Jaj, most mi lesz?!

Amikor kitudódott, hogy anyám teherben van velem, elment hozzá az unokanénje, és azt mondta neki, hogy Vésén nem divat az első esztendőben a gyerek. A Bagó Böske néni egy zsák búzáért elteszi. Ő szívesen beszél vele, s mire (apai) nagyanyám botrányt csinálna, már nem leszek. Anyám sírt, apám kijelentette, hogy szó sem lehet róla. Volt példa a közelben, amikor a magzattal együtt az anyját is átsegítették a másvilágra. Lett hát ribillió, de másodszor is „megfogantam”. – „A legelső együttlétünkből lettél – mondja anyám. – Kilenc hónappal és nyolc nappal az esküvőnk után.”

 

Mintha egy hatalmas kőtömb előtt állnék, amit meg kell mozdítanom, s képes is lennék rá, ha megtalálnám azt a részét, ahol megmarkolhatom, s ahol a holtpontján a legkönnyebben átfordíthatom. Elindulok, körbejárom, tapogatom, nézem, mint egy alaktalan élőlényt, aki viszont engem néz, de nem támad, nem ellenségem, csak „tudja”, hogy dolgom van vele, s hogy nem segíthet. Vár. Ha meghátrálok, eltűnik, visszahúzódik. Ha odanézek, fölveszi formáját. Át tudom ugrani, lebegni tudok fölötte, de nem tudom, hol foghatnám meg.

 

Amikor kapáltunk (kukoricát, répát, krumplit, szőlőt stb.), belevágta az ember a sor végén, húzott egyet, a következővel meg elsimította, ellazította a földet, majd újra vágott, vigyázva mindig a növényre, lehajolva hozzá, a tövéből kézzel tépve ki a gazt. Amikor kapáltunk, a kapa, a gaz, a sor, a föld úgy vezetett, irányított minket (beszélgetett velünk), ahogy mi őt (ahogy mi vele). Ha hozzáfogtunk, elmúlt a rosszkedv, az aggályoskodás, elmúltak a bajok. Valamennyi porcikánk a mindenség ritmusára mozgott, de a lábunk elé néztünk, aprókat lépegettünk.

 

Édesanyámnak már kora este, az állatok etetése közben jöttek a fájásai. Nagyon várta haza édesapámat, aki fát vágni ment reggel az erdőre. Anyám nem tudhatta, hogy egy nagy fát rádöntött a telefondrótra, az elszakadt, s emiatt alkonyattájt el kellett bicikliznie Martonpusztára, sőt onnan a helyszínre kellett vezetnie az uradalmi telefonszerelőt, hogy a nagyvilággal az összeköttetés helyreálljon. Későn ért haza, már az időközben odahívott bábaasszony is mérgelődött. Én viszont nem igyekeztem. Éjfélkor a bába azt mondta apámnak, hogy fogja be a lovakat, és álljon oda a kocsival a ház elé, mert valószínű, hogy el kell nyargalnia Nemesdédre, a körzeti orvosért. Ott állt és toporgott a lovaival együtt már majdnem két órája, amikor a bábaasszony kikiabált neki, hogy menjen be, s „amilyen erővel csak tudja”, nyomja anyám hasát (vagyis hát engem). Így jöttem a világra a dédapám építette ház „háttusó” szobájában, 1935. december hatodikán (pénteken) éjjel fél kettő és két óra között.

 

Hányszor álmodtam, hogy keskeny résen kell átbújnom, romos épületek lépcsőházában kapaszkodnom, párkányokon kúsznom, tornyokba felmásznom. Legutóbb valami pincébe csúsztam vissza éppen, miután magasan fönt a rácsos ablakra ráhajtottam a sötétítőt. Várpince? Várbörtön? Rendszerint üldöznek, menekülök, s éppen az utolsó pillanatban vagyok. S a pillanat öröknek tűnik. Ha elkapnak, fölébredek. Szorongásos álmok, mondják. Vajon a lélektől vagy a lélegzettől? Alvás közben olyan testhelyzetbe keveredem, hogy valami akadályoz a megfelelő levegővételben? Ráfekszem a szívemre? Igen, ezt pár perccel az ébredés után többször is „megállapítottam”. Rettenetes ébredések. Honnan jönnek a rémképek? Az emlékezetből? Mi közöm az álmaimhoz? Személyesek, mert megélem őket, s nem kívülről szemlélem, mint a filmet. Magamat látom kívülről. Csinálom, s közben „filmre veszem” önmagamat? Kell hogy valami üzenet érkezzék általa. Honnan? Kitől? Miért? „Az álom okozat.” – Hm. Út a lényeg felé? Fénycsík? Egy szentjánosbogárnyi fény a megfejthetetlenből?

 

Fekszünk Viktor öcsémmel a dunyha alatt, ugyanabban az ágyban, a konyhában. Nyolc-tíz évesek lehetünk, vége felé jár a második világháború. Talán vége is van már. Apánk hadifogságban. Este van. Tél. Vendégek vannak nálunk. Azok az öregemberek, akik a tanácsaikkal és a két kezükkel szoktak segíteni anyánknak a mezei munkában és a ház körül. Ülnek a tűzhely mellett, az asztal mellett, az ágy mellett. Nagyszéken, kisszéken, kinek mi jutott. „Mesélnek.” Kísértetekről, varázslatokról, háborúkról, kiszolgáltatottságról. „Lehúzták a csizmáját, és tele volt vérrel.” „Belevágott a kerékagyba, és bent az embernek leesett a feje.” Állítólag minden megtörtént. Moccanni sem merek az ágyban, s amikor távozásuk után nagy sokára elalszom, megint boszorkányok kergetnek álmomban, ki az ólból, be az istállóba, körben az udvaron. Csuromvizesen ébredek.

 

Amikor 1944 decemberében Nagybajomnál megállt a front, elmenekültünk nagyanyámékhoz Szőkedencsre. Nagybajom tőlünk keletre van tizenhat kilométerre, Szőkedencs északra tizenhatra. Nagyobb biztonság arrafelé se igen volt, de a bajban édesanyám mindig a szüleihez futott, s ott volt jobb nekünk is, ahol neki. Hajnalban indultunk, még édesapám is velünk, csak december végén vonultatták be. Keleten ágyúztak, csattogott a géppuska. Nem emlékszem, hogy féltem volna. Kilencéves voltam, örültem, hogy megyünk a nagyanyámékhoz. Szőkedencs is tele volt német katonákkal. Az egyikkel összebarátkoztam. Németül tanítgatott. Tőle kaptam a cukrot, amit aztán kreppapírba csomagoltunk, és a dió, az alma meg a sütemény mellé a fenyőfára aggattunk 1944 karácsonyán.

 

Apai nagyanyám, Katona Juliánna, aki Vésén maradt őrizni a házat, hiába mondta a németeknek, hogy fia, menye, unokái vannak, a katonák berendezkedtek, elfoglalták a házat, az istállót, a pajtát, az udvart, csak a konyhát hagyták meg neki. Így aztán januárban (februárban?), amikor nem tudom, miért, talán mert apámat bevonultatták, hazamentünk Szőkedencsről, mind a konyhába szorultunk. S mintha a nagyobb kupac nagyobb védelmet jelentett volna, sokszor még húszéves unokanővérem, Kondor Bözsi is ott aludt. Iskolába már egy éve nem jártam, Viktor öcsém meg el se kezdte, ő 1944 őszén lett volna elsős. A tanítónk a háborúban volt. A katonák körül ólálkodtunk. Az istállónk előtt volt a tábori konyha, ott hasították ketté a disznókat, sütöttek, főztek, hajkurásztak bennünket. Az egyik szakács, akit nagyanyám csak Kajlának hívott, egyszer a nagyfejszét is közénk vágta, mert nem tágítottunk, hiába ordítozott. Olyan is volt, aki előkapta a pisztolyát, és a lábam mellett a földbe lőtt, mert a Király Miskáék pajtája mellett az oda egymásra rakott nyergeket simogattuk.

 

Az oroszok, mielőtt bevonultak volna a faluba, a repülőiket, a ratákat küldték ránk. Gyújtóbombákat dobáltak, géppuskáztak, lángba borítva a zsúpos házakat, pajtákat. A németek már előbb, kora reggel fölrobbantották a „dobogót”, a hidat a falu közepén, és elkotródtak. A raták után nagy csönd lett. A második szomszédban égett a pajta, édesanyám két vödör vízzel a kezében szaladt oltani. Mi meg a pinceajtóból leskelődtünk. Azt mondják, hogy miközben a felnőttek a tüzek oltásával voltak elfoglalva, három lovas kozák száguldott végig a falun. Jött vissza édesanyám a vödrökkel, s éppen a pinceajtóba ért, amikor a szemközti ház kapujából a Káslaci Naca néném elkiáltotta magát: „Zsófi, itt vannak az oroszok!”

 

„Jaj, most mi lesz?!” A pincében nagyanyám, az Ádán Vica néném, a Burunc Örzse néném, három öregasszony, két gyerek meg huszonkilenc esztendős anyám, aki maga is öregasszonynak öltözött már. Dédapám valaha a fele ház alá pincét épített, ez most nagyon jó. A belső pince ajtaja be van falazva, oda rejtette édesanyám a gabonát, a lisztet, az élelmet, a ruhát, mindent, a szomszédokét is, amit lehetett. A belső pince előtt a plafonig „fölfalazva” burgundi répa, az alatt is egy hordó bor. A négy asszony úgy dönt, hogy ki kell menni a pincéből, akármi lesz. Fehér zsebkendőt kapunk, megyünk a kapuba, a kerítéshez, integetni az oroszoknak. Tele van velük az utca. A fölrobbantott országúti hídon nem mehetnek, özönlenek a mi utcánkon a faluvégi másik híd felé. Rengeteg ember meg ló, tankra, teherautóra nem is emlékszem. Lobogtatjuk a zsebkendőket, s csak akkor nézünk hátra, amikor a túlsó soron a Naca néném megint kiabálni kezd: „Zsófi, vezetik a lovakat!”

 

A németek csak a kocsit vitték el, a lószerszámot anyám elásta, a lovak ott álltak az istállóban. Azokat viszik az oroszok, akik a telek másik végén, a kert felől jöttek be. „Hát erre nem is gondoltunk.” Ellepték már az egész udvart. Kiderül, hogy a lovakat a ház végénél akarták elvezetni a szomszédba, csak nem fértek át a cölöp meg a ház sarka között. Anyám „csodáskodni” kezd, sír, kiabál, hasztalanul. Még nekik áll följebb, mutogatnak, magyarázzák, erélyesen követelik, hogy a lószerszámot is adja nekik. „Elvitték a németek. Nyémecki, nyémecki!” – mondja zokogva. Elindulnak, néhányat lépek a lovak után, de rám kiabálnak, hogy maradjak. Aztán délután megtalálják a pincében a répa alatt a hordót. Felgörgetik az udvarra, inni kezdenek. Azazhogy előbb behoznak egy pohárral a pitvarba, s öcsémnek meg nekem kínálgatják. Soha nem ittam még bort, anyám is megakadályozná, de innunk kell. „Biztosan azért, hogy nincsen-e megmérgezve” – magyarázza szegény anyánk.

 

Első hosszúnadrágomat, amire emlékszem, terepszínű német katonai sátorponyvából varrta édesanyám, negyvenöt tavaszán. Minél jobban futottam, annál jobban zörgött. Ha megázott, megkeményedett. De talán csak azért emlékszem rá, mert olyan bő szára volt, hogy a lábam mellett a puska is elfért benne, amit az uradalmi kovácsműhely udvaráról loptunk. Halomban álltak ott a kidobált, törött tusú, tus nélküli puskák. Akadt köztük, amivel lőni is lehetett. Lajos barátom és én is egy-egy ilyent választottunk ki és dugtunk a nadrágunk szárába. Aztán térdhajlítás nélkül, mintha falábunk lenne, kuncogva sántikáltunk a kertek alatt a mi istállónkig, ahol a jászol alá rejtettük. Egy-két napig vártunk, hogy mi lesz, aztán kipróbáltuk őket.

 

A puskákhoz a lőszert Sándor, Lajos bátyja szerezte. Ő öt-hat évvel idősebb, tizenöt-tizenhat éves lehetett. Ő találta ki, hogy a bunkerból lőjünk. Minden kertben volt a pajta végénél, a fák alatt, minél messzebb az épületektől egy L alakú futóárok, verem, amit 1943-ban (?) kellett ásni, deszkával, földdel, gyeptéglával befedni, hogy ha jönnek a bombázók, majd oda fussunk. Lajosék bunkerének a bejáratánál egy cövekhez kötöttük a puskákat, a ravaszra drótot erősítettünk, s lementünk a bunkerba, ott húztuk meg a drótot. Az egyik puskának szétrobbant a csöve. Így aztán csak a másikat kellett sürgősen a kenderáztatóba hajítani, amikor 1945 nyarán a kisbíró már megint kidobolta, hogy akinél fegyver van, haladéktalanul szolgáltassa be, mert különben felkoncolják.