, akkor meg kell nézni, honnan esett le, s lehet vitatkozni, hogy ki mit mulasztott el, hogy mekkora erővel fújt a szél, hogy mekkora a baj, de a legelső teendő mégiscsak az, hogy föl kell mászni a tetőre, föll kell vinni az új cserepet, s oda kell tenni annak a helyére, amelyik leesett. Mert esik az eső. Ha ma nem esik, akkor holnap. Vagy holnapután. De ha az „megy”, hogy kinek kellett volna fönt lennie a padláson, amikor jött a vihar, s fogni a cserepeket belülről, hogy le ne zuhanjanak, hogy ki volt a cserepes, kinek a rokonai építtették a házat, az utcát, a csernobili atomerőművet, hogy ki a nagyobb hülye, s valójában arra megy ki a játék, hogy kinek van nagyobb hangja, nagyobb ereje most éppen, ki tudja kacskaringósabban megfogalmazni, amit csinálni kellene, ki tudja előbb bebizonyítani a másikról, hogy nem ért hozzá, s hogy már az anyja is… stb., – nos, akkor előbb-utóbb átázik a plafon, elviszi a szél a tetőt, vége lesz.

Tele van a tó hallal, úszkálnak, szaporodnak, élnek, de csak egy-egy pillanatra bukkannak föl a vízből. Miért? Levegőért nem, hiszen kopoltyúval lélegeznek. Azért sem, hogy a partot megnézzék. Valószínű, véletlenül, lendületből, játékból, esve is azonnal vissza. Fennmaradni a víz fölött, s minél tovább fennmaradni, ez lenne a művészet? Miért akarsz te mindent tökéletesen megcsinálni? Olyanra, hogy akinek készül, aki megítéli, használni fogja, megelégedjék vele, ne találjon hibát benne? Azt is elgondolod, hogy mivel mentegetődzöl, ha a hibát észreveszi. Ami talán nem is hiba, hiszen akkor nem hagytad volna benne, csak egy kicsit magasabbra akartál ugrani. Ki tudja? Ahány ember, annyiféle neveltetés, ízlés, múlt, szándék, egyéniség. Azt kívánják, hogy valami általános szintet produkálj, s jó, ha azt is tudod, hogy kinek mit, s hogy azon belül, ami tőled telik. Ha fáradtság, hanyagság, időhiány miatt nem sikerül, ha tudva adsz ki hibásat a kezedből, akkor meg rögtön kétségbeesel. Becsaptál valakit? Oda a hiteled? Van benned egy kép arról, hogy milyen kép él rólad másokban, s ez a kép, ez törik szét?

Hát akkor írjál a falusi öregasszonyokról, a magukra maradókról, akik akkor sem hajlandók elköltözni a városba szakadt gyerekeikhez, amikor már szinte tehetetlenek, már a halálukon vannak. Írjál róluk, akik az első világháború éveiben vagy közvetlenül előtte, utána születtek, s nem vitte el őket a spanyolnátha 1918-ban. Gyerekek voltak, föl sem fogták, hogy Trianonban a hazájukkal mi történt, s az iskolában még Nagy-Magyarország hegy- és vízrajzát tanulták. Akiket a férjük apró gyerekekkel hagyott itt, amikor a második világháborúba ment, hadifogságba esett, s akik közül annyian özvegyen kezdtek új életet a háború után, s szinte öntudatlanul, mint az állat, fönntartották a folyamatosságot, megőrizték az életet az újabb borzalmak, megaláztatások, nélkülözések között, s akik talán csak azért élnek még, azért csak mostanában halnak meg, mert rettentő igazságtalanság lenne a sorstól, ha egy kis napfény nem ragyogna rájuk, ha egy napig, egy hónapig sem érezhetnék, hogy a közelében vannak valaminek, amiről nem tudni pontosan, hogy mi, de valami elégtétel-féle, valami fény a sírhely és az elmozdított sziklatömb között.

Voltak, vannak a mozgékonyabbak, a bátrabbak, az okosabbak (?). Igen! Öröklés? Vérmérséklet? Neveltetés? Helyzetfelismerő képesség? Tehetség? Akik kiálltak, megírták, aláírták, szamizdatokban közölték, külföldön közölték, szembeszálltak, szemébe mondták, bosszantották. Többnyire akkor, amikor kisebb zaklatások, a kivert kan helyzetének vállalása, a nem végzetes állásvesztés árán megúszhatták, megúszták. Többségükben olyanok, akiknek amennyire-lehetett-naprakész tájékozottságuk, jó anyagi-családi kapcsolataik (külföldiek is) voltak, vannak, akik megérezvén és tapasztalván a beteg oroszlán fogainak folyamatos és feltartóztathatatlan kopását, szuvasodását, erejének hanyatlását, már mintha itt se lenne, terveket készítettek, mezei futásokat szerveztek, ahol a nyulak az agarakkal, a lovak a bivalyokkal versenyezhettek, s mindenki egyszerre ért célba. Nézted őket, be-beálltál magad is, de inkább csak a széléről, inkább ezerszer megrágva, óvatosan és hitetlenkedve. Mint akiben nagyon mélyen, annál is mélyebben, ugyanaz a félelem és dac feszül, de nem bízik már senkiben, nem hisz a saját szemének sem.

Egy nagy erőszak helyett sok kicsi erőszak. Mind húzna a maga irányába. Mint amikor egy szekérnek nem csupán az elejéhez, hanem a végéhez is, hátrafelé irányban, sőt, az oldalaihoz is, oldalirányban lovakat kötnek, s a szekéren állva, egymás hátának vetve a hátukat, elindítanák, ütik, verik az állatokat, de nem megy. Azazhogy abba az irányba indul el, amerre a legerősebb lovak húzzák, vagy ahol a leginkább ütik-verik a lovakat. Vagy amerre a szél fúj, vagy… A többieket aztán húzza-vonja magával, vagy szétszakad a szekér, s vágtatnak minden irányban, törötten, kocsis nélkül, eszeveszetten. „Hát akkor rajta!” – ágaskodik benned az állat, a társadalom korlátjait készséggé szelídített ember, aki önmagával szemben sem őszinte, mert mindig készen kell lennie a közösségi életre, életkésznek, reakcióképesnek kell lennie nem csupán a rá leselkedő, s a többi emberrel, az előző nemzedékek embereivel és a maiakkal együtt oly sokszor „legyőzött” természeti erőkkel szemben, hanem a benne maradt s a többi emberben is benne maradt állattal szemben is, aki lázad, széttörné a korlátokat, de inkább csak nyalogatja, nézegeti, testéhez igazítja őket.

Egyszerre akarsz mindent. Előtted a bolt, válogathatnál, választhatnál nyugodtan, ráérősen, öregesen, de te ide-oda kapkodsz, attól félsz, hogy amíg az egyiket nézegeted, az egyiknél lecövekelsz, addig az összes többit elveszíted. Elviszi valaki más, megromlik, elfelejted, hogy mit is akartál. Így aztán egyikkel sem töltesz elég időt, bezárnak, a választás sikere a szerencsén múlik. Nagyobb részben rajta. Mint amikor ez a nő is tetszik, az a nő is tetszik, mindegyiket szeretnéd, s amíg vacakolsz, mosolyogsz az összesre, elveszejted az igazit, s az lesz tiéd, ami marad, vagy akinek a kezét végül hirtelen megfogod, akit vakon magaddal rántasz. Az érzés, hogy most mindent le kellene írnod, mert most jót írnál, most minden itt riszálja magát előtted, kitárulkozik, rád vár… az érzés könnyen csapdába ejthet, hiszen sohase juthatsz a végére, minden pult mögött egy másik van, minden mondat után egy újabb mondat, s tökéletes egyik sem lehet, mert hátha a következő lesz az, mert hátha az, amit sohase fogsz leírni…

Az írók egymásnak írnak. Annyi az író, hogy eltartják egymást. Az egyik megveszi a másik könyvét, a másik az egyikét, s elvannak valahogy. Többnyire azok olvasnak, akik maguk is írnak, írogatnak, írogatnának. Talán ezért terjedt el, hogy a modern prózába, sőt, a versbe is az író, a költő beleírja azt is, hogy hogyan ír, hogy maga az alkotási folyamat is rögzítődik. Az éppen való események, a közérzet nem csupán beleépülnek a műbe, mint szerves részei annak, hanem leíródnak, elmesélődnek. Az olvasó azt érezheti, hogy akkor készül, amikor olvassa, hogy jelen van az írás születésénél. Az íróval együtt lesi, hogy mi születik, mi sül ki belőle, segíti a világra jövetelét. Mint mikor az apa is jelen van a szülésnél. Ilyesmi. Ez bizonyára bele van kalkulálva. De hát aki nem író, nem anya, az…. hogy is van ez? Aki csak szórakozni, izgulni, szaporodni, gyarapodni akar… „Uram, én fél kiló színhúst kértem, miért teszi bele a mócsingot is?!”

Érdekes-e, érdekel-e valakit, kit érdekel az, hogy hogyan írsz? Hogy elakadsz-e közben, szagolgatsz-e rothadt almát, fáj-e közben, megfájdul-e közben a hátad, a feneked, a csuklód, az ujjad hegye? Hogy nehezen vagy könnyen írsz-e, nyomaszt-e, hogy se így, se úgy? S maga a mechanizmus, az hogy milyen papírra, hogy ceruzával vagy tollal-e, írógéppel, számítógéppel, magnóra-e? Hogy a hegyes ceruza jó-e csak, a vonalas papíros, a ceruzavastagságú vékony toll, irón, vagy az efféle nyalánkságok mellékesek? Kit érdekel, mit eszel, hogyan emésztel, rágod-e a ceruza, a toll végét, s hogy mi lehet az oka, hogy semmi, de semmi nem jut eszedbe? S hogy még erről is írni lehetne valamit? Hogy ülsz, járkálsz, fekszel, heverészel, ennyi meg ennyi éves vagy, ennyi meg ennyi könyved jelent meg, ilyen meg olyan díjakat kaptál, s véged van, kampec, mert máris el-érelmeszesedtél, -zsírosodtál, -nehezedtél, s ahelyett, hogy ide-oda röpködnél a verseidben, ülsz csak, mint a liba a tömőben, gágogsz és hízol… Kit érdekel ez azokon kívül, akik maguk is… akik olvasnak és szeretnek, akik olvasnak és nem szeretnek, akik nem olvasnak, de irigyek rád, s akik ugyancsak bizonytalanok önmagukban és a világban, kételkednek, próbálgatják így is, úgy is, de minden lyukon oda jutnak, minden kanyar után ugyanaz az emelkedő jön… Kit, hogy miközben ezt itt, hogy te magad miért, hogyan, merre, meddig, hogy pillanatról-pillanatra, betűről-betűre csak, vagy önfeledten és egyszerre, mint az ősrobbanás…?

Húznak el az ablak előtt a villanypóznák, a fák, a rétek, a gabonaföldek. Néha egy-egy ház, egy falu, egy tehéncsorda. Ez is, az is megszólít. Válaszolni akarsz. S van, hogy csak a nyelved mozog, egyetlen gondolatod sincs. Nem lehet minden kérdésre válaszolni! Legfeljebb hülyeségeket. Vagy amit a reflexeid válaszolnak. Például a szemedben meglátja valaki magát. A kozmikus sugarak, a rádióhullámok, a szél, a sertéstelep szaga, a kerekek csattogása akkor is kommunikálnak veled, a testeddel, az érzékszerveiddel, ha nem jut el az agyadig, csak arrébb ülsz, fölállsz, a másik oldalon nézel ki, nyugtalan leszel. Miért akarsz azonnal és mindenre válaszolni? Ami érted, miattad, neked van, az úgy is berobban, kizökkent, magába akaszt. Mint a fuldokló, kapkodsz minden után, ami a víz felszínén van, de semmi sem akkora, hogy megkapaszkodhatnál benne, s megtartana. Az egész, úgy érzed, lemondott rólad, a részekről meg nem tudod, hogyan és melyik menthetne meg?

Botrányt kellene csinálni. Elmenni egy nagygyűlésre, odasompolyogni az előadói emelvényhez, talán még a hozzászólást is elkezdeni, aztán fölállni az asztalra, megfordulni és letolni a gatyát. Az újságba is beleírnának, mert fontosabb a szenzáció, mint az igazság. Sőt, ha valaki fölismerne, hogy ez meg az ilyen meg olyan díjas mittudomén vagy, még föl is tupíroznák az ügyet politikát csinálnának belőle, legalábbis addig a fokig, hogy ez az izé megbolondult, hogy milyen lesújtó a véleménye arról, ami a gyűlésen volt, s hogy „nyalják ki a seggedet!” Valami elkezdődne tehát, lehetne szólni az irodalomról, az ötvenesek (meg a többiek) elbaltázott életéről, félelmeiről, megnyomoríttatásáról, kilátástalanságáról, gyávaságáról, arctalanságáról, hazáról, mindenségről. Három napig eltartana a csoda, feltéve, hogy másnap nem törne ki a háború a szomszédban, vagy nem lőnék le az elnököt. Néhányan még azután is emlékeznének, talán tárgyalás is lenne közbotrány-okozás miatt, s arról megint cikkeznének. Egyre többen ismernének meg, s akadna, aki előkerestetné a könyvtárakban a könyveidet, „Lássuk, mit írt ez a hülye”.

Korunk hősei a televíziósok. Meg a rádiósok. Kis ország vagyunk, a kettő nagyjából fedi egymást. Utánuk mindjárt az újságírók következnek, a hagyományosak, akiknek a krémje ugyanaz, akik a tévében és a rádióban is hallhatóak. Aztán jönnek a politikusok. Közülük is azok, akiket a tévések, a rádiósok, az újságírók bevezetnek, becsalogatnak, belöknek a köztudatba. Akiket gyakran megkérdeznek, akikről rendszeresen írnak. Aki alkalmas erre. Akit meg lehet dögönyözni, vagy aki szembeszáll velük. Ideig-óráig. A fegyvernemek nem ugyanazok. A kibicnek semmi sem drága, pláne, ha a politikusok egy része is kibicnek képzeli magát. Nem véletlen, hogy olyan ádáz csata folyik a médiáért. A „nép” nagy része készpénznek veszi, amit a tévében, a rádióban lát és hall, amit az újságban olvas. Sokkal inkább elhiszi, mint amit a politikusok mondanak, mert egyre rosszabbul él, mert egyre drágább a kenyér meg a szappan, mert a politikusokat az előző rendszerben is utálta, mert azt hiszi, hogy a média vele van. Holott egymással vannak, a botránnyal vannak, a pénzzel vannak, s többnyire csak kiabálnak befelé, biztatják, uszítják egymásnak az egyre elkeseredettebben szemben állókat.

Mennyi-mennyi ember, akinek öregkorában már szinte semmi kapcsolata sincs a világgal, a többi emberrel, csak egy lefetyelő rádió, egy villogó televízió, egy újság, egy néma telefon. Sokaknak már fiatalabb korukban sincs. A tévét, a rádiót csak be kell kapcsolni, s emberi hang jön belőle, beszél valaki, látni valakit, beszélgetnek, játszanak ketten, hárman, sokan, mintha az ablak előtt beszélgetnének, s kihallgatná őket. Mintha köztük lenne maga is. Valami kapcsolat, érzelem, párbeszéd is, s igaz, hogy egyirányú, egyoldalú, de ha van annyi erő, akkor bele lehet még kapaszkodni, akkor lesz közös téma, ha megjön a család, ha előkerül a régi barát. Lehet aggódni messzi háborúk, földrengések, nyomorúságok miatt, rettegni a harmadik határban történt brutális gyilkosság miatt, bosszankodni a feltálalt igazságtalanságokon, emberi hitványságokon, butaságokon, lehet örülni mások jókedvének, sikerének, fiatalságának, emberként botologni egyedül és öregen. Talán az élet is meghosszabbodik, elviselhetőbben hosszabbodik meg. Az emberek többsége nem gondolkodik nagy dolgokról, életről, halálról, a politika hátsó feléről, nem képzel el ismeretlen távoli tájakat, de szívesen együtt van, bólogat, tiltakozik, ha nincs tanú, ha nem kérheti számon senki.

Azt mondja valaki, hogy ahány fogunk van, annyiszor kell megrágni az ételt, annyiszor ráharapni, összeharapni stb. Ha egy fogunk hiányzik, akkor azt kettőnek kell számolni, ha kettő, azt négynek, és így tovább. Lassan kell enni, nyállal jól összekeverve, péppé aprítva leküldeni az ételt a gyomorba, ez az egészség, a hosszú élet titka. Ez az egyik… Mi mindent kellene aprólékosan számba venni, bejárni, megnézni, mennyit kaparászni a hatalmas tartály (?) alján. Csúszni hason, megszagolni, megízlelni, várni a következményre, vagy legalábbis egy jó gondolatra, hogy akkor most mi van… Mennyi alázat, vissza-visszahőkölés, türelem, tudás (?), beleérző képesség, akarat szükségeltetik ahhoz is: meghatározni egyetlen porszemnek a helyét. Hogy miért, mióta van ott, jó helyen van-e, mi a viszonyra a többi porszemhez, „tud-e” róla, hogy ott van, beleavatkozhatok-e a helyzetébe, tudomásul veszem-e egyáltalán a létezését, vagy letörlöm, lefújom csak, és megyek tovább… Sietsz, elkapkodod az evést, a szaporodást, el az életet. Visz a huzat, s akkor mérséklődik csak a sebesség, ha nagyon odafigyelsz, ha minden erődet összeszeded, ha azzal folytatod, hogy megszámolod a hiányzó fogaidat.

Azt hiszed, hogy valaki megcsinálja helyetted, hogy valami csoda történik, hogy kiváltanak, föloldoznak? Hogy nagy ugrásokkal, sietve, az utolsó pillanatokra hagyva a nehezét, a lehetetlent, megoldható a „feladat”? Hogy nem a szélénél kezdve, újra meg újra fölbontva a hibás részeket, hogy sajnálva rá az időt, kapkodva, türelmetlenkedve is megcsinálhatod? Úgy, hogy fogalmad sincs, hol van a pont, amelyiken átlendülve már benne vagy a közepében, s egyszerre könnyebb minden, jó dolog csinálni? A tevékenység a lényeg, s nem az érzés, hogy megcsináltad! Az út, a járás az úton, az elesés, az újra fölállás, a belefeledkezés, még akkor is, ha minden eltántorít, akadályoz. A vége a részekben van. A többiek rajtad keresztül jutnak el hozzá.

Alibi lenne csak? Valaki igazolása valakinek, hogy ne ítéljék el, hogy enyhébb ítéletet kapjon? Hogy ott se volt? Hogy lám, csinálja ő, amit tud, nem vonható felelősségre lustaságért, tétlenkedésért, de annak, hogy nem azt csinálja, amit hite szerint csinálnia kellene, annak nem csak ő az oka, hanem a körülmények. A benne rejtőző s a rajta kívüli körülmények, amikről nem tehet. S nézzék, lássák, igyekszik ő, próbálkozik, futtában meghágja a nyulat, de hát azt teheti csak, amire képes. Alacsonyabbra tegyük a lécet, hogy átugorhassuk? Az eredmény nem számít? Csak a mozgás, a ritmikus motívumok: szívdobogás, lélegzés, felkelés, lefekvés, pontosan elvégzett karbantartó tevékenységek? A jár-a-malom-jár, az ugyanannak a gabonának az ismételt megőrlése, az üresen járatás trükkje? Ki az, aki egy szerep, egy kép benned, akinek meg akarsz felelni, s aki mintha elhinné, s örülne már ennek is?

„Sose panaszkodjál. A panaszkodás rád vet árnyékot. Inkább a sikereidről beszélj. Ezzel barátaidat magadhoz láncolod, ellenségeidet pedig féken tartod” – íme a bölcs tanács, ami ifjúkorodban ragadt rád, s valószínű, azért maradt meg benned, mert szerettél volna megszabadulni tőle. Mert alapjában véve nyafogó, panaszkodó, a kis dolgokat is naggyá fújó alak vagy. Ha megváltoztál volna, elfeledted volna. Tényleg, honnan, hogy együttérzést, sajnálkozást, megértést vársz? Hiszen legtöbbször, ha elkezded, a másik mindig rátesz egy lapáttal, kettővel. „Kohn, te dicsekszel” – mondja a síró-rívó zsidónak a másik, s megkapod te is. Nem nőttél fel még mindig, s azt hiszed, hogy édesanyád figyelmét és szeretetét másban is megtalálhatod? Azt hiszed, hogy ha tehetetlennek, esetlennek, sajnálatra méltónak mutatkozol, ha összehúzod magad, nagyobb leszel? Hogy az árnyékban nem talál meg? Nem esz meg?

Az a baj (még mindig), hogy nem vagy tisztában önmagaddal. Nincs meg a kellő önbizalmad ahhoz, hogy szabadon engedd a fantáziádat, hogy bátran hagyd működni mind a két agyféltekédet. Régóta sejted, hogy miattuk, a jobb és a bal agyfeled közötti feszültségtől, ellentéttől, másféleségtől van, hogy kettőnek érzed magadat. Innen, belőlük az erő, ami önmagát feszíti meg, fújja föl, pukkasztja szét, hogy aztán keresgélhesse, vakarászhassa a darabjait az űrben meg a koponya falán, s illesztgethesse, ragasztgathassa, szorítgathassa megint egybe. Tehát semmi halálos, végzetes nem történik, amikor szét, vagy amikor úgy érzed, hogy együtt, s hogy oda minden, hogy rajtad nevetnek. Éppen azzal fogod meg őket, vonod magadra a figyelmüket, attól pukkadnak meg, hogy teszel rájuk, észre sem veszed, hogy tágul a szemük, tátva a szájuk, hogy beavatkoznának, de hátralépnek inkább, helyet adnak, mert látják, hogy benned van a közepe, s hogy tényleg van még hely.

Mekkora hányad az, ami az alkalmazkodóképességből, az intelligenciából megtanulható, amit a család, a környezet, a nevelők révén az egyén elsajátíthat, amit, ha akarja, ha nem, ahhoz, hogy befogadják, elismerjék, el kell sajátítania? S mekkora hányad az, amit a génjeiben hozott, hoz magával, amit az ősök, az ősei tettek magukévá, szenvedtek önmagukká, s adtak tovább öntudatlanul is nemzedékről nemzedékre, s ami végül is egészen mostanáig fenntartotta, megőrizte a láncot, amelyiknek a legutolsó szeme te, ő, én, mi vagyunk? Mi történik, ha egy nemzedék a szokásosnál nagyobb erőpróba elé kerül, s nem csupán az egyedei, hanem a generáció nagyobb része, ha nem csupán a háborúkhoz, a diktatúrákhoz, a változékony, de lényegében örökös hatalomhoz kell alkalmazkodnia, hanem a megváltozott mindennapi környezetéhez is, mert egyszer csak falusiból városivá, parasztból alkalmazottá, értelmiségivé akar válni, kell válnia. Mint mikor elkezdenek húzni egy gumikötelet, enged, nyúlik, lehet tartani valameddig, de egy ponton túl visszaránt, elszakad.

Egyetlen kudarc, megbicsaklás, és máris félve szaladsz neki. Nézegeted, kerülgeted, latolgatod, hogy melyik ötlet lenne a jobb, de se az, se ez. Mintha nem tudnál akkora lélegzetet venni, hogy egy szuszra megcsináld, s ha közben levegőt veszel, akkor nem sikerülhet. Mindezt nem ésszel, hanem egy villanás alatt, miközben elleng az a kevéske erő, bátorság, izgalom is, ami újra meg; újra feltűnik, lökdös maga előtt, rángat maga után. A kommunisták például nem voltak szívbajosak. Alighogy elkezdték csinálni a rendszerüket, máris bedöglött. Semmi baj, meg kell reformálni! – Javasolták közülük, akik nem szerették annyira a puskákat, s akikben valami keresztényi?, humanista? buzgalom munkált. A legnagyobb marhaság az, hogy reformkommunista. Az egész tan, az egész rendszer arra épült, hogy több mint reform, hogy „folyamatos forradalom”. Hogy a kommunista az már a fogantatásától kezdve reformer, mi több, „forradalmár”. A szerencsétlenek tömegeit, a lustákat, butákat, közömbösöket akarták és tudták rászedni ezzel. Reformkommunista!? Olyan, mint a reklámszöveg, hogy „Cipőt a cipőboltból! Húst a hentestől!” S hogy „A hazug csak akkor mond igazat, amikor azt mondja: hazudok!”

Olyanok az emlékei, hogy ekkora indulatnak tettlegesség a vége. Tárgyak törnek, pofonok csattannak, megfojtanak, megölnek valakit. Honnan az emlék? Könyvből? Filmből? Az emlékezet elhanyagolt rétegeiből? A gének aljáról? Ahol nem a konkrét élet kódjai vannak, hanem a valamennyi ős által megélt, bevésett, kitörölhetetlen, az egyéntől függetlenül létező helyzeteké?, képeké?, szörnyűségeké?, viselkedési sémáké? Honnan a parancs, hogy elhajolni, félreállni, hagyni elvonulni a vihart, s csak utólag fölmérni, rögzíteni, megítélni, ami a végkifejletig fajulhatna? Meddig ér ő maga, hol kezdődik, ami tőle független, de amit mégis végrehajt, megél? Miért, hogy ahelyett, amit végső lépésként megtehetne, ami felé most teljes valója löki, ahelyett végül is elmélkedik csak, magyarázatokat keres, szégyenkezik? S mintha a hirtelen ütődéstől valami gumitömlő?, holdudvar?, Szűz Mária köténye?, valami levegővel, fénnyel kifeszülne a teste elé. Mintha egy képzavarban akadt volna meg, minden világos, éles, nehéz, állati és helyrehozhatatlan.

Megy szét darabokra a világ. Minden darabja villog, kerekül, egésznek mutatja magát. Oda tartja a hátát, az arcát, ahonnan a nap süt. Könnyű meghülyülni, játszani a közepét. Hagyni, hogy megtörténjen. Hogy szétszakadjon, összekapcsolódjon. Ebben éli ki magát. Lüktet. Most éppen szét. Persze tapad, ragad egymásra, szakítaná, szakítja az elevent, nem érdekli, nem érez semmit. Mi az, hogy ember, hogy egy ember, hogy történelem? Harminc év? Ötven év? Átfordul önmagán, mint a hullám taraján a víz, s egyszer csak az alja van fölül, befelé nő a szőre. S mondják, hogy ettől van, attól van, hogy ez csinálta, az csinálta, merthogy semmi sincsen csak úgy. Az ügyesebbjének már lajstroma, igazolása, történelemkönyve van. Hogy ő mit, mikor, hol, hogy ő maga is. Hogy többet, mint a többi. Százötven évet mondogattak. Arra volt már példa, szép kerek szám, megállt a nyelv hegyén. Hogy majd a harmadik vagy negyedik nemzedék. Hogy talán nekik. Addig kihúzni valahogy. Ezt bele a percbe, a génekbe, a szavakba, sóhajokba. Aztán egyszer csak varázsütésre. Recseg, ropog, összeomlik. Most akkor mi van? Mi azokkal, akik hozzászoktak, hogy legkevesebb ketten vannak? Egyikük, egy arcuk, nyelvezetük, kapcsolatrendszerük kifelé: munkahelynek, utcának, szertartásoknak, ünnepeknek – másikuk, az igazibb, a féltettebb, a tisztább, teljesebb, az meg befelé: családnak, barátnak, jövőnek. Harmadikuk önmaguknak. Negyedikük… Ötödikük… Csak most látják, hogy…

Sok baja, kellemetlensége származott abból, hogy nem határolta körül pontosan, végérvényesen és könyörtelenül a helyet és az időt, a testét kitöltő személyiséget, hanem állandóan változtatta a határvonalait, engedte, hogy átjárjanak rajta, helyet kapjanak benne a tőle idegen, az életéhez kötődő, de nem az életét jelentő erők, ügyek, személyek, akikkel nem nagyon törődött, jöhettek, ott lehettek, akiket megszokott, akiktől elfogadta a feléje irányuló szeretetet, akikkel a maga módján néha a legmesszebbre elment, s elhitte, azt hitte róluk, hogy ők is, hogy ő is jó nekik úgy, ahogy van, hogy szereti őket, s ők viszontszeretik, s tudják róla, hogy az értékei legalább akkorák, mint a hibái, vétkei, balfogásai. Aztán egyszer csak kiderül, hogy vége, tévedett, hogy a világ nincs a helyén, azazhogy nem ott van a helye, ahol ő érzi, hanem annyiféle helyen van, ahány kapcsolata van, s egy másik körből, a többiek szemszögéből nézve ő nem is az, nem is olyan jó, megértő, szeretetteljes, segítőkész, tökéletes, mint amilyennek az eseti visszajelzésekből gondolhatta, s amire a lelki egyensúlya, önbizalma, változó ütemű munkatempója, mi több, a következő lépése miatt feltétlenül szüksége volna. S hogy a körnek a legbelső részében, amit nem metsz egyetlen másik kör sem, hogy ott is ingatag minden.

Mivelhogy kellenek a viszonyítási pontok, kiáll a csillagos ég alá, kiválasztja a legfényesebb csillagot. Igen, az a kicsi, amelyik tőle jobbra látható, majdnem ugyanolyan fényes, sőt van valami kékes a fényében, ami a másikban nincsen. Az meg ott, a kémény fölött, együtt megy le a holddal. Vajon miért van olyan közel hozzá? Mennyivel, hány százezer, hány millió kilométerrel, fényévvel lehet messzebb, mint a hold? S persze, nem megy le, hanem a föld fordul el közben, meg a hold, meg ő maga is, velük együtt. Holnap esete, s egy-két napig még, ha nem takarja el felhő az eget, ugyanebben az időben és ugyanezen a helyen, ha akarja és ha elhiszi, megtörténhet ugyanez. Nagyjából ugyanez. Aztán már csak jövő ilyenkor vagy sohasem. Hát akkor?…

Van-e olyan, hogy „pécsi műhely”, hogy „dunántúli magyar irodalom”? Hogy „pannon líra”? Az emberi agy mindent mérni akar, pontosan megmérni. Ezt ide teszi, azt oda teszi, arra törekszik, hogy biztonságban legyen, hogy ura legyen annak, amit tud, hogy a világteremtést valamiképpen folytassa, elvégezze vagy legalábbis átélje. Olyasmire próbál visszaemlékezni, aminek nemcsak szemlélője, hanem tárgya is. Azt csinálja meg újra és újra, ami amúgy is megvan. Magyar író az, aki magyarul ír, mondta Kosztolányi, s mondom vele magam is. Pécsett, Kolozsváron, Párizsban, Pozsonyban, akárhol él, feltéve persze, hogy író, tehát amit papírra vet, az irodalomnak minősíthető. Lehet-e minősíteni az igazi alkotást aszerint, hogy hol él az író, hogy a mű hol született? Hogy szép, hogy élvezetes, hogy magával ragad, tehát művészi élményt nyújt, az nem attól függ, hogy hol írták, hanem, hogy ki írta, hogyan írta meg. Ha arról a helyről, tájról szól, ott játszódik, ahol az író él, akkor a szívünkbe lophatja vagy megutáltathatja azt a helyet, azokat az embereket, akik ugyanott élnek, de nem azért irodalom, mert ott írta. Ezer meg ezer más ismérv alapján is csoportosíthatunk, de minek. Női írók, protestáns írók, kékszemű írók, göndör hajú írók – mennyi öncsalás, átverés, mentegetődzés.

Mindegyikbe bele van ojtva, hogy ő a kiválasztott, hogy rajta keresztül valósul meg. Az egyénbe van beleojtva, az összes emberbe külön-külön. Az egyénbe és nem a népbe. Így indul neki, így akarja megcsinálni. Aztán előbb kevesebbet, majd egyre többet fölad belőle. Eleinte még tudja is, hogy mennyit, s hogy milyen áron. Később már csak a magyarázatot, a magyarázkodást tudja, s hogy miért nem, s hogy nem rajta múlott, s hogy ő megtette, amit megtehetett, de hát nem, most nem lehet. S azután is vannak pillanatok, lesznek pillanatok, amikor úgy tűnik, hogy sikerül, hogy mégiscsak sikerülni fog. Egy-egy villanásig, s ha nem is az egésszel szemben, de azzal szemben, aki közvetlenül mellette áll, akihez, amihez a legtöbb köze van, azzal szemben, aki ugyanúgy, mint ő: egy a sok közül, s ugyanúgy megpróbálta, s most, ha csak egy pillanatra is, az süt a szeméből, hogy lám, hogy ennek itt, hogy valakinek mégiscsak, s hogy akkor lehet, hogy… hogy meg lehetne…

S megint a néhány tétova jelző, szókapcsolat, elrontott viszony, a pici fény a gombostűkön, régi tollakon, ceruzákon, s az idő, a „valamennyi idő”, amit nem számol, de ami egyre kevesebb, ha előre, s egyre több, ha hátrafelé néz. Felesleg? Nem tudja. Valamit, valamennyit rátesz belőle a fájdalomra. Betakarja, cifrázza, emberivé, elviselhetővé, a sajátjává teszi. Még inkább a sajátjává. S nehezebben lép, gyakrabban jön rá rosszullét, émelyeg, hányingerfélét érez, szorít a melle, izzad, csuromvizesen ébred, fáradékony. Mint a csillag, amit odaszegeztek az égre. Bizsereg, vibrál, ott van. Kicsit arrébb, kicsit másképpen. Ha valaki az egész égboltot nézi, nem is látja. De már az, hogy nem ott, hogy nem úgy, már az megérte.

Kívánni, eltervezni, készülni rá, s aztán, ha megvan, akkor gyorsan elintézni, átugrani, fölfalni, túl lenni rajta. Honnan az örökös vágta, az el nem simuló, össze nem álló, nyugalmat, megelégedést, elégedettséget soha meg nem engedő vibrálás? Mintha nem juthatna, süllyedhetne mélyebbre annál, ahol, ami a jéghegy csúcsa, a hullámok hánykolódása, a bőre viszketése. Minden lejjebb, beljebb, erősebb, hatalmasabb, fölfoghatatlanabb. Mi történik, ha úgy érzi, hogy kész? Hogy megvolt, ez volt? Miért nem éli meg a végét? Csak átfordulni, átesni lehet rajta? Mindenütt a vége van? S hiába, hogy ott, hogy át, hogy biztosan, mert közben fölszáll, szétfolyik, kiterjed? S mint a szamár nyakára, fejére kötött rúdon az orra, a szeme előtt lógó, himbálódzó fűcsomó, zaboszsák, ami után kapkod, lohol, de ami mindig előrébb lesz húsz centivel? S ha valaki, ha mégis, akkor neki?! Amikor végre önmaga lehetne, belefeküdhetne, s akkorát ordíthatna, hogy…

Nem fér bele. Megpróbálta keresztben, hosszában, fordítva is. Nyújtotta, lapogatta, összenyomta a széleit. Megtiporta. Előszedte a kést, a kisbaltát, a fűrészt, hogy levágja, lefűrészelje, földarabolja. Lehetetlen. Igaz, hogy ez, amibe, hogy ez egy szabályos kocka, henger, lyuk, rögeszme, -tól, -ig. Pontosan körülhatárolt, bekerített, kipróbált, lemért, hitelesített végérvény. S annyira oda van téve, ott van, hogy eszébe se jut senkinek, hogy… hogy ebbe valaki… hogy még ebbe se… s hogy egyszer csak, hogy nicsak, s mégis. Kilóg, laffog az oldalán, mindenki nézi. De hát… Ügyetlen? Ostoba? Trehány? Deviáns? Provokál? …Emberek! Ez a…. ez a…. ez az izé…. A jó édes anyjába! Mi lesz itt, ha?! És jönnek, és szeletelik, és tapossák….S lám, lám…

A fény a fogak között. Szorítja, őrli, aprítja, nyálazza, pépesíti egybe az egészet, miközben fölvillan, ki-kivillan. Abban a pillanatban, hogy rés keletkezik az ajkak között, benne van, forog, megmutatja, élvezkedik. Minden a fölfalás, a legyőzés, a sötétség irányában, s akkor egyszer csak ott az egész, s az is, hogy nem annyi csak, hogy sokkal több, hogy alatta, fölötte, mögötte, közte, ott is. S hogy lám, fölfogod, s arról is, amit nem látsz, arról is tudhatsz. Hol a harmadik? Hogy ezt is, azt is együtt? Honnan a visszaszivárgás? Miért, hogy a részekben is mindig? Miért, ha úgy sem fér bele, s ha benne van? Büdös, de az ibolya illatát érzed. Látod a lila színét is, kibizsergését a nyirkos tavaszi földből. S hogy a hóvirágok sem a fogakra rímelnek. Megőrültél? Csukd be a szádat. Hülye.

Miért akarsz mindig révületlen, egy lendülettel eljutni a végére? Hova, miért sietsz, ha a sietés kapkodással, felületességgel jár, ha a révület csak ritkán jön, s ha mesterségesen, akarattal nem tudod előidézni. A messzeség?, a mélység?, ahonnan a partra eljutottál, fölkapaszkodtál, az örökös rettegés, hogy elvéted, s hogy megint, a törekvés, toporgás, hogy megfelelj az új helyzetnek, helyzeteknek, a rajtad kívüli, ami benned itt és most, az tett ilyenné? Aggályossá, óvatossá, elégedetlenné? Sajnálod az időt és az erőt arra, amit igazán jól akarsz megcsinálni? Elkapkodod, ami csak akkor okoz örömöt, ha az elején kezded, a végén végzed, s közben minden lépést megteszel? Ami tulajdonképpen közben van? Ott van csak, ott élheted csak át, érheted el? Honnan a könnyebbik út képzete, vágya, az aprómunka, az igazi létezés lenézésére, elhanyagolására való hajlam, a nyafogás, hogy miért nem azonnal? Ennyire uralkodik rajtad, nem fér át rajtad? Ennyire sürgős neki?

Fönt vannak magasan. A legfelső polcon. A plafon alatt. Nem látni pontosan, mert félhomály van, valaki leeresztette a redőnyt. Úgy tűnik, a szél sodorta oda őket, vagy legalábbis az elsőt, aki aztán a többit fölhúzkodta maga után. Egyszer csak ott voltak. Azt, hogy erőlködnek, kapaszkodnak, megfeszülnek, azt senki se látta. Szemmel tartanak mindent, lenéznek mindenkit. Már csak azért is, merthogy fönt. Erősek, okosak. Nem beszélnek róla. Csinálják. Aki nyafog, hogy hátrányba kerül, annak fogalma sincs önmagáról. Ne törődj velük. A lélegzetedre figyelj. Egy virágra, egy tárgyra. Ott kezdd el, ahol vagy.

Egyszerre itt is, ott is. Kifeszíteni a szárnyaidat, siklani a szakadék fölött, s ugyanakkor ott lenni a legmélyén, várni, amikor megmozdul, átérezni a kínjait, a lehetetlenségét, osztozni az eredményében. Nem maradni ki semmiből. A mindenség, s amit belőle érzékelni képes vagy, ennyi. Az örökös vágy, hogy mindenütt, s merthogy ezt érzed, bizonyára ott is vagy, csak egyfolytában olyasmi történik, amit csak utólag tudsz meg. Tudhatsz meg. Ezért a sajgás, a szomorúság. S ezért a reménység, hogy egyszer talán mégis, hogy a túlsó sarkában, a tetején, valahol. A sugárzás, az elektromosság, a mágnesesség a hullámok, a világűrt kitöltő lüktetés, ami átjár, összeköt, ami egyszer megakadt benned, az piszkál, kínoz, serkent, hogy miért itt, s hogy miért nem ott. Hogy miért ekkora, s miért nem akkora. Hogy miért így, ha úgy. S nemcsak a belsődből, hanem a többiekből is ki-kiszól, összehasonlít, becsmérel, megdicsér. Akikkel, úgy tűnik, könnyebben, pontosabban, kedvére valóbban, gyorsabban, végérvényesebben, akik már szinte ő. Mintha erre menne ki a halálos játék, ami a vágyakozással, az elbizonytalanítással kezdődik, s amiben, azt hiszed, győzhetsz.

Nem lehet úgy élni, hogy folyton azon rágódsz, ami megtörtént. Eszedbe jut egy hely, egy helyzet, ahol ostobán viselkedtél, butaságokat mondtál. Még büszke is voltál, mert akiknek mindegy volt, vagy akik feltétel nélkül szerettek, vagy akik valamit vártak tőled, azoknak tetszett. Akik nem lehettek ott, nem szólalhattak meg, nem tehettek semmit, s akik nálad is felkészületlenebbek, esendőbbek, még azt is hihették, hogy helyettük. Aztán eltelt egy év, két év, öt év, s rádöbbensz, hogy zavaros, határozatlan, öntelt, hamis voltál, hogy a dolog uralkodott rajtad. Valami homályos, általános képnek akartál megfelelni, amiről azt hitted, hogy a te képed. Egyszerre akartál lenni itt is, ott is, s megbillent benned, összezavarodott a konkrét pillanat, és a konkrét hely, a világ, ami voltál, ami akkor ott te voltál. S most akkor mi van? Bújj a mocsárba kapkolódj a semmi után? Ahogy mondtad, amit mondtál, az maradt meg. Megnézheted. Szégyelld magadat. De ne sokáig. Nem az voltál, amit elképzeltél magadról, most sem az vagy. A messzi kép, ami felé evickélsz, sodródsz, ami lenni szeretnél, csak addig azonos önmagával, amíg nézed. Szótlanul.

Azzal foglalkozol, abban akadsz el, ami előtted van, közvetlen előtted. Tudod, mi következik, érzed, amit meg akarsz fogalmazni, hajt, ami nem tetszik, de a fogás rajta, a hang, amivel elkezded, a magasság, az erő, ami a tetthez, a kezdéshez kell, az tétova, bizonytalan, óvatoskodó. A hátha-nem-sikerül, a hátha-nem-ez-az, a hátha-nem-ezen-a-végén-kellene elkezdeni. Mitől a körülményeskedés, a toporgás, a félelem? Természetes-e a kudarctól való rettegés? Nem tudod felmérni a tennivaló nagyságát? Nem ismered a saját képességeidet? Miért nem? Benned van a hiba, hogy a mértékegységek elbizonytalanodtak, hogy nem bizonyos, hogy a két centi két centi-e? Miért kételkedel a méterrúd pontosságában? Ki az ördög vagy te? S miért, hogy akkor inkább fejjel a mély vízbe, az ésszel fölfogható, kiszámítható helyett a vakmerőség? Miért nem a lábad elé nézel?

Ha ugyanúgy lenne ott egy óra múlva, egy nap múlva, egy hét múlva, ahogy ott hagytad, ha nem változtál volna meg közben te magad is, és pontosan tudnád, hogy mit hagytál ott, sokkal könnyebb lenne széttaposni, elfelejteni, vagy megérinteni, folytatni. Amit folyamatosan csinálsz, az is más lesz, mint aminek elgondoltad, s amit befejeztél, az is folytatja önmagát, s ha újra találkoztok, megeshet, hogy nem ismersz rá. Kövesd a lélek útját. Ne kívánd, ami nagyon könnyű és kellemes, ha eltakarja azt, amihez képest meg kell határoznod a helyzetedet. Fogd meg a másik végét! Az egyiket mindig fogja valaki. Hajolj le, markold meg, feszülj neki, állj föl, indulj el. A többi már csak mozgás, és a mozdulatok közötti hiány. Róla szinte semmit sem tudsz, de akkor is lüktet, ha úgy érzed, minden megdermedt.

Közhelyek, fáradt légzés, kopott imamalom hajtása, rózsafüzér szemelgetése – mint a gépiesen elmondott reggeli, esti ima, mint a hívőnek a magától meginduló és célba érő Miatyánk, amire oda se figyel már, de mondja, de lép egyet valamerre –, mint a…. mint a…. Igen, folyamatosan beleszól valaki, valami, a tudathasadás másika, ellenőriz, becsmérel, minősít, átugorja, mint Rémusz a satnya falat, s megölni sem, itt tartani sem lehet. Magától van itt, vele együtt kell eljutni a végéig, s úgy mondani ki, úgy írni le a szót, hogy bármikor előléphet a homályból, hogy folytathassa. De nem folytatja, de megcsinálnod neked kell, de sohasem lesz olyan, hogy neki is tessék, hogy teljes egészében tessék neki. Miért csinálod mégis? Vállalva a szürkeséget, a megaláztatást, a kudarcot is? Miért reménykedsz, hogy a következő lapon, hogy egyszer csak úgy csinálod majd, hogy neki is tetszik, hogy észre sem veszed, hogy ő vagy.

Csak azt érzed, hogy nem vagy eléggé üres hozzá. Valami van az alján, oldalt, valami visszajelez, hogy nem sikerülhet. Vársz, elfordulsz, úgy teszel, mintha lemondanál róla, mintha többé már nem törődnél vele. Holott működik, mozog, teszi a dolgát. A pillanatra vár. S a pillanat bekövetkezik. Voltak, akik sanyargatták, megkorbácsolták magukat. Negyven napig a sivatagban, negyvenfokos hőségben, az se kutya. Bele lehet halni. Különben minek? Ha ki tudod pakolni magadból mind, ami hiúság, gőg, tunyaság, közönséges indulat, vérzsír, vitaminhiány, ostobaság, akkor talán. Ha kitisztíthatod a testedet-lelkedet. S ha törekedsz erre – már az is. S hogy megtörtént, azt csak utólag. Amikor a pillanat már sehol. Az emlékkép és a vágykép között. Készülődni rá, s emlékezni, hogy megvolt.

S egyszerre azt, hogy tele vagy homokkal, sóval, vasreszelékkel, valami apró nehézzel. Tele a szemed, az agyad, a melled, az ujjaid köze. Ha tovább beszélsz, írsz, csak a homok, a só, a vasreszelék folyik ki belőled. Csikorogsz. Pedig a lényegről még egyetlen szót sem ejtettél. Mellébeszélsz. Mondod, ami az eszedbe jut, szaladsz a könnyebbik úton, mintha, kerülővel bár, de előbb elérhetnél odáig. Mintha elérhetnél. S néha már csak a futással foglalkozol. Arra figyelsz, hogy hányat lélegzel közben, hogy egyenlően nehezedj mindkét lábadra, hogy meg ne fájduljon a hátad. Hogy érezd, amikor hasogatni kezd, s megy le a combodban a bicska, le a bokádig, talpadig. S hogy közben a köveket, a pocsolyákat kikerüld. Másokról annyit tudsz, hogy följebb, hogy fönt, vagy legalábbis vízszintesen hozzád képest, hogy ők ott. Azt tudod róluk, amit szeretnél. Beléjük látod, ami belőled hiányzik. Lehet, hogy „kívülről nézvést” te is?

Jelen lenni folyamatosan, beleszólni az eseményekbe, a döntésekbe, tudni mindenről – miért a vágy a reménytelen igyekezet? Miféle ösztön sarkall, kényszerít az önigazoló aktivitásra, mi akar megvalósulni a külön-külön is minősíthető törekvésben? Lüktet, nyomakszik előre, föl-le a közepén, az alján, az elején. Föllobban, kialszik, újra föllobban, kialszik. Egyfolytában világítani akar, de csak villogni képes. S ha ismételten föllobban, végül azt hiszi, hogy folyamatosan ő világít. Ezért lenne az egész? De miért kell világítania, hiszen világos van? Miért eljátszania a közepét, az elejét, az alját, ha millió és millió közepe, eleje, alja van? Csak így tud megvalósulni? A részei által? S ha a részek nem őt játsszák el, ha nem úgy működnek, mintha az egész lennének, akkor az egész nem működik? Honnan a fény, ebben is, abban is?

Ha arra gondol, hogy a falon át is, a golyóálló mellényen át is, a szkafanderen át is mennyi, de mennyi láthatatlan, érzékeivel fölfoghatatlan hullám, sugár, részecske éri ebben a pillanatban is, ami megjelöli, összekapcsolja az élő és az élettelen anyaggal, s a titokkal, ami Isten, szellem, erő, alázat, akármi, s csak megnyom egy gombot, és hallja, látja, megakasztja az áramlást, legalábbis azt a részét, ami készülékeivel, idegrendszerével, testének tömegével fölfogható…, ha arra tehát, hogy tetszik, nem tetszik, szerves, újra meg újra megszámlált, megjelölt része a világegyetemnek, s menekülhet, nyafoghat, átkozhatja az örökkévaló vagy az emberi kapcsolatok láncait, egyetlen rezdülésétől, reakciójától, akciójától megmozdul minden…, akkor azonnal és elölről és újra meg akarja csinálni az egészet, mert különben semmi értelme a létezésének, mert ez az egyetlen hozzá méltó lehetősége.

Mint mikor bontja a ruhát, szedegeti ki a cérnát az anyagból. Nem gondol rá, hogy mi volt, mi lesz belőle, az ujja közötti világra figyel. Bedugja az ollót, a bontótűt a cérna alá, elvágja, megfogja, kihúzza. Esik szét az egész. Épül a hiány, a kezdet, a hajdanvolt állapot. Ami csak nagyjából ugyanaz, s aminek már semmi jelentősége. Rengeteg a cérna, a varrás. Ilyenkor látszik, hogy a varrógép nagyszerű találmány. Sokkal gyorsabb volt összevarrni, mint szétbontani. S a cérna! Nélküle csak rácsavarni, ráteríteni, összefogni, kötéllel, hánccsal megcsomózni lehetett volna. A cérna, a se ez, se az, a más. Amit most minden érzés, sajnálat nélkül miszlikre vagdos, szemétbe dob. Ami addig volt jó, amíg nem látszott, amíg szolgált csak, amíg összefogta, amit összerendeltek. Mint egy ideális parlament, amíg le nem jár a mandátuma. Csak a mozdulat, a mozdulatok maradnak meg belőle. Amire nem kell emlékezni.

Várható-e, hogy befejezed a készülődést, hogy ez a körbejárás-tapogatódzás, jajgatás, csumázás, nagyolás egyszer mégiscsak azzal ér véget, hogy ott tartasz az elevenénél? Hogy kiserked a vér, ha még egyet mozdulsz? S még egyet mozdulsz. S hogy inkább szégyelleni fogod, hogy csak így, ennyi körülményesség, kerülőút, tehetetlenség, nyafogás, naivitás után leszel ott, s csinálod azt, ami már nem csupán te vagy, a magad esetlenségeivel, esendőségével, hanem a világ? Az, ahogyan te megéled, tetten érni próbálod, leírod, s amivel azt teszel, amit akarsz, mert benned van már elejétől végéig, mert ura vagy minden mozdulatodnak, szavadnak, álmodnak. Mert a sejttömeg, ami benned egyszer összeállt, elpusztult, cserélődött, képes arra, hogy ne csupán tükrözze, jelképezze és érezze az egészet, hanem föl is fogja azt, s igazítani is képes rajta, mivelhogy egy vele. Ha csak egy pillanatra is. Ha helyrehozhatatlanul is.

Vannak dolgok, amiket meg tudsz fogalmazni, ott vannak benned készen, letakarva, kimondani mégsem tudod. Mintha attól tartanál, hogy ha kimondod, elveszíted őket. Hogy a szó elrontja, s csak a kis részét, csak a halvány mását képes láttatni annak, amit érzel,gondolsz. Mintha magad döntenél erről. Hogy ami már szó lett, az nem csinálható vissza, s amit visszacsinálsz, az többé már nem ugyanaz. Ezért a félelem a megfogalmazástól, kimondástól. Azért lesz szürke, sablonos, közhelyes, amit mégis kimondasz, mert ösztönösen is eltakarni, ködösíteni akarsz. Mert a lényegről csak akkor szólsz, ha már annyira semmi, senki, ha olyan szánandó vagy, elesett vagy, hogy már nem is te vagy. Ha médium vagy csak, akin keresztül a lényeg maga szól, maga valósul meg. Az egész világirodalom mellébeszélés. Körülírja, jelzi, megpendíti, félig mondja ki, ami kimondható.

Mennyivel könnyebb a keresése, a készülődés arra, hogy „mi lesz, ha meglesz”, a homályos kép alakítgatása, az előtte-állapot. Minden lehet még, azazhogy sokkal több variáció lehetséges, mint ami végül is lesz. Kinyílik a lélek, hogy minden villanás beleférjen, forgolódik, nyúlik, összehúzódik, semmivé lesz a test, hogy helyet adjon, helyet csináljon. Minden erő mozgósítva van. A nap éppen úgy süt, ahogy kell. Ha nem úgy, akkor kéznél vannak az egyéb világító, melegítő eszközök. Egy emberi szem képes helyettesíteni a tömegvonzást, egy szó a világmindenséget. Mint a csillagok együttállása, a legkisebb atomtól a legnagyobb égitestig, minden ugrásra kész, jelen van, „benne van”. A többi, a megvalósulások, a beteljesülések, a csúcsok mind a felszínen történnek: próbák, főpróbák csak, a premier elmarad. S a léleknek mintha ez volna a természetes állapota. Milyen lehet a vég, a beteljesülés, a kész, a nyugalmi állapot, ha semmi tapasztalat nincs róla, s ha ebben, a feléje tartó mozgásban, tülekedésben, nyugtalanságban, végzetben van minden öröm és bánat?

Sűrűsödnek a viszonylatok, vasdarabok esnek az égből. Mint Franciaországban nemrég a jegek. A teniszlabda nagyságú jegek. Az autók teteje behorpadt, üvegük, szélvédőjük szétrobbant, a háztetők cserepein keresztül a padlásig, a gerendákig ért a harag. Valaki elvétette a döntő lépést. Rosszat szólt? Csak elbámészkodott, elakadt a köldöke nézésében? Megkapta a soros kábító-injekciót, hogy nyugodtan csinálhassa, amit, s ne kotnyeleskedjék bele? Hogy higgye, hogy ő? Ő a középpont? Miközben az igazi erők továbbra is nélküle, s azáltal valósítják meg önmagukat, hogy egyik tárgyból a másikba, egyik élőből a másik élőbe szökdösnek, s egyszerre vannak itt is, ott is? S hogy ki lehet bírni? Ezeket a vasakat is? Csak nehezebb tőlük a test, csak erősebben húzza lefelé a mágnes? Csak zsibbasztja, hogy kisebb ellenállással elfogadja, ami megesik vele? Csak?

Ott kezdődik, hogy ne nézze le, amit csinál. Ne higgye azt, hogy a másik, amit helyette csinálna, vagy szeretne csinálni, hogy az feltétlen különb. Hogy elmegy hiába az ideje, az élete, s ezzel a vacakkal, semmirevalóval, sokadrangúval foglalkozik. Ezzel, ami nem méltó hozzá, ami eleve csak rosszul sikerülhet, hiszen fél kézzel, kedvetlenül, tessék-lássék csinálja csak. Holott a legfontosabb, az mindenütt elkezdhető, és csak ott lehet elkezdeni, ahol éppen van. Várhat, várakozhat arra, hogy a sodrás, ami az egészet viszi, alkalmasabb helyre, pillanathoz pörgeti majd, hogy a benne történő mindenség közelebb forog önmagához, de hogy bekövetkezik-e, s hogy mikor, nem tudható. Ne akarjon mindenáron máshol lenni, túl lenni rajta. Meghatározni próbálja csak, hogy kicsoda, micsoda, hol van, miért van. Jusson el odáig, odáig jusson el, amikor úgy érzi, hogy erre képes. Hogy úgy tudja összeválogatni, összerakosgatni az arcát, a mozdulatait, a szavait, ahogy senki más. S hogy akkor megjelenik, ott van, amit annyira szeretne.

A híres lélekgyógyász azt fejtegeti a rádióban, hogy azért van annyi öngyilkos Magyarországon, mert a magyar nyelv szerkezete olyan, hogy erre serkenti a beszélőjét. Mert a magyar például, nem azt mondja valamire, hogy jó, amikor azt akarja mondani, hogy jó, hanem azt, hogy „nem rossz”. Tehát mintha nem az ember beszélné a nyelvet, hanem a nyelv az embert, nincs menekvés, magától értetődik, hogy sugallva van neki a negatív, a szomorú, az önpusztító aktus. Gyilkos ötlet, föl lehet tűnni vele. S erről jut eszedbe, ami régen eszedbe jutott már, s el-elsütötted itt is, ott is, s legalább ekkorát durrant, hogy a magyar azért van meg még mindig itt Európa közepén, a „szláv és a német nyelvtenger” közepén, mert képtelen megtanulni tisztességesen egyetlen nyelvet is, idegen nyelvet, mert annyira más az anyanyelve szerkezete, nyelvtana, mondattana, egész világmindensége, hogy a bőréből kellene kibújnia, ha váltani akarna. Ha könnyebben megtanulta volna, megtanulná a szomszédok, az idegenek nyelvét, már régen eltűnt volna valamelyik tengerben, hiszen egyszer az egyik, másszor a másik akarta elborítani, borította el, s a buzgárok, a csorgók, vízbefolyások ma is folytonosak… S hogy a magyarok közül némelyek mégiscsak jól megtanultak, megtanulnak más nyelveket, az éppen a sokféle keveredéstől, a szomszédság, az idegenek testi befogadásától van. Testileg igen, nyelvileg nem? „Nem rossz.”

Áthárítható-e valami is arra, hogy a környezet, a nagyon rossz, a primitív körülmények, hogy nagyobb részben a külső okok miatt nem lett belőle az, ami lehetett volna? S hogy belátható időn belül sem, tehát amíg a most élők fantáziája, szemhatára terjed, hogy ebben az intervallumban sem lehet? Rá lehet-e kenni a tehetségtelenség, a közepes tehetség, a kitartás hiánya, a könnyebb megoldások elfogadása, a bátortalanság, kényelmesség, gyengeség, a folytonos megalkuvások következményeit arra, ami olyan, amilyen, valamelyest még változtatható is, de amelyikből elszántsággal, daccal, becsvággyal, erővel, igazi tehetséggel ki lehet, ki lehetett volna szakadni? Az igazi tehetséget az „teszi”, hogy állandó mozgásban van. A közepes tehetség eléri célját, ha azonossá válik a környezetével. Jól érzi magát ott.

Az adatok, a merev és végleges ismeretek, a szent és megfellebbezhetetlen tanok kifogtak rajta. Azonnal elfelejtette, amire a mindennapi élethez nem volt feltétlen szüksége. Valami homályos kép, Veronika-kendő-nyomat megmaradt ugyan benne, de mindig bizonytalanul nézett rá, s ha nem volt muszáj, nem beszélt róla. Sokkal plasztikusabban, kitörölhetetlenül vésődtek beléje helyzetek, képek, amelyek valami indulati, érzelmi eseményhez kötődtek, vagy hirtelen rádöbbenés eredményei. Egy kanyar, ahol sokadikszor megy autóval, s túl van rajta már, amikor észreveszi. Egy gyalogút, ahol eszébe jutott egy vers kezdősora, s olyan izgalom vett rajta erőt, hogy teljesen összezavarodott. Egy megszégyenülés ismeretlen, vagy kevéssé ismert emberek között. Egy megszégyenítés, amikor szándékai ellenére elhibázott, elrontott valamit, s maga is rájött már, helyrehozni próbálja már, s nem is akkora a baj, hogy… s akkor valaki, valakik neki, hogy lesöpörje, lesöpörjék a föld színéről.

A cél kívül van a dolgon. A dolognak nincs célja. Lüktet, van, változik, eljut innen odáig, miközben születik, elmúlik, megtörténik a részlet. Mihelyt célja lesz, elkezdi föladni magát, összezavarodik. A cél emberi találmány, az ember gondolja bele a dologba. A nap reggel „felkel”, este „lenyugszik”, a tutajt elviszi a folyó, a kisgyerek felnő, a virág kinyílik. Minden valahonnan valahová. Ha nem benne van, akkor valami külső erőben, Istenben, természetben van a cél, a dolog aszerint mozog, változik, teljesedik ki. Akik fölismerik, s hagyják, hogy rajtuk keresztül valósuljon meg, azok segítik a folyamatot. A többiek annyit látnak csak, hogy vannak, akik csinálják, s lám, lám. A diktatúrákban és a fejlett civilizációkban a sport az egyik repedés, amelyen át a nagyság, az erő, a példa megmutatkozhat. De a cél itt is, ott is kívül esik, önállósult már. S a dolog működik, ha tetszik, ha nem.

„Ami nem megy, azt ne erőltessük” – mondta volt, állítólag, az elmúlt idők nagy szelleme. Mondta vagy nem mondta, a levegőben, a habitusban, a filozófiában benne volt, mintegy ellentétjeként, alibijeként az erőszaknak, amit, ha nem mondtak is, folyamatosan műveltek. S ami nem ment, ahelyett is kitaláltak azonnal valami hasonlót, a másik végéről közelítettek, s ha mást nem is, ájtatos magyarázatot mindig leltek. A fenti nagy szellem egyik szellemeskedő tanítványa egyszer azzal nyugtatgatott, hogy ne idegeskedjek, „a probléma fele megoldódik magától, negyedrészét megoldják mások, amiatt a negyedrész miatt nem érdemes”. Igen, azt hiszem, ebbe buktak bele. A nagy keleti ráérésbe, végtelenségbe, lustaságba, sóhajba. Van valami, ami néha ott, Európa közepétől keletre, ha darabjaiban, hatásában időlegesen meg is jelenik – precízség, ügyesség, igény –, tartósan sohase tud gyökeret verni. Idegen marad, mosolyt fakaszt, elszivárog, mint a sivatagba beléeresztett folyó. Mintha fölötte állnának minden hívságnak, versenynek, nyugati civilizációnak, sokkal közelebb a természethez, a föld komótos színeváltozásaihoz, a nagy regények unalmon túliságához, a világmindenség nyugalmához. S az, hogy belebuktak, őket az sem fogja összetörni, elveszejteni. Mint a nedvesség a rosszul szigetelt falban, mint a pára a levegőben, működnek tovább.

Hogy szorul vissza, s egyre több benne a mész, hogy merevedik, keményedik, s nemcsak a bőre, hanem úgy, ahogy van: külseje-belseje egyszerre, folyamatosan, akkor érzi csak, akkor jut el az agyáig, amikor valakinek nekiütközik. Igyekszik pedig elkerülni az ütközést, más úton, álarcban, hangtalanul, fű alatt próbál átjutni, azazhogy nem is „át”, csak arrébb, előre, valamerre, mert a mozgás bele van programozva, mert önkéntelenül is sodródik, halad, s szándékosan is túl akar lenni ezen is, azon is. Mégis, egyre gyakrabban, egyszer csak koppan, fölsebződik, s fölsebzi azt is, aminek neki. Nem érti, s hajlamos elhinni, arra gondolni: hát ez az öregedés? Hogy: öregszünk, pajtás, öregszünk, s hogy: mi jön még? Mi jöhet még? Ilyen közönségesen. De a legfőbb gond abból, hogy ha egyszer jót akar, ha szándékosan kerüli a rosszat, s még a látszatát is annak, hogy bárkinek is ártani akar, tehát többszörösen is vágyik a jócselekedetre, akkor miképpen lehetséges ez? Első reflexeivel a többit, az akadályt hibáztatja. Csak azt. Önzők, vakok, erőszakosak, előítéleteik vannak, meg kell őket győzni, hiszen nyilvánvaló, hogy neki van igaza. Aztán valami átsuhan rajta, úgy tűnik,hogy a testén, valaki letörli a táblát, csend és pusztaság, egyszál maga van, s beismeri, hogy tévedett, téved. Visszapörgetné, fölírná, de az üres levegőben nyúlkál.

S eszébe jut még Márai Sándor egyik, mostanában olvasott írása. Márai a magyar borokról elmélkedik, kedvesen, szívet gyönyörködtetően, s a rizlingről ezt írja: „A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gondolkodásban: összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét. Ne félj a közhelyektől, magyar: önmegóvó erő árad belőlük…” Nos, gondolja, bizonyára ott volt valahol, érzékelte, érintette, tudta valamikor a dolgok mélyebb értelmét. S mintha ebéd előtt, szerencsétlenségére való rádöbbenése előtt odakötötte volna hozzá a madzag egyik végét, s itt fogja, morzsolgatja, pörgeti az ujjai között a másikat. Lesi, várja, próbálgatja a helyet és az időt, amikor ezt is odakötheti, ahová való, amikor megint össze lesz kötve a kettő. A locsifecsi, a hézag, a tömítés, az átmenet, a közötte, a két lényeges pont között levő hely, a közhely, ami nélkül az a kettő sem létezne, mert összecsúszna, szétesne, értelmetlenné válna, egyszóval: a helybenfutás, az alibi, még az is előfordulhat, hogy ez az, ami nemcsak élteti, hanem előbbre is viszi.

Hordják a szürke köveket, rakják egymásra, mintha piramist építenének. Nincs semmi céljuk vele, nem is igen tudják, hogy mit csinálnak, csak elfoglalják magukat valamivel. „Az égig fog érni” – mondja a nagyobbik. „Otthon felejtettem a szárnyaimat” – válaszol a másik. Sört bontanak. „Te, idefigyelj, te, szerinted van Isten?” Csönd. „Engem ne keverj bele, jó!?” – koppantja le a poharat a kisebbik. „Te, szerintem abban van – folytatja az első –, hogy a következő követ is oda tesszük, oda kell tenni. Hogy amíg nincs ott, addig hiányzik. S ha ezzel elkészülünk, kezdhetjük a másikat. Az is hiányzik. A következő mindig hiányzik. A baj ott van, hogy nem találjuk a követ. Keresgéljük, de nem találjuk. Érted? De ha megvan, akkor jó. Neked az a bajod, hogy nem érzed a hiányt. Hogy…” – „Hagyj békén, jó?!”

Üres bádogvödör az agya. Ha töltene bele valamit, ha például ráhúzna a borosüvegre, talán megint azzá lenne, ami. Ivott már hideg tejet, citromos vizet, csapi vizet, ez utóbbiba csipetnyi sót is tett, mert eszébe jutott, hogy izzadáskor, az izzadással sót veszít a szervezet, s azt pótolni kell. Nagyon meleg van. S talán azért olyan telhetetlenül szomjas, mert ugye a só is oda, s a csapi vízben nincs só. Rettenetes volt, lenyelte. Akkor meg azért kellett innia. A borban bizonyára van só is meg sav is meg sok minden, az talán megmarad benne. Kiszínesíti, működésbe hozza. Könnyű nyári bor, rizlingszilváni… Most olvasta valahol, hogy az egyik magyar színésznő mindennap megiszik a férjével egy üveg pezsgőt az unokái egészségére. Akkor kezdték, amikor a nagyobbik megszületett, s amikor a kisebbik is, akkor már dupla örömük és okuk volt. A pezsgősüveg-dugókat színes festékkel befesti, zsinegre (drótra?) fűzi, s abból van a teraszon a függöny. Óriási! Tehát nem nagyobb tételekben venni a bort, hanem üvegben. Üveget is olyant, amiben parafadugó van. Legbiztosabb a pezsgő… Ha a teraszon függöny lesz… Édes Isten!… Azelőtt mit ihattak?…

Ha egyszer valakibe, valamibe belebújt az élet (Isten? Ördög?), az meg akar valósulni. Végig akar futni a sínen, a dróton, a világmindenségen. Süti a nap, viszi a szél, áztatja az eső, megkapaszkodik, húz mindent magába. A lebontott épület helyén, ahol csak téglatörmelék, vakolat, tégláról levert, levakart malter maradt, feltör a gaz, a következő évben már ott van a kétméteres, ujjnyi vastag szárú vadkender. A szomszéd ház vakolatlan téglafalában is megkapaszkodik. Honnan jött? Ki küldte, hogy csináljon itt talajt, előbb-utóbb termőtalajt, amiben majd a pázsit, a virág is megél? Mert azért jött. Széllel. Esővel. Angyalszárnyon. Csak le kell kaszálni, ki kell majd tépni tövestül, s egyszer rendes füvek nőnek a helyén. Száz év? Ötszáz év? S mint az angol pázsit. Türelem! Szorgalom! De mi hajtja a szerencsétlen öregasszonyt, mi esett bele, hogy verseket kezdett írni? Csapnivalóan rossz verseket. S hiába mondod a szemébe, írod meg neki, hogy ne erőltesse, sohasem fogják közölni, s amúgy sem érdemes. Ugyanaz a szél? Eső? Angyalszárny?

Csevegések, társalgások, viták a televízióban, a rádióban. Bármely témáról, de különösképpen a politikáról, a napi eseményekről. Mintha régi falusi udvarházakban, paraszti tornácokon, polgári szalonokban száz évvel, kétszáz évvel ezelőtt folynának. Mintha egy Csehov-darabban, Mikszáth regényben, amikor a szomszéd földesúr átkocsizik, és tarokk meg pipa meg bor mellett meghányják-vetik, hogy a muszka cár meg a porosz király, a polákok meg a taljánok, s a többiek most éppen mit és miképpen, s hogy a búza meg a kukorica, a tőzsdei árfolyam meg a szomszéd szépasszony, s hogy a… Mintha a cselédség meg, az egész ország meg tapasztaná a fülét az ajtóra, lesne be az ablakon, s hallana-látna mindent, sok mindent, de bele semmibe sem szólhatna, mert… Mert a dolog így működik. Mindaddig, amíg valaki ki nem kapcsolja a készüléket, áramszünet nem lesz, be nem verik az ablakot.

A leginkább érzékenyek, a szemfülesek, a nagyszájúak, a magabiztosak, a telhetetlenek, a kiéhezettek, az „elhívatottak” mennek a legelején. Gyorsan, fesztelenül, önkéntelenül, mintha nyomná, szorítaná, terelné maga előtt őket a többi. Talán csak azért, mert addig is a szélén (elején?) voltak, s éppen ott támadt a rés, s ahogy a víz a repedésen, azonnal, és azok a cseppek jutnak át, amelyek ott vannak, a legközelebb vannak. Egyik részük elszivárog a falban, a földben, elpusztul a szűkületben, másik részük rögtön elkezdi hangoztatni, hogy ő ütötte a rést, s hogy azelőtt így volt meg úgy volt, s hogy ő mennyit meg mit, s hogy most aztán… Azonnal fölveszik a környezet színét, elfoglalják a fontosabb és a jobb helyeket, berendezkednek, gyarapodnak. Mire a többi odaér, észbekap, már csak azok a helyek vannak, amelyek addig is, amelyek az egésszel együtt, örökké mozognak, ahol a dolgok kilencvenöt százaléka megtörténik, ahol maguk a dolgok vannak.

Miért örülsz, ha olcsón, ha áron alul sikerült megszerezned? A különbözet valahol hiányozni fog. Valahová föl lesz jegyezve. Az öröm, hogy könnyen kaptad meg, hogy lám, amit erre szántál, annak egy részét elteheted a következőre vagy valami másra, az öröm könnyen pazarlóvá, féktelenné, könnyelművé, meggondolatlanná tesz. Kevesebbet adtál érte, kevesebbre becsülöd. Nagyobb kanállal merítesz, olyasmit is megengedsz magadnak, amit egyébként nem engednél meg. Légy észnél! Valami megzavarodott, de utána ugyanúgy folyik tovább. Talán ez, a könnyű és a nehéz, a közeli és a távoli, a jó és a rossz állandó és lehetőleg pontos megkülönböztetése, a mértékek higgadt figyelése és alkalmazása, talán ez segít át a pillanat szédületén, mámorán. Fékezi, de hihetőbbé teszi az örömöt. Nem engedi, hogy átadd magad a felelőtlen reménynek, de felkészít a kudarc elviselésére. Tedd félre a váratlant, készülj a várhatóra.

Várni kellene. Várni, amíg közelebb kerülsz hozzá. Amikor megfoghatod, megragadhatod, s nemcsak a füstjét és a keserűségét érzékeled. S azt, hogy zuhog ki belőled a bizonyosság. S hogy bármelyik pillanatban valami szokatlant tehetsz. Mellébeszélsz, persze. Mert sietsz, elsieted. Olyasmiről szólsz, amiről nem szabad, azon segítesz, aki nem kér belőle. „Mit véthetett ellened, hogy ennyire haragszik rád?” Hogy menekül előled, s ha néha visszanéz, sziszeg, mint a kígyó. Mással kellene foglalkoznod, hagynod, hogy az idő vigyen, vigyen csak magával a saját tempója szerint. Aztán ha megint egymás mellé értek, akkor kísérletezni újra. Miért sürgős? Miért a kétségbeesett közeledés? Miért nem lehet elviselni a feszültséget? Miért hiszed, hogy ha semmire sem emlékezel, akkor előbb és könnyebben megadja, megadhatja magát? Hogy ez is rajtad múlik?

Az öregember történetei, meséi a régi dolgokról, emberekről, csattanósra hegyezett anekdotái, még akkor is, ha az öregember jelentős ember, ha bizonyos körben, szakmában, közösségben mértékadó szava van is, egy idő után, ha már ezerszer elmondja, elsüti őket, ha azt várja, hogy közönsége bólogasson, nevessen, hogy vele együtt élvezze az emlékeit, nos, az öregember egyszer csak unalmassá válik. Történetein kényszeredetten nevetnek, a háta mögött annál gyakrabban, s jobb kedvvel vagy sajnálkozóan. A fiatalon, a barátaival, a nemzedéke tagjaival elkövetett stiklik, nőzések, ivászatok, kis és nagy tettek abban a körben idézhetők meg igazán, ahol az elkövetők ott vannak. Amíg ők is, vagy közülük valaki ott van, amíg élnek a résztvevők. Nagyon érdekesnek kell lenniük a történeteknek, vagy nagyon jól kell előadni őket, hogy a következő generációbeliek, a fiatalok is élvezzék, érdemesnek tartsák a meghallgatásra. Mi több, az ismételt meghallgatásra. Minden nemzedéknek megvannak, meglesznek a saját történetei, örömei, kudarcai. Az igazi emlékek a génjeikben vannak. A példák magukat választják. Csak az érzékenyek, a már önmagukra is emlékezők értik meg az élettől búcsúzót, aki tudtán kívül is mindenekelőtt önmagának mondja, amit mond.

El is lehet menekülni. Érzed, hogy egyre szürkébb, laposabb, hogy örülsz már egy hirtelen ötletnek is, hogy mint a lángcsóva fölfelé. Be van építve valami kontroll, amelyik csenget, hogy azért ezt már ne, így már ne. Egy pohár ital? Egy kupica pálinka? Konyak? Segítene, de valószínű, hogy nem a fáradtság, hanem csak a gátlás feloldásában. A totojázás legyőzésében. Amikor semmiképp se tovább. A fáradtságra ráöntött szesz csak a tompaságot fokozza, az amúgy is elveszített önbizalmat, a szálat húzza még vékonyabbra, messzebbre, keveri össze. Lehet jajgatni, kenegetni a fájó testrészeket, derekat, gerincet, lehet hasra feküdni, várni, hogy elmúlik, hogy beáll valami egyensúly. Lopni az időt, gyorsabban öregedni, de folytatni, amit abbahagytál, azt nem lehet. Nagy a meleg, a zaj, nem aludtál az éjjel. Lehet mentségeket keresni, különféle utakon még távolabb kerülni tőle, behunyni a szemedet, hogy az árnyékot se lásd. Csak azt nem lehet, hogy kapkolódva, ijedten, zavaros fejjel megadd magadat.

A testi baj a lelki bajjal kezdődik. Nem találod magadat. Az előbb még itt voltál, annyira itt, hogy nem is vetted észre. Most meg hiába erőlteted az agyadat, nem emlékszel rá, mit mondtál. Csak a rossz érzés erősödik, hogy valami butaságot, s hogy ráadásul ostobán viselkedtél. Ha a többiekre gondolsz, semmire sem mégy, mert ők okosak, nem használták ki a helyzetet, nem szégyenítettek meg, önmagukkal foglalatoskodtak. De bizonyára minden szavadat, reakciódat, gesztusodat megjegyezték. Jaj, istenem… Behajlítod, megfeszíted a lábujjaidat, mert hirtelen fájni kezd a derekad, s ez segíteni szokott. A nyakadba is belehasít, a szemedet is böködi. A kopás, a meszesedés a medencecsontod fölött és a nyakcsigolyáknál a legerősebb, onnan sugárzik ki a fájdalom a lábakba, a vállba, a karba, miatta zsibbad az agyad. „Magánügy”, mondja a barátod. „Írj verseket!” Igen, mondanád, csakhogy már abban is bizonytalan vagy, hogy mivel kezdted el. Leveszed a szemüvegedet, megnyomkodod a szemedet, a szemed környékét, körözöl néhányat a fejeddel, fölállsz, nyújtózkodsz, leülsz. Olyasmit érzel, mintha oda lettél volna láncolva a kerítéshez, s most egyszerre se lánc, se kerítés, semmi, amiben megkapaszkodhatnál, csak a lábad van, a kezed van, a gerinced van, a szemed van, a testrészeid vannak, s külön-külön akarnák bizonyítani, amire együtt képtelenek.

A meghülyülésnek, állítólag, három fokozata van. Az első, amikor csak te magad tudod. A második, amikor már mások is. A harmadik, amikor csak mások. – Ez most melyik? Mind a három egyszerre? Hipp-hopp egyik fokról a másikra? Az erő, ami mozgat, nem törődik vele, hogy tudod-e, s hogy még tudod? Hogy többnyire tudod? Innen oda, onnan ide, de inkább innen oda, s egyszer csak ott hagy, elviszi belőled a tükröt? Most itt van, megint itt van, s kínoz, hogy kiadtad magadat, olyasmit mondtál el, amit nem kellett volna, amit felhasználhat ellened, akinek. Ami miatt bajod lehet, ha. Most tehát futsz, szorongsz, véged van. Emlékszel rá, hogy mit locsogtál-fecsegtél, csak arra nem, hogy kinek. Mindenki benne a képben, akivel találkoztál, beszéltél. Ha ennek, akkor semmi baj. De mintha annak. Kinek? Ez a második fokozat? Észrevették? A harmadik? Ó, áldott felejtés, aki minden időkben voltál, és mindörökké leszel, légy kíméletes, segíts.

Mégiscsak a hullám, a következő, a legmagasabb hullám, ami az előző legmagasabb után jön, lökődik a már alábukóra, elsimulóra, elveszőre, a hullám, ahogy az egész hánykolódik valami mederben, falak között, valami átlátszó, de megmérhetetlen üveggömbben, tenyérben?, semmiben?, a hullám az, ami csak azért tud az előzőről, mert előtte van, mert azt nyomja, szorítja, temeti maga alá, valami ismeretlen, fölfoghatatlan erőnek engedelmeskedve, ami most benne, a legmagasabbra szökőben mutatkozik meg leginkább, s amit csak a róla magasba szökkenő, s néhány pillanatig szálló, önmagukat örökkévalónak képzelő, mert ekképpen az örökkévalóságot átélő, de azonnal visszahulló vízcseppek „érzékelnek”, „tudnak”, „mondanak ki”, a következő hullám az, amit nem meglátni, nem tudomásul venni, nem elfogadni ostobaság, de ami ellen lázadni, tiltakozni, küzdeni, a legemberibb cselekedet, hiszen, ha az európai kultúra hálójából nézed, a következő hullám szorít ki, simít el, mondja fölötted a búcsúztatót, miközben már mögötte is emelkedik az újabb, a majd őt kényszerűen partnak szorító, mélybe fordító, mintha valaki, valahol hason fekve, két hatalmas karját partként kinyújtva beszívná, kifújná a levegőt. S alszik. Úgy tűnik, alszik.

Az öröme, a bánata, a megtartó ereje, a lényege nem az eredményben, hanem a működésben van. Az eredmény felé vezető útban, a mozgásban, a küzdelemben, ahogy egyik láb a másik után, egyik szívdobbanásra a másik, egyik gondolat a másikba. Jaj, ha eléred, amit akartál, s nincs benned többé a csábító, a tettre sarkalló következőnek a magja, a képe, az iránya. Az eredmény: halál. Új élet belőle csak akkor fakad, ha igazi, ha biztos, ha végleges. Az új magába foglalja, magáévá teszi, viszi, amire szüksége van, ami maga a dolog, tehát nélkülözhetetlen, s elveti, elfelejti, ami csak a húsa, a bőre, a szőre, a hab rajta. A máz, a kence, amibe önfeledten belefulladnál, elolvad, megromlik, mire mindenkinek megmutathatnád. Lépj le, osonj el, amíg nézegetik, ízlelgetik, amíg vele, s nem veled foglalatoskodnak. Felejtsd el az egészet. Úgyis figyelmeztetni fognak, mert nem értik. Nem robbant föl, nem szakadt át, nem vagy ott. Hát akkor? Mit akarsz a körülötted állóktól, akik maguk is mind valami felé, s még jó, ha nem mennek neked azonnal.

Akkor halsz meg igazán, ha már nem tudsz lelkesedést kelteni a nőkben. Ezt is ki mondta? Valami katonatiszt? Egy hősszerelmes? Valaki a tizenkilencedik században? Kezdettől foga benned van, holott avítt, romantikus, nem igaz. Félig igaz csak. Lelkesedést? Hiszen azonnal ott a másik, ugyanonnan. Egy nő bele tud szeretni a csúnya és az öreg férfiba is, ha az fölébreszti a fantáziáját. Tessék! Legalább akkora. Efféléken nőttél fel, s ez csak a teteje. A híres-nevezetes tizenkilencedik század. A kis pufók, aki teleszívta magát tizennyolcadik századdal a születésekor, és idáig fújja a szelet. A nagy szárnyak, a nagy szárnycsapások, s a véres csőrű, döglött madarak a lábad előtt. S ahogy közben alóluk?, mellőlük?, közülük? fölszáll az egész, föl a Holdig, a Jupiterig és tovább. A két szárny, a véres romantika és a habos realizmus, ahogy szétszakít, röptet. S a nők, a drága nők, akik nem mondják ki az igazságot, akkor sem, ha érzik, hogy vége.

A bőr, igen a bőr. A világ határa. S hogy onnan is. S hogy átjárható. S hogy amíg feszül, mintha nem is lenne. Csak van. Nyílik, csukódik. S hogy a gyűrődések, a ráncok között, hogy akkor is. S mindkét oldalát süti, mintha belőle sütne. S a nehézkedések, a betüremkedések, az egy pontba sűrűsödések, a mérhetetlen sűrűségűvé súlyosodások örvénye. A megkörnyékez, elkap, beszippant, elnyel. Az egysejtű, ahogy a táplálékát körbefonja, magáévá teszi. A fekete lyuk a mindenható fénnyel és anyaggal. Ahogy a tüzet az utolsó sziporkáig befogadja, s ahogy lennie kell, de nincs. A kibírhatatlan. A nyúzzák a bőrödet, de arról semmit, hogy akkor ez hányadik dimenzió. Mert odáig senki. Ösztönnel, extázisban sem. Csak néznek. S aki átéli, az is, csak később. Amikor emlékezik. Amikor az emlékre emlékezik. Az árnyék árnyékára. Mintha a két ujját, a kezét érintené össze, a hasát simogatná, hiszen minden megeshet még.

Az ember, mint az állat, a szaporodást úgyszólván ösztönösen végzi, az hogy tervezi, szabályozza, az csak gyerekes játék. Szétszedni a búgócsigát, de összerakni nem. A táplálkozás s az utód táplálása az sokkal inkább rá van bízva, s végtelenül nagy tartalékokat akar a többi ember, a család, a nemzetség kiirtása árán is, mert a génjei nagy katasztrófákra emlékeznek. S ahány emberpár, annyi ág, annyi lehetőség. Kinyitva az ólajtó, rohanhat a falka, s rohan is a vályúhoz, a legelőre. Egy-egy pillanat közben az utódnemzés kéje, a legfőbb öröm, az önkívület, az együttlét a titokkal. Mégis minden érte, azért, hogy megint megtörténjen. Az az egy százalék, amelyik képes látni ezt, akibe ez a képesség belevillan, az uralkodik az összes többi fölött. A kilencvenkilenc százalék csak megcselekszi a megmásíthatatlant.

T. nem kételkedik. Legfeljebb mondja. Azt is csak úgy, ahogy a hernyó eszi a levelet. Enni, emészteni, üríteni. Az erő ebben az irányban működik. A „lélek”, s pláne a „tudat”, mint az illat, mint a szag leng körülötte. Mint a mozogni képes anyag változó, múlékony erőtere. Ezért a bizonyosság. Nem tudatosan, csak úgy. Még ezt is, még azt is. S milyen jó, milyen tökéletes. Ma innen odáig, holnap onnan odáig. Elő a lexikont, a centimétert. Minden megírva, minden megmérhető. Hát akkor? Amiatt aggódni, hogy tegnap úgy, tegnapelőtt amúgy? Hogy rosszul döntött? Hogy elkövette? Istenem. Akkor úgy érezte, azt kell tennie, mondania, hogy az a törvény. Most miért szégyellené, amit akkor? Miért rágódjék azon, miért érezzen bűntudatot? Itt a polc, ezt ide, azt oda, mindennek helye van. Nem? Éppen akkora polc megint. S milyen szép, ahogy átrendezi, nézegeti. Függöny is van hozzá, de miért húzná el. Odaáll eléje, fényképet csináltat. Az utókor, igen. S hogy ő itt, most, ezt. A fénykép megmarad. Az idő a fényképnek dolgozik.

S a nagy hal, ahogy beszorul a parti sziklák közé. Ahogy erőlködik, hánykolódik, préseli magát egyre beljebb, egyre mélyebbre. A víz sekély, az ijedelem fölmérhetetlen, de bármi megtörténhet még, ha az időt felpörgeti. Kérem, ez nem volt benne a programban! Mi az, hogy mit keres itt?! Minden nehézség, bonyodalom nélkül ki lehetett úszni idáig. Be lehetett úszni oda. S talán egy tétova, egy könnyelmű, egy boldog mozdulaton múlott csak. Úgy érezte, még sohasem úszott egyszerre ilyen közel az éghez is, a földhöz is. Belefeledkezett a végtelenbe, az ismeretlenbe, a kihívásba, s kihagyott egy pillanatra. A partról csak a víz szokatlan mozgása látszik, azt is csak a kíváncsiak, és az éles szeműek látják. A hajósok, a halászok, akik sejtik, hogy mi történik, nem mozdulnak. Nem hisznek a szemüknek. Segíteni nem tudnak, ölni nem akarnak még, csak óvatosan körülnéznek, kik állnak a közelükben, jönnek-e hajók, akik beavatkozhatnak. A szél a part felől fúj, viszi a… Na ne! Ezt ne! Már csak az hiányzik, hogy alkonyodik, a lebukó nap (a vér?) pirosra festi a vizet.

Éppen akkora. Terjedelemre is, súlyra is. Olyan a látványa, a tapintása, a hangja, az illata (a szaga?), az íze. Igen. Ha ráteszik a többire, felölelik a targoncával, ha áll ott a placcon, az eladótérben, csak ránéznek, megfogják s viszik. Tizenkettő egy tucat, múltja van, vannak, akik esküsznek rá, akiknek már a szülei is ezt, s hogy lehetetlen. Lehetetlen, hogy romlott volna, amióta… Vagy, hogy lényegbevágóan javult volna attól, hogy… A világ azért áll, mi több, azért megy, mert az effélékben bízni lehet. Ha valami változik rajta, benne, az csak a csomagolás, vagy olyasmi, ami valamiképpen a javára szolgál, a korszak ízléséhez igazítja, az élvezetet fokozza. Mi lenne, ha a pisai ferde torony teteje egyszer csak túllógna a holtponton? Mi lenne, na, mi lenne? Összedőlne, ugye? De nem lóg túl, nem lóghat túl, mert figyelik, bebetonozzák, tudományosan vigyázzák az állását, sőt, az a hír járja, hogy az utóbbi időben egy-két centit már vissza is egyenesítették. Hát akkor? Kérem, meg lehet bízni az emberiségben. No, persze, előfordulhat, hogy a szaga egy kicsit már…, hogy az íze mintha más lenne, s beszélik, hogy valakik hasmenést kaptak, hogy némelyeknek a látása, a hallása, hogy már alig van erejük, hogy a szájukhoz emeljék, no, de kérem, ezek az esetek nagyon ritkák és semmit sem bizonyítanak, hiszen többnyire öregekkel esnek meg, akik emlékeznek valamire, amiről ki tudja, hogy tényleg az volt-e, olyan volt-e, hiszen már ők maguk is, ugye… S egyébként…

„Felnőtté öregedni!” Volt valami efféle a programban. Vagy ha nem a programban, akkor az ötletekben, a mentségek és a menekülések útjain. Hogy ha másképpen nem megy, talán az idővel, az idő múlásával egyenes arányban megszűnik a bizonytalanság, a bátortalanság, a készületlenség, az óvatosság, a gyerekes félelem a felnőttek kemény és korlátolt világától. Megszűnnek az infantilis reakciók, az iszkolások a nem létező, de biztos és meleg anyaölbe, ahol a nap, ha fölkel, akkor le is nyugszik, a lónak négy lába van, s egy méter az egy méter. Kínlódott, nem találta a helyét a komoly, céltudatos, ravasz, merev, bölcs, s ugyanakkor megbocsátó felnőttek között. Csak a tartozása növekedett. Úgy érezte, egyiknek azért tartozik, mert az megijesztette, mert fél tőle, a másiknak azért, mert nem viszonozta eléggé a szeretetét, a harmadiknak, mert az jót tett vele. S különben is. Itt a világ, ez a világ, csinálni kell, tartani, hogy össze ne dőljön, oldalba rúgni, hogy menjen, de sose tudja, hogy hol, miért, mennyire. Talán ha öregebb lesz, ha megöregszik, bölcs lesz a bölcsek között, bolond a bolondok között, s a legbutább és a leggonoszabb emberrel is szót tud érteni. Tudni fogja, hogy érdemes-e szóba állni valakivel, dönteni tud a jó és a rossz között. S amit elveszített a vámon, megnyeri majd a réven. Ezt gondolta. Aztán kiderült, hogy az életkor alig számít, hogy úgy fog meghalni, mint egy gyerek.

Itt vannak ezek a tégelyek (dobozok?). Egyikből kiveszi, másikba beleteszi. Mindegyikbe jut, némelyikbe ugyanabból. Meg lehet számolni, oda lehet vágni őket a falhoz. Mosogatni, törölgetni, nézegetni lehet őket. Valaha tele voltak, ragyogtak, vitték, utánozták őket. Ki kellene mondani végre, hogy mik is valójában, s hogy mi volt bennük, de csak hozzávetőlegesen lehetne, nem érdemes. Megfog kettőt, egyiket a bal kezébe, másikat a jobb kezébe veszi. Jó lenne, ha volna itt valaki, aki segítene eldönteni, hogy akkor melyiket. Melyiket töltse csordultig, mert annyi nincs, hogy mindkettőt… „Hogy milyen vagy, hogy olyan vagy-e, amilyennek lenned kéne, az akkor érdekes csak, ha más is van, mások is vannak. A világot a különbözőségekből fakadó feszültségek, erők tartják össze, taszítják arrébb, tágítják, mélyítik, amíg szét nem robban, vagy el nem jut a telítettség állapotába megint… Okoztál már egy-két meglepetést” – mondta neki fiatal barátja, amikor még ennél is nehezebb helyzetben, rosszabb állapotban volt, s az akkor nagyon jól jött, sokat segített a választásban. Annál is inkább, mert nem tételezte föl az ifjúról, hogy ilyeneket tud mondani. Talán az a baj, hogy negyven éves kora után nemigen köt az ember barátságokat. Nem tud kötni. S hogy a régieket is tönkreteszi, elvacakolja, elveszejti. Belemerevedik, beleszárad valami tokba, keretbe, tégelybe, s ott marad. S nemcsak az, hogy attól kezdve mindenki ott látja, úgy látja, véglegesnek látja, hanem, hogy ő maga is elfogadja ezt, s úgy érzi, képtelen a változtatásra.

„Az öndicséret büdös” – mondtuk arra, aki dicsekedett, önmagát dicsérte. Mondtuk már kisdiák korunkban. Még akkor is, ha igenis ő volt a „legerősebb”, a „legjobb”, a „legnagyobb”. Mintha becsinált volna. Minek mondogatni azt, ami nyilvánvaló. A teljesítmény megítélése, elismerése mások dolga. Az igazán nagyok, az emberként is nagyok, ha kiderül róluk, hogy győztek, hogy ők a leg-ek, sírnak, kétségbeesnek, mert hirtelen oda lett az akadály, nincs, ami az életük értelmét adta. Csak a kisgyereknek tapsolunk, ha helyből átugorja a küszöböt, s kiabál, hogy „ugye, én ugrottam a legnagyobbat?!” A ripacs, ha kikacsingat a színpadi játékból, hogy „lámlám”, undorító. Ki gondolná, hogy ha sokáig és nagyon hangosan mondogat valaki valamit, s ha ki is nyomtatja. rádióban, pódiumon is közzé teszi, sőt a barátai és azoknak a barátai is vele szajkózzák, akkor az ártatlan, a bármire kapható közönség belelendül, s az öndicséret dicséretbe csaphat át?

„Ki olvassa ma Szabó Pált? – Ki emlékszik ma Szabó Pálra?” – sóhajt föl a rádió Újraolvasva című műsorában valaki, s elmondja, hogy nem tudván aludni, egyik éjszaka Szabó Pál Harangoznak című regényét, az író 1942-ben megjelent „első igazi” („legjobb”) regényét emelte le a polcról, amitől aztán végképp fölébredt, mert a történet magával ragadta. El is meséli közben, nem kevés áhítattal és nosztalgiával, hogy mi van a könyvben, s el is lehet hinni neki, hogy Szabó Pál első igazi regénye, s hogy bizonyára jó könyv, hiteles képet fest az alföldi magyar faluról, a század első feléről. Csakhogy amiért ezt most ide írod, az nem ez, hanem az a közhelyes megállapítás, hogy az újraolvasó megöregedett. Hogy miközben hallgattad, egyre inkább azt érezted, nem azért jó könyv a Szabó Pál könyve, mert jó könyv, hanem azért, mert az emlékező fiatalon olvasta, mert az ifjúságát juttatja eszébe, mert azt a fajta falut ismerte ő maga is, amiről a regény szól. Világrendszerek omlottak össze azért, mert csinálói, hívei megöregedtek, s a végén már emlékeztek, meséltek, nosztalgiáztak, erőlködtek csak. Miközben a fiatalok, megunván a totojázást, hátat fordítottak, elkezdték formálgatni, kerekíteni a saját világukat. Szabó Pált ma nem olvassák. Lehet, hogy egyszer majd megint. Azokat olvassák, akiket maguk választanak ki, mert mások, mert közelibbek, mert saját élményeik vannak, lesznek róluk, s akikre öregen majd emlékezni fognak.

Kérem ez itt többnyire kicsi köz, rés, hasadék, meder, amelyben a víz a magasabb helyről az alacsonyabbra lefolyik, sőt, maga a víz is, aminek semmi célja, csak ott van, oda esett, fakadt, s viszi a gravitáció, hogy összekösse a fentit a lentivel, az eget a földdel, s hogy tükrözze a napfényt és a felhőt, a pillanatot, amelyben oda-vissza minden benne van. Aki itt kiadja magát, fölfedi tehetetlenkedését, öregedése titkait, azt képzeli, hogy csoportos foglalkozáson vesz részt, hogy hasonlók között ül, akik maguk is mind elmondják majd, kitárulkoznak, s hogy tehát ami itt olvasható, hallható, az nekik és a pszichológusnak szól, aki ugyancsak jelen van. Az a jó, ha róla közben teljesen elfeledkezik, sőt, ha a többieket is levegőnek nézi, ha nem lát és nem hall senkit közben, csak beszél, mondja a magáét. Nem akar megfelelni, nincs szó produkcióról, önmagával szeretne egyenesbe kerülni a legalsó szinten, ahová és ahol minden leesik, elporlad, beivódik, elölről kezdi. Ha azt mondja, hogy semmit sem követett el, csak hirtelen itt találta magát, nem hisznek neki. Ha kunsztozik, bezárkózik, rébuszokban, képekben, versekben beszél, elfordulnak tőle. Megpróbál egyszerűen, világosan fogalmazni. Érzésekről, hangulatokról, közelítésekről, távolításokról hírt adni.

Semmi, csak 1996 van, s elképzeli, hogy ezeregyszáz évvel ezelőtt, hatvanéves vénemberként valahogy ő is ideérkezett a Kárpát-medencébe. Etelközben ő mentette meg a menyét meg az unokáját, amikor a besenyők rájuk rontottak, s futott velük, ahogy tudott, amíg a fiával és a magyar sereggel nem találkoztak, de a nagy hegyen átkelni nem akart. Járt már ő itt a csapattal harminc-harmincöt éve, hol a morvák, hol a frankok hívására, jó legelők, vizek, halak, vadak, minden van errefelé, s szinte ingyen van, alig lakják, de a szíve, az emlékei, az ősei, mindene ott maradt, ahol az ifjúsága. A fia erőltette, az unokája beszélte rá, hogy ne temetkezzen el élve, s most itt van, a sátor körül tesz-vesz, az állatokra vigyáz, a szerszámot javítgatja, a gyereket segíti föl a lóra, halászni, vadászni tanítja, mesél neki a régi hazáról. Árpád vezér, Kusán vezér úgy döntöttek, hogy itt marad a nép, de lám, a csatározást nem képesek abbahagyni. A frank császár csak füttyent egyet, s vágtatnak Itáliába, ki tudja, hová. Rettegnek tőlük, hozzák a zsákmányt, be lehet itt rendezkedni. Van, aki már a félig földbe vájt házát is megépítette, feltörte a ház körül a legelőt, elvetegetett. Még a nap is másképpen süt. Mintha egy nagy-nagy vízbe hajított csillogó aranypénz volna. Jó sütkérezni alatta. A kincs, a kaland, az ismeretlen már nemigen érdekli. Az unokája, aki félnapi járóföldre elcsatangol, azokkal a gyerekekkel barátkozik, akik itt születtek, akiknek a szülei is itt. Talán tényleg jó lesz, talán az unokája unokája, meg annak az unokája is ebben a hazában él majd.

Most meg attól ijedt meg, amire mindig vágyott, hogy kapásból válaszolt, hogy „mikrofonkész” volt, okos volt, határozott, magabiztos, végleges volt. Mint egy politikus, Mint valaki, akinek hatalma van, vagy a hatalmat meg akarja szerezni. Lehet, hogy holnap mást mond, akár az ellenkezőjét is mondhatja, de azt is ilyen magától értetődően, keményen mondja majd. Most, hogy visszaidézi a reakciókat, úgy érzi, ez is benne volt. Örülnie kéne, hogy sikerült, hogy nyilvánosan is képes volt azonossá válni önmagával, de szorong, mert szándékosan nem tudná megismételni, mert most már bármikor megkérdezhetik, helyzetbe hozhatják, háborgathatják, s rögtön kiderül, hogy nem ő volt, hogy a benne lappangó titok volt, hogy egy kábító protonrészecske volt csak, amelyik éppen beléje ütközött, s egy pillanatra a világegyetem fontos tényezőjévé tette, s most íme itt áll megint a mindennapi kiszolgáltatottságával, s az a része is inog, bajban van, cserben hagyja majd, amelyik eddig a helyzet megszokásában, elviselésében, a túlélésben segítette, amelyiknek ez a se itt, se ott, ez az ingovány, folytonos készülődés, próbálkozás, menekülés, ez volt a földje és az ege, s csak azért nem dőlt össze, szakadt rá egyik a másikra, mert mozgott, forgott, keringett valami biztos körül, mert a bizonytalanság gravitációja nem engedte.

Ül a konyhaasztalnál, előtte a reggelizőedények és a reggeli. Miért az idegesség? Valami fontos, fontosnak tetsző gondolata támadt az éjjel, ami azóta is, a WC-n ülve is, a fürdőkádban is, a konyhai előkészületek közben is folytonosan az eszében járt. Formálgatta, egyengette, vigyázta, hogy el ne illanjon, amíg a reggeli után az íróasztalhoz nem ül, de máris eltűnt. Csak ezek a mozdulatok, a töltekezés, s a súly, ami a vérrel együtt ereszkedik lassan le a gyomrába, a beleibe, s a magasfeszültség a test felső szintjein, ezek maradtak. A francba a reggelivel! Éppen tegnap mondta egy természetgyógyász, hogy a sok evés, különösen öregkorban, nagyon próbára teszi a szervezetet, amely képtelen túlteljesíteni a normát, s nemcsak a felesleges zsírok, szénhidrátok s egyebek, hanem a mérgező anyag is ott marad benne. Először a vörös húsokat, a disznót meg a marhát, aztán a fehéreket, a baromfit és a halat kéne abbahagyni. S zöldségeket és magvakat kéne eszegetni, mint a kecskék meg a madarak.

Mikor és hogyan jutott el odáig, hogy valódi és hamis, igazság és hazugság, színvonal és kókler mutatvány, hogy a világot a két végén tartó oszlopsor összekeveredett benne, azazhogy mintha szándékosan összekeverte volna a kettőt, s hogy azóta is összekeverné, tehát végképp az ördög oldalára állt, s miközben újra meg újra az isteni oszlopok közül dugva ki a fejét, mulattatja, tartja fogva a publikumot, a másik oldal fényesedik, növekszik, erősödik benne, a gúnyos kacaj, a buta fölény, hogy nos, ha ez kell nektek, vigyétek, egyétek, örvendezzetek, hisz tudjátok, ki vagyok, él még bennetek a kép arról a tiszta, kicsit esetlen, tehetséges és erős ifjúról, aki egyszer meghódított benneteket a játékával, a személyiségével, a látszattal, hogy ugyanolyan, mint ti és mégis óriási, s hogy benne maradtok mindörökké, nos, hol lehetett a holtpont, amin átfordulva egyszer csak úgy érezte, hogy az orrotoknál fogva vezethet benneteket, s hogy akkor miért ne vezessen, hogy barmok vagytok, s neki az a jó, ha azok is maradtok, tehát egyétek csak, zabáljátok a szecskát, az akármit, amit elétek rak, ha nem ébred föl bennetek az állat, akit emberi rafinériákkal be lehet csapni, de akit sohasem lehet emberré butítani?

Filmen látta. Tévében. Rezervátum valahol Afrikában. Mindenféle állatok. Bölénycsorda körül hiénafalka (nyolc-tíz hiéna) szaladgál, ólálkodik. „Keresik az öreg, legyengült egyedet” – magyarázza valaki. Figyelik, próbálják kirekeszteni a csordából. S egyszer csak ott áll. Egyedül. Rohannak feléje, futni kezd. Szinte egyszerre érik utol, vetik rá magukat a hátuljára. A lábaira, a farára, az oldalára. Harapják, tépik, marják, csüngnek rajta, de szalad, de lépeget. Aztán a hátsó lábaira rogyik, de az elsőkön áll még. Nyújtja, tartja föl a fejét. Néz. Bele a pofádba. Két nagy szem, vibrálnak, mint messzi, együttálló csillagok. Folyik a nyála. De lehet, hogy nem. A könnye? A vadállatok megőrülnek a vértől, az élelemtől, a győzelemtől, egymás elől vinnék, viszik el, nyelnék le rögtön az egészet. Ha az egyiknek sikerül nagyobb részt kiszakítania, rohan el vele, de szalad mellette a másik is, kapkod feléje, venné el tőle. Olyan gyorsan történik, hogy a beleit húzzák már, amikor lassan leejti a fejét. Az elejével még mindig nem foglalkoznak. Szemtől szemben nehezebb? …Aztán már csak a keselyűk.

Semmit sem akart, csak megismerni, meghatározni (tisztázni?) a helyzetet. Az éppen való helyzetet s a saját helyét, szerepét benne. Nem uralkodni rajta, befolyásolni, megváltoztatni, csak a méreteihez, a jelentőségéhez, a lehetőségeihez képest tudni, hogy mi is ez, miért van, merre mozog, mi várható. De a következő pillanatban már minden arrébb volt, a mérőeszközök, amelyekre az előbb még megesküdött, elbizonytalanodtak, és sehol sem volt a hivatal, egyetlen ember sem volt, aki hitelesíthette volna őket, azazhogy akinek a hitelességében megbízott volna. Ráadásul kiderült, hogy mindenki, a többi ember is külön-külön meg akarja határozni, sőt, meg is határozza ugyanazt a helyzetet, s hogy az eszközei, az érzékei, az okai, a szándékai és az eredményei mindenkinek mások, még azokéi is, akik összefogtak egymással, bandáztak, pártoskodtak, hatalomra törekedtek és jutottak, azok is csak megalkuvások árán vagy időlegesen horzsolódtak össze, állították ugyanazt. Rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradt, s magának kell eldöntenie, hogy egy centi tényleg egy centi-e, s hogy mekkorák a közök, át tud-e jutni rajtuk, s hogy elég-e a megmaradáshoz, a közérzetéhez, ha nézegeti, méregeti, följegyzi, kimondja a látványt és az eseményt, vagy valahol mégiscsak be kell avatkoznia.

Az lett az ijesztő, hogy villogtak, röpködtek benne a gondolatok, a jobbnál-jobb ötletek, mintha állna a vízben, s szebbnél-szebb halak úszkálnának a lába körül, a lábai között, s megfeszülne, összpontosítana, odakapna, de még a farkát sem tudná elcsípni egyiknek sem… mintha este, amikor a nyitott ablakon át hirtelen tele lesz szúnyoggal a szoba, s futkos, ugrál a bútorok között, csapkodja a levegőt, a falat, s el-elkap egyet-egyet, véres lesz a keze, de a többi ugyanúgy támad tovább… mintha folyton abbahagyná tehát, mert nevetséges, mert semmi értelme, mert valami hatékonyabb, okosabb eszköz, szer, helyzet után kellene néznie, olyasmit kellene cselekednie, amiben sikerélménye lehet, olyan helyet és időt keresnie, ahol és amikor egyetlen dologra koncentrál, s ha az az egy a kudarc, akkor azt csapni agyon, azt teríteni ki, s azt kezdeni el a végénél kibogozni, lemérni, elemezni, s szálanként és centikként odarakni a leginkább szemmel tartható pontra, melléje meg, amit gondol róla, hogy a következő lépést legyen honnan elkezdenie…mintha lehetne tudni, mi lesz, ha végre arrébb megy.

Már szerdán az az érzése, hogy vasárnap van. Húzza, pörgeti, mozgatja a megfoghatatlan, s mintha a hetedik nap akkora gödör volna, hogy ott még döccen egyet. Mintha akkor lelassulna, el lehetne kapni a parti korlátot, fát, valakinek a kinyújtott kezét. Mintha, ahogy mennek az évek, futnak, süvítenek el az évek, egyre fontosabbá válna az ünnep, amire előre gondolni, készülődni lehet, ahol mint a holtponton, megáll egy pillanatra minden, s ha aztán átfordul is, önfeledtebb az érzés, nagyobb a kábulat, gyűlik az erő a következő vasárnapig. Ó, hogy gyűlölte a hivatalos ünnepeket, a csinnadrattát, a pöffeszkedést, a demagóg dumákat, vezércikkeket, hazugságokat, s a körítést, a masszát, a gombócot, ami mindig megakadt a torkán, s úgy megfeküdte a gyomrát, hogy már a személyes ünnepektől is viszolygott, azokat is csak tessék-lássék élte meg, s a vasárnapok is egybefolytak a hétköznapokkal. Mi történhetett? Most sem ünnepel, a vasárnap szinte ugyanúgy telik el, mint a többi nap. Annyira fölgyorsult volna, hogy egy hét egy napnak tűnik? Elvesztette az időérzékét? Valami nem stimmel. Több figyelmet az ünnepekre! … S arra, hogy kedd után szerda, szerda után csütörtök következik.

Feszül, tele van a bőre, mint a homokzsák. Vízzel, vérrel, zsírral, fehérjékkel, sókkal, savakkal, szerves és szervetlen anyagokkal, amikről a születésekor semmit sem tudott. Úgy érzi, több nem férne már bele, s nehezül, nyomkodná mélyebbre, pukkadna szét, de csupán átcikázik rajta a gondolat, mint láthatatlan részecske a mindenségen, s teszi, még merevebbé, véglegesebbé, már-már mozdíthatatlanná. S nézi őket, a tizen-, a huszonéves kortalanokat, akik szinte semmit sem tudnak arról, ami a lényegéből nem gyömöszölhető bele a bőrébe, s abba sem, ami a neve kiejtésekor nagyjából körülhatárolható valóság, de megtörtént vele, de külön is odaszegezte a végtelenhez. Na és?! Sajnáltassa magát? Velük, akik élettel, szerelemmel, kíváncsisággal vannak tele, de mert nincs konkrét célja, tárgya még se az életüknek, se a szerelmüknek, se a kíváncsiságuknak, mindent akarnak, az összes nőbe szerelmesek? Tapossák meg inkább, üljenek rá, lépjenek át rajta, lódítsák arrébb, lyukasszák ki! Tegyék magukévá, hasznosítsák érdekeik szerint. Ez az egyetlen lehetősége a szabadulásra, a megmaradásra.

Most csak fölírja magának, amit az előbb hallott, hogy a legújabb statisztika szerint, amelyben a Szovjetunió utáni Oroszország adatai is benne vannak („már onnan is adnak ki adatokat”), hogy a világon az öngyilkosok sorát a finnugor népek vezetik, első helyen, persze, a magyarok állnak, másodikon a finnek, harmadikon a szibériai (uráli?) kicsik, talán a marik vagy a hantik, s hogy azt mondja a tudós, hogy mintegy négyezer évvel ezelőtt, amikor még mind együtt éltünk, éltek az ősök, tehát az első nagy szétszórattatás előtt, hogy akkor történt, kellett történnie valaminek, valami nagy bajnak, ijedelemnek, kényszernek, amiből a menekülésnek ezt az útját választották, s hogy közülük sokkal többen választották az önkéntes halált, mint más nációk közül, s ez a tettük, példájuk beépült a génekbe, apáról-fiúra öröklődött, s öröklődik ma is… s hogy talán, ha kutakodna valaki, meg is lehetne találni a felelős gént (ezt már nem is a tudós mondja), hiszen sorra találják meg a hol ezért, hol azért felelős géneket, megműtik, eltávolítják, kicserélik és kész, s hogy addig is lehetne valamit csinálni, például nem az amúgy is meglévő förtelmet és fájdalmat kellene folyton-folyvást fölfújni, föltupírozni, s ömleszteni be a médián keresztül a lakásokba, a lelkekbe, hogy reszkessetek, meneküljetek, bűnösök vagytok, hanem arról beszélni többet, hogy hol a vészkijárat, hogy több vészkijárat van, s hogy nyitva van a kapu is.

Azért a kudarcélmény, az önpusztításba sodró elkeseredettség, kilátástalanság, kiüresedés, mert folyton olyasmit szeretne elérni, megcsinálni, legyőzni, amire nem képes, amit, úgy tűnik, a másik könnyedén és tökéletesebben, gyorsabban és kizárólagosan véghez visz, vagyis nem ismeri önmagát, s újra meg újra át akarja ugrani a szakadékot, de beleesik, röpülni akar szárnyak nélkül, elölről akarja kezdeni a világ teremtését, abba üti bele az orrát, amihez semmi köze?…. vagy azért csak, mert a kis dolgokat elnagyolja, nem figyel oda az illesztésekre, a mozgásokra, a másoknak fontos kapcsolatokra, a másik emberre, aki ugyanazt éli át, de valamivel több szorult beléje az alkalmazkodó képességből, a megtartó erőből, vagy még annyi sem, de attól, hogy megszólítja, megérinti őt, hogy a szemébe mondja, amit gondol, attól megsokszorozódik, valami fogódzója, alibije lesz?… vagy azért, mert tényleg baj van a nagy pusztai lelkével, ami nem fér el sehogysem az emberi testben, mert olyan istenekre emlékezik, olyan titkokat cipel, amilyenekről a hegyi vagy a tengeri népek nem is álmodnak, s ez a lélek egyszer csak kikívánkozik, ki kell engedni, mert magától nem képes kiszökni, mert valami ősi, keleti?, tudás, hit, babona? lapul a gének legalján, ahová ésszel leérni lehetetlen, ahonnan csak az ösztönök és a tétova, elbizonytalanító érzések érnek föl az agyáig?…

Ha választania kellene, hogy mely három könyvet vigye magával egy lakatlan szigetre, akkor most Lao-ce Tao Te King-je és Marcus Aurélius Elmélkedései mellé Bodor Ádám Sinistra körzetét tenné a batyujába. A távcső, amelyikkel a messzeséget s az ismert és az ismeretlen határa közötti ködöt is nézegetné, s megbecsülhetné, hogy a porszemnél körülbelül mennyivel kisebb, az a Tao Te King lenne. Az óra, amelyikhez az esze járását igazítaná, hogy a többi emberrel, közeliekkel és távoliakkal, okosokkal és ostobákkal, öregekkel és fiatalokkal, jókkal és rosszakkal a nap melyik szakában s mely helyen miképpen szóljon, viselkedjék, hogy a köz is hasznát lássa, s hogy a saját méltósága se szenvedjen kárt, ha egyszer visszatér majd ide, az Marcus Auréliusé lenne. A rengeteg, amiben haláláig élni fog már, akárhová megy, kiszolgáltatva a természet szeszélyeinek, közönyének, törvényeinek, s az emberi kiszolgáltatottságból fakadó félelemnek, butaságnak, erőszaknak, de ahol megkeresve és megtalálva a tisztásokat, közöket, nyílásokat, magaslatokat, elfogadva, de bele nem nyugodva meg lehet maradni, s álmodozni lehet a napfényes Balkánról, s ahonnan szerencsés esetben el is lehet jutni oda, az a Sinistra körzet lenne. Bár valószínű, az történne, ami mindig történni szokott, hogy még sohase olvasta el azokat a könyveket, amelyeket valahová: utazásra, üdülésre magával vitt. Bámulta inkább a plafont, a tájat, a vizet, az eget, a fákat, a madarakat meg a nőket.

Tolja félre folyton, rátesz valamit, jut tőle egyre távolabb. S még csak nem is nyugtalankodik. Mintha akkor is együtt mozogna vele, ha ott hagyja, ha mint a hátán a zsákba (púpba?) belehajítana valamit, s menne tovább, hisz úgy is megáll, leül, s akkor szépen sorjában kiszedegeti, szortírozza, nézegeti, megcsinálja majd. Honnan az oktalan nyugalom, az ösztönös lüktetés, a bizonyosság, az irány, ami felé haladva szinte önmagától kiválasztódik, besorol, elfelejtődik? Mitől a sötét szemüveg, a fátyol, ami eltakarja, s úgy engedi látni, mintha a végtelenségig, az időben is, a térben is határtalanul csinálhatná, mintha minden a helyén maradna, bármikor megtalálható lenne, s akkor venné csak elő megint, ha szüksége lenne rá, ha az egész úgy igazodna, hogy szüksége lesz rá? Miért nem teszi meg, löki a gödörbe, amiről nyilvánvaló, hogy most kellene, s hogy véglegesen ide vagy oda? Volt, nincs, kész. Nem?

Amikor annyira kiürül, hogy csak az üres edény marad, egy belül fényesre csiszolt, kívül fekete koromtól szőrös rézüstöt lát. Áll a levegőben, valamivel a föld felett, alatta jeges hó, körülötte semmi. Tizenöt-húsz méterre tőle, ott van egy épület, annak is a fala látszik csak. A réz fénye és a hó fénye. Egyszer az egyikre, másszor a másikra néz. Ez az egyetlen elmozdulás, de ezt is utólag tudatosítja, s lehet, hogy meg sem történik. Kibírhatatlan a dermedtség, a hideg rézvörössel és a meleg koromfeketével odaszegezett fehér. Szándékosan és erősen a hóra koncentrál, ami, úgy tűnik, mégis s nemcsak az üst alatt, hanem a fal alatt is szökik, megy el, s egyre inkább hozzágörbül az ürességhez. Az üst, csak az marad, s tudja, hogy amikor majd alatta el, mert előbb-utóbb, mert mi következhetne más, hogy akkor bele fogja verni a fejét.

Érzi, hogy lejjebb ereszkedik, látja is a falakat, a párkányt a falakon, a fákat, ahogy emelkednek, ahogy minden emelkedik hozzá képest, s hallja is a fekete szárnysuhogást fölfelé, ahogy röpül el, szabadul meg tőle a tető. Nem tett semmi különöset, csak mint akit lefogtak, lekötöztek, kövekkel lenyomattak, szidalmaztak, s ujjal mutogattak rá, hogy ez is vele volt, ez is közéjük tartozik, s mint aki már csak azért is megfeszíti magát, s a szükségesnél is nagyobb erővel és hittel éli át, amit neki tulajdonítanak s amit vele cselekszenek, s azt is, amit csak ő tud, ami a legnehezebb, s íme, egyszer csak robban, megy szét, s íme, ösztönösen megnyomja a gombot, megszakítja az áramkört, s lebeg, esik lefelé, bele valami puhába, engedelmesbe, befogadóba, megbocsátóba, s ahogy egyre lejjebb, úgy lesz minden rajta kívüli hatalmasabb, s kezdi ismét a helyén látni ezt is, azt is, fedezi föl, hogy mennyivel gazdagabb, színesebb az egész, s ha nem öntelten és messziről, hanem a lehetséges legkisebbre húzódva össze, a keménynek, az erőszakosnak, az önmagát hatalmasnak képzelőnek a valóságosnál is nagyobb helyet engedve nézi és csinálja, mosolyogni lehet rajta.

Azt mondhatná, hogy rengeteg hely van. Ha például, a közepét (a hasát?) behúzza, s hátrébb (a falig?) homorít, s ha a végén még hanyatt is vágja magát, minden elfér benne. S elkezdheti nyugodtan nézegetni, megcsodálni, megismerni egyiket a másik után. Vagy csak érezni, tudni, hogy ott van, hogy nem lehetetlen, s hogy nem az falja fel őt, hanem ő lett úrrá rajta. „Meg kell az ember fiának házasodnia?” – kérdezték Szokratésztől. „Akár megteszed, akár nem, megbánod” – válaszolta. Ennyi csak, mondjuk. S hogy jókedved támad. Abszurdum, ugye, de már majdnem a közepe. Úgy fordul körbe, ahogy akar. „Tudja-e, hogy a háta mögött miket mondanak róla?” Állítólag ezt is Szokratésztől. „A hátam mögött meg is ölhetnek” – felelte. Nos, be lehet-e húzni annyira, hogy „háta mögött” ne is legyen? Buta kérdés. Az fogja, gyomrozza, öli, azzal kerül döntő viszonyba, ami szemben van, s ami, ahogy megy hátrébb, s maradnak el egyre nagyobb ívben a szélei (a karjai?), mintha mind az ölelésébe férne, s csak ráfújna valamelyikre, s az odébb csúszna, csak megérintené az ajkával, s az visszacsókolna, csak befogadná magába, s az lüktetne vele együtt. Mekkora űr! Hát akkor minek? Minek nyomakszik, robban, s akarja elnyelni?

Mint amikor kirakja, kiszedik a zsebéből a zsebkendőt, a bicskát, az erszényt, az igazolványt, a tollat, de még azt a húszfillérest is, ami ki tudja, honnan egyszer ott maradt, s azt a kavicsot is, amit az unokája talált, s tett oda. Igazoltatás? Motozás? Mosás előtti kiforgatás? Üres. Üres és meztelen. Szégyellhetné, szégyellnie illene magát, de egyrészt meg van ijedve, másrészt kíváncsi, fogalma sincs, mi történik. Mit követett el megint, hova keveredett? Mi ez a folyosó, ez az alagsori cella, ahol csak a szürke és hideg beton van, s a vizslató, kárörvendő tekintetek, a „hatalmunkban vagy”, a „most mutasd meg, híres”, a „kinyírunk” rácsai vannak, ahol a míves, válogatott szónak nyoma sincs, s a falon az áll, hogy „Kopogtatással kérjük, ne zavarjon” s hasonlók, s mindenki motyog, magában beszél, tapogatja, nézi, fitymálva arrébb dobja, ami az övé. Tévedés lehet, bizonyára valami tévedés, megtudják majd róla az igazságot, s bocsánatot kérnek, visszakapja, elengedik. Álmodik? Emlékezik? Kik lehetnek ezek? Mi lesz itt?

Ha ezt a picit fel tudná tenni oda. Oda fel, ami, ha kinyújtózik és lábujjhegyre áll, ha teleszívja magát levegővel, akkor bizonyára elérhető. Megpróbálta már, de nem sikerült. Pedig az ujja hegyével megérintette, s annyit nézte, annyiszor elképzelte már, hogy fölülről milyen, hogy ha nem olyan, akkor nagyon nagy baj van. Akkor azok az érzések, amelyek a testét feszítik, azok a gondolatok, amelyek mint a nyílvessző röpködnek belőle, s ha másért nem, már csak azért is el kell indulni utánuk, hogy le lehessen mérni, milyen messzire szálltak, akkor azok is becsapják, és mindent elölről kell kezdeni. A baj az lehet, hogy olyan kicsinek érzi magát, s olyan elérhetetlenül magasnak azt ott, hogy összeaszalódna, megsemmisülne inkább, semhogy kudarcot valljon. Ez itt a keze, az orra, a szeme, a szája, a fülcimpája, ez a bőre. A bőre, ami a legtöbbet tudja, s ha úgy tetszik, az összes többit a „markában tartja”. Ha ki tudna bújni a bőréből… Azelőtt sokat gondolt erre. Már tudja, hogy ez is, ez a gondolata is ott van fönt. S ahogy rakosgatja, igazítja egymáshoz, amit a két kezével megfoghat, s ahogy megszagolja, megérinti az ajkával, beszél hozzájuk, elbújik köztük, elveszik bennük, ahogy minden porcikájával készülődik, már mintha az, amire ezt itt föl, mintha az kezdene el ereszkedni, melléje süllyedni, egészen odáig, hogy könnyedén rárakhatná, nézegethetné, méregethetné rajta, ahogy neki tetszik… Csak újra meg kellene próbálnia.

Az utolsó pillanatban ér oda. Amikor elkezdődött már, elindultak már, mind ott vannak már. Előfordul, hogy a saját hibájából, lassúságából, lustaságából, feledékenységéből, de inkább rajta kívül álló okokból. Későn tudta meg? Nem hívták meg? Nem tartotta fontosnak, de aztán meggondolta? Örökös késésben van, s mintha elfogadta volna természetes állapotának. Vannak, akik időben (a hivatalosak), vannak, akik előbb (a szemfülesek), vannak, akik a legjobbkor (a választottak), s vannak, mindig vannak néhányan vele együtt, akik nemhogy a színpadról, de a nézőtérről is lemaradva, kihagyva, s legfeljebb már csak a tömegjelenetekbe belesodródva, az üresen maradt gyanús székekre odasettenkedve, örökké a késésükkel s nem a jelenlétükkel és a részvételükkel keltenek figyelmet, vannak ezek a „nicsak, ez is itt van!?”, ez a „mindig elbaltázza”, ez a „pedig nem is annyira”, ez az „újra meg újra fel kell fedezni” alakok, akik mellett, fölött, körül úgy száguldanak el a mások szempontjából fontosnak ítélt, sőt, mások által az emberiség mibenlétét, jelenét, jövőjét meghatározó, eldöntő események, mintha ott sem lennének, mintha csak azért bukkannának föl, hogy a többieknek legyen mihez viszonyítaniuk a pontosságukat, erejüket, helyzetüket, teljesítményüket, kapcsolataikat, hogy egy-egy villanásra még tökéletesebbnek, még hatalmasabbnak, még örökkévalóbbnak érezzék magukat.

„Adalékok az életrajzhoz.” Minél távolabbról képes nézni, megítélni, följegyezni, annál pontosabbak, s ugyanakkor általánosabbak. Mintha egyszer valamihez majd szüksége lenne rájuk. Igazolásnak? Mellékletnek? Magának csak, persze, mást kit érdekelnének. Receptek vannak, sínek vannak, s a többség azok szerint, azokon, magabiztosan és kitartóan, még ha folyton elégedetlenkedve is. Az elégedetlenség is, mint az influenza, ugyanaz a vírus, egyikből a másikba… Magának csak, hogy nyoma legyen, hogy az esze mindig másutt járt, nem igazán figyelt oda, hogy ki kivel, miért, meddig, csak ott volt, tehát ez is, az is maga mellé gondolhatta, gondolta. Aztán meg, amikor kiderült, hogy fogalma sincs, nem érti, nem törődik vele, nincs rajta a sínen, még mindig jobbnak látszott megtartani törekedni, mint elveszni hagyni. Alibinek? Kitűzőnek? Ragasztónak? Pitykének? A végösszegben benne maradt, még ha csak az „egyebek” tételében is… Igen, több irónia, fölény, bátorság, flegma illett volna, kellett volna hozzá. Kacagni, amikor félrelökte, megtiporta, meg akarta ölni. Kiröhögni, amikor fölcicomázta, kinevezte, meghágta önmagát, amikor folyton győzni akart, s elhitte, bizonygatta, verte bele a világba, hogy győzött, s hogy most már mindörökké így lesz. Nevetségessé tenni, s ott hagyni, nem szenvedni és engedni, hogy lássa a szenvedését, mi több, hogy sajnálja, vigasztalgassa… Tele van. Már csak a sarkokba, a fedele alá, a sejtek közé lehet begyömöszölni bármit is. S mert meg sem próbálja, arra bizonyság, hogy most sincs tisztában a helyzetével.

A kipukkanás pillanata. Amikor ami benne volt, a lehető legnagyobb erővel és sebességgel szökni kezd, el belőle minden irányban, s meg akarja tölteni a mindenséget. Amikor ami szorította, tartotta egyben, a leheletvékony burok, az esik szét darabokra, töpped össze, lesz egyszerre kisebb, keményebb és nehezebb, s válik olyan sűrűségűvé, hogy a túlsó végét, ha lenne túlsó vége, úgy ütné át, mint puskagolyó a rézüst fenekét. S hogy csak ez van, az éppen utána, a még szinte most, a táguló, a zuhanó, az örök, amiből sohasem fog kiderülni, sohasem lehet megtudni, hogy tulajdonképpen, s pláne, hogy előtte, az előtte való pillanatban és azelőtt mi volt, volt-e egyáltalán, s hogy mitől pukkadt ki, ha az az érzése, hogy most is benne van, hogy az a fényes és kerek, csöndes és végtelen, egyszerre anyai és gyermeki, amire tisztán emlékezik, hogy az nemcsak az álmában vagy a képzeletében, hanem a valóságban létezett, s hogy valahol most is itt van, mert nélküle értelmetlen és kétségbeejtő lenne az egész. Talán az egymástól távolodó részek és az áttekinthetetlen viszonylatok közötti űrt tölti ki, benyomul azonnal a legkisebb repedésbe is, fogja össze láthatatlan szálakkal és sugarakkal, ami eszeveszetten megy szét, öleli magába az egymás után villámló, történetté merevedő pillanatokat, hogy legyen vigasz, s maradjon valami magyarázat arra az esetre, ha egyszer mégiscsak, ha úgy érzi, ha tényleg nem tudja már tartani tovább, s elengedi.

Valakinek (valaminek?) az a jó, ha bűnösnek érzed magad. Nem számít, hogy elkövetted-e, csak meséld be magadnak, csak hidd el, csak kínozzon a tudat. Ha nem te, akkor apád, anyád, valamelyik ősöd, rokonod, gyereked, bizonyosan. Leszakította, megölte, elképzelte. Ennek az érzésnek emberarca van, és emberi mérete, akkor is, ha isten vagy ördög, anyag vagy szellem, egy falevél vagy egy galaxis gerjeszti. Ha elfogadod, akkor azt csinál veled, amit akar. Félj! Legjobb, ha nem is tudod, hogy mitől. Csak azt, hogy bármikor megbüntethetnek, s hogy meg is fognak büntetni. Ha megúszod, akkor azért. Valamit elmulasztottál, valamit elhallgattál, valahol ott voltál, valahol nem voltál ott. Neked több van, szebb van, jobb van, s bizonyára csaltál, azért. S egyébként is! Milyen alapon? Kevesebbed van? Gyengébb vagy? Csúnyább vagy? Rosszabb vagy? Ellustálkodtad? Elkótyavetyélted? Elpuskáztad? Mit akarsz? Leüthetnek az utcán, betörhetnek a lakásodba. Kiforgathatják a zsebeidet törvényesen is, gátlástalanul. Szorongj, készülődj, védekezz, menekülj. Dől a hangszóróból, a képernyőről, az újságból. S akinek a hangját hallod, a szövegét olvasod, a képét látod, a jól szituált, a jól ápolt, a bájos riporterek, szerkesztők, bemondók, miegyebek, mintha fogalmuk sem volna róla, hogy mit közölnek, mit működtetnek, csak tömik bele, préselik bele, kavarják, még a szájuk szélét is meg-megnyalják.

Azt szeretted volna, ha veled örülnek, s még inkább, ha annak örülnek, aminek te, sőt, ha a te örömödnek örülnek. Néha már-már kiugrottál a bőrödből, a dolog, a világ és a közted lévő kapcsolatban úgy tűnt, hogy valami nagyon nagyot vittél véghez, hogy átélted a pillanatot, amit az egyszeri és mulandó, az értelemmel megáldott és az érzékeivel még azon túl is a mindenséggel kacérkodó ember a beteljesüléskor átélhet, s hogy ezt mindenkinek tudnia kell, el kell ismernie. Aztán meg, amikor rádöbbentél, hogy szinte mindenki ugyanezt éli át a saját pillanataiban, s eszerint jogosan várja, amit szeretne, hogy őt dicsérd, s nemcsak, hogy vele örülj, ünnepelj, hanem, hogy ismerd el, hogy azon a fokon te soha, hogy a te beteljesüléseid csak másod-, harmad- vagy sokadrendűek az övéhez képest, s hogy nem igaz, ez nem lehet igaz, s dühöngeni, majd kacagni kezdtél, hogy lám, a mindenségnek produkáljátok magatokat, de csak egymáshoz képest mérhető a teljesítményeteket és az örömötök, hogy tehát nyugi, balekok vagytok mindannyian, s legfeljebb mint a gyerek, úgy várhatod a simogatást, az ölelést, a dicséretet, mert minden lehetséges még, akkor, csak akkor láttad, hogy milyen gyarló, és milyen kicsi vagy.

Ó, a csúnyák, a gyengék, a kicsinyek, a maflák, a mindig későn érkezők, az örök vesztesek, s a legtöbbször már önmaguktól félreállók, akiken átnéznek, átlépnek, akiket félrelöknek, letorkolnak, eltaposnak, akik nem számítanak, akik mellett elsüvít az egész a maga nagyképűségével, ügyességével, okosságával, erejével, erőszakosságával, természetes és mesterséges kiválasztódásával-kiválasztottságával, őrületével gömbölyűségével, akik nem is irigykednek, nem szomorkodnak, nem is lázadnak már, csak vannak, mint a behorpadt bádogtetőn az esővíz, mint síkos úton a kopott autógumi, mint két domb között a mély völgy, amelybe le kell ereszkedni, s amelyből föl kell kapaszkodni, akkor is, ha át lehet röpülni felette, akik egyszer csak állnak ott, mint tehéncsorda az autópályán, akiket újra meg újra fel kell fedezni, ki kell kerülni, el kell tenni az útból, mert hiába, hogy a szép a széppel, az okos az okossal, az erős az erőssel, a gazdag a gazdaggal, a gengszter a gengszterrel, s keresztül-kasul egymással, ha ezek mindent tudnak, de semmit sem mondanak, ha nem versenyeznek, nem akarják elvenni, de az övék, ha el lehet feledni őket, de emlékezni kell rájuk, ha mint a tőkesúly a vitorlást, ők tartják függőlegesen a világot, ha torkig vagy magaddal, de képtelen vagy a változtatásra.

Ha már eleget tehetetlenkedtél, s hagynád ott, kezdenél bele valami másba, olyasmibe csak, hogy például dél van, megmelegíted az ételt, vagy levetkőzöl, átöltözöl, mert el kell menni, be kell fizetni a fűtési díjat, a vízdíjat, az adót, ha már más úgyse megy, akkor legalább ezeket kerítenéd sorra, ezeket, amihez nem kell előkészület, erőlködés, ész, semmi, csak a mechanikus, az ezerszer elvégzett mozdulatok, szavak, mimikák, s amelyek mégis, mint a víz a partokat, összekapcsolják a sötétséget a világossággal, a toporgást-tanácstalanságot-kétségbeesést a cselekvéssel, az elveszített időt-alkalmat a lehetségessel-megtalálhatóval, s ráadásul a kezedbe akad egy cédula Weöres Sándor versével, amit egyszer valahonnan kiírtál, az a címe, hogy A tragédia tartalma, s talán nem is vers, inkább egy bölcs keleti mondás visszhangja, négy sor az egész és így szól: „Ha tettet elmulaszt valaki / láthatatlanul ott van / az a másik / aki megteszi”, s eltűnődöl, hogy tehát végig itt állt mögötted, járkált utánad a lakásban, ült az asztalodnál, s most is itt van valahol, elkezdhetnéd keresgélni, elkapni, agyonvágni, hogy végre csinálj valamit te is, mert mindent ő fog már, s jaj neked, véged van, elemésztheted magadat, emészd el minél előbb – akkor egyszer csak, mintha megfogná a kezedet s elindítana, s mintha eddig is csináltad volna.

Ha önként adsz föl helyet, próbáld meg minél gyorsabban elvágni a hozzá kötő szálakat, levagdosva magadról azokat a kötélvégeket, láncdarabokat is, amelyeknek a másik vége már szabad, de ott éktelenkednek, laffognak, lógnak rajtad, állandó sajgást okozva, s újra meg újra arra kényszerítve, hogy eltűnődj, jól döntöttél-e, s amíg ki nem kecmeregsz a cafrangjaikból, azt a helyet sem tudod igazán birtokba venni, ahol úgy érzed, megkapaszkodtál, mi több, kapaszkodnod sem kell, akkora biztonságban érzed magad, s merthogy odalátsz az elhagyottra, s oda-odanézel mindaddig, amíg végleg ki nem téped magadból az utolsó sóhajt is, ami az örömökre, a szép és hasznos mozzanatokra emlékeztet, merthogy azok is voltak, amelyek miatt, s nem vitás, hogy miattuk annyi ideig mégiscsak ott időztél, pillanatok, helyzetek, amelyekben igenis jól érezted magadat, amelyek alakítottak, erősítettek, s olyan erőssé tettek, hogy egyszer csak fölálltál, elfordultál, eljöttél, mert undor fogott el, mert akkora volt a hamisság, a fontoskodás, a pöffeszkedés, az összefonódás, a végtelen egérszag, hogy attól kezdve egyfolytában okádtál volna, s még szerencse, hogy hirtelen magadban tudtad tartani, s így sem a bandázó gyalogságot, sem az öntelt tisztikart, sem a demagóg parancsnokságot, senkit sem hoztál olyan helyzetbe, hogy mosakodnia vagy sajnálkoznia kelljen… ha önként adsz föl helyet, ne nézz hátra, mert sóbálvánnyá változol.

Nézed a csoportképet, az örökkévalóságba akasztott tekinteteket, az elegáns öltönyöket, frizurákat, s ahogy balról-jobbra egyik arcot a másik után szemügyre veszed, szinte mindegyik megéled, beszélni, árulkodni kezd. Bankárok, cégvezetők, képviselők, városi vezetők, pártvezetők, újságírók, egyebek, az elit, az itt-és-most színe java áll előtted, akik nem csupán a képen mögöttük látható, étellel, itallal megpakolt asztalokról veszik el a következő pillanatban, ami tetszik vagy ízlik nekik, hanem az ország, az élet asztaláról is rendre megszerzik, képesek megszerezni a legjobb, a jobb, a közepesen legjobb falatokat. Többségükben negyvenen, sőt, ötvenen felüliek, s tíz éve, húsz éve is ott álltak, legfeljebb más elrendezésben és arányban, de ott álltak a képeken. Öt-hat évvel ezelőtt kicsit hátrébb húzódtak, csak a fél arcukat, a vállukat, a fejük tetejét lehetett látni, vagy azt sem. Aztán, ahogy fordult a színpad, lassacskán megint az első sorba kerültek, s ők játsszák a jelenetet. A szakmát ismerik, bármely szerepet el tudnak játszani, elveiket a szereppel együtt képesek megváltoztatni. Az a fő, hogy a színpadon maradjanak, ismerjék a végszót, összetartsanak, s a gázsit maguk oszthassák el. Átmenetileg abba is beleegyeznek, hogy ne a legmagasabbat vagy a magasat kapják. Igaz lehet, hogy nincs másik társulat? Hogy akik annak képzelik magukat, önjelölt ostobák csak? Az, hogy szidják, becsmérlik ezeket, hogy irigykednek, sopánkodnak, sajnáltatják magukat, az nem másik darab, csak a közönség reakciója?

Állt az elnök a közönség előtt és folyt belőle a lé. Valami langyos, savanyúcukor szagú folyadék, ami akárkiből folyhatna, ha odaállítanák az előadói asztalhoz, és este hétkor kinyitanák rajta a csapot. Nemcsak az ajka, a nyakkendője és a pocakja, de az arca, a homloka, a haja is ragyogott. „Te, ez minden irányban spriccel” – jegyezte meg valaki, miközben megtörölte az orrát. „Hordozható falikút”, „vándorsörkimérés”, „lukacsos lopótök”, „gumibugyifényező”, „lóhúgynyílás”, tett rá egyik a másikra, de mindenki jólneveltnek mutatkozott, bólogatott, föl-fölnevetett, s az a néhány is, aki közben kiment és többé nem jött vissza, az is csak föl akarta hívni magára a figyelmet. Egyébként ez most a legjobb elnök. Bárhol fölállítható, megcsapolható, működik. Azt is mondhatnánk, hogy kapós, sorban állnak érte, előjegyeztetik ráfizetnek. „Két lyuk között a legrövidebb út az elnök.” Így! Tud valaki mást? Hát akkor? Mire jó, ha játszod az eszedet, hogy inkább kerülővel vagy semmiképp? He? Minek mentél oda? Az, hogy még mindig kíváncsi vagy, az is csak szép hazugság. Mit akartál? Beleköpni a képébe? Levizelni az asztalt? S mert gyáva voltál, savanyú a szőlő? Undorodsz? Kitől jobban? He?

Mennyi locsogó-fecsegő ember. Holott a többség csak mint a visszhang, vagy mit a hangerősítő, valaki másnak, másoknak a szavait, gondolatait adja tovább, erősíti föl, színezi, szajkózza. Mióta fülhallgatókból, kicsi dobozokból, ládákból, villogó ernyőkről úgy jön a szöveg, hogy válaszolni nem lehet rá, tehát megcáfolni sem lehet, visszabeszélni sem lehet, egymással közösen gondolkodni sem lehet, arra késztetni, kényszeríteni sem lehet a beszélőt, hogy újragondolja, hogy elgondolkozzék, mielőtt a következő mondatot kimondaná, mióta az újság, a rádió, a televízió, ez a média nevezetű keresztes pók behálózta a földet, hatalmába kerítette a megszeppent, kíváncsi, naiv, a felelősséget örömmel átengedő, a bűneit szívesen eltitkoló, a förtelmeket messziről közönyösen szemlélő embert, s azt sugalmazza neki, gyömöszöli bele, azzal szédíti, hogy ugyanolyan helyzetben van, mint akit hallgat, sőt, mint azok, akik a beszélőt, a különféle szerkentyűkből hallható szájembereket igazgatják, etetik, odateszik, elveszik onnan, mióta a világot hatalmában tartó erő (Isten? Ördög? Gravitáció?) a technikának ezt, a többség, az emberiség 90 százaléka által átláthatatlan, fölfoghatatlan formáját vetette be, alkalmazza, azóta a beszéd elszakadt a gondolattól, akármi megtörténhet megint.

Dehogy fogják önként átengedni a jobb helyeket, dehogy fogják ingyen, érdek nélkül megsegíteni a gazdagok a szegényeket, a „kapitalista” országok a „volt szocialista” országokat. Csak a csőbe mégy be, csak a kerítést festegeted magad körül, ha hiszel a szószéki dumáknak, s nem látsz át a ravaszságon, nem ismered föl a természet törvényeit, amelyek emberi ábrázatban is, alattomosan és kiszámíthatatlanul, a legmélyén a társadalmat is mozgatják, meghatározzák. Hogy mindig erő áll az erővel szemben, s mindig a nagyobbik győz, falja föl, olvasztja magába a kisebbet. Miért hiszed, hogy akiknek hatalmuk van, rangjuk, vagyonuk volt, van, hogy azok önmaguktól félreállnak, átadják, elengedik, megosztják veled, ha nem vagy erősebb, ha nem győzted le őket? Miért nem gondolsz rá, hogy az okosabbak, ügyesebbek az első adandó alkalommal visszatérnek, sőt, mint a talajvíz, mint a huzat, mint a szállongó por, mint a szú, ezer és ezer formában máris itt vannak, működnek, s minden azon múlik, hogy túljársz-e az eszükön?

Mennyi repedés, vakfolt, pára, por, légypiszok a tükrön, amiben a többieket látod. S ha megmozdulsz, nemcsak a tükörre eső fény szöge, hanem veled együtt a tükör is mozog. Egyiktől távolabbra, másikhoz közelebbre kerül, miközben a tükrözöttek, ők maguk is elforognak. Ezért, hogy a sarkok, mint a törött üvegcserép, beléd állnak, fölsebeznek, s vérzik, fáj ott is, ahol nem vártad. Ezért, hogy könnyen összezavarodsz, nem tudod eldönteni, te vagy-e a hibás, vagy az, akit másnak látsz. Toporogsz, leguggolsz, fölállsz, billegteted, szeretnéd, ha ugyanazt mutatná. A mozdulatlan, a történet előtti állapotot állítanád vissza, azt, amivel úgy tűnt, semmi dolgod, amihez képest itt, vagy ott vagy, ami mérhető akkor is, ha semmit sem csinálsz. Ha ott maradtál volna, ha képes lettél volna ott maradni, a többiek akkor is elmozdultak volna. Nincs másod, mint a tükör leporolása, fényesítése, újbóli beállítása, s ennek a tevékenységnek a folytonos ismételgetése, hogy akik a sajátjukat nézik, hogy ezt legalább lássák. Nem mintha hazudni akarnál nekik, csak hogy legyen viszonyítási pontod. „Felelős vagy-e a világ állapotáért?” – kérdezgetik. Sőt állítják! S mintha ez, ez a púp a hátadon, ez kapcsolna össze a többiekkel.

A filmbéli, a színpadi erős, okos ember, aki elfogja, legyőzi, becsukja, megöli helyetted a gyilkost, a rosszat; a csapat, a kosárlabdacsapat, a futballcsapat, amelyik legyőzi helyetted a gyengébbet; a bátor, leleményes, ügyes űrhajósok, akik leszállnak helyetted a holdon; a politikusok, akik kormányozzák, kormányoznák az országot és közben nagyokat hazudnak helyetted; a híres nagy írók, akik megírják, a szorgalmas olvasók, akik elolvassák helyetted a legjobb műveket; a hülye háborúk és a terroristák áldozatai, akik meghalnak helyetted… helyetted, helyetted, helyetted… mintha te csodálkozva vagy rettegve, biztonságban és együttérzéssel néznéd, nézhetnéd s megúsznád, megúszhatnád csak, s legfeljebb elgondolkoznál, elbeszélgetnél róla, vagy még azt sem, mert nem érdekel már, mert a magadét, a magad dolgát szeretnéd, akarod már megcsinálni végre, s mert te akarod a magadét, s mert úgy érzed, káprázat, becsapás, szédítés, hogy helyetted bármit is, még ha te arra képtelen vagy is, még ha a körülményeid és a lehetőségeid foglya vagy is, akkor is ott van, amit neked kell, amit helyetted senki sem fog…

A csinálás, a tevékenység öröme, az amit nem is fogalmazol meg, csak érzel, átélsz, miközben azzal, olyasmivel foglalatoskodsz, amihez kedved van. Nem kell, hogy a világot akard kimozdítani a helyéből, az effélék rendszerint nem az akaráson múlnak, csak később derülnek ki, amikor már túl vagy rajtuk. Az öröm, amiről szó van, a jó levegő, a napfény, az egészség vagy legalábbis arra az időre az elfeledkezés a betegségről, az egyik öltés a másik után, az egyik téglára a másik, az egyik jó szó után a következő, s valami olaj, hely, pillanat két pillanat között, ami magától értetődővé, gördülékennyé, könnyűvé teszi, ami összekapcsolja, egymás mellé szelídíti, mozogni segíti, serkenti a működést. Nem a szorgalmasok, a versenyzők, a kapzsik, a folyton túlteljesítők vagy túlteljesíteni akarók fáradságos, harsány, mulandó öröme, amit mindig beárnyékol, nyomaszt, megzavar a következő, a még nagyobb akadály léte, amit le kellene, jó lenne legyőzni, megszerezni, megölni, hanem a maguk, tehát a természet tempóját követők, a szürkék, a fű a fűvel, a rengeteg a rengeteggel, a hasonló a hasonlóval, az egyik szívdobbanásra a másik végtelen öröme, olyan tudás és érzés, amelyet befolyásolni nem, csak észrevenni és átélni lehet, s ami ha észrevétlen marad, ha érzéketlen vagy iránta, akkor átok lesz a nappalod és az éjszakád, utálni fogod, elrontod ott is, ahol a saját érdekedben feltétlenül jól kellene csinálnod. Mekkora rész fakadhat a körülményekből, s mekkora az, aminek te magad vagy az oka? Ha tiszta vagy, ha nincs benned számítás, ha képes vagy önmagadat a helyeden látni, akkor kiderül, hogy rajtad múlik, s csak hátrébb kell állnod, összébb kell húzódnod, közelebbre kell nézned.

Nem a gondok, a nehézségek folytonos hangoztatása, a nyafogás, a tehetetlenkedés, a felelősség másokra hárítása, hanem a cselekvés, a tett, ha csak egy nagysándori kardvágás is, az imponál, az kell a tömegnek, sőt, ha nem csupán megteszed, hanem valamilyen módon kényszeríted őket is, hogy megtegyék, vagy olyan helyzetet teremtesz, hogy maguktól megteszik, kénytelenek megtenni, az még inkább lenyűgözi őket. Példa kell, főnök kell, vezér, atya kell nekik, aki tudja, s aki vállalja a felelősséget, aki szükség esetén „elviszi a balhét” is. A kemény, az erős, aki néha oda-odasóz, elveszi tőlük, amijük van, de aztán újra kiosztja, aki megjutalmazza, megbünteti, de biztonságban tartja őket. Az okos diktátort, azt szeretik. Mennyi lehet ebben az állati ösztön, s mennyi az emberi butaság, félelem, tapasztalat? Hogy az okosabbak, ügyesebbek, erősebbek, a faj fennmaradása a fontos, s hogy ezért alávetik magukat, tűrnek, szót fogadnak. S csak akkor, ha valamit elvét, ha kiderül róla, hogy nem igazán erős, csak durva és kegyetlen, ha nem igazán okos, csak ravasz és hazug, ha nem igazán ügyes, csak ügyes barátai vannak, hogy akkor előbb-utóbb egyszer csak agyonvágják, kisöprűzik pereputtyostul, s akkor minden összezavarodik megint, és sok-sok picike, nyavalygó főnök lesz csak, és gondolkozni kéne, mindenkinek külön-külön kéne gondolkoznia, sőt, tennie valamit a saját belátása szerint, de mind arra vár, azért kiabál, könyököl, húzódik hátrébb, hogy helyet adjon, hogy legyen méltó helye annak, aki jön majd és megmondja, és rájuk kényszeríti.

Ha átengeded magadat az indulatnak, a rettenetnek, a keserűségnek, ami áttörte a gátat, s özönlik, magával sodorna, ha a világot, a hazát, s persze téged magadat is folyton megmenteni, jobbá tenni, beavatni, magukévá tenni, felelőssé tenni akaró politikusok, adókivetők, adószedők, hatóságok, hírvivők, hírmagyarázók, kisbírók, falufarka pletykafészkek, szarkeverők, potyázók, blöffölők szánalmas és pöffeszkedő, hiú és ravasz, a hatalom által megszédített, a pártjuk által karámba kényszerített, s a karámon belül a csorda méltó tagjává nemesült urak, uracsok, jóemberek lendületét, habitusát, észjárását, önigazoló logikáját egy pillanatig is elfogadod, ha hagyod a szerkezetet, s hogy abban neked ezt meg azt kell, kellene tenned, mert különben megáll, mert a többiek, vagy ők, akik a többieket nagy hangon képviselik, vagy legalábbis azt hirdetik magukról, akkor rajtad is behajtják, ami szerintük rád tartozik, s ha mintha közéjük tartoznál, ordítozni, erőszakoskodni, okoskodni, hazudozni kezdesz, s merthogy rögtön észreveszed, s észreveszik ők is, hogy kilógsz, hogy sem velük, sem önmagaddal nem vagy már azonos, s ha csak elképzeled és átéled mindezt, már a gondolatától összezavarodik a világkép, össze a létezési rendszer, ami a sajátod, s amit, azt hiszed, ismersz, ami szerint a szemlélés, a megjelölés, a megítélés a dolgod, az, amire képes vagy, akkor áldod a sorsot, s azokat az erőket, amelyek megengedik, hogy azt teheted, amit teszel, s ha tetszik, el is gondolkodhatsz rajta.

A tehetség szorgalom nélkül alig több, mint a szorgalom tehetség nélkül, s úgy tűnik, hogy a világot, rövid távon legalábbis, a szorgalmasok, a folyton tüsténkedők irányítják. „Márta, Márta, szorgalmas vagy, de egy a szükséges dolog, és Mária a jobb részt választotta” – mondta Jézus a ház körüli, háztartási munkákba merülő Mártának, miközben Mária a lábainál ült és a tanítását hallgatta. Mindennek megvan a maga ideje, s ha a Mester van a hajlékunkban, ha végre itt van, akkor hagyjuk a fenébe a sütést-főzést-takarítást, hallgassuk Isten szavát és meditáljunk, hogy legyen mihez igazodnunk, ha magunk leszünk majd, ha a munka lesz csak, ha a saját eszünkre, leleményünkre, erkölcsünkre, hitünkre leszünk utalva, s ha elindulni, mozogni, szárnyalni szeretnénk. Az a „jobb rész”, ha megismerjük önmagunkat, ha a lelkünk rendben van. De Márta miért nem tudta ezt magától? Miért a keze, az elvégzendő munka tartotta fogva? A tevékenység közben, a tárgyaktól, a keze nyomán megéledő, működő lakástól-környezettől nem kapta-e meg ugyanazt a lelki nyugalmat, tudást, bölcsességet, amit Mária a szavakból, igékből? A szó, a beszélgetés, a másik ember meghallgatása olyasmibe kapcsol be, ami a tárgyak, az élet fölötti magasság? Az elmélkedés, még ha haszontalannak tűnik is, nem alávalóbb a söprésnél, a mosásnál? Ha Márta lankadatlan szorgalommal süt, főz, takarít, eteti a jószágot s dudorászik közben, s belefolyik a láthatatlan lüktetésbe, nem éppen olyan „szükséges dolgot” csinál-e, mint Mária? Nem csupán a „lélekkel”, a „tehetséggel” s a velük összefüggő időzítéssel van-e baj? Nem a tudatán felüli, kívüli erő, hatalom intézi-e, hogy végül is mit választ?

Ha valami nehezet, kellemetlent, szokatlant kell megcsinálnia, azonnal eszébe jut ezer más, amit még mindig nem végzett el, s ami most egyszerre fontosnak mutatkozik, és sokkal könnyebbnek annál, aminek eddig látszott, s különösen annál, amihez most hozzá kellene kezdenie. Mintha a függöny mögül, mintha varázsütésre teremnének ott, készen arra is, hogy közreműködjenek a saját fölkoncolásukban. Ha tetszik, ha nem, csinálni kell őket, s jólesik a csinálásuk, könnyű, örömteli, némelyik gyorsan el is készül, mintha bemelegítés, edzés lenne, s a tudatalattija, a reflexei végeztetnék, vezérelnék, hogy erősítsék, ügyesítsék, hogy a nehezet, a kellemetlent, a szokatlant, a rosszabbat, ami elől menekül, hogy azt is mégiscsak megcsinálja, képes legyen megcsinálni, ha egyszer ott áll majd előtte, és nem tehet mást. Ez a „helyette”, ez az önfeledt gyakorlatozás, ez a próba tehát örömöt, sikerélményt, beteljesülést is jelenthet, s ha a pillanat szorításában, de a végtelen ütemére történik, még az is megeshet, hogy ugyanazzal a lendülettel azt is megteszi, elvégzi, amitől fél, viszolyog, hogy közben elmúlik az elkülönözés, ami a személyiség egyszeriségéből, önvédelméből, bizonytalanságából, kiszolgáltatottságából, „szabad akaratából”, tehát a korlátaiból fakad, s kifényesedik a háló, amelyben a tudata, mintha a saját árnyéka lenne, mindig mögötte halad.

Ha valaki mélyről jött, s nem ismeri ki magát a magasságokban, ahol azonnal és folyamatosan meg kellene kapaszkodnia, el kellene vegyülnie, s bizonyítania kellene, hogy ugyanolyan, s ugyanarra képes, mint akik születésüktől kezdve vagy nagyon régóta ott vannak; ha valaki azért, mert túl alacsony, vagy azért, mert túl magas, vagy mert vak stb., kirí a többiek közül, akik szinte mind ugyanolyanok, s tizenketten vannak egy tucatban; ha valakinek más a bőrszíne, a hangszíne, a habitusa, az erkölcse, a hite, az istene, s ahelyett, hogy megpróbálna alkalmazkodni, s kitanulva a hely és az idő kényszeréből, ami a megmaradásához, az ott maradásához okvetlen szükséges, nem tagadva meg semmit, de olyanná téve magát, hogy eszébe se jusson senkinek, hogy honnan jött, hogy néz ki, csak az, hogy nélkülözhetetlen, hogy milyen jó, hogy itt van, hogy ide jött, s nem máshová ment, ha ehelyett tehetetlenkedik és nyafog, kérkedik és hisztizik, feltűnősködik és követelődzik, ha bajt kever, azzal csak a helyzetét nehezíti, a barátait hozza zavarba, a figyelmet irányítja magára, s ha ráadásul kiderül, hogy nincsenek is különleges képességei, csak a kukac van a fenekében, akkor azonnal a helyről, ahonnan való, a származásáról és a külsejéről fognak beszélni, abba kötnek bele, amiről nem tehet, ami mellékes bármely magasságban, s különösen akkor, ha abban egyetértés van, hogy itt jobb, mint lejjebb volt, s hogy feljebb még jobb lenne, s hogy akkor hogyan tovább.

Pörög benne, villog, feszül, kimerevít-élesít egy-egy képet, működik az öntudatlan felvevőgép, ami minden dimenzióban: ismertben és ismeretlenben „fölveszi” a történetet, azt is, ami a másokkal való kapcsolatában, a tudatán kívüli viszonylatokban, s azt is, ami a testében, a gondolataiban esik meg, s annál sebesebb a forgás, vakítóbb a kép, minél közelebbi az esemény, minél erősebb az inger, minél inkább a bőrére megy a játék, s mindaddig ismétlődik, amíg egy újabb élmény el nem szakítja, hátrébb nem löki, vagy az idő múlásával bele nem ivódik belőle a mélyebb rétegekbe, ami fontos, s el nem veszik a ködben, ami pára. Nem is jó, nem pontos az, hogy felvevőgép, hiszen mint a permetlé a fába, a falevélbe, mint a szemerkélő eső, a szállingózó hó a földbe, úgy ragad bele minden részecskéjébe, sejtjébe, zsigerébe, s vizsgálja meg, fogadja be vagy taszítja el külön-külön mindegyik a legártatlanabb szót is, a legnagyobb pofont is, az örömöt, a bánatot, a simogatást és a félelmet is. „Kérem, itt az univerzum forog.” Egyik fele éppen lefelé fordulóban, a másik fele lent. „.Mit akar ez az egy ember, egy ember?” – villan az űrbe a gyerekjáték kérdése. Tényleg, mit akar? Lefogni! Elfenekelni! Agyonvágni! Valaki igazságtalan volt vele, s mindenütt ott van. Mélyebbre ivódik, mint a jótevői. S mit ad Isten, ettől kap erőre, s menne neki, ha kell, Ninive királyának, biztosának is.

Mintha fémlemezeket raknál be valami résbe, tokba, ládába, s hozzáütődne, hajolna, simulna, reszelődne folyton egyik a másikhoz, s rezegnének, hangot adnának, megtöltenék máris a helyet, de azért az újakat még be tudnád csúsztatni közéjük, elférnének ott, s mind a helyére igazodna, megnyugodna, segítené még inkább tartani, ellensúlyozni a gravitációt, tehát mintha nemcsak a tömeg, hanem a súly, a teher is növekedne, már-már kibírhatatlanná, de érzékszervekkel és ésszel még fölfoghatóvá engedné válni az eseményt, azt, hogy olyannyira fölgyorsult, s akaratodon túli, önműködő lett az egész, a megállíthatatlan, az egyik napra a másik, a húsodba vágó, a csontodba, idegeidbe villámló, a magával ragadó, az elsodró negyedik (?) dimenzió, hogy a másik három (?) az már alig számít, hogy a hosszúságot, szélességet, magasságot már úgy hasogatja, tépi, tiporja, mintha tudná, hogy meddig és hogyan, s mintha már annyi lenne csak, hogy nyomni a gázt, felpörgetni a csúcsra hirtelen a motort, s akkora nyílást hagyni felül, hogy a fény még be, hogy egyik lemez a másik mellé még be, s mintha csupán nagyobbat ütődne, csapódna, s csattogna, miközben kipréseli belőled magát.

Mintha valami nagy dologhoz készülődnél, s amikor csönd van, amikor összpontosítani tudsz, akkor tudnád is, hogy mihez, látnád a körvonalait, éreznéd a súlyát, s éreznéd, hogy el kellene kezdeni, most rögtön el, mert amit helyette teszel, az mind mellékes, mind pótcselekvés, futás, menekülés, s ha nem az, akkor meg lustaság, kishitűség, gyávaság, nyavalygás. De mintha ez a sok, ez az egyre több „nem-az”, ez a vakaródzás, hátat fordítás, akaratlan tevés-vevés, ez a „mégis”, ez is a célt szolgálná, a valami nagyot készítené elő, mert kétségtelen, hogy itt kell lennie, mert bármivel vacakolsz, bármibe merülsz bele, egyszer csak csobban, s tolod félre, törlöd le magadról, felejted el, amit addig, s futsz a félhomály irányába, kimelegszel, érzed, hogy közeledsz, hogy itt lesz, s ha mégse, akkor a tehetetlen toporgást, a bűbájos semmittevést, a lenézett megtehetőt, a részleteket kell majd még pontosabban, még türelmesebben megcsinálnod, elviselned.

„A bécsi gyorssal érkezem” – táviratozza a főpolgármesternek Csontváry Kosztka Tivadar. Jön haza, hozza a világmindenséget, valakinek, felelős embernek azonnal meg kell néznie, láttamoznia kell, vagy legalábbis nyilatkoznia arról, hogy hol, mikor épül föl majd a csarnok, ahol minden képe elfér, levegősen, jó megvilágításban, s ahol a kíváncsi publikum, a haza minden lakosa megnézheti majd, elcsodálkozhat, örvendezhet, átélheti a végtelent, a legfőbb boldogságot. Bizonyára tűkön ülnek már, várják már, keblükre ölelnék már, készül az üdvözlő beszéd, próbál a katonazenekar, csak nehogy a fiumei gyorshoz menjenek ki. Mindez az utolsó pillanatban, csomagolás közben villant át az agyán, bár már korábban is gondolt rá, csak nem volt biztos benne, hogy illő dolog-e. Már tudja, nem tehet mást. Az is eszébe jutott, hogy legjobb lenne talán a miniszterelnöknek sürgönyözni, de hát ő Budapesten akar kiállítani, s nehogy a főpolgármester megnehezteljen rá. Legutóbb Iglón érezte ezt, ezt az érzést ilyen erősen és tisztán, amit most, amikor ott 1880. október 13-án a bal tenyerében azt a háromszögletű kis fekete magot megpillantotta, s megszólalt a hang, hogy „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél”. Csak nehogy a másik vonatnál várják… „Ez megőrült… ez egy őrült! – kiabál ki a nyitott ajtón a főpolgármester. Hozza be már azt a kávét!”

„Ha nem megy az írás, akkor azt írd meg” – tanácsolja L., aki évek óta csinálja ezt. (Ezt is.) Mint a cirkuszos, földobja a kötelet a levegőbe, az ott megakad, fölmászik rajta, megtapogatja a végét, húzogatja, erőlködik, mintha ki akarná bogozni, le akarná szakítani, de nem sikerülne. Körülnéz, integet, mosolyog, s meg-megállva közben, lassan visszacsúszik a porondra, meghajol, megfogja, megrángatja, s a kötél melléje esik. Fölveszi, még egyszer meghajol, hátat fordít, kimegy, kész. Tapsolnak, csodálkoznak, nézegetnek fölfelé. Tudják, hogy becsapták őket, de szép volt. A legszebb, ahogy bejött, hisz nem a lábán, hanem kézen állva jött be, s a lábával, a két sarkával a fenekét, a fenekén a lyukas nadrágját rugdosta, s aztán is cifrázta, kunsztozott, beszélt-nevetett végig a mutatvány közben. Mintha az lenne a lényeges, ahogy bejön, kimegy, ahogy a kötéltől kipirosult tenyerét nézegeti, odamutatja a közönségnek. A szöszölés, a szövegelés, a részletek. Ahogyan megtörténik az egész.

Február elseje, reggel van, mínusz tizenöt fok. Három hónapja szinte egyfolytában tart a kemény tél, hóval, faggyal, ijedelemmel. Járkálni szeret benne, ülni, feküdni nem. Az éjjel is fél kettőkor felébredt, s ötig, fél hatig nem tudott elaludni. Ilyenkor, ha valamiképpen el akarja fárasztani magát, akkor a bal oldalára, a szívére fekszik. Csakhogy ezt nem sokáig bírja, nyom a melle, nyugtalan lesz. Ha mégis elalszik így, akkor légszomjjal, fulladozva, rémülten riad fel, s mozdul el, veszi a szándékos mély lélegzetet. Az az érzése, hogy ha nem nyomott volna meg valaki az utolsó pillanatban egy gombot, ha valami, a legvégére beépített szerkezet nem csengetett volna, nem lépett volna működésbe, meghalhatott volna. Feszül, forgolódik, s ha reggel öt óra, fél hat körül negyed órára, fél órára visszaalszik is, oda az egész délelőtt. Csak a félálom, a bizsergés marad. A pánt a mellen, a ropogó, meszes nyakcsigolyák nesze, a vér a nagy, fehér sivatagon át, ahogy az agyba fölér, belezsibbad. S a lassú dob, ami úgy tűnik, átüti a falat. Az el lehet kezdeni, a meg lehet csinálni, s kiderül hamar, hogy mindennek csak az elejét. Vagy azt sem.

Ady Endrének szerződése volt az újsággal, hogy a hét bizonyos napján, meghatározott óráig küldi az új verset. Ezért kapta a pénzt, amiből élt. Megesett, hogy a küldönc ott toporgott, krákogott, köhécselt, idegeskedett az ajtaja előtt, amíg a vers elkészült, s kezében a még „meleg” kézirattal rohant a nyomdába, ahol ő kapott ki, hogy hol a búsban bámészkodott mostanáig, miatta áll a szám. Milyenek az olyan versek, prózák, egyebek, jók lehetnek-e, amik így születnek? Nemhogy rendelésre, hanem az utolsó pillanat súlya alatt, az idő présében, a mindenképpen-meg-kell-csinálni kíméletlen feszültségében. Ady a példa rá, hogy lehetnek jók, kitűnőek, s lehetnek gyengécskék is. Tehát a lelkiállapot és a kozmikus gyújtópont egybeeshet. Az, hogy Ady Endre hány kéziratlapot tép össze, dob egymás után a papírkosárba, s hogy végül melyik lesz az, amit, kinyitva az ajtót, átnyújt a futárnak, az nemcsak az ő akaratán, ítélőképességén, tehetségén múlik, hanem azon is, hogy hány fok van a szobában, besüt-e a nap az ablakon, veszekednek-e a szomszédban, lehúzta-e a szobalány a paplan huzatát. S millió effélén. Mentség persze nincs.

Az-e az alaphelyzet, hogy amikor tollat veszel a kezedbe, azért teszed, mert tollat fogni, forgatni, nagyszerű dolog, mert imponálni akarsz, olyasmit leírni, elmondani másoknak, ami bizonyára érdekli őket, tetszeni fog nekik, mi több, amit, úgy érzed, te tudsz csak, vagy te vagy képes a leginkább, a legszebben, a legjobban elmondani? Nem! Nem érdekelnek mások, nincs a képben senki sem, aki várná, hogy mit szólsz hozzá, hogy akkor most te miképpen nyilvánulsz meg, vagy-e egyáltalán. Számodra (előtted) a „gond” van, a gondolat van, az, amit annak érzel, s kidobogsz, körbejársz, körbetapogatsz, megpróbálsz szavakba fogni, helyére tenni, oda, ahol úgy véled, a helye van, s a tevékenység, a lüktetés közben, a már odahagyott, „rendbe tett” részletekre tekintgetve, azokat megérintve, tovább gondolva csinálod, csinálgatod valami érzékeiden és tudatodon túli, valami emberen túli erőnek, igénynek, mozgásnak engedelmeskedve.

„Az irodalom elhagyta olvasóját.” Valami ilyesmiről beszél a koszorús irodalomtörténész, egyetemi tanár, kimondva-kimondatlanul a posztmodern és egyéb modern írókra kenve a felelősséget (akik „egyébként nem idegenek tőle”) azért, hogy a „nép” nem olvas irodalmat. Az írók elrejtőznek, egymásnak és a beavatottaknak írnak, a közönség meg olyan, amilyen, nem képes követni az írókat. Móricz vagy Illyés meg Nagy László bezzeg úgy írtak, hogy minden olvasói réteg megértette őket. „A hatvanas években ezer ember volt ott egy-egy Nagy László-esten, az estet többször is meg kellett ismételni. Sánta Ferenc Húsz órája, de még Fejes Endre Rozsdatemetője is évekig téma volt, mindenki elolvasta őket, beszélt róluk.” Igaz, teszi hozzá, hogy csak az irodalom mondott ki, mondhatott ki sok mindent, amit ma a politika mond ki, de hát még sincs rendben, mert… Nem teríti ki, de azt szorongatja, hogy az irodalomnak „feladata” van, az irodalom is felelős azért, ami történik, s hogy tehát a mai írók tehetségtelenebbek, mi több, hitványabbak a régieknél, hiszen nem vállalják a feladatot. Észre sem veszi, hogy ugyanazt mondja, amit negyven éven keresztül a politikusok mondogattak, s még ha igaz lenne is, akkor most kivel szemben? Melyik párttal szemben? S hogyan a sok ezer elveszített olvasóért, ha nem a szexszel, a krimivel, a fantasztikummal, s persze: játékkal, botránnyal, döbbenettel? S ha minden kornak olyan írói és olvasói vannak, amilyeneket megérdemel?

A korszakalkotó nagy mű, a kiváló alkotás nemcsak attól nagy és kiváló, mert az írója annak csinálta meg, hanem attól is, hogy mások: egy ember, több ember, tekintélyes emberek, hatalmasok elkezdik mondani, elhíresztelik róla, hogy kiváló, s hogy hozzá fogható nem született, s hogy ami kicsit is hasonlít hozzá, az ez meg az a patinás mű a régebbi korokból, idegen országokból. Ez az egy ember, több ember, tekintélyes ember, ha már egyszer azt mondta, s ha már a rangja, szavahihetősége, hatalma „függ tőle”, mindaddig nem szűnik meg mondani a magáét, amíg mindenki, az általa, általuk mindenkinek minősített szakmai és általános közvélemény el nem ismeri, meg nem nevezi, ki nem tünteti a nagy művet. Érdeklődéssel, népszerűséggel, érdemjelekkel. De a következő nemzedéket, s az utána következőt ez nem nagyon érdekli. A művet ítéli meg. A saját érdeke, értékrendszere, szeszélye szerint emeli magasba vagy tapossa a földbe.

Borzasan hagyni. Legalábbis itt-ott. Sőt, ha nagyon kisimult, ha annyira tökéletesre csiszolódott, hogy… akkor fölborzolni kicsit. Valahol a hajlatban. Ahol nem látszik azonnal, csak ha közel hajolnak hozzá, ha valaki úgy képzeli, hogy a tökélyt érzékeli, teszi magáévá, nos, akkor ott, a lágy részeknél, ott hökkenjen meg, akadjon bele, gondolkozzék el, hogy hova is? Ha elengedi, átengedi magát, ha szökik, akkor mi végre volt, van? Ha nincs rajta, akkor odarajzolni egy szeplőt az arcra, odaírni egy nikkelszamovárt az égre, belevésni egy hasító érzést az emlékezetbe. Hogy legyen majd honnan elindulni, legyen viszonyítási pont, pecsét rajta, hogy vihető, számon kérhető. Nos? Nem az-e a dolgod, hogy magad is megjelöld? Hogy ott hagyd a nyomodat, a saját tökéletlenségedet? Ha azon a távon, amit bejársz, belátsz, marad valami, amiről kiderül, hogy szándékosan maradt ott, mert te effélét véletlenül sohasem csináltál volna, sőt, ha akadnak, akik ennek ellenére bebizonyítják, hogy nem lehetett szándékos, mert éppen olyan gyarló és esendő, mint a többi akkor valami olyasmit tudsz, amit csak kevesen, ami miatt Ádám kiűzetett a Paradicsomból, s ami miatt még mindig vissza akarsz jutni oda.

Lent van a krumpli a pincében, s ha itt az ideje, a fény a kulcslyukon, az ajtó alatt is bebújik, benyúl, a csak néha-néha kinyitott ajtón is bezúdul, hogy megsimogassa, megölelgesse, megbúbolja, hogy ami amúgy is jött volna már, bizakodott, nyomakodott, erőlködött kifelé, de nélküle nem jöhetett, nem volt képes a jövetelre, hogy a csíra kibújjon, elinduljon abba az irányba, amerre a meleg, s valami titokzatos erő húzza, ahonnan a fény jön, s ahová ettől kezdve sápadtan, cérnavékonyan igyekszik, nyújtózkodik, és ha csak a beton pincepadlóba, a maroknyi homokba, a levegőbe nyomhatja, nyomhatná bele a gyökereit, s ha közben diónyira töpörödik és kiszikkadt, mint öregasszony nemi szerve, akkor is. Lehet nyavalyogni, hogy jaj szegény, eltűnődni, hogy ezt akarta-e, s hogy „elhull a virág, eliramlik az élet”, mind-mind mulandó, gyarló emberi okoskodás. A kavicsot hiába teszed föl a ház tetejére, a tűző napra, nem fog kicsírázni soha. Az íróknak hiába mondják, hogy olvasmányosan írjanak, még ha író mondja is, mert ha nem, akkor vége a magyar irodalomnak, az írók nem lépik át a saját árnyékukat. Se az, akinek kicsi van, se az, akinek nagy. Miért akarnak írók lenni? Ott érte őket a fény? A meleg? Azért ágaskodnak? Hátha? Mert látják, hogy mindig van, most is van közöttük, aki ágadzik-bogadzik-leveledzik, akinek az aláírásáért tömegek állnak sorban, ha dedikál? Akihez a pincébe is, akárhová is elér a fény, de aki nem is szorul rá erre, mert fölhozzák, elvetik, megkapálják, zabálják?

Több tartás kéne a krapekba. Bádog a bőre alá, fölfújható (fölfújt) gumitömlő az üregeibe, acélsodrony (pálca?) a gerince mellé, vagy egy nagy pofon, egy fenéken rúgás neki, amitől az izmai megmerevednének s úgy maradnának. Azok, amik függőlegesen tartják. Pofázna néha vissza, köpné ki a fogát, bele a képébe annak, aki kiverte, s menne neki ököllel, körömmel, lábbal, ne félne, ne sajnálná annyira azt a szaros életét. Úgyis annyit ér csak, s annyit fog érni mindig, amekkora kupacra fölteszi. Babra? Számra? Tetézzék meg, s ha elveszett, vigyék. Ki a fenét érdekel, ha van csak, ha ott csúszik-mászik a lábak alatt, ha hallgat, ha hagyja, hogy elkanalazzák előle a legjobb falatokat? Tehetségtelen? S ha mégis, ha van benne valami, valami bujkáló, megfoghatatlan, agyontaposni lehetetlen, valami, ami mint a rugó, egyszer összenyomódik, nincs, aztán meg kilöki a plafont, fellövi az új napot az égre? Miért mondod ezt? Mert úgy tűnik, hogy a kiszámítható, a megfogható, a jó közepes kell? A meggyömöszölhető, a sumákoló, a „állott tóban a béka”, amelyik gyorsan fölveszi s tartja a környezet színét, formáját, hőmérsékletét, titkát? Ami által az erőbőő még több ragad, kötődik oda, ahol úgy jó, ha mind ott van? Hogyan, mikor tanulja meg ezt, ha szétfolyik, burjánzik, ömlik, mint a gáz a nyitott csapból? Meg kell gyújtani? El kell zárni? Reménytelen?

A kapcsolatok… az, hogy mindened abból lett, hogy volt anyád, apád, testvéreid, nagyszüleid, hogy először is volt a családod, ahol egyik ember a másikkal, egy ember néhány emberrel olyan szoros, termékeny kötelékben, egymást nagyon ismerő és feltétlen segítő közösségben élt, hogy minden, ami szükséges ahhoz, hogy meg tudd különböztetni a jót a rossztól, az igazat a hazugtól, a hasznosat a haszontalantól, a fontosat a jelentéktelentől, a szégyenletest a vállalhatótól, az embertelent az emberitől, hogy minden a helyére kerülhetett, s foroghatott együtt az egésszel, s úgy tűnhetett, hogy ez a mindenség az egyetlen univerzum, s az, hogy aztán egyszer csak elkezdett összeérni, összefolyni, összeütközni, összekeveredni a számtalan, az ahány ember annyiféle mindenséggel, s hogy ezekből az önkéntelen vagy szándékos viszonylatokból keletkezett, pattant ki a szikra, lobbant a láng, tüzelt az a köztes valami, ami azonnal sebet égetett beléd, vagy mint a nap megvilágított, fölmelegített, működni kezdett benned, s előre-hátra, minden irányba elindította a mozgást vagy legalábbis a szándékot, hogy megkapaszkodj, vizsgálódj, megnevezz, megmagyarázz, megérts, birtokba vegyél, s hogy ami rajta túli, ember és ember közötti viszonylatokon túli titok, késztetés, erő, erőszak, azt is a vele való összefüggésben lásd, értelmezd, ítéld meg…

A kapcsolatok… az, hogy meg tudsz-e maradni a másik ember mellett úgy, hogy nem vicsorítod rá a fogad, nem feszülnek meg az izmaid, nem marsz bele, mi több, hagyod, hogy a látványa, az illata, a hangja, a mimikája, a mozdulatai megérintsenek, megfogjanak, elinduljanak veled az aktív tudomásul vétel, a türelmes és részletes megismerés hajszálerei, idegszálai, villanásai mentén, úgy, hogy a saját jelzőrendszered, mirigyeid, önkéntelen energiáid, lüktetésed, vegetatívod az előítélet nélküli, a feltétlen befogadás magasságában, mindig egy kicsivel alacsonyabban, nyitottabban, engedékenyebben, önfeláldozóbban maradjanak, s csak akkor zárjanak szorosra, ha méltánytalan fogadtatás éri őket, ha visszavonulásra, védekezésre kényszerülnek, de akkor is csak a szükséges mértékig, az önvédelem, s nem a támadás, a visszavágás, a megbüntetés szándékával, az arra készülődés dühével, csak a közeledésre önmaguktól is kinyíló ajtók érzékeny keménységével, a megtartó, sőt gyümölcsöző együttműködést bármely pillanatban elkezdeni kész vagyok átláthatóságával, elfogadva azt a lehetőséget is, hogy nem lesz újabb alkalom, s mint a bebetonozott olajkutak a földben, a sajgás véglegesedik… meg tudsz-e maradni a másik ember mellett úgy, hogy nemcsak önmagad, hanem ő is maradsz?

„Hát ne fordulj vak hevedben / A világ és rendje ellen. / Úgy tekints az emberekre, / Hogy a föld se jó , se ferde. / Se öröm, se bú tanyája, / Csak magadnak képe mása.” Jaj! Reviczky Gyula, ugye, meg Schopenhauer. Meg hogy ne kösd föl magad azonnal. Emlékezetből idézi, lehet, hogy nem pontos. Csak az, hogy vannak napok, amikor minden elcseszelődik, szinte mindenki mogorva, nagyképű, durva, szemtelen, sőt, gonosz vele szemben, és visszaadná és rettenetesen szégyelli, de képtelen arra is, hogy legalább egyszer-kétszer méltóan visszavágjon. Csak pörög, sodródik bele egy huzatos csőbe, csak a szakadék szélén találja magát. Ettől volna? Ettől, amiről ez a vers szól? Ettől a keleti okosságtól? Vagyis hát ennek a hiányától? S hogy akkor önmaga ellen fordul, mert bizonyára ő a mafla, a deviáns, az alkalmazkodásra képtelen? S azért undok, kegyetlen, elviselhetetlen a többi? S hogy belül kéne rendet rakni, mert vannak napok, amikor meg nem győzi fogadni, viszonozni az örömöt, a sok fényes pillanatot, boldog ölelést, a körülötte forgó mindenséget, amikor úgy tűnik, ha ő nem lenne, megállna a világ? De hát mitől változik meg a képe, ha csak utólag derül ki, hogy megváltozott? Miért, hogy rajta múlik, ha nem tehet róla?

S elérkezik a pillanat, amikor szorongani kezd, félni kezd, amikor mint a verembe esett állat, föl-alá futkos, forog, toporzékol, nyüszít, ugrál, kapaszkodik, de egyre reménytelenebb. Nem tudja, mitől, mi váltotta ki, s ha talál is magyarázatot, csak valami jelentéktelent, másik számára jelentéktelent. Beteg? Pszichológushoz, orvoshoz, paphoz kellene elmennie? Most lenne jó, ha imádkozni tudna. Ha el tudna mondani néhány Miatyánkot. Addig és annyiszor mondaná, amíg meg nem nyugodna, eszébe nem jutna a megoldás. Valami, ami lekötné a figyelmét, elindítaná valamerre. Ami olyan igézően nézné, olyan szeretettel, megértéssel szólna hozzá, s olyan észrevétlenül kezdené el vezetni maga után, maga mellett, hogy csak akkor döbbenne rá, hogy arrébb van, hogy túl van rajta, kisütött a nap, amikor már javában s teljes odaadással csinálná a megnyugtatót, a szabadot, a mindent. Csakhogy imádkozni nem tud, nem szokott, s a szorongásban az elején és a közepén olyan mélyen van, hogy nem tudja, miben van, csak azt, hogy valami megváltozhatatlanban, ijesztőben, megalázóban. Belerúghatnak, leköphetik, gúnyolhatják, képtelen a méltó reagálásra. S amikor eljut odáig, hogy derengeni kezd, kifényesedik, akkor már rendszerint a kivezető utat is látja, képes elindulni, tenni valamit, s mintha a tevés s a rá való figyelés, s ennek az észrevétele, tudatosítása, öröme, csodálata, a toll sercegése, a papír színeváltozása, az, hogy működik, mozog, az lenne az ő imája.

„A magány uralkodó érzése a szeretethiány, amely vagy oly módon jön létre, hogy elveszítjük azokat, akik szerettek bennünket vagy úgy, hogy elveszítjük azt az érzést, hogy szeretnek bennünket.” Hogyan? Hogy van ez? S hogy „a szeretethiány érzése esetén könnyedén eluralkodik rajtunk a reménytelenség, a tehetetlenség és feleslegesség érzése”. Tehát ugyanúgy szeretnek bennünket, mint azelőtt, csak mi veszítjük el, veszíthetjük el az érzést, az érzékelési képességét annak, hogy… ami attól volt, hogy szerettünk, s merthogy nem szeretünk már, az a fizetségünk, hogy úgy tűnik, mások sem szeretnek. A jótett magában hordja jutalmát, a szeretettől az a boldogabb, aki adja. Mi fogy ki, ürül ki, apad el az évek múlásával, mitől változik meg a személyiség? Lehet ezt akarni? Vagy csak megszédülünk a sebességtől, az erőtől, a helyzettől, amelybe életünk közepe táján jutunk, s kihullik, messzire csapódik a legnehezebb, ami az értelmét, az értékét adta az egésznek? A szeretet, ami az anyai, a családi szeretettel kezdődik, s köt hozzá a többi emberhez, a társadalomhoz, a természethez, a szeretet érzésének, érzékelésének az elvesztése lenne a jele, hogy elszakadtunk valamitől, el a világtól, hogy az elemek, amelyek kölcsönadták magukat az élethez, visszaindultak az elemi világba, hogy a lélek magányosan megáll még, mint a bölény, amelyre rárontottak a hiénák, de a halál csillaga ragyog a szemekből?

Bekapcsolja a rádiót, belehallgat, lehalkítja, felerősíti, mert közben a tévé is megy, s a kezében ott az újság. Bejön a felesége, mond valamit, elkezdi mondani, de nem igazán jut el az agyáig, s mert nem akarja, hogy kiderüljön, megkérdezi: „Melyiket?”, „Hogyan?”, „Nahát!” Néha egy-egy kurta mondatot is produkál, de addigra az asszony már átlátja a helyzetet, megsértődve elhallgat. Kíváncsi, azt hiszi, kíváncsi, nem akar a legfontosabbról lemaradni. Hátha most mondják be, hátha a rádióban azt is, amit a tévében nem, s ami az újságban csak holnap lesz benne. Pedig mindegyikben ugyanaz buzog, s előbb vagy utóbb benne lesz, s ami igazán fontos most, azt a felesége mondja. Mondaná. Fekszik, feje a fejtámaszon, a szeme le-lecsukódik. Valami dorombol. Macska? Az nincs. A fűtőtest, igen a csövek hozzák a kazánházból a vízforgató villanymotor zaját. A csöveken keresztül jut el önmagáig. A döbbenetig, hogy le van győzve, s mint a lábhoz roskadt állat, várja a megbocsátó pisszentést, a fölemelő simogatást. Aztán meg az óceán közepén, mintha ott egy deszkán ringatózna. Minden mozgást, hangot, szagot, ízt, érintést, nehézkedést érzékel még, s ebbe is, abba is kapaszkodna, de elalszik.

Minél inkább bezárkózik, befalazza, bebetonozza magát, annál inkább vágyik a szabadulásra. Arra, hogy valaki kinyissa, ledöntse, fölrobbantsa. Még akkor is, ha tagadja, ha erősködik, ha megfeszíti magát, hogy azért se, s ha azt hiszi, hogy élve eltemetkezhet. Már egy tekintettől, egy érintéstől belecsap a villám, a tétova közeledéstől is fölvillanyozódik. Mindenét kirakja, mutogatja, beszéli, ajándékozza, vagy legalábbis azonnal erre készülődik, s várja, hogy ugyanolyan lelkes, önfeledt legyen a viszonzás. Naiv és gyerekesen jóhiszemű, s minél mélyebbre ássa magát, annál inkább azzá lesz. Önző és vak, eszébe se jut, hogy aki kiszabadítja, kiszabadítaná, hogy az is akarhat valamit. Hogy netán ugyanazokkal a kényszerképzetekkel, gátlásokkal, feszültségekkel van tele, s annyi csak, hogy egy kupacba kerül, kerülne a kettő, mert akkor elviselhetőbb. Ha meg több ennél, ha szeretettel, megértéssel, kíváncsisággal teli a közelítés, ha az öröméből vagy a bölcsességéből képes adni a másik, akkor azt is tudja, hogy amit ad, annak a helyére a magány, a keserűség, a fájdalom, a szorongás duplája elfér, sőt, ott előbb-utóbb közömbösül semmivé válik. Minderre utólag gondol, amikor már bizonytalan, hogy jól cselekedett-e, amikor már szégyelli, hogy föladta, kiadta magát, s rádöbbent, hogy az eszét s nem az ösztöneit kellett volna szabadjára engednie, s hogy valószínű, megijesztette, elriasztotta, akit megfoghatott volna, s akit újra látni, hallani szeretne már, s aki után bizonyára el lehetne indulni, s akit el lehetne érni, csak több bátorság, alázat, empátia, türelem, nyitottság kellene, s ha csak egy szót is, mondani neki valamit arról, hogy milyen szabadnak látta.

Egyszer csak észrevette, hogy nem arról ír, amiről akar. Találkozott az utcán egy lánnyal, aki megkérdezte tőle, hogy hol található a legközelebbi telefonfülke, s ahogy ránézett, hirtelen úgy tűnt, hogy ismeri, hogy ez az a lány, aki, hogy ez a lány… A szemei ugyanazok voltak, s ahogy együtt mentek a fülkéig, többször is szólni akart neki, aztán elbizonytalanodott. Belenyugodott, hogy nem az, hiszen, ha az lenne, tudnia kéne, hogy kit kérdezett meg, s azt is, hogy hol a fülke. Mi volt ez? Remek témák, hangulatok, gondok jutnak eszébe, fölborzolja néha egy nagyon buta vagy egy nagyon okos politikus szövege is, események, képek, hangok, illatok kavarognak, dobnak föl a mélyből ezt is, azt is, ami aztán azonnal hullik vissza a semmibe. Agresszió és reagresszió, kompromisszum és szolgalelkűség, settenkedők és gatyázók, pipiskedők és félreállók, humanisták és terroristák, árulkodók és hazudozók, „olyan szegényen és bután hal meg, ahogy megszületett”, jut eszébe, és áll tanácstalanul, és kétségbe kellene esnie, és hátat fordít… Hol lehet az a lány? Ez az egy, ami nem volt fölírva sehová sem, de ami most mindennél fontosabb, amitől nem szabadulhat és nem is akar. A szem, az a két szem, az senki másé nem lehetett, az most is nézi, és az egyetlen fényes pont amihez képest tájékozódhatna.

Lustaság? Kényelemszeretet? Félelem? Az öregedéssel járó fokozódó elnehezülés, a lehangoló tapasztalatok, betegség? Mi lehet az oka, hogy lassacskán már nemhogy hat ökör, de hat erőgép sem tudná kimozdítani a magányából, a megszokott környezetéből, a begyakorolt rítusaiból, a viszonylagos biztonságot jelentő, egy óra alatt gyalog bejárható „életteréből”? Mintha feltöltődött volna, fokozatosan tovább töltődne urániummal, valamelyik nehézelemmel, s máris átlyukasztotta volna maga alatt a földet, s zuhanna a középpont felé, valami kemény fal felé, amibe belefúródik majd, s benne marad. Menekülhetne még, még úgy tűnik, nyúlnak utána, s ha bízna valakiben, ha megmozdítaná a kezét valamely irányba, megkapaszkodhatna, elindulhatna, de akikkel eddig volt, akiket a legközelebb érzett magához, azok is mintha vele együtt zuhannának. Valaki magával rántott valakit. Szorítja magához önmagát (a zászlót?, a kincset?), dobálja ki a zsebéből az összegyűrt papírdarabokat. Némely papíroson följegyzések, szólások, közmondások. „Isten nem ver bottal.” „Ütik a nyulat bokrostul.” „Zsákele, fótele.” „Madarat tolláról, embert barátjáról.” „Asszonynak, lónak nem kell hinni, Rabi ne!” „Amit Jancsi nem tanult meg, nem tudja azt János.” „Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.” „Dögölj meg!” Effélék. Tele a környék papírokkal, röplapokkal. Mások is dobálják. Néha fölvesz egyet, megváltoztat rajta egy szót, egy betűt, s visszadobja a többi közé.

Megy az utcán, és nemcsak az, hogy jönnek szembe, s hogy egyre többen jönnek, s a fiatalabbak is szinte nekimennek már, csak akkor lépnek hirtelen félre, s mert csak azért is határozottan megy, próbál menni, talán egyenrangú gyalogosnak tekintik a tizenévesek, huszonévesek, középkorúak is, s talán nem az erőszakosságuk, a neveletlenségük, az örökös rohanásuk miatt néznek át rajta, lökik kis híján föl, hanem mert az ősz feje, a látható kora ellenére emberszámba veszik, s nemcsak az, hogy jönnek szembe, s hogy egyre többen jönnek, hanem hogy feltűnően sokan kerülik el, s hogy azelőtt azt kellett hallania, hogy „Láttalak az utcán, nagyon siettél valahová…”, pedig nem is sietett, nem szándékosan ment gyorsabban, mint a legtöbb ember, hanem mert azt szokta meg, az volt a tempója, mert a „kötelező” napi sétája inkább afféle lassított kocogás volt, s abban az egy órában még csak találkozni sem szeretett senki ismerőssel, mert akkor kizökkent, lelassult, elfáradt, tehát a „Láttalak az utcán..”-ra természetes volt a válasza: „Ne haragudj, nem vettelek észre, máskor majd szólj rám”, de jobban örült, ha figyelmetlennek, modortalannak, beképzeltnek, lököttnek tartották inkább, mint ha leszólították, s nemcsak az, hogy aztán nem szólították le, hanem hogy még néhány éve is, szinte senki sem kerülte el, előzte meg, most meg ez is, az is elhúz mellette, s a legfurcsább, hogy úgy érzi, hogy ugyanolyan gyorsan, ugyanazzal a sebességgel megy, mint azelőtt.

Mindent megkérdez többször is, ettől is, attól is, ha valamit sohase csinált még, azt is a lehető körültekintéssel, biztonsággal akarja csinálni. „Bepermetezte-e lemosólével a fákat? Mikor kell?” – kérdi az egyik szomszédtól. „Be kell-e mindenképpen permetezni lemosólével a fákat?” – tudakolja a másiktól. „A tévében azt mondták…” – folytatná, de a szomszéd legyint. „Hülyének tetteted magadat” – dönnyögi a felesége. „Se permeteződ, se leved, s azt szeretnéd hallani, hogy nem kell permetezni. Úgy is mindenki mást mond. Fogj hozzá és kész!” Hát igen, az asszony mindig hamarabb szokott dönteni, könnyebben vállalta a kockázatot, még ha csak az ösztönére hallgatott is, s akkor volt a leghatározottabb, amikor ő vacakolt, totojázott, tétovázott. Azt is lehetne mondani, hogy jól kiegészítették egymást, de azért ilyenkor szokott megsemmisülni, szeretett volna hirtelen levegővé válni a szégyentől, mert az effélék rendszerint mások előtt történtek, s a letolás nemhogy segítette volna a magára találásban, hanem még inkább kibillentette a helyéből. Kiabált, dühöngött, elment. Ma már elhallgat, mosolyog. Igaza van, miért ne legyen igaza az asszonynak. Könnyebb is, ha nem rágódik rajta, ha csak végre kell hajtania. De miért, hogy csak a rápirítás után, hogy csak a másodikra koppan? Hogy az ösztöne, a reflexei a tapogatódzás, az alapos megismerés, a többszörös bebiztosítás, a lehetetlen tökéletesség felé lökdösik? S hogyan csinálja, ha tényleg nem tudja?

Hányszor, de hányszor mondta neki öreg barátja, ha elismeréssel emlegették valahol, ha kitüntették, ha rásütött a nap, hogy a helyzetet (az alkalmat) ki kellene használnia. Megszólalnia kellene, jelentkeznie kellene itt is, ott is, vinni a portékát a piacra, megrakni a pultot, mert ha reklám van, de produkció nincs, áru nincs, akkor elmúlik az idő, s minden marad a régiben. De szinte sohase volt „helyzetkész”, mert éppen akkor hagyta abba, kótyavetyélte el, fájdult meg a dereka, ment el a kedve az egésztől, mással vacakolt, s mert nem is érdekelte igazán, vagy nem fogta föl, hogy mibe keveredett, hogy most kellene termelni, ömleszteni, elárasztani mindent. Nem volt tele, s nem volt képes fölgyorsítani önmagát, sütkérezett, élvezkedett inkább a váratlan pillanatban, s ha később visszagondolt rá, akkor se bánkódott. Tudta már, hogy nem versenyló típus, hogy sokkal inkább igásló, aki a sötétben és a sárban is elhúzza a kocsit, s hogy amit csinál, az se lóverseny. S ha arra gondol, hogy hány női mit is?, muffot? húznak az orrára majd a másvilágon, mert lassú volt, mafla volt, készületlen volt, gyáva, előzékeny, türelmes volt, mert azt hitte, hogy fontosabb dolgok vannak, mert az egyiket nem akarta elveszíteni a másik miatt, mert aki lefeküdt eléje, azon átlépett, mert… akkor is inkább azoknak az emléke bizsereg benne, akiknek az orra, a szeme, a szája, a nyelve, a füle, a bőre… akikben úgy érzi, minden benne volt, amit a többiekben elszalasztott, s hogy majdcsak lesz valahogy a másvilágon is.

Mindvégig maradt benne valami állati (növényi?). Úgy érezte, ha nagyon éhes, akkor jogosan markol bele a tálba, akár puszta kézzel is, ha hajtja a vére, akkor a nyílt utcán is megbúbolhat egy nőt. Ha ez itt és így túlzásnak tűnik is, bevallja, hogy elkövetett effélét. Voltak nagy pillanatai, amikor az előző pillanatban sejtelme sem volt róla, hogy a következőben mi lesz, amikor kifordult önmagából, rohant neki a tónak, maga ellen fordította a kést, amikor fölrúgva az emberi szabályokat, szokásokat, viszonylatokat, úgy érezte, hogy a mindenséggel azonos, hogy benne szikrázik össze Isten és ördög, a minden és a semmi, az erő az erővel, s mint az ősrobbanásból, belőle száguldanak szét az égitestek és az űr. Állati? Növényi? Azt képzeli róluk, hogy közelebb vannak a titokhoz, kevesebbet vacakolnak az életükkel, és csak önmaguknak tartoznak számadással.

Történetet akart mondani, de csak ötletek, gondolatok jutottak eszébe. Hangulatok, ítéletek. És régi cseh filmek. Tulajdonképpen arról akart mesélni, fölidézni valamit, helyzetet, leleményt, mindennapot, amiről azok a filmek szóltak. Nem, semmi cím, konkrétum, csak annyi, hogy a „cseh filmek”, amit addig a dimenzióig, hogy bennük, a filmek szereplői között, abban a közvetlen, nyílt, szókimondó, bővérű, finom, életes világban, mintha ő mondaná, mintha úgy ugrana föl a székéről, mint ott el egy vonat elől. Mint mikor ott van a vászon mögött a felvevőgép, a nagypolitika, de tojnak rá, élik a maguk örömeit, bajait, sikereit, butaságait. Nem beszélnek róla, csak megmaradnak. Merthogy az élet így maradt meg és így fog megmaradni ezután is, nem úgy, ahogy a történelemkönyvekben és a programirodalomban megírták. Az az igazság, hogy ezeket a húsz-, harmincéves cseh filmeket most egy olasz film idézte föl, s az is meglehet, hogy az olasz előbb készült, hiszen évtizedekkel előbb játszódik. A tévében ment, az elejét nem látta, s aztán sem járt utána. Ilyen nincs, ne rontsuk el, gondolta. Semmi kis történet arról, hogy egy lány, egy fiatal nő, hogyan éli túl az olasz fasizmust meg a második világháborút. Csetlik-botlik, megalázzák, kihasználják, mégis mindig kikeveredik a szégyenteljes helyzetekből, börtönből, kuplerájból, álszent és kegyetlen gazdagok, gonosz és pitiáner szegényemberek karmából, ágyából. A háború után, férjével az oldalán még Oroszországba is elmegy, megkeresni ifjúkori örök szerelme sírját. Megáll az autójuk egy tanya mellett, a sofőr kiszáll. Vizelni? Nyújtózkodni? A vetegető parasztnak is odaszól valamit. Kicsit messzebb a paraszt felesége, két kisgyereke. S ki ez az orosz paraszt, na ki? Ő bizony, hősnőnk ifjúkori örök szerelme. S a sofőr visszaül, az autó elporzik.

„Tudod, azért vagyok én még mindig meg, mert nem vettem olyan komolyan, mint a többiek. Már csak egyedül vagyok” mondja neki a nyolcvanöt éves, aki külsőre szinte ugyanolyan, mint harminc éve volt, s szellemileg is eleven, ma is alkot, szerepel, közügyekben vesz részt. Mennyi lehet belőle, ami a génjei, a neveltetése, a körülményei, a szerencséje része, s mennyi, ami az akarata, az esze, a hatodik érzéke, a leleménye, a bölcsessége következménye? Mennyi, ami tényleg rajta múlott? Az, hogy kerülte az örvényeket, a szeszélyes habokat, viharokat, s a mély vízre csak akkor evezett be, ha nem volt más út, s az első alkalmat kihasználta, hogy a biztosabb, nyugalmasabb parti vizeken lehessen, ahonnan viszont folytonosan kapcsolatot tartott minden hellyel és iránnyal, s ha másként nem tudott, akkor az ég tükrét, a felhők árnyékát, a madarak, a nád, a halak mozgását figyelve tájékozódott, válaszolt? Az, hogy akkor is inkább magányos volt, amikor másokkal együtt volt? Hogy titokzatosan mosolygott, de hihetően ítélt? Mit nem vett komolyan? A tülekedő, acsarkodó, álszent, kiszámíthatatlan emberi világot? Az esztelen csatározásokat, versenyeket, hazudozásokat, osztozkodásokat? Megállt, elhajolt, leült, várt inkább, ha süvítettek a kövek, a golyók? Megtudott, tudott valamit arról, amiről a többieknek fogalmuk sem volt, a mederről, amelyben az egész hánytorog, habzik, elmúlik?