Az ötödik borjú

Borjút várunk. Édesapám vastag, friss almot készít, meglazítja a korlát cölöpjeit, hogy szükség esetén ki lehessen húzni. A tehénnek „fájásai vannak”. Lefekszik, föláll, toporog, vizel. Aztán kérődzeni kezd, néz bennünket. Valami nem stimmel. „Pedig ez lesz az ötödik borgyúja.” Átküldenek Gyula bátyámért. Nincs otthon. Apám elmegy a Harmadás Gáborért. Közben én vigyázom a tehenet. Szabadságon vagyok. „Jön a vízhólyagja” – futok be anyámért. Anyám ijedten szalad apám elé, hogy siessenek. Harmadás Gábor nézi a tehenet. Azt mondja apámnak, nyúljon bele. Apám nagyon lassan készülődik, soha életében nem csinált ilyent. Gábor észreveszi. „Vagy nyúljak be én?” „Hát, légy szíves” – nyugszik meg apám. „Fogom a körmeit, de a fejét nem találom. Még egy vízhólyagja van” – mondja Gábor. „Egy órája eljött az első, tizenöt perc múlva a borjúnak is jönnie kellett volna.” 1974. május tizenhetedike, délután fél négy.

 

„El kellene menni a Pintér Paliért” – szólal meg negyed ötkor szinte egyszerre anyám, apám. Édesapám már előbb kihozta a biciklit a pajtából, odatámasztotta az istálló fala mellé. „Elmegyek” – mondom. „Vigyázz, ne a központ felé menj, mert elkapnak a rendőrök. Rossz a lámpája.” Rossz az egész szerkentyű, lötyög az első villa, balra visz, még ötvenhétben vettük, ha jól emlékszem, éppen egy borjú árából. Rég nem kerékpároztam. Áttolom az utcai árkon, s mire a kövesútra érek, fájnak a lábaim. Háromszáz métert ha megtettem. A téesziroda előtt meglátom Gyula bátyámat, leszállok, szuszogok. Mesélem neki a tehenet, s hogy hova megyek. „Ne a csapáson menj, az nagy kerülő, hanem a temető mellett” – tanácsolja. A keréknyomokban meg a bakháton döcögök, többször is kis híján fölborulok. Ahhoz képest elég hamar elérem a máloki erdőn a csikókarám kapuját. Kibontom a drótot, bemegyek, beakasztom magam után.

 

A csikók két-háromszáz méterrel arrébb, a karám másik végében legelésznek, de a csikóst nem látom. Jön szembe két fiatalember, tőlük kérdezem, hogy hol van Pintér Pali bátyám. „A kis házban. A tanyán.” Éppen egy szalmabálát bontott ki, s hordja be a fekvőhelyére, a dikóra. „Mindjárt megyek, csak kiírom, hogy elmentem elléshez” – mondja. „Menjen a biciklivel, én majd gyalogolok.” Öt órakor indulok vissza, ugyanarra, amerre jöttem. Az öreg a „csapáson” megy, valamiért be kell szólnia a sertéstelepre. A kultúrház előtt visszanézek, s látom, hogy jön utánam. Tolja a kerékpárt, káromkodik, szidja, hogy milyen ócska. Egyszerre érünk a kapunkba. Apám és Harmadás Gábor az istállóajtóban.

 

Pali bátyám egy vödör vizet kér, feltűri az inge ujját, megmossa a kezét, a karját, és belenyúl a tehénbe. A tehén áll. „Köteleket hozzatok” – mondja. A kötél végére hurkot formál, a két ujja közé fogja, ismét benyúl, ráhúzza a hurkot a borjú első lábára. Mind a kettőre egyet-egyet. A kilógó kötélvégeket a kezünkbe adja: „Húzzátok meg! Lassan.” Harmadás Gábor és én nekifeszülünk. Édesapám oldalról támasztja, nyugtatgatja az idegesen toporgó tehenet. „Hímes, ne marháskodj!” Térdig kint a borjú lábai, de az öreg keze még mindig bent. „Engedjétek vissza, a feje elmarad.” Kézzel húzná, irányítaná a fejet a lábak után, de folyton visszacsúszik. „Ráfordul a hátára. A fejét is húznunk kell.” Vékonyabb kötelet kér, a borjú alsó ajkára hurkolja. Húzzuk azt is. Elszakad. Újabb kötél. Apám is húzza már, sőt Jóskát, a második szomszédot is idehívta közben anyám, aki a kötelekért szaladgál, jajgat, leginkább átéli az egészet. Egymást húzzuk már, mintha ama mesebeli répát húznánk. Kint a borjú feje, amikor a tehén nem bírja tovább állva, elvágódik. Olyan erővel, hogy a kötele is, amivel a jászolhoz volt kötve, elszakad. „Húzzátok csak! Le a tőgy felé” – kiabál Pali bátyám. S hirtelen kiloccsan a borjú, nyálkásan, véresen, neki a lábunknak. Fél óráig ráncigáltuk szegényt, bágyadt, „nincs magánál”. Pali bátyám vízzel locsolgatja, ütögeti a fejét, széthúzza a száját, belefúj a szájába, mintha mesterségesen akarná lélegeztetni. Közben levágja az alsó ajkáról, lebogozza a lábairól a köteleket. S a kis állat egyszer csak kinyitja a szemét. „Hála Istennek” – szakad ki anyámból. Hat óra van. Odahúzzuk a tehén fejéhez, az szinte magánkívül, nagy erővel és gyorsan nyalogatni kezdi. Végig, az egész borjút. Nagy bikaborjú. Szép feje van.

 

„A téeszben mindennaposak az ilyen elhúzások” – mondja Pali bátyám, miközben kimosakszik. „Fiatal teheneket raknak be ondóval, aztán csak állnak az istállóban, etetik őket, nem mozognak, nagy borjú nő bennük.” Bemegyünk a konyhába, apám marad kint az istállóban. Anyám odakészítette már a bort, kínálom a bábát és az asszisztenciát. Az öreg elfáradhatott, ideges, önti magába a teli pohár borokat. Jóska szomszéd is vele tart, én csalok, ha tudok. Harmadás Gábor nem iszik, cukorbajos. El is megy hamar. „Jönnek tegnap a kereskedők, két férfi, egy nő – magyarázza Pali bátyám. – Az egyik derest akarták megvenni. Hány éves papa?, kérdi az öregebbik. Hatvanöt, mondom. Hát akkor én két évvel idősebb vagyok, válaszolja. Isten éltesse, mondom neki. Hát a menyecskék?, kérdezi. Kellene kettő-három, a menyét, vagy kicsodája ez itten, ezt is szívesen itt fognám. Elkapálgatnánk. Jót röhögtek.” Jóska szomszéd is mondana valamit, elkezdi, hogy nyulakat tart, szeretné, ha egyszer száz nyula lenne. „Száz nyulad? Mit érnél vele, ha nekem háromszor annyival tartoznál, beteg volnál, a feleséged meg kurva volna” – nevet az öreg. A második liter bor fogy el, amikor felém fordul: „Ne haragudj öcsém, de légy szíves, töltsd meg ezt az üveget, hogy elvigyem a tanyára.” Mielőtt elmegy, megnézi még a tehenet. Azt mondja, hogy hat óra múlva kell eljönnie a „poklájának”, a méhlepényének.

 

Pintér Pál annyi idős, mint édesapám. Tizenöt évesen, 1924-ben lett csikós. Uradalmakban szolgált, amíg uradalmak és bennük csikók voltak. Aztán csordás lett, a község pásztora. Szinte mindent tud az állatokról, az állatok betegségéről, gyógyításáról. Az állatorvos, aki a szomszéd faluból jár ide, úgy tekint rá, mint a kollégájára, aki tudja, hogy meddig mehet el. Most, hogy a téeszelnök elkezdett csikókat tartani, lovakkal kereskedni, „visszahívták” csikósnak. „Sérvkötőm van, de megülöm a lovat. Mondtam az elnöknek, hogy kedden és pénteken nem hajtok ki. Egyébként minden reggel fél négykor kint vagyok. Kétezer forintot kapok a nyugdíjamhoz, ami ezeregyszáz forint. A lovaknak zabot is adunk, fű is van, gond nemigen van velük. Gombászok, vadrécetojást szedegetek, faragok. Egy ostornyelet háromszáz forintért. Most éppen favillákat, fakanalakat egy tanárnak. Benne voltam az újságban, kiállították a faragásaimat Marcaliban, a járási kiállításon. Aztán ezek az ellések. Most is három várandós tehén van a faluban. De ilyen könnyen még sohasem voltam” – sorolja, amíg az istállótól a kapuig kísérem.

 

Mikor este tizenegy körül hazamegyek a paptól, ahol a régi anyakönyveket böngésztem, látom, hogy édesapám behozta a pajtából az istállóba az üléskast, odatette a tehén és a borjú mellé, abban őrködik. „Megindult a poklája, de igen lassan gyün.” Odamegy a borjúhoz, lehajol, átkarolja, fölállítja. „Ide nézz!” De csak addig áll, amíg fogja. Nagyon fájhatnak a lábai, kibicsaklanak alóla. Éjfél után, fél egykor a tehén föláll. Apám fogja a borjút, odairányítja a tehén tőgyéhez, beleteszi a szájába a csöcsöt. A kicsi egyre mohóbban szopni, döfködni kezdi az anyját, fogni se kell már. A tehén hátrafordítja a fejét, boldogan nyalogatja a borjú farkát, farát. Háromnegyed kettőkor elköszönök, lefekszem. Még ébren vagyok, amikor hallom, hogy apám is bejött, s mondja anyámnak, hogy „Elment a poklája. Lefekszem én is.”