Akasztott ember köteléből egy darab

Valami bajom van megint. Cserepes a szám, „egy tűz” a homlokom, a testem, elégek. Anyám megigazítja rajtam a dunyhát, és azt mondja: „Megigéztek. Elszaladok az Ács Rozi nénédért.” Jönnek hamar. Rozi néném kiveszi a köténye alól a kicsi lábast, a csikótűzhely platnijára teszi. Viasz van benne. Amikor megolvad, a fejem fölött egy másik edénybe önti, amibe előzőleg vizet merített. Mozog közben a szája, hangtalanul motyog valamit. A viasz a vízben megkeményedik, „alakja” lesz. Megfogja, nézegeti, tűnődik, hogy mitől ijedhettem meg. Kutyától? Rossz embertől? A vízből három kortyot innom kell, majd megmossa benne az arcomat. A viaszból egy pici darabot a kupámra (a tarkómra) ragaszt. „Holnapra meggyógyulsz” – mondja, és megy el.

 

Alighogy kiengedtek a börtönből, megjelent nálunk a Király Mari néném. A falufarka, ahogy anyám nevezte. Egyik házból ki, a másikba be, ezt csinálta egész nap. Vitte a híreket, a pletykákat, megkínálták itt is, ott is. Mindig volt benne valamennyi ital, de akkor még, 1955-ben, 1956-ban jól bírta. Anyám nem szerette. Félt a szájától, a mihasznaságától, attól, hogy bajt hoz ránk. És sajnálta az időt a fecsegésre. „Lacim, ez itt egy akasztott ember köteléből egy darab. Azért hoztam, hogy varrd bele a gatyád korcába, és aztán akárhová mégy, ha bajba kerülsz, ez segít” – mondta Mari néném, és egy kb. ötcentis kötéldarabot nyújtott felém. „Ugyan már, Mari néném, én nem hiszek az ilyesmiben” – hárítottam el a jóindulatot. S mintha mégis bevarrtam volna, annyiszor eszembe jut azóta, hogy milyen jó lett volna, ha bevarrom.

 

A lucernát kaszálja édesapám a pajta végében, a valamikori szalmakazal, krumpliverem helyén. 1974-ben. Nem vett észre, anyámnak kiabál, hogy menjen oda. Tojást talált a lucernában. Hogyan kerülhetett oda? Babonaság? „Teemény?” A „tikok” ide nem jönnek ki. Valaki átdobta a szomszédból? „Összetörött volna.” Átmásztak a kerítésen? (A szomszéddal éppen haragban vannak.) Közben Pista öcsém is odaér. Néznek egymásra. Aztán Pista fölveszi, megrázza a füle mellett, és azt mondja, jó. S anyánk beteszi a többi közé, az éppen nála lévő szakajtóba.

 

A túlsó soron, velünk szemben Gombai Rozi néném úgy közlekedik az udvarban, hogy egy hokedlit rakosgat maga előtt. Megfogja, előbbre teszi, utánalép. Megint előbbre teszi, megint utánalép. „Az ízületei rosszak” – mondja keresztanyám, aki éppen hozzá igyekszik az Alsó utcából, mert megkérte „a Rozi”, hogy ha megy a szomszéd faluba, hozzon neki valami sötét ruhaanyagot. „Ezt a fekete fehér szekfűmintást vettem. S azért most este megyek hozzá, mert arra is kért, hogy akkor hozzam el, ha az ura nem lesz otthon. Annak nem szabad tudni róla.” A szomszéd éjjeliőr a téeszben, most ment el szolgálatba. Keresztanyám a mi ablakunkból lesi, mikor lesz tiszta a levegő.

 

Kérdem édesanyámtól, hogy a hokedlivel közlekedő szomszédasszony férjének, aki vénségére éjjeliőr lett a téeszben, még mindig van-e puskája. „Ki tudja? Megint belekeveredett valami puskaügybe. A D. Pista keverte bele, akit nemrég csuktak be, de talán nem is a puska, hanem a javasság miatt. Ennek meg mindig volt puskája, tudod te is, sokszor ült miatta. Meg más miatt is. Az Isten őrizzen meg az ilyentől” – mondja, miközben éppen tojást üt egy tálba, s abba mártogatja az előbb levágott csirke darabjait, s oda-odakap a hasához, leül, föláll, fájdalmas arcot vág. Gyullad, görcsöl az epéje helye már egy hete. „Mind úgy járunk, mint a Rozi nénéd” – fejezi be a témát.

 

Hogyan lett a D. Pista javasember? – kérdezősködök tovább. Valamikor együtt dolgoztam vele a cséplőgépnél, ügyes faragó volt, bicikliket szerelt, ezermesterkedett, nem tudom elképzelni. „Nem tudom én se, de már régóta marháskodik. Az inkeiek jártak hozzá főleg, de a saját feleségét is halálra ijesztette. Valami állatokat, patkányokat vagy miket varázsolt a szobába, tele volt velük a szoba, rohangáltak le-föl, dobogtak, az asszony meg ott feküdt az ágyban, majdnem szörnyethalt. Föl akarta jelenteni, de azt mondta neki a Pista, hogy ha megteszi, vagy ha megcsalja, azokkal az állatokkal maratja széjjel. Aztán valaki mégiscsak följelentette.” „Még mindig vannak errefelé javasasszonyok, javasemberek?” „Akadnak.”

 

„Hogy volt az, amikor édesapám olyan nagybeteg volt, és maga is elment a javasasszonyhoz?” – faggatom anyámat tovább. „Apád 1940 nyarán aratáskor összeesett a mezőn. Majdnem beleesett a kaszába, ahogy a rendet vágta. Mikor föléledt, elindultunk haza. Útközben többször le kellett ülnie, feküdnie, folyt róla a víz, rázta a hideg. Elhoztuk a dédi doktort, mert apádat nem mertük kocsira ültetni, hogy átvigyük hozzá. A Gógl azt mondta, nem tudja, mi a baja, vigyük más orvoshoz. Kocsira ültünk mégiscsak, mentünk Szőkedencsre a mamádékhoz, hogy onnan Keszthelyre vigyük a Zavillához. A mamád éppen Hévizen volt, ő minden nyáron el szokott menni egy hétre oda. A dencsiek azt tanácsolták, hogy ne a Zavillához, hanem a Jobsthoz vigyük, mert annál, ha szükséges, ott is maradhat, magánszanatóriuma volt, nem messze az állomástól.”

 

„A Jobst doktor megvizsgálta apádat, s azt mondta, ő nem találja semmi baját. Valami malária lehet. Írt néhány gyógyszert, és elengedett bennünket. Ezt meg közben rázta a hideg, folyt róla a víz. Nagyon meg voltam rémülve. A keszthelyi Jóska bátyádhoz, a mamád testvéréhez mentem el vele, hogy otthagyjam, amíg meg nem találom a mamádat Hévizen. Tele volt fürdőzőkkel a tó, a mamád is a vízben. Elkezdtem kiabálni, hogy Papp Józsefnét, édesanyámat keresem! Papp Józsefnét, édesanyámat keresem! Sokszor kiabáltam, mire észrevett. »Édesanyám, gyüjjön gyorsan, a Pista meghal.« Az meg szegény úgy megijedt, hogy majdnem belefulladt a vízbe. Aztán a Jóska bátyáddal visszamentek a Jobsthoz, merthogy a Jóska bátyád személyesen ismerte, s hogy ő majd megtudja tőle, mi van apáddal. De hát annak se mondott mást, csak hogy valami malária, szedje a gyógyszereket, majd meggyógyul.”

 

„Mentünk az állomásra, apádat csak rázta a hideg, lefektettem ott egy padra, s jöttek mind a népek, mi történt, mi a baja, meg hogy hogy merek én ilyen beteg emberrel a vonatra ülni. Mondom nekik, hogy most jövünk az orvostól, nem fogta ott, lesz, ami lesz, haza kell mennünk. Aztán alighogy visszaértünk Dencsre, szalad át a Paferenc ángyi, hogy itt van Véséről az Ádán Vica néni, s azt mondja, hiába visszük apádat akárhová, amíg a bajomi javasasszonyhoz el nem megyünk, nem fog meggyógyulni. Megizente, hogy apád haja szálát, gatyamadzagjának egy darabját meg egy ingét vigyem el Nagybajomba az asszonyhoz. Kétségbe voltam esve, mit tehettem volna. Apádat otthagytam Dencsen a mamádéknál, én meg a Jenő bátyáddal kocsira ültem és hazajöttem. Másnap irány Bajom.”

 

„Mikor benyitok az asszonyhoz, s mondom neki, hogy ki vagyok, azt mondja, várt már, s elsorolt mindent, szinte pontról pontra, hogy mi történt apáddal. Csinált valami hókuszpókuszt az inggel, a hajjal, a gatyamadzaggal, nem emlékszem rá, s adott egy viaszdarabot, hogy ragasszuk apád kupájára, s adott valami folyadékot is egy üvegben. – Mehet az uráért, mondta, mire odaér, ott ül már a ház előtt. – Másnap mentünk a Jenő bátyáddal. Mikor odaérünk Dencsen a templom elé, jön szembe a Samu Roza. Siessetek, a Pistát most sétáltattuk meg, elvezettük a kert végéig meg vissza az ángyommal, ott ül a ház előtt. – Erre a Jenő bátyád elkiáltotta magát, hogy a szentségét a vén kurvának, és közibük csapott a lovaknak. Apád tényleg ott ült a ház előtt.”

 

„Másnap hazahoztam, hamarosan meggyógyult. Akkor vittünk a javasasszonynak egy akó bort, egy zsák búzát, meg nem is tudom még, hogy mit. Legyen elege, ne rontson meg bennünket máskor.” – S tényleg, mi volt a baja, édesapám? – kérdem apámat, aki közben bejött, s velem együtt hallgatta a történet végét. „Kimerültség” – válaszolja kimérten, kicsit neheztelve ránk, hogy miért beszélünk olyasmiről, amiről fölösleges.