„Arra gondoltam, hazamegyek”

Anyám könyve. Nincs benne semmi, csak ő van benne, mint egy alaktalan, nehéz, hatalmas kőben a szobor, amit a szobrász szeretne kicsalogatni belőle. Amit beleálmodik. Emlékekből, fájdalomból, titokból. Nézi, hasonlítgatja, simogatja, s érzi, hogy az anyag vezeti a kezét, s tudja, hogy ami készülget, elkészül, meg sem közelíti majd a képzeletet és a valóságot. Sokkal inkább róla, magáról van szó. „Az író, kérem, abból lett, aki a halott anyjáról akart írni, de nem tudott. Csak úgy tudott, hogy valami másról írt. S ez a más, ez lett aztán az irodalom.” Az a futás például, negyvenhét nyarán. Aratunk a szobi útnál. Miska bátyám, apám unokatestvére a kaszás. S valaki kiabál a dűlőútról, hogy „Zsófi, megjött a Pista”. Megjött apám a hadifogságból. Mintha puska durrant volna. Röpülünk gabonákon, kukoricáson, árkon-bokron át. Anyánk messze, elöl, mi Viktor öcsémmel le-lemaradozva utána. Amikor belépek a gangra, látom, hogy állnak a hátsó szoba közepén, ölelik egymást, sírnak.

 

Negyvenes évek vége, ötvenes évek eleje. Nyár. Korán keltenek. Édesapánk megkalapálta már a kaszát, megetette az állatokat. Indulunk vele, öcsém és én, a mezőre, hogy még „harmatjával” megcsináljuk a kötelet. Anyánk otthon marad, megfőzi az ebédet, hozza majd utánunk. Az érett, harmatos gabona illata. Ahogy egy csavarás után a hónom alá szorítom a készülő kötél végét. Ahogy belemarkolok a frissen vágott halomba, fölveszem, kettéválasztom s összeillesztem a kalászok alatt a szálakat. Aztán a kötélterítés, marokszedés, kötözés. Az ebéd a fa alatt. „Becsinált leves, paprikáscsirke.” S az elnyúlás az árnyékban ebéd után, „ha csak egy órácskára is”. Ahogy az ég becsúszik alám. Vele csak a vasárnap délelőttök vetekszenek. A készülődés a templomba. Kipucoljuk a cipőnket, megmosakszunk derékig. Anyánk megmossa a hátunkat, mi az ő hátát. Tiszta inget, gatyát húzunk. „Kiöltözünk.” Közben az ebéd is fő, ha hazajövünk, csak melegíteni, a levest „befőzni” kell. Együtt vagy öcsémmel kettesben indulunk a templomba. Föl a „kórusba”, lehetőleg az első sorba, ahonnan látni mindent. Jó, egészséges hűvös van, nagy éneklések. Az istentisztelet után állunk a templom előtt, hallgatjuk a felnőtt férfiak beszédét, szót váltunk a többi gyerekkel. Tágasság, végtelenség, alázat és boldogság. Mire hazaérünk, meg van terítve, asztalhoz ülhetünk.

 

1931–1991. Igen, a hatvan év, amit nagyjából belátok, amit képes vagyok „bemérni”. 1935 végén születtem, de mintha az évtized elejéig nyúlnának a gyökereim. A születésem előtti néhány év. Szinte semmit sem tudok róla, ahogy az évtized második feléről sem. Azazhogy annyit, mint más, amennyit könyvekből, emlékezésekből, mások emlékezéseiből. Valami fényesség, fehérség, magasság. Ilyesmi. Egy csecsemő, egy kisgyerek néz föl a felnőttekre, a világra, s mindent óriásinak lát. Kitörlik a fenekét, fogják a kezét, rohannak vele az orvoshoz, mert egy szem kukoricát belegyömöszölt az orra lyukába, s az atyaistennek sem jön ki, nem lehet kipiszkálni sem. Később sokáig azt hiszem, hogy azért van orrsövényferdülésem, mert az orvos akkor… A húszas évek félhomály, köd, a tízes évek történelem. Nagyapám, aki 1927-ben halt meg az orosz hadifogságból hozott bajában, olyan távoli, mint egy idegen, mint a dédapám, aki 1901-ben. Sőt a dédapámat közelebb érzem, mert többet tudok róla. Többet meséltek róla a szüleim, elevenebben élt a legendája. Legendája volt.

 

„Az én apám volt a gazdag Peti Csicsa, a te apád meg a szegény Peti Pista” – fizetett ki Juli néném, nagyapám nővére, aki hosszú életet élt, s gyerekkoromban szinte naponta eljött hozzánk. Később már csak a kerítésig jött, benézett az udvarra, állt ott valameddig, s fordult is vissza. Egyszer, amikor odamentem hozzá, köszönni neki?, kérdezni tőle valamit?, akkor csúszott ki a száján az ominózus mondat. „Nincs ám eszénél” – próbálta a helyére tenni a világot anyám, de nemigen tudta. Juli néném ott lakott az utcánkban, tíz házzal arrébb, ahová férjhez ment, de ahol régóta egyedül élt már. Családja, gyerekei nem voltak, csak az emlékei. 1865-ben, akkor született, amikor az apja, a dédapám a házunkat építette. A ház 1866-ban készült el, azokban az években „lakta be” a család, amikor Juli néném kisgyerekként a világgal ismerkedett. Ötéves, amikor meghalt az édesanyja, hat, amikor az apja új asszonyt hozott a házhoz, tizenhat, amikor a mostohaanyja a sokadik gyerekeként megszüli a nagyapámat, huszonkettő, amikor a legkisebb öccsét. Ekkor, valószínű, már férjnél van ő is. Mire emlékezhet egy nyolcvan-egynéhány éves öregasszony, aki csak áll a kerítés sarkánál, nézi a házunkat, s ha megszólal, megszégyenít?

 

„A vén Peti Csicsának, apád öregapjának eredetileg két fertály szeksziója, huszonnégy hold földje volt – mondja édesanyám. – Ennyit örökölt, amikor az ő apja 1853-ban meghalt. Ehhez szerezte a vett földeket, a hosszúnyíresit, a szobi útit, a homokit meg a többit. A dencsi mamád szerint a betyárok adták neki azt a sok pénzt, amiért a házát csináltatta, amivel a testvéreit és az öt lányát is készpénzben kifizette az örökségükből, amiből földeket vett. Neki volt először mókolója, magrostája a faluban. Két szolgája is volt, az istállóban aludtak. A szirotai hegyen az egyik pincében, mert kettő volt neki, különszobát tartott fönn a betyároknak. Tudták, hol a kulcsa, ha nem volt ott, akkor is bemehettek. »Mi most főnek megyünk, de ha kérdik, mondd azt, hogy alának mentünk« – ezzel hagyták ott, ha velük volt. Egyszer egy nagy lábas csirkezúzát, csibeszívet kellett sütni nekik, ők hozták valahonnan. Ezeket a vései mamádtól meg apádtól hallottam. Azt meg az Ádán Lajcsiné mondta, hogy egyszer a dédapád a csődi erdőből elment a kóci csárdába a betyároknak borért, mert azok pandúrszagot éreztek, nem mertek odamenni. Úgy öt kilométerre van egyik a másiktól. Lehetett hallani régebben ilyesmit. A kóci csárdással egyébként keresztkomák voltak, az volt nagyapádnak a keresztapja. »A Madarász keresztpapa«, a mamád csak így emlegette. A dédapád elütőttős puskáját meg a forgópisztolyát meg is találtuk a padláson, amikor a füstöskonyhát 1939-ben átalakítottuk. Ott voltak a rag alatt. A puskát a Kondor sógorod, a pisztolyt meg a Gábor Vendel bátyád vitte el. Apádnak nem köllöttek.”

 

„Kódisbaszta – így titulált a mamád, amikor vérig akart sérteni, amikor valami miatt összevesztünk. Merthogy őt a híres-nevezetes Varasdi nemzetségből hozták ide Somogyszobról, engem meg harangozónemzetségből Szőkedencsről. Pedig hát harangozó egy se volt a családunkban, s ha lett volna, azt sem szégyellem. Édesapáméknak nagyon jól ment akkor. Disznókat, bikákat hízlaltak, csikókat neveltek, vették a földeket, egyiket a másik után a harmincas években. Itt meg elrohadt a sok krumpli, de a mamád disznókat nevelni nem engedett. »Ki a tüzes ménkű eteti űket?!« – ezt kiabálta. Pedig sokszor fölemlegette, hogy amikor 1900-ban ehhez a házhoz került, bizony tele volt disznóval mind a két ól, hízóval a hidas. Amikor vitte nekik a moslékot, egy-egy karéj kenyeret a köténye alá dugott, s ott ette meg, a disznókkal együtt, mert a vén Peti Csicsa öregapád olyan kriminális ember volt, hogy még azért is szólt, ha valaki az asztalnál kicsit többet evett. A mamád fiatalasszony volt, éhes volt. Talán ezért nem akart disznót, a rossz emlékek miatt. A letevő ruháimat adogattam el, ha valamit venni akartunk. Amikor meg apád kifizette a két nénjét a házrészükből, a leendő örökségemből adtam el egy darab földet Dencsen. De a házrészt nem íratták ám rám. Kaptam egy papírt, hogy ha apád meghalna, én meg elmennék innen, akkor készpénzben visszafizetik a földem árát.”

 

„A környéken már csak a mi házunkban volt füstöskonyha. Mondtam, hogy vegyünk két malacot, hízlaljuk meg, adjuk el őket, abból megcsináltathatjuk. De a mamád nem akarta engedni. Főként azt, hogy a kemencét kirakassuk a ház végébe. A Burunc Örzse nénéd lépett közbe, összeveszett vele, mindennek elmondta. Tudod, az alsó szomszédasszony. Így mentünk el apáddal malacokat venni Dédre. Százhúsz kilósak voltak, amikor Bajomban eladtuk őket. A kemence addig itt volt a konyhában, az északi falnál, középen. Ahol most az ablak van, az alatt. Akkor ablak nem volt a konyhán. Jobbra, a sarokban volt a beépített tűzhely, sütővel. A nyugati falon, középtájt az első szoba kályhaajtaja, az innen volt fűtve. A délnyugati sarokban a háborúig, az elsőig, ezt apád szokta mondani, a pálinkafőző üst volt. Akkor azt be kellett szolgáltatni, mert rézből volt. Mellette a tűzifa. Télen a fát itt, a konyhában fűrészelték, aprították. Tavasszal itt nevelkedtek a csirkék. Ablakok a déli oldalon, a gang felől sem voltak, csak a kétrészes konyhaajtó. A felső része mindig nyitva, hogy a füst kimehessen. Fönt, középen, a kémény alatt volt a bolttartó gerenda. Azt fűrészeltettük el, abból lett a mai konyha négy gerendája. Az se látszik már, arra már te is emlékezhetsz, amikor a konyhát stukatóroztattuk.”

 

„Na möggyüttetök?!” – állt meg a nyitott konyhaajtóban Király Mari néném, le nem véve a szemét a feleségemről, akit akkor látott először. „Még megigézi” – mondtam volna neki, de hallgattam inkább, mert másnap az egész falu tudta, nemcsak azt, hogy az asszony hogy néz ki, hanem azt is, hogy mit beszélgettünk. „Szépök vagytok, szeressétök egymást. De nem köll ám elsietni semmit. Tudod gyerököm – lépett közelebb a nejemhez, és lehalkította a hangját –, egyet azért mondok. Amikor együtt vótatok, úgy, tudod, akkor utána fordulj az oldaladra… Kifolyik.” Hallom én is. Zavarban vagyunk. Nem is a téma, hanem a helyzet miatt, s merthogy nem tudunk mit felelni. „Persze, ti tudjátok…” – teszi még hozzá Mari néném, s megy el máris. Anyám mérges, mi meg nevetünk egyet, tesszük, amit addig is, mintha azonnal el is lehetne felejteni Mari nénémet. Csakhogy a világ nem így készül. Hozott anyagból az egész, s a maradékot visszakapjuk. Ezért zötykölődik bennem azóta is, most már mindörökké ez is, ez az évezredes történet.

 

Jöttem tegnap hazulról haza (Véséről Pécsre) autóval, s akkora volt a tavaszi fényesség, hogy átlátszott rajta az élet, a létezés öröme, a hit a lehetőségekben, a természet „természetességében”, az ifjúságban, a változásban. Édesanyámmal délelőtt a vései régi temetőben öt zsákot teleraktunk „jó kerti földdel”, s átvittük az új temetőbe, édesapám sírjára. Ebbe ültette át anyám az árvácskatöveket, s rakta el a jácintot, amit mi kulcsvirágnak hívunk. A régi vagy ótemetőben az evangélikus pap (aki Iharosberényben lakik, de Vését is szolgálja) megszervezte a bokrok, az aljnövényzet kiirtását, a sírok kiszabadítását a növényzetből. Dédapám sírköve megint messze látszik. Ez áll rajta: Bertók István peti. Szül. 1837. aug. 20. – megh. 1901. márc. 2. Béke poraira. Állíttatta neje: Kováts Rozi.

 

Viktor öcsém kivágta a kis-hegyi szőlőt. Vagyis hát majdnem, hiszen nem az egészet. Megmaradt a középső „vágóban” az egy sor izabella lugas, s a két sor noha, az elsőben két sor kékfrankos, ezerjó, delavári. Amióta száz éve a „cilokféreg” tönkretette a régi szőlőket, jobbára direkt termő fajtákat telepítettek. Apánk halála után Viktor gondozta édesanyánk és Pista öcsénk közreműködésével, egyre nehezebben. „Adjuk el” – mondtuk, de hiába doboltatta ki anyánk, vevő nem jelentkezett. „Akkor miért nem vágták ki az egészet? – kérdem. – E miatt a néhány sor miatt éppúgy ide kell mászkálni, ahogy eddig.” „Á, dehogyis. Ez már nem olyan sok” – hallom anyámat, s elhallgatok, mint aki butaságot kérdezett.

 

Édesanyám rengeteg szentenciát, versbe szedett bölcsességet, szólásmondást, közmondást, életet eligazító aforizmát tudott. No nem Montaigne-től, Lao-cétől s egyéb nagyoktól, hanem olyanokat, amiket az anyjától meg a többi paraszttól, meg az iskoláskönyvéből – amit még mi is, a gyerekei is láthattunk, forgathattunk – tanult. „Úgy dolgozz, mintha örökké élnél, úgy imádkozz, mintha mindjárt meghalnál” – idézte a nagyanyánkat, ha lustálkodtunk. „Hogyne égne a szalma, mikor a gané is bűzölög” – mondta, ha valami olyasmit csináltam vagy olyasmiért ácsingóztam, amihez kicsinek, gyengének, éretlennek ítéltettem. „Adj neki, nehogy a borgyúját elvesse” – biztatott, feddett, ha makacskodtam, s valami ennivalóból nem akartam adni az öcsémnek vagy más gyereknek. A megfelelő helyen és időben kimondott életbölcsességek nemcsak neveltek, s „eligazították”, a világhoz és a nagy szellemekhez kapcsolták a jelenlévőket, hanem mindig valami vidámságot, erőt, kedélyt, jó érzést, reményt sugároztak, tehát könnyebbé tették az életet. Lám, van rá ige. Megvan a megfelelő mondat. A szalmaszál, amiben meg lehet kapaszkodni. „Most a lusta asszonynak is van hideg vize” – szaladt ki a száján, amikor a húszfokos hidegben behozta a kútról a vizet, s letette a konyhában. „Olyan hideg van, hogy már három horvát lónak lefagyott a szarva” – feleltük rá nevetve, amit tőle tanultunk.

 

Eltemettük tegnap a keresztanyámat, özvegy Varga Imréné Király Erzsébetet. Élt hetvenhét évet, szívroham végzett vele. Vasárnap délután törték rá az ajtót, miután föltűnt, hogy a tyúkjait nem engedte ki egész nap, és senki sem látta az udvarban. Meg volt már merevedve, alig tudták felöltöztetni. 1914-ben született, az első világháború kitörésekor. Első férje, a keresztapám, amikor jött haza a második világháborúból 1945-ben, beállt a faluvégen egy bokor mögé a kisdolgát elvégezni, s aknára lépett, szörnyethalt. Volt egy gyerekük, de egyéves korában meghalt. Keresztanyám a negyvenes évek végén újra férjhez ment egy segesdi elvált emberhez, Varga Imréhez, aki odaköltözött hozzá. Asztalos volt, új házat építettek maguknak az Alsó utca végén. Pista öcsémet 1950-ben már a Varga keresztapánk kereszteltette. Öregkorukra elromlott a kapcsolatuk, keresztapánk erősen ivott, eldurvult, de keresztanyánk sem engedett. Amikor tíz éve keresztapánk meghalt, keresztanyánk a „maga ura lett”. Édesanyánkkal jól megvoltak, gyakran összejártak. Egy hónap különbséggel mentek el, egymás mellett feküsznek a vései temetőben.

 

Édesanyám, ahogy a betegség egyre inkább úrrá lett rajta, a kábítószerek feneketlen mélységéből fölbukva azt súgja: „Félek.” Néhány nappal később, alig hallhatóan azt, hogy „Segítsetek.” Mi meg a fejünket a falba, hogy legyen saját, konkrét testi fájdalmunk is. De arról semmit, amit ő. De segíteni semmit. Semmi lényegeset, igazit. Csak a szívószálat a szájába, ha már nem is szívja. Csak a kezét meg a hátát sósborszesszel bedörzsölni, ha már szinte semmi visszajelzés sincs, akkor is. Szemközt vele? Nem! Ő benne már. Ezer és ezer lyukon, nyíláson zúdul alá, bele, beléje, benne. Jaj Istenem, jaj, jaj! Már nem is jön ki a száján, a szeme is állandóan behunyva, de a bőre, a levágott haja, a hidegedő, a csont-bőr keze ezt mondja. Egy hónapja? egy hete? még semmit róla. Csak az, ahogy birkózik, menekül, de amit szóban kimond, az semmi abból, hogy látná. De a „Félek”, az már nem ugyanonnan. Akkor már bizonyára. De semmi többet. De a „több”, az örökre benne.

 

Másfél hónappal a halála előtt, már a kórházban édesanyám levágatta a haját. A még mindig a derekáig érő, fehér, vagy már inkább sárga, szalmasárga haját, amit reggelente mindig kifésült, befont, kontyba csavart a feje búbján. Amíg még föl tudott kelni, ülni, addig. Aztán egyre több gondot okozott neki a haja. Viktor öcsém felesége, Zsuzsa vágta le nyakig érő rövidre. Kétoldalt csatot is tett bele, hogy ne forduljon, ne keveredjék a szemébe, ahogy fekszik. Volt édesanyánknak egy mondása, még lánykorából, Szőkedencsről hozta, amelyben az „é” hangot diftongusként „ié”-nek ejtette, ez: „Iéva niéném! Vagy pemét? / Azt hittem, az Iéva niéném ősz haját lengeti a sziél.” Vagyis hát valaki a pemetet, a kenyérsütéskor a kemence kitörlésére használt alkalmatosságot, amelyre a használat közben ráragadt a szürke fahamu, és a kemence mellé volt állítva, valaki a pemetet „Éva néném” ősz fejének nézte. Hányszor, de hányszor a fejére olvastam ezt a talán valamely népszínműből való szöveget szegény, harmincévesen megőszült anyámnak, miközben reggelenként a kisszéken ülve fésülködött a konyhában. Nevettünk, mondta velem együtt. Most olyan a feje ezzel a körbenyírt hajjal, tényleg olyan, mint a pemét. Mondom neki, de elakad a szánkon a mosoly. Valaki? valami? arra készül, hogy tisztára törölje vele a mit is? a kemencét? Valaki, valami tudja, hogy a hajában is ereje van?

 

Amikor a haj útban van, s kampósbot is hiába van már, egyszer-egyszer még, erősen fogva kétoldalt a karját a hóna alatt, kisegítjük a kórházi WC-re, de inkább visszük már, mint vezetjük. A papucsa, ha csiga volna, ezüst csíkokat hagyna maga után a kövezeten. Aztán egy óra alatt háromszor kéri, hogy emeljük meg az ágyon, tegyük alája az ágytálat. Pedig szinte semmi sem jön. Két hónapja még az egész látogatási idő alatt, óráig, másfél óráig sikerült eltitkolnia, hogy katéter van a húgyhólyagjában, s ágytál alatta. Nem jöttem rá, mit takargat, mit szégyell annyira. Csak amikor bejött a nővér megköszönni a látogatást, azazhogy finoman jelezte, hogy távozzunk, akkor ő fölemelte a takarót, alája nézett, megigazította az ágytálat, akkor világosodott meg a végig látszó zavartság oka, a még talán eltitkolható illetlenség, az ijedt reménység.

 

Itt látom magam előtt anyám halott arcát, félrecsúszott száját, orra lyukát. Oldalra hajtott fejjel halt meg? Azért ferde a száj, a megnőtt baloldali orrlyuk? Vagy akik a kórházi ágyról a hullakamrába vitték, s ott letették az ottani asztalra? ágyra? azok hagyták félrefordulva, fordították félre a fejét? S úgy merevedett meg? Hova lett ebből az arcból az anyám? Aki a halála előtt két héttel még azt mondta, „Arra gondoltam, hazamegyek.” Amikor vinni már nem lehetett, amikor az orvos szerint egy ártatlan mozdulattól azonnal meghalhatott volna. Nem kellett volna hallgatnunk az orvosra? A félrecsúszott száj néma, mint a föld.

 

Van a tapasztalat, a test kudarcai, kopása, szökése. Ahogy kicsinyesként, egyik része a másik után megcsal, ellentmond, elinal. A gravitációs értékek összezavarodása, a növekvő nehézkedés. Amikor az azonos tömeg sem ugyanazzal a sebességgel esik. Légüres térben sem. S hogy a nap járása, az évszakok számolható egymásutánja, hogy ennyi meg annyi egymás után, hogy körülbelül meddig. S hogy akkor mindenképpen. Csakhogy addig is, csakhogy mindvégig. S nemcsak „szemközt”, hanem dulakodva, birkózva vele. Kikerülve, legyőzve, folytonosan. A test fortélyaival, erélyével, ügyességével. A lélek feszültségével, háborgásaival, mindent betöltő végleteivel. De csak milliomod részben akarattal, még ha játszhatja is, hogy azzal. Aztán egyre inkább benne már, s egyre kevésbé szemközt. Ahogy a kígyó ráhúzza magát az egérre. Ahogy a szivárgó olaj éveken, évtizedeken keresztül átitatja, „feltölti” a talajt. Egyszer csak nem nő a fű, nem ivódik bele az eső. Áll rajta a könny.