Mintha örökké élnél

 

Egy régi templom romjai

Szülőfalum, Vése neve „puszta személynévből keletkezett, magyar névadással”. (Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. 1978.) Eszerint Árpád-kori birtokosát Vehsének hívták. A személynév először 1211-ben fordul elő magyar oklevélben. A falu nevét viszont az első oklevelekben Veyceh (1283?), Veyteh (1284), illetve Veyse (1331) alakban írták. Bujkál bennem a kisördög, hogy magam is szót fejtsek. Vejsze szavunk már a tihanyi alapítólevélben (1055) előfordul mint helynév, s később sem csak „halfogó eszközt” jelent, hanem „azt a helyet is, ahol halászni lehet”. (Baróti Szabó Dávid: Kisded szó-tár… 1784.) A „vese” pedig csermely, „vízér” is. (Pesthy Frigyes: Magyarország helynevei. 1888.) Nos, az a patak, amely Marót-völgyi-csatorna néven van a térképen, és a Balatonba fut, két ágból is Vésén ered. A régi temető közelében, ahol a falu állt, amíg a török el nem pusztította. Gyerekkoromban is vizenyős, zsombékos, kígyókkal, békákkal, apró halakkal teli rét volt ott. Hét-nyolcszáz (ezer?) évvel ezelőtt kitűnő „halászóhely” lehetett.

 

A mohácsi vész után hat évvel, 1532-ben a török már másodszor indult Bécs ellen. A kétszázezer főnyi hadsereg Dél- és Nyugat-Dunántúlon vonult keresztül. Vidékünkön az első nagy pusztítást ez a hadjárat okozta, bár Vését mintha elkerülte volna. Talán azért, mert a fő közlekedési utak is elkerülték. Az 1534. évi királyi adóösszeírás 13 portát tüntet föl a faluban, míg a környező községekben szinte mindenütt „szegényeket” és „puszta telkeket” is. Aztán Buda után, 1543-ban elesik Siklós, Pécs, Simontornya stb., s 1545-ben már másodszor támadnak Kanizsa (Nagykanizsa) vára ellen. Vését ekkor pusztítják el először. 1546-ban az áll a neve mellett, hogy deserta (pusztaság).

 

Hányan lakhattak Vésén 1534-ben? Húsz évvel Dózsa felkelése, nyolc évvel Mohács után, s kétszáz esztendővel az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzék adatai után, amely szerint Vésének már akkor plébániája volt? Az összeírt tizenhárom porta nem tizenhárom családot jelent, hanem tizenhárom jobbágytelket. Egy portán, amely házból, szántóföldekből, rétekből, legelőkből állott, rendszerint két vagy több jobbágycsalád élt. Portás jobbágynak az számított, akinek legalább három forint értékű vagyona volt. Nem írták össze a zselléreket, szolgákat, a földesúr cselédjeit. Ha 30 családot veszünk, akkor 100-150 ember mindenképpen élt a faluban. A környékbeli településeken is nagyjából ennyi. S hogy a török 1545-ben nem ölt meg mindenkit, azazhogy néhányan elfutottak az erdőbe, bizonyítja, hogy három évvel később már megint össze tudtak írni az adószedők két portát, hat szegényt és hat puszta telket.

 

Szigetvár eleste (1566) után a töröknek Dél-Dunántúlon Kanizsa maradt az egyetlen igazi ellenfele, amit csak 1600-ban tud elfoglalni. De a kis belső-somogyi végvárakat egytől egyig birtokolja. Segesden, Vésétől délre nyolc kilométerre helyőrséget létesít, s 1618-ban már 444 katonája 16 löveggel teljesít ott szolgálatot. Vidékünk hadszíntérré változik. Az a néhány jobbágycsalád, amelyik elszökik-visszajön, vagyis hát ott marad, a királyi adóösszeírásoknak éppúgy szereplője, mint a török adólajstromoknak. De nemcsak a királynak és a szultánnak, hanem a magyar és a török földesúrnak, sőt az egyháznak is adóznia kell. Ráadásul újra meg újra betörnek Zalából az oda menekült végvári vitézek (a legközelebbi magyar végvár, Kiskomár vára tizenöt kilométerre van), jönnek a török portyázók, viszi mindenki, amit talál.

 

Igazán megható, ahogy Ali budai basa arról panaszkodik 1583. július 3-án a Rudolf császárhoz írott levelében, hogy Nádasdy és Zrínyi a szigetvári szandzsákban „Berzence, Segösd alját, az hatalmas császár végeit mind szüntelen szágulgya, és nagy károkat, dúlást teszön az tartományban”. S ha belegondolok, hogy netán Rudolf megdorgálta Nádasdyt és Zrínyit, hogy hagyják már békén a nagyméltóságú padisah „ideiglenesen itt állomásozó csapatait”, hagyják a saját birtokaikat, hiszen úgysem tehetnek semmit, hiszen ő úgyis megtesz mindent, hiszen a kétfejű fenevad otromba képzete csak egy huszadik századi mihaszna költő elmeszüleménye lesz majd, akkor helyben vagyunk.

 

Wéssey László (Ladislaus Vesej) már 1554-ben, „virágvasárnap előtt való kedden” Vas megyéből, Asszonyfalváról (Ostffyasszonyfa) írja levelét „atyjafiának”, Besenyey Mihálynak Somogyba, a Vésétől tizenöt, másik birtokuktól, Szőkedencstől tíz kilométerre fekvő Szakácsiba, hogy viselje gondját birtokainak és jobbágyainak, „úgy, mintha én is ott volnék”. Mert most is, ugye, „Alya szolgái megjövének, jószágunkra szállanak, Dencsre… és nem úgy éltek, mint kellett volna, hanem borunkat is pénz nélkül megitták, és az mit jobbágyunknál meg nem ehettek, ihattak, azt elvitték – annak felette jobbágyunkat verték, kiért, ha reá gondolunk, jobbágy hiával leszünk…” Hát igen, ha jobbágy se lesz, ha a közelben atyafi se lesz, akkor aztán „kenyeregni” se lesz kinek, hogy „másszor efféle dolog ne esnék rajtunk”.

 

Nem tudni, hogy Wéssey László vagy az utódai tartottak-e közvetlen kapcsolatot a falvaikkal, vagy csak az egymást követő „zálogos urakkal”, akik többnyire katonaemberek voltak, tehát tudtak valami védelmet nyújtani a jobbágyoknak, be tudták hajtani a járandóságokat. De amikor 150 év múlva az ükunoka (?), Stephanus Vissej, azaz Wéssey István Szentivánfáról (Ostffyasszonyfához nyolc km) visszajön Vésére, pusztaságot talál. Valakik, a visszavonuló törökök vagy az országot kegyetlenül megsarcoló felszabadító hadsereg, amikor a törököt Kanizsából kiverték, 1690-ben Vését megsemmisítették. Harminc évig nem lakott ott senki. A szomszéd falusiak foglalták el a hozzájuk közel eső határrészt, a többit elborította az erdő. Persze egész Somogy megye romokban hevert. Az 1720-as országos adóösszeírás szerint területének több mint a fele „erdő és hasznavehetetlen mocsár”, s mindössze 24 százalékát művelik.

 

A török utáni összeírásokban először 1720-ban szerepel Vése. Kilenc családot írtak össze. Két év múlva tizenkettőt. Itt közlik azt is, hogy a „község három éve települt, s örökös jogon birtokoltatik Vissej István által”. A tizenkét család közül három mellett (Kincses, Király, Takács) van ott a jelzés, hogy örökös jobbágyok, s ötnek a leszármazottjai (Kincses, Király, Pintér, Takács, Varga) ma is Vésén élnek. Wéssey István 1734-ben Contractus Levelet, felhívást tesz közzé Szentivánfán, amelyben szerződést, kedvezményeket ajánl azoknak a parasztoknak, akik „örökös jobbágyimon kívül”, Vésén letelepednek, ott szántanak, vetnek, erdőt irtanak, szőlőt telepítenek stb. Bertók Péter neve először 1735-ben tűnik föl az összeírásokban. Vésétől hat kilométerre, Tapsonyban, ahol akkor Nádasdy Tamás főispán birtokán Somogy vármegye székel, azaz gyűlésezik, már évekkel korábban, többször is.

 

A Contractus Levélben Wéssey István kijelenti, hogy akik Vésén letelepednek, „…szőlőhegyet ha építenek… tíz esztendeig semminemű cenzust ne füzessenek… az után minden kapástúl tartozzanak garast füzetnyi. Ha erdőbül írtanának szántóföldet Árendásim (tehát: Bérlőim), négy vetésig ne adgyanak tőlük kilencedet… Minden egész helyes Gazda… esztendőnként három forint árendát (bérleti díjat) tartozik füzetnyi, fél helyes Gazda pedig egy tallért… Midőn makknak termése lészen vései erdőmön, Árendásim, akiknek sörtvéles marhája lészen, minden húszbul egyet makk bér helyett, vagy pedig, ha úgy teccik, megegyezvén velem, a szokott makk bért tartoznak adni… Ha valamely Árendásom el akar lakóképpen jószágomról menni… számot vetvén, árendáját és egyebét… megfizetvén szabadon elmehet…”

 

Nem tudom, Bertók Péter minden húsz disznóból egyet adott-e az uraságnak, vagy a „szokott makk bért füzette”, de hogy makkoltatta a sörtvéles marháit, az bizonyos. 1761-ben, amikor a falu határát bejárják, hogy újra és véglegesen megállapítsák, független tanúkat hallgatnak ki. Vallomást tesz Nagy Ádám nemeskisfaludi lakos is, aki, mint mondja, „ennekelőtte tizenhat esztendőkvel a vései helységben lakozó Bertók Pétert hat esztendeig, több vései lakosokat… pedig harmadfél esztendeig vései helység határában sörtvéseiket őrizvén pásztorul szolgálta”. Azt vallja, hogy „számtalanul járt és megfordult” a vitatott erdőrészeken is, mert „pásztorkodása idején csaknem minden esztendőben sok makk termett”, s csak amikor az „elölszámlált” határjelekhez ért, csak akkor „fordétotta meg seregét”, s hogy az erdőt a vései lakosok „szabad füvöltetéssel, kaszálással, tűzre és épületre való favágással… minden háborgatás nélkül élték és használták”.

 

Nos, akkor, amikor Nagy Ádám Bertók Péter kanásza, 1748–1749-ben Visitationis Canonicaet, azaz katolikus egyházi szemlét tartottak Vésén. Ennek a jegyzőkönyve talán a legfontosabb vallomás a harminc éve újratelepült faluról: „Vése a tapsonyi egyház leányegyháza. Tek. Wéssey Mihályhoz tartozik. Nincs temploma, sem imaháza. A jobbágyok mind magyarok, főleg luteránusok és kálvinisták, katolikusokkal keverve. Van egy fatornyuk a falu közepén, amelyet a földesúr költségén emeltek, és amelyen szentkép nincs. A temető a falun kívül, nyugatra, a falu régi egyházának romjai mellett van. Nincs benne kereszt. Nincs körülkerítve. Nincs megszentelve. Együtt temetkeznek a katolikusok és a nem katolikusok. Plébánosuk a tapsonyi, aki a rendelt stólán kívül semmit sem kap tőlük. A nem katolikusok a stólát a saját papjuknak fizetik. A halottakat a helybéli ágostai hitvallású iskolamester, Tanóczi Tamás temeti el. Az ő háza imaház gyanánt szolgál. Valláselhagyó egyetlen személy kivételével nincs. Elvált nők nincsenek. Káromkodók igen sokan vannak. Más vétkek nagyon kevéssé fordulnak elő. Kirendelt bábaasszony nincsen. A katolikusok hitvallásra képesek.”

 

A vizitáció során tizenhárom katolikus családot írnak össze, hetvenöt személyt. Hat családnál zselléreket és szolgákat is. Szentkirályi (Király) János nevénél jegyzik meg, hogy elhagyta vallását családjával együtt. Bizonyára nyomós oka vagy szent célja volt, hogy a katolikusok közül elsőként áttérjen földesura hitére, mert nem lehet véletlen, hogy a mi sorunkon is, meg a túlsó soron is a cselédházak után a Királyoké az első porta, s csak utána jönnek a többiek. A túlsó soron az 1722-es listán szereplő „örökös” és első családok, a Kincses, a Takács, a Varga, a Pintér, a miénken meg a Bertókok portái.

 

Az 1767-es úrbéri tabellán már 55 család, 25 helyes, azaz telkes jobbágy, 24 házas zsellér és 6 házatlan zsellér neve szerepel. 48 magyar név, s 1 Haiszter, 1 Karnics, 1 Fliszár és 4 Lébár. S jön még 3-4 Leposa. Ez utóbbi családok vendek, de akik hamarosan elmagyarosodnak. Egy 1771-ből való összeírás szerint, amelyben nemcsak a jobbágyok, hanem a földesúr cselédjei is benne vannak, 373 lakosa van a falunak. 28 család evangélikus, mint a földesúr (ez 164 személy), 18 család református (108 személy), 18 család katolikus (101 személy). Persze a földesúri hatalom nem csupán úgy érvényesül, hogy a Wésseyek 1771–1772-ben „nevetséges áron” megváltják a parasztoktól az irtásföldeket (719 magyar hold szántót, 339 hold rétet), hanem vallási tekintetben is. 1785–1786-ban, mihelyt a türelmi rendelet lehetővé teszi, megépül az evangélikus templom, s ettől kezdve papja is van a falunak. Még néhány évtized, és szinte csak a földesúr cselédjei között találunk katolikusokat. De ötven évvel az újratelepítés után, 1770-ben a jobbágytelkekkel együtt már 1344 magyar hold (kb. 1000 kat. hold) szántóföldet művelnek Vésén, s ezenfölül vannak a legelők, az erdők, a szőlők.

 

Nagyjából ekkor, a tizennyolcadik század utolsó negyedében válik rendszeressé, hogy írásban a falu neve Vése, a földesúré Wéssey. Lehet, hogy azelőtt is így mondták, de ki-ki úgy írta, ahogy hallotta-értette? Bizonyára a szó ejtése is változott az évszázadok során. Még az írásforma is beleszólhatott a változásba. Hiszen évtizedeken keresztül csak egy-két ember lakott Vésén, vagy annyi se. Az 1782–1785-ös első katonai felvételkor ezt írták Vése neve után: „Van egy jól megépített nemesi udvarháza, valamint a legtöbb ház is jó karban van. Nem messze innen egy régi templom romjai találhatók. A patakok meleg időben is csak részben száradnak ki. Partjuk, medrük… mocsaras. Az erdők többnyire tölgyfából állnak, nagyságuk különböző, sok a magas törzsű fa köztük. A réteken sok a mocsaras folt, melyek sosem száradnak ki…”

Látom, Peti vagy te is

„Miért nem szólsz már valakinek, hogy rendesen mondják a nevedet a rádióban” – kérdi kicsit indulatosan pályatársam, a kiváló költő. „Ugyan már, mit tehetnék?” A bemondó azt hiszi, hogy sajtóhiba, a szedő azt, hogy a gépírónő elírta. S lehet, hogy tényleg elírta, de jót akart, mert tudja, hogy milyen gyakori a melléütés, s olyan, hogy Bertók, olyan nincsen. Az bizonyára Bartók. „Annak van értelme.” – Egyébként mind a két név a Bertalanból ered. Annak a becézett változata, olyan, mint az Istók, az Erzsók, a Mihók stb. Apanévből lett családnév. A Bertalan, az meg a latin Bartholomaeusból, s nemcsak a Bartók meg a Bertók, hanem a Barta és a Berta, a Berecs, a Berczik stb. is belőle. Vésén Petók is van, igaz, csak ragadványnévként. Talán valami gyerek vagy beszédhibás felnőtt ejtette így a Bertókot, s rajta maradt a családján. Vagy a Pétert becézték Petóknak.

 

Pista öcsém Vése mai ragadványneveiről írta az egyetemi szakdolgozatát. (Magyar személynévi adattárak. 35. füzet. 1980.) Ebben olvasom, hogy Vésén az 1970-es évek közepén 121 ember viselte a Bertók nevet. Kb. negyven család. Gyerekkoromban még több volt, és azt mondták, hogy akit bárhol így hívnak, az mind a mi falunkból származik. Ez tetszett, de kiderült, hogy nem igaz. Mivel sokan voltunk, minden Bertóknak volt ragadványneve. Csak néztem, amikor 1942-ben a vései evangélikus iskolába beírattak, és mind a hármónkat, akik akkor lettünk elsősök, Bertóknak hívtak. Holott az Ádán Jenő, a Vörös Zoli és a Peti Laci voltunk. És nem is voltunk rokonok.

 

Az általam látott oklevelekben a Bertók név, azaz „Nicolai Berthok de Dawoth” 1439-ben szerepel először. Hozzá, aki ráadásul nemes volt, valószínű csak annyi a közöm, hogy Dawoth, azaz Dávodpuszta Vésétől tizenöt kilométerre fekszik. Nagy Iván Magyarország családai (1858) és Kempelen Béla Nemes családok (1911) című művében több Bertók található. Bertók László is akad köztük, Esztergom vármegyéből. 1790-ben kapta a nemességet, s azoknak a Bertókoknak a leszármazottja lehet, akiket 1570-ben Szentgyörgyfaluban, az esztergomi szandzsákban írtak össze a törökök, illetve akiknek a nevét ugyane falu 1569. évi dézsmajegyzékében olvashatjuk. Az összeírások a név kialakulását is szemléltetik. A tizedfizetők jegyzékében Bartolomeus Gylerth, a török összeírásban Bertalan Gellért szerepel, s van már a listán Bertók Gergel is.

 

A nemesi könyvek Bertókjai közül számomra mégis a felsőőriek (Oberwart) a legkedvesebbek. „Alsó- és Felsőőr lakosai már a XIII. században őrök (határőrök) voltak, és I. Károly király 1327-i oklevelében őrnagyságnak neveztetnek. Az iker helység a németség közepén egy magyar szigetet képez… Reform hitvallásukra nézve is a vidéktől különböznek. E két helységre Rudolf király 1582-ki febr. 18-án hatvannégy külön nevű nemes családnak ad adománylevelet… E családok nevei legtöbbnyire keresztnevekből állnak, mint… Bertók, Kázmér… Benkő, Orbán… Bertha, Filep… Balás, Bartholomei…” (Nagy Iván: Magyarország családai. 1858.) Az „iker helység” hatvan kilométerre van attól a Szentivánfától, ahol Wéssey István családja a török megszállást átvészelte, s ahonnan a török kiűzése után Vése újratelepítését elkezdte. Vas megye akkor ez is, az is. „Reform hitvallású” a földesúr is. S talán nem is lett nemessé 1582-ben mindenki, talán nem is volt olyan könnyű „vallásukra nézve a vidéktől különbözni”, s az őrködés is fölöslegessé vált. Talán csábítóak voltak a kedvezmények is, amiket Wéssey István a Contractus Levelében ígért. Talán…

 

„Peti” ragadványnevünk a vései evangélikus anyakönyvben először ükapám nevénél szerepel. Ott is akkor, amikor a halálát és a temetését bejegyzik: „1853. dec. 19. Bertók (:peti:) István, földész. Szül. helye: Vése. Lakása: Vése 8. 54 éves. A halál oka: vízibetegség. A temetés helye és ideje: Vése, dec. 21. 853. Az elkísérő: Czipott Rudolf vései ev. pap.” Az ő apját, szépapámat Péternek hívták, és 1786. február 22-én kötött házasságot Lébár Katalinnal. Abban az évben, amikor a türelmi rendelet nyomán a templom megépült Vésén, és az első lelkész, Körmendi György elkezdett prédikálni benne. István, a negyedik gyereke és az egyetlen fia 1799. augusztus 5-én született. Talán szépapám beceneve lett a megkülönböztető nevünk. Bár az első Bertókot is, aki a vései összeírásokban 1735-ben feltűnik, Péternek hívták.

 

A ragadványnév Vésén csak nagyon ritkán gúnynév, az őslakos családoknál szinte mindig megkülönböztető név, „említőnév”, amit magára nézve mindenki természetesnek tart. A ragadványnév és a keresztnév együttes említésével nevezik meg egymást. Édesapámnak az adóívén is az állt, hogy Bertók István peti fölső, mivelhogy mi a „Fölső utcában” laktunk, s volt egy Bertók István peti külső is. Bertók István meg legalább tíz. A Bertókok ragadványnevei többségükben apanevekből (Ádán, Andor, Ferenc, Gyuri, Pali, Peti stb.) keletkeztek, s eleinte még így is írták be az anyakönyvbe: „Bertók István, Ádámnak fia” (1805), „Bertók Ferencz, Mártonnak fia” (1806). De lettek foglalkozásnévből (asztalos, órás, nyistkötő, olajos stb.), testi tulajdonságból (kondor, vörös, nagybajszú stb.), s voltak a katonai szolgálatra utalók (huszár, tizedes, félőr, azaz führer stb.) és egyebek. A fiatalok állítólag ma már a család- és keresztnevükön nevezik egymást, s az öregeket emlegetik csak a ragadványnevükön.

 

„Látom, Peti vagy te is” – mondja a fiamnak keresztanyám, amikor kiderül, hogy mennyire szereti a krumplit. „Hát ezt meg mért mondja?” – kérdem. „Mert a Péter bátyádék is krumplit kétszer annyit esznek, mint mások. Meg »tik« is.” Erre nem tudok mit felelni. „Péter bátyámék” nagyapám öccsének a családja, keresztanyám a közvetlen szomszédjuk, én meg sohase jártam náluk. A harag azóta tart, amióta 1909-ben megépült az a másik „Peti-ház” az Alsó utcában, és a nagyapám meg az öccse különváltak. Akkor ott ugyanakkora telekre ugyanakkora házat, istállót, pajtát emeltek, mint amekkora a mienk, amit dédapám épített 1866-ban. Azon múlott csak, hogy nem a nagyapám költözött oda, hogy a dédanyám mindenáron maradni akart a régi házban, és az idősebb fiával akart maradni. A veszekedés nem tudom, hogyan kezdődött, de például a magrosta úgy lett már a nagyapámé, hogy a két testvér elárverezte egymás között. Ok később is akadt, hiszen a földeket is, a szőlőket is, az erdőt, a réteket is elfelezték, s csak egy-egy barázdát kellett, akaratlanul is, elszántani a másikéból. Péter bátyám, állítólag, többször agyonveréssel fenyegette meg a nagyapámat. Édesapám már nem veszekedett az unokatestvérével, de sohase, temetésekre, esküvőkre se jártunk össze. Keresztanyámtól kell megtudnom, hogy a Petik milyen nagy krumplievők.

 

Amikor mentünk Véséről Szőkedencsre, a dencsi faluvégtől pár száz méterre édesapám megállította a lovakat, leszálltunk a kocsiról, és mindenki „elvégezte a szükségét”. Nehogy azzal kelljen kezdeni, ha befordulunk nagyanyámék udvarára, nehogy az üdvözlés, az ölelkezés, az öröm pillanataiban a „ganéra kölljön szaladni”. Ott, ahol megkönnyebbültünk, a faluvégi szőlőknél, az egyik szőlőben volt egy icike-picike épület, szerszámoskamra vagy mi, de ahová az eső elől bizonyára be lehetett állni. Mint egy meseház, ablaka, ajtaja, zsalugátere, a tetején cserép, mindene megvolt, fehérre meszelték. És ki volt írva a „tűzfalára”, hogy „Gyere be, nézz ki.” Hát ezen akkorákat szoktunk röhögni, hogy néha percekig eltartott a „pisálás”. Hiszen két ember aligha fért bele. Egyszer aztán, amikor visszaültünk a kocsira, édesapámból kibuggyant a költő: „Gyere be, nézz ki, nem tudod, hogy mész ki.” Aztán megtudtam, hogy a kis házikó tulajdonosa „Pista Pista” bátyám, aki „írás szerint” ugyanolyan Papp, mint édesanyám, csak hát Dencsen meg a Pappokkal lehetne Dunát rekeszteni, s ő azért „kétszer Pista”, mert az egyik a „mellékneve”. Ahogy anyáméké az Andor. Vagyis hát Szőkedencsen sem voltam én Bertók Laci, hanem az „Andor Zsófi fia”, mi több, az „Andor Laci”.

 

Szinte bizonyos, hogy az 1730-as években vagy azután több Bertók család települt Vésére. 1751-ben a Péteré mellett már Mihályét, Ferencét és Jánosét is összeírták, s az 1767-es úrbéri tabellán is négy Bertók szerepel. Ezek szaporodtak el, de mindig számon tartották, hogy ki kitől származik. Így lehet, hogy dédapám az öt lánya közül hármat Bertókhoz adott feleségül. Sőt egyiküknek, Kata nénémnek a fia, Mihály bátyám is Bertók lányt vett el. Sőt az ő gyereke, Gyula is Bertókot. Csakhogy ennek a harmadik Bertók–Bertók párnak a gyerekei, akárcsak a testvéreim és én, már nem Vésén élnek. S ha csak a nevet továbbadó fiúkat számolom, az is négy család. De hát gyerekkoromban a „Főső” utcában, csak a mi sorunkon tizenöt Bertók család lakott, az Ádán, a Peti, az Andor, a Toponári, az Andor, a Nagybajszú, a Vörös, a Gérce, a négy Kondor, a még egy Peti, az Olajos és az Ádánpali, s szinte bizonyos, hogy tíz-húsz év múlva egy vagy kettő lesz csak.

Jaj, most mi lesz?!

Amikor kitudódott, hogy anyám teherben van velem, elment hozzá az unokanénje, és azt mondta neki, hogy Vésén nem divat az első esztendőben a gyerek. A Bagó Böske néni egy zsák búzáért elteszi. Ő szívesen beszél vele, s mire (apai) nagyanyám botrányt csinálna, már nem leszek. Anyám sírt, apám kijelentette, hogy szó sem lehet róla. Volt példa a közelben, amikor a magzattal együtt az anyját is átsegítették a másvilágra. Lett hát ribillió, de másodszor is „megfogantam”. – „A legelső együttlétünkből lettél – mondja anyám. – Kilenc hónappal és nyolc nappal az esküvőnk után.”

 

Mintha egy hatalmas kőtömb előtt állnék, amit meg kell mozdítanom, s képes is lennék rá, ha megtalálnám azt a részét, ahol megmarkolhatom, s ahol a holtpontján a legkönnyebben átfordíthatom. Elindulok, körbejárom, tapogatom, nézem, mint egy alaktalan élőlényt, aki viszont engem néz, de nem támad, nem ellenségem, csak „tudja”, hogy dolgom van vele, s hogy nem segíthet. Vár. Ha meghátrálok, eltűnik, visszahúzódik. Ha odanézek, fölveszi formáját. Át tudom ugrani, lebegni tudok fölötte, de nem tudom, hol foghatnám meg.

 

Amikor kapáltunk (kukoricát, répát, krumplit, szőlőt stb.), belevágta az ember a sor végén, húzott egyet, a következővel meg elsimította, ellazította a földet, majd újra vágott, vigyázva mindig a növényre, lehajolva hozzá, a tövéből kézzel tépve ki a gazt. Amikor kapáltunk, a kapa, a gaz, a sor, a föld úgy vezetett, irányított minket (beszélgetett velünk), ahogy mi őt (ahogy mi vele). Ha hozzáfogtunk, elmúlt a rosszkedv, az aggályoskodás, elmúltak a bajok. Valamennyi porcikánk a mindenség ritmusára mozgott, de a lábunk elé néztünk, aprókat lépegettünk.

 

Édesanyámnak már kora este, az állatok etetése közben jöttek a fájásai. Nagyon várta haza édesapámat, aki fát vágni ment reggel az erdőre. Anyám nem tudhatta, hogy egy nagy fát rádöntött a telefondrótra, az elszakadt, s emiatt alkonyattájt el kellett bicikliznie Martonpusztára, sőt onnan a helyszínre kellett vezetnie az uradalmi telefonszerelőt, hogy a nagyvilággal az összeköttetés helyreálljon. Későn ért haza, már az időközben odahívott bábaasszony is mérgelődött. Én viszont nem igyekeztem. Éjfélkor a bába azt mondta apámnak, hogy fogja be a lovakat, és álljon oda a kocsival a ház elé, mert valószínű, hogy el kell nyargalnia Nemesdédre, a körzeti orvosért. Ott állt és toporgott a lovaival együtt már majdnem két órája, amikor a bábaasszony kikiabált neki, hogy menjen be, s „amilyen erővel csak tudja”, nyomja anyám hasát (vagyis hát engem). Így jöttem a világra a dédapám építette ház „háttusó” szobájában, 1935. december hatodikán (pénteken) éjjel fél kettő és két óra között.

 

Hányszor álmodtam, hogy keskeny résen kell átbújnom, romos épületek lépcsőházában kapaszkodnom, párkányokon kúsznom, tornyokba felmásznom. Legutóbb valami pincébe csúsztam vissza éppen, miután magasan fönt a rácsos ablakra ráhajtottam a sötétítőt. Várpince? Várbörtön? Rendszerint üldöznek, menekülök, s éppen az utolsó pillanatban vagyok. S a pillanat öröknek tűnik. Ha elkapnak, fölébredek. Szorongásos álmok, mondják. Vajon a lélektől vagy a lélegzettől? Alvás közben olyan testhelyzetbe keveredem, hogy valami akadályoz a megfelelő levegővételben? Ráfekszem a szívemre? Igen, ezt pár perccel az ébredés után többször is „megállapítottam”. Rettenetes ébredések. Honnan jönnek a rémképek? Az emlékezetből? Mi közöm az álmaimhoz? Személyesek, mert megélem őket, s nem kívülről szemlélem, mint a filmet. Magamat látom kívülről. Csinálom, s közben „filmre veszem” önmagamat? Kell hogy valami üzenet érkezzék általa. Honnan? Kitől? Miért? „Az álom okozat.” – Hm. Út a lényeg felé? Fénycsík? Egy szentjánosbogárnyi fény a megfejthetetlenből?

 

Fekszünk Viktor öcsémmel a dunyha alatt, ugyanabban az ágyban, a konyhában. Nyolc-tíz évesek lehetünk, vége felé jár a második világháború. Talán vége is van már. Apánk hadifogságban. Este van. Tél. Vendégek vannak nálunk. Azok az öregemberek, akik a tanácsaikkal és a két kezükkel szoktak segíteni anyánknak a mezei munkában és a ház körül. Ülnek a tűzhely mellett, az asztal mellett, az ágy mellett. Nagyszéken, kisszéken, kinek mi jutott. „Mesélnek.” Kísértetekről, varázslatokról, háborúkról, kiszolgáltatottságról. „Lehúzták a csizmáját, és tele volt vérrel.” „Belevágott a kerékagyba, és bent az embernek leesett a feje.” Állítólag minden megtörtént. Moccanni sem merek az ágyban, s amikor távozásuk után nagy sokára elalszom, megint boszorkányok kergetnek álmomban, ki az ólból, be az istállóba, körben az udvaron. Csuromvizesen ébredek.

 

Amikor 1944 decemberében Nagybajomnál megállt a front, elmenekültünk nagyanyámékhoz Szőkedencsre. Nagybajom tőlünk keletre van tizenhat kilométerre, Szőkedencs északra tizenhatra. Nagyobb biztonság arrafelé se igen volt, de a bajban édesanyám mindig a szüleihez futott, s ott volt jobb nekünk is, ahol neki. Hajnalban indultunk, még édesapám is velünk, csak december végén vonultatták be. Keleten ágyúztak, csattogott a géppuska. Nem emlékszem, hogy féltem volna. Kilencéves voltam, örültem, hogy megyünk a nagyanyámékhoz. Szőkedencs is tele volt német katonákkal. Az egyikkel összebarátkoztam. Németül tanítgatott. Tőle kaptam a cukrot, amit aztán kreppapírba csomagoltunk, és a dió, az alma meg a sütemény mellé a fenyőfára aggattunk 1944 karácsonyán.

 

Apai nagyanyám, Katona Juliánna, aki Vésén maradt őrizni a házat, hiába mondta a németeknek, hogy fia, menye, unokái vannak, a katonák berendezkedtek, elfoglalták a házat, az istállót, a pajtát, az udvart, csak a konyhát hagyták meg neki. Így aztán januárban (februárban?), amikor nem tudom, miért, talán mert apámat bevonultatták, hazamentünk Szőkedencsről, mind a konyhába szorultunk. S mintha a nagyobb kupac nagyobb védelmet jelentett volna, sokszor még húszéves unokanővérem, Kondor Bözsi is ott aludt. Iskolába már egy éve nem jártam, Viktor öcsém meg el se kezdte, ő 1944 őszén lett volna elsős. A tanítónk a háborúban volt. A katonák körül ólálkodtunk. Az istállónk előtt volt a tábori konyha, ott hasították ketté a disznókat, sütöttek, főztek, hajkurásztak bennünket. Az egyik szakács, akit nagyanyám csak Kajlának hívott, egyszer a nagyfejszét is közénk vágta, mert nem tágítottunk, hiába ordítozott. Olyan is volt, aki előkapta a pisztolyát, és a lábam mellett a földbe lőtt, mert a Király Miskáék pajtája mellett az oda egymásra rakott nyergeket simogattuk.

 

Az oroszok, mielőtt bevonultak volna a faluba, a repülőiket, a ratákat küldték ránk. Gyújtóbombákat dobáltak, géppuskáztak, lángba borítva a zsúpos házakat, pajtákat. A németek már előbb, kora reggel fölrobbantották a „dobogót”, a hidat a falu közepén, és elkotródtak. A raták után nagy csönd lett. A második szomszédban égett a pajta, édesanyám két vödör vízzel a kezében szaladt oltani. Mi meg a pinceajtóból leskelődtünk. Azt mondják, hogy miközben a felnőttek a tüzek oltásával voltak elfoglalva, három lovas kozák száguldott végig a falun. Jött vissza édesanyám a vödrökkel, s éppen a pinceajtóba ért, amikor a szemközti ház kapujából a Káslaci Naca néném elkiáltotta magát: „Zsófi, itt vannak az oroszok!”

 

„Jaj, most mi lesz?!” A pincében nagyanyám, az Ádán Vica néném, a Burunc Örzse néném, három öregasszony, két gyerek meg huszonkilenc esztendős anyám, aki maga is öregasszonynak öltözött már. Dédapám valaha a fele ház alá pincét épített, ez most nagyon jó. A belső pince ajtaja be van falazva, oda rejtette édesanyám a gabonát, a lisztet, az élelmet, a ruhát, mindent, a szomszédokét is, amit lehetett. A belső pince előtt a plafonig „fölfalazva” burgundi répa, az alatt is egy hordó bor. A négy asszony úgy dönt, hogy ki kell menni a pincéből, akármi lesz. Fehér zsebkendőt kapunk, megyünk a kapuba, a kerítéshez, integetni az oroszoknak. Tele van velük az utca. A fölrobbantott országúti hídon nem mehetnek, özönlenek a mi utcánkon a faluvégi másik híd felé. Rengeteg ember meg ló, tankra, teherautóra nem is emlékszem. Lobogtatjuk a zsebkendőket, s csak akkor nézünk hátra, amikor a túlsó soron a Naca néném megint kiabálni kezd: „Zsófi, vezetik a lovakat!”

 

A németek csak a kocsit vitték el, a lószerszámot anyám elásta, a lovak ott álltak az istállóban. Azokat viszik az oroszok, akik a telek másik végén, a kert felől jöttek be. „Hát erre nem is gondoltunk.” Ellepték már az egész udvart. Kiderül, hogy a lovakat a ház végénél akarták elvezetni a szomszédba, csak nem fértek át a cölöp meg a ház sarka között. Anyám „csodáskodni” kezd, sír, kiabál, hasztalanul. Még nekik áll följebb, mutogatnak, magyarázzák, erélyesen követelik, hogy a lószerszámot is adja nekik. „Elvitték a németek. Nyémecki, nyémecki!” – mondja zokogva. Elindulnak, néhányat lépek a lovak után, de rám kiabálnak, hogy maradjak. Aztán délután megtalálják a pincében a répa alatt a hordót. Felgörgetik az udvarra, inni kezdenek. Azazhogy előbb behoznak egy pohárral a pitvarba, s öcsémnek meg nekem kínálgatják. Soha nem ittam még bort, anyám is megakadályozná, de innunk kell. „Biztosan azért, hogy nincsen-e megmérgezve” – magyarázza szegény anyánk.

 

Első hosszúnadrágomat, amire emlékszem, terepszínű német katonai sátorponyvából varrta édesanyám, negyvenöt tavaszán. Minél jobban futottam, annál jobban zörgött. Ha megázott, megkeményedett. De talán csak azért emlékszem rá, mert olyan bő szára volt, hogy a lábam mellett a puska is elfért benne, amit az uradalmi kovácsműhely udvaráról loptunk. Halomban álltak ott a kidobált, törött tusú, tus nélküli puskák. Akadt köztük, amivel lőni is lehetett. Lajos barátom és én is egy-egy ilyent választottunk ki és dugtunk a nadrágunk szárába. Aztán térdhajlítás nélkül, mintha falábunk lenne, kuncogva sántikáltunk a kertek alatt a mi istállónkig, ahol a jászol alá rejtettük. Egy-két napig vártunk, hogy mi lesz, aztán kipróbáltuk őket.

 

A puskákhoz a lőszert Sándor, Lajos bátyja szerezte. Ő öt-hat évvel idősebb, tizenöt-tizenhat éves lehetett. Ő találta ki, hogy a bunkerból lőjünk. Minden kertben volt a pajta végénél, a fák alatt, minél messzebb az épületektől egy L alakú futóárok, verem, amit 1943-ban (?) kellett ásni, deszkával, földdel, gyeptéglával befedni, hogy ha jönnek a bombázók, majd oda fussunk. Lajosék bunkerének a bejáratánál egy cövekhez kötöttük a puskákat, a ravaszra drótot erősítettünk, s lementünk a bunkerba, ott húztuk meg a drótot. Az egyik puskának szétrobbant a csöve. Így aztán csak a másikat kellett sürgősen a kenderáztatóba hajítani, amikor 1945 nyarán a kisbíró már megint kidobolta, hogy akinél fegyver van, haladéktalanul szolgáltassa be, mert különben felkoncolják.

Akasztott ember köteléből egy darab

Valami bajom van megint. Cserepes a szám, „egy tűz” a homlokom, a testem, elégek. Anyám megigazítja rajtam a dunyhát, és azt mondja: „Megigéztek. Elszaladok az Ács Rozi nénédért.” Jönnek hamar. Rozi néném kiveszi a köténye alól a kicsi lábast, a csikótűzhely platnijára teszi. Viasz van benne. Amikor megolvad, a fejem fölött egy másik edénybe önti, amibe előzőleg vizet merített. Mozog közben a szája, hangtalanul motyog valamit. A viasz a vízben megkeményedik, „alakja” lesz. Megfogja, nézegeti, tűnődik, hogy mitől ijedhettem meg. Kutyától? Rossz embertől? A vízből három kortyot innom kell, majd megmossa benne az arcomat. A viaszból egy pici darabot a kupámra (a tarkómra) ragaszt. „Holnapra meggyógyulsz” – mondja, és megy el.

 

Alighogy kiengedtek a börtönből, megjelent nálunk a Király Mari néném. A falufarka, ahogy anyám nevezte. Egyik házból ki, a másikba be, ezt csinálta egész nap. Vitte a híreket, a pletykákat, megkínálták itt is, ott is. Mindig volt benne valamennyi ital, de akkor még, 1955-ben, 1956-ban jól bírta. Anyám nem szerette. Félt a szájától, a mihasznaságától, attól, hogy bajt hoz ránk. És sajnálta az időt a fecsegésre. „Lacim, ez itt egy akasztott ember köteléből egy darab. Azért hoztam, hogy varrd bele a gatyád korcába, és aztán akárhová mégy, ha bajba kerülsz, ez segít” – mondta Mari néném, és egy kb. ötcentis kötéldarabot nyújtott felém. „Ugyan már, Mari néném, én nem hiszek az ilyesmiben” – hárítottam el a jóindulatot. S mintha mégis bevarrtam volna, annyiszor eszembe jut azóta, hogy milyen jó lett volna, ha bevarrom.

 

A lucernát kaszálja édesapám a pajta végében, a valamikori szalmakazal, krumpliverem helyén. 1974-ben. Nem vett észre, anyámnak kiabál, hogy menjen oda. Tojást talált a lucernában. Hogyan kerülhetett oda? Babonaság? „Teemény?” A „tikok” ide nem jönnek ki. Valaki átdobta a szomszédból? „Összetörött volna.” Átmásztak a kerítésen? (A szomszéddal éppen haragban vannak.) Közben Pista öcsém is odaér. Néznek egymásra. Aztán Pista fölveszi, megrázza a füle mellett, és azt mondja, jó. S anyánk beteszi a többi közé, az éppen nála lévő szakajtóba.

 

A túlsó soron, velünk szemben Gombai Rozi néném úgy közlekedik az udvarban, hogy egy hokedlit rakosgat maga előtt. Megfogja, előbbre teszi, utánalép. Megint előbbre teszi, megint utánalép. „Az ízületei rosszak” – mondja keresztanyám, aki éppen hozzá igyekszik az Alsó utcából, mert megkérte „a Rozi”, hogy ha megy a szomszéd faluba, hozzon neki valami sötét ruhaanyagot. „Ezt a fekete fehér szekfűmintást vettem. S azért most este megyek hozzá, mert arra is kért, hogy akkor hozzam el, ha az ura nem lesz otthon. Annak nem szabad tudni róla.” A szomszéd éjjeliőr a téeszben, most ment el szolgálatba. Keresztanyám a mi ablakunkból lesi, mikor lesz tiszta a levegő.

 

Kérdem édesanyámtól, hogy a hokedlivel közlekedő szomszédasszony férjének, aki vénségére éjjeliőr lett a téeszben, még mindig van-e puskája. „Ki tudja? Megint belekeveredett valami puskaügybe. A D. Pista keverte bele, akit nemrég csuktak be, de talán nem is a puska, hanem a javasság miatt. Ennek meg mindig volt puskája, tudod te is, sokszor ült miatta. Meg más miatt is. Az Isten őrizzen meg az ilyentől” – mondja, miközben éppen tojást üt egy tálba, s abba mártogatja az előbb levágott csirke darabjait, s oda-odakap a hasához, leül, föláll, fájdalmas arcot vág. Gyullad, görcsöl az epéje helye már egy hete. „Mind úgy járunk, mint a Rozi nénéd” – fejezi be a témát.

 

Hogyan lett a D. Pista javasember? – kérdezősködök tovább. Valamikor együtt dolgoztam vele a cséplőgépnél, ügyes faragó volt, bicikliket szerelt, ezermesterkedett, nem tudom elképzelni. „Nem tudom én se, de már régóta marháskodik. Az inkeiek jártak hozzá főleg, de a saját feleségét is halálra ijesztette. Valami állatokat, patkányokat vagy miket varázsolt a szobába, tele volt velük a szoba, rohangáltak le-föl, dobogtak, az asszony meg ott feküdt az ágyban, majdnem szörnyethalt. Föl akarta jelenteni, de azt mondta neki a Pista, hogy ha megteszi, vagy ha megcsalja, azokkal az állatokkal maratja széjjel. Aztán valaki mégiscsak följelentette.” „Még mindig vannak errefelé javasasszonyok, javasemberek?” „Akadnak.”

 

„Hogy volt az, amikor édesapám olyan nagybeteg volt, és maga is elment a javasasszonyhoz?” – faggatom anyámat tovább. „Apád 1940 nyarán aratáskor összeesett a mezőn. Majdnem beleesett a kaszába, ahogy a rendet vágta. Mikor föléledt, elindultunk haza. Útközben többször le kellett ülnie, feküdnie, folyt róla a víz, rázta a hideg. Elhoztuk a dédi doktort, mert apádat nem mertük kocsira ültetni, hogy átvigyük hozzá. A Gógl azt mondta, nem tudja, mi a baja, vigyük más orvoshoz. Kocsira ültünk mégiscsak, mentünk Szőkedencsre a mamádékhoz, hogy onnan Keszthelyre vigyük a Zavillához. A mamád éppen Hévizen volt, ő minden nyáron el szokott menni egy hétre oda. A dencsiek azt tanácsolták, hogy ne a Zavillához, hanem a Jobsthoz vigyük, mert annál, ha szükséges, ott is maradhat, magánszanatóriuma volt, nem messze az állomástól.”

 

„A Jobst doktor megvizsgálta apádat, s azt mondta, ő nem találja semmi baját. Valami malária lehet. Írt néhány gyógyszert, és elengedett bennünket. Ezt meg közben rázta a hideg, folyt róla a víz. Nagyon meg voltam rémülve. A keszthelyi Jóska bátyádhoz, a mamád testvéréhez mentem el vele, hogy otthagyjam, amíg meg nem találom a mamádat Hévizen. Tele volt fürdőzőkkel a tó, a mamád is a vízben. Elkezdtem kiabálni, hogy Papp Józsefnét, édesanyámat keresem! Papp Józsefnét, édesanyámat keresem! Sokszor kiabáltam, mire észrevett. »Édesanyám, gyüjjön gyorsan, a Pista meghal.« Az meg szegény úgy megijedt, hogy majdnem belefulladt a vízbe. Aztán a Jóska bátyáddal visszamentek a Jobsthoz, merthogy a Jóska bátyád személyesen ismerte, s hogy ő majd megtudja tőle, mi van apáddal. De hát annak se mondott mást, csak hogy valami malária, szedje a gyógyszereket, majd meggyógyul.”

 

„Mentünk az állomásra, apádat csak rázta a hideg, lefektettem ott egy padra, s jöttek mind a népek, mi történt, mi a baja, meg hogy hogy merek én ilyen beteg emberrel a vonatra ülni. Mondom nekik, hogy most jövünk az orvostól, nem fogta ott, lesz, ami lesz, haza kell mennünk. Aztán alighogy visszaértünk Dencsre, szalad át a Paferenc ángyi, hogy itt van Véséről az Ádán Vica néni, s azt mondja, hiába visszük apádat akárhová, amíg a bajomi javasasszonyhoz el nem megyünk, nem fog meggyógyulni. Megizente, hogy apád haja szálát, gatyamadzagjának egy darabját meg egy ingét vigyem el Nagybajomba az asszonyhoz. Kétségbe voltam esve, mit tehettem volna. Apádat otthagytam Dencsen a mamádéknál, én meg a Jenő bátyáddal kocsira ültem és hazajöttem. Másnap irány Bajom.”

 

„Mikor benyitok az asszonyhoz, s mondom neki, hogy ki vagyok, azt mondja, várt már, s elsorolt mindent, szinte pontról pontra, hogy mi történt apáddal. Csinált valami hókuszpókuszt az inggel, a hajjal, a gatyamadzaggal, nem emlékszem rá, s adott egy viaszdarabot, hogy ragasszuk apád kupájára, s adott valami folyadékot is egy üvegben. – Mehet az uráért, mondta, mire odaér, ott ül már a ház előtt. – Másnap mentünk a Jenő bátyáddal. Mikor odaérünk Dencsen a templom elé, jön szembe a Samu Roza. Siessetek, a Pistát most sétáltattuk meg, elvezettük a kert végéig meg vissza az ángyommal, ott ül a ház előtt. – Erre a Jenő bátyád elkiáltotta magát, hogy a szentségét a vén kurvának, és közibük csapott a lovaknak. Apád tényleg ott ült a ház előtt.”

 

„Másnap hazahoztam, hamarosan meggyógyult. Akkor vittünk a javasasszonynak egy akó bort, egy zsák búzát, meg nem is tudom még, hogy mit. Legyen elege, ne rontson meg bennünket máskor.” – S tényleg, mi volt a baja, édesapám? – kérdem apámat, aki közben bejött, s velem együtt hallgatta a történet végét. „Kimerültség” – válaszolja kimérten, kicsit neheztelve ránk, hogy miért beszélünk olyasmiről, amiről fölösleges.

Az ötödik borjú

Borjút várunk. Édesapám vastag, friss almot készít, meglazítja a korlát cölöpjeit, hogy szükség esetén ki lehessen húzni. A tehénnek „fájásai vannak”. Lefekszik, föláll, toporog, vizel. Aztán kérődzeni kezd, néz bennünket. Valami nem stimmel. „Pedig ez lesz az ötödik borgyúja.” Átküldenek Gyula bátyámért. Nincs otthon. Apám elmegy a Harmadás Gáborért. Közben én vigyázom a tehenet. Szabadságon vagyok. „Jön a vízhólyagja” – futok be anyámért. Anyám ijedten szalad apám elé, hogy siessenek. Harmadás Gábor nézi a tehenet. Azt mondja apámnak, nyúljon bele. Apám nagyon lassan készülődik, soha életében nem csinált ilyent. Gábor észreveszi. „Vagy nyúljak be én?” „Hát, légy szíves” – nyugszik meg apám. „Fogom a körmeit, de a fejét nem találom. Még egy vízhólyagja van” – mondja Gábor. „Egy órája eljött az első, tizenöt perc múlva a borjúnak is jönnie kellett volna.” 1974. május tizenhetedike, délután fél négy.

 

„El kellene menni a Pintér Paliért” – szólal meg negyed ötkor szinte egyszerre anyám, apám. Édesapám már előbb kihozta a biciklit a pajtából, odatámasztotta az istálló fala mellé. „Elmegyek” – mondom. „Vigyázz, ne a központ felé menj, mert elkapnak a rendőrök. Rossz a lámpája.” Rossz az egész szerkentyű, lötyög az első villa, balra visz, még ötvenhétben vettük, ha jól emlékszem, éppen egy borjú árából. Rég nem kerékpároztam. Áttolom az utcai árkon, s mire a kövesútra érek, fájnak a lábaim. Háromszáz métert ha megtettem. A téesziroda előtt meglátom Gyula bátyámat, leszállok, szuszogok. Mesélem neki a tehenet, s hogy hova megyek. „Ne a csapáson menj, az nagy kerülő, hanem a temető mellett” – tanácsolja. A keréknyomokban meg a bakháton döcögök, többször is kis híján fölborulok. Ahhoz képest elég hamar elérem a máloki erdőn a csikókarám kapuját. Kibontom a drótot, bemegyek, beakasztom magam után.

 

A csikók két-háromszáz méterrel arrébb, a karám másik végében legelésznek, de a csikóst nem látom. Jön szembe két fiatalember, tőlük kérdezem, hogy hol van Pintér Pali bátyám. „A kis házban. A tanyán.” Éppen egy szalmabálát bontott ki, s hordja be a fekvőhelyére, a dikóra. „Mindjárt megyek, csak kiírom, hogy elmentem elléshez” – mondja. „Menjen a biciklivel, én majd gyalogolok.” Öt órakor indulok vissza, ugyanarra, amerre jöttem. Az öreg a „csapáson” megy, valamiért be kell szólnia a sertéstelepre. A kultúrház előtt visszanézek, s látom, hogy jön utánam. Tolja a kerékpárt, káromkodik, szidja, hogy milyen ócska. Egyszerre érünk a kapunkba. Apám és Harmadás Gábor az istállóajtóban.

 

Pali bátyám egy vödör vizet kér, feltűri az inge ujját, megmossa a kezét, a karját, és belenyúl a tehénbe. A tehén áll. „Köteleket hozzatok” – mondja. A kötél végére hurkot formál, a két ujja közé fogja, ismét benyúl, ráhúzza a hurkot a borjú első lábára. Mind a kettőre egyet-egyet. A kilógó kötélvégeket a kezünkbe adja: „Húzzátok meg! Lassan.” Harmadás Gábor és én nekifeszülünk. Édesapám oldalról támasztja, nyugtatgatja az idegesen toporgó tehenet. „Hímes, ne marháskodj!” Térdig kint a borjú lábai, de az öreg keze még mindig bent. „Engedjétek vissza, a feje elmarad.” Kézzel húzná, irányítaná a fejet a lábak után, de folyton visszacsúszik. „Ráfordul a hátára. A fejét is húznunk kell.” Vékonyabb kötelet kér, a borjú alsó ajkára hurkolja. Húzzuk azt is. Elszakad. Újabb kötél. Apám is húzza már, sőt Jóskát, a második szomszédot is idehívta közben anyám, aki a kötelekért szaladgál, jajgat, leginkább átéli az egészet. Egymást húzzuk már, mintha ama mesebeli répát húznánk. Kint a borjú feje, amikor a tehén nem bírja tovább állva, elvágódik. Olyan erővel, hogy a kötele is, amivel a jászolhoz volt kötve, elszakad. „Húzzátok csak! Le a tőgy felé” – kiabál Pali bátyám. S hirtelen kiloccsan a borjú, nyálkásan, véresen, neki a lábunknak. Fél óráig ráncigáltuk szegényt, bágyadt, „nincs magánál”. Pali bátyám vízzel locsolgatja, ütögeti a fejét, széthúzza a száját, belefúj a szájába, mintha mesterségesen akarná lélegeztetni. Közben levágja az alsó ajkáról, lebogozza a lábairól a köteleket. S a kis állat egyszer csak kinyitja a szemét. „Hála Istennek” – szakad ki anyámból. Hat óra van. Odahúzzuk a tehén fejéhez, az szinte magánkívül, nagy erővel és gyorsan nyalogatni kezdi. Végig, az egész borjút. Nagy bikaborjú. Szép feje van.

 

„A téeszben mindennaposak az ilyen elhúzások” – mondja Pali bátyám, miközben kimosakszik. „Fiatal teheneket raknak be ondóval, aztán csak állnak az istállóban, etetik őket, nem mozognak, nagy borjú nő bennük.” Bemegyünk a konyhába, apám marad kint az istállóban. Anyám odakészítette már a bort, kínálom a bábát és az asszisztenciát. Az öreg elfáradhatott, ideges, önti magába a teli pohár borokat. Jóska szomszéd is vele tart, én csalok, ha tudok. Harmadás Gábor nem iszik, cukorbajos. El is megy hamar. „Jönnek tegnap a kereskedők, két férfi, egy nő – magyarázza Pali bátyám. – Az egyik derest akarták megvenni. Hány éves papa?, kérdi az öregebbik. Hatvanöt, mondom. Hát akkor én két évvel idősebb vagyok, válaszolja. Isten éltesse, mondom neki. Hát a menyecskék?, kérdezi. Kellene kettő-három, a menyét, vagy kicsodája ez itten, ezt is szívesen itt fognám. Elkapálgatnánk. Jót röhögtek.” Jóska szomszéd is mondana valamit, elkezdi, hogy nyulakat tart, szeretné, ha egyszer száz nyula lenne. „Száz nyulad? Mit érnél vele, ha nekem háromszor annyival tartoznál, beteg volnál, a feleséged meg kurva volna” – nevet az öreg. A második liter bor fogy el, amikor felém fordul: „Ne haragudj öcsém, de légy szíves, töltsd meg ezt az üveget, hogy elvigyem a tanyára.” Mielőtt elmegy, megnézi még a tehenet. Azt mondja, hogy hat óra múlva kell eljönnie a „poklájának”, a méhlepényének.

 

Pintér Pál annyi idős, mint édesapám. Tizenöt évesen, 1924-ben lett csikós. Uradalmakban szolgált, amíg uradalmak és bennük csikók voltak. Aztán csordás lett, a község pásztora. Szinte mindent tud az állatokról, az állatok betegségéről, gyógyításáról. Az állatorvos, aki a szomszéd faluból jár ide, úgy tekint rá, mint a kollégájára, aki tudja, hogy meddig mehet el. Most, hogy a téeszelnök elkezdett csikókat tartani, lovakkal kereskedni, „visszahívták” csikósnak. „Sérvkötőm van, de megülöm a lovat. Mondtam az elnöknek, hogy kedden és pénteken nem hajtok ki. Egyébként minden reggel fél négykor kint vagyok. Kétezer forintot kapok a nyugdíjamhoz, ami ezeregyszáz forint. A lovaknak zabot is adunk, fű is van, gond nemigen van velük. Gombászok, vadrécetojást szedegetek, faragok. Egy ostornyelet háromszáz forintért. Most éppen favillákat, fakanalakat egy tanárnak. Benne voltam az újságban, kiállították a faragásaimat Marcaliban, a járási kiállításon. Aztán ezek az ellések. Most is három várandós tehén van a faluban. De ilyen könnyen még sohasem voltam” – sorolja, amíg az istállótól a kapuig kísérem.

 

Mikor este tizenegy körül hazamegyek a paptól, ahol a régi anyakönyveket böngésztem, látom, hogy édesapám behozta a pajtából az istállóba az üléskast, odatette a tehén és a borjú mellé, abban őrködik. „Megindult a poklája, de igen lassan gyün.” Odamegy a borjúhoz, lehajol, átkarolja, fölállítja. „Ide nézz!” De csak addig áll, amíg fogja. Nagyon fájhatnak a lábai, kibicsaklanak alóla. Éjfél után, fél egykor a tehén föláll. Apám fogja a borjút, odairányítja a tehén tőgyéhez, beleteszi a szájába a csöcsöt. A kicsi egyre mohóbban szopni, döfködni kezdi az anyját, fogni se kell már. A tehén hátrafordítja a fejét, boldogan nyalogatja a borjú farkát, farát. Háromnegyed kettőkor elköszönök, lefekszem. Még ébren vagyok, amikor hallom, hogy apám is bejött, s mondja anyámnak, hogy „Elment a poklája. Lefekszem én is.”

„Arra gondoltam, hazamegyek”

Anyám könyve. Nincs benne semmi, csak ő van benne, mint egy alaktalan, nehéz, hatalmas kőben a szobor, amit a szobrász szeretne kicsalogatni belőle. Amit beleálmodik. Emlékekből, fájdalomból, titokból. Nézi, hasonlítgatja, simogatja, s érzi, hogy az anyag vezeti a kezét, s tudja, hogy ami készülget, elkészül, meg sem közelíti majd a képzeletet és a valóságot. Sokkal inkább róla, magáról van szó. „Az író, kérem, abból lett, aki a halott anyjáról akart írni, de nem tudott. Csak úgy tudott, hogy valami másról írt. S ez a más, ez lett aztán az irodalom.” Az a futás például, negyvenhét nyarán. Aratunk a szobi útnál. Miska bátyám, apám unokatestvére a kaszás. S valaki kiabál a dűlőútról, hogy „Zsófi, megjött a Pista”. Megjött apám a hadifogságból. Mintha puska durrant volna. Röpülünk gabonákon, kukoricáson, árkon-bokron át. Anyánk messze, elöl, mi Viktor öcsémmel le-lemaradozva utána. Amikor belépek a gangra, látom, hogy állnak a hátsó szoba közepén, ölelik egymást, sírnak.

 

Negyvenes évek vége, ötvenes évek eleje. Nyár. Korán keltenek. Édesapánk megkalapálta már a kaszát, megetette az állatokat. Indulunk vele, öcsém és én, a mezőre, hogy még „harmatjával” megcsináljuk a kötelet. Anyánk otthon marad, megfőzi az ebédet, hozza majd utánunk. Az érett, harmatos gabona illata. Ahogy egy csavarás után a hónom alá szorítom a készülő kötél végét. Ahogy belemarkolok a frissen vágott halomba, fölveszem, kettéválasztom s összeillesztem a kalászok alatt a szálakat. Aztán a kötélterítés, marokszedés, kötözés. Az ebéd a fa alatt. „Becsinált leves, paprikáscsirke.” S az elnyúlás az árnyékban ebéd után, „ha csak egy órácskára is”. Ahogy az ég becsúszik alám. Vele csak a vasárnap délelőttök vetekszenek. A készülődés a templomba. Kipucoljuk a cipőnket, megmosakszunk derékig. Anyánk megmossa a hátunkat, mi az ő hátát. Tiszta inget, gatyát húzunk. „Kiöltözünk.” Közben az ebéd is fő, ha hazajövünk, csak melegíteni, a levest „befőzni” kell. Együtt vagy öcsémmel kettesben indulunk a templomba. Föl a „kórusba”, lehetőleg az első sorba, ahonnan látni mindent. Jó, egészséges hűvös van, nagy éneklések. Az istentisztelet után állunk a templom előtt, hallgatjuk a felnőtt férfiak beszédét, szót váltunk a többi gyerekkel. Tágasság, végtelenség, alázat és boldogság. Mire hazaérünk, meg van terítve, asztalhoz ülhetünk.

 

1931–1991. Igen, a hatvan év, amit nagyjából belátok, amit képes vagyok „bemérni”. 1935 végén születtem, de mintha az évtized elejéig nyúlnának a gyökereim. A születésem előtti néhány év. Szinte semmit sem tudok róla, ahogy az évtized második feléről sem. Azazhogy annyit, mint más, amennyit könyvekből, emlékezésekből, mások emlékezéseiből. Valami fényesség, fehérség, magasság. Ilyesmi. Egy csecsemő, egy kisgyerek néz föl a felnőttekre, a világra, s mindent óriásinak lát. Kitörlik a fenekét, fogják a kezét, rohannak vele az orvoshoz, mert egy szem kukoricát belegyömöszölt az orra lyukába, s az atyaistennek sem jön ki, nem lehet kipiszkálni sem. Később sokáig azt hiszem, hogy azért van orrsövényferdülésem, mert az orvos akkor… A húszas évek félhomály, köd, a tízes évek történelem. Nagyapám, aki 1927-ben halt meg az orosz hadifogságból hozott bajában, olyan távoli, mint egy idegen, mint a dédapám, aki 1901-ben. Sőt a dédapámat közelebb érzem, mert többet tudok róla. Többet meséltek róla a szüleim, elevenebben élt a legendája. Legendája volt.

 

„Az én apám volt a gazdag Peti Csicsa, a te apád meg a szegény Peti Pista” – fizetett ki Juli néném, nagyapám nővére, aki hosszú életet élt, s gyerekkoromban szinte naponta eljött hozzánk. Később már csak a kerítésig jött, benézett az udvarra, állt ott valameddig, s fordult is vissza. Egyszer, amikor odamentem hozzá, köszönni neki?, kérdezni tőle valamit?, akkor csúszott ki a száján az ominózus mondat. „Nincs ám eszénél” – próbálta a helyére tenni a világot anyám, de nemigen tudta. Juli néném ott lakott az utcánkban, tíz házzal arrébb, ahová férjhez ment, de ahol régóta egyedül élt már. Családja, gyerekei nem voltak, csak az emlékei. 1865-ben, akkor született, amikor az apja, a dédapám a házunkat építette. A ház 1866-ban készült el, azokban az években „lakta be” a család, amikor Juli néném kisgyerekként a világgal ismerkedett. Ötéves, amikor meghalt az édesanyja, hat, amikor az apja új asszonyt hozott a házhoz, tizenhat, amikor a mostohaanyja a sokadik gyerekeként megszüli a nagyapámat, huszonkettő, amikor a legkisebb öccsét. Ekkor, valószínű, már férjnél van ő is. Mire emlékezhet egy nyolcvan-egynéhány éves öregasszony, aki csak áll a kerítés sarkánál, nézi a házunkat, s ha megszólal, megszégyenít?

 

„A vén Peti Csicsának, apád öregapjának eredetileg két fertály szeksziója, huszonnégy hold földje volt – mondja édesanyám. – Ennyit örökölt, amikor az ő apja 1853-ban meghalt. Ehhez szerezte a vett földeket, a hosszúnyíresit, a szobi útit, a homokit meg a többit. A dencsi mamád szerint a betyárok adták neki azt a sok pénzt, amiért a házát csináltatta, amivel a testvéreit és az öt lányát is készpénzben kifizette az örökségükből, amiből földeket vett. Neki volt először mókolója, magrostája a faluban. Két szolgája is volt, az istállóban aludtak. A szirotai hegyen az egyik pincében, mert kettő volt neki, különszobát tartott fönn a betyároknak. Tudták, hol a kulcsa, ha nem volt ott, akkor is bemehettek. »Mi most főnek megyünk, de ha kérdik, mondd azt, hogy alának mentünk« – ezzel hagyták ott, ha velük volt. Egyszer egy nagy lábas csirkezúzát, csibeszívet kellett sütni nekik, ők hozták valahonnan. Ezeket a vései mamádtól meg apádtól hallottam. Azt meg az Ádán Lajcsiné mondta, hogy egyszer a dédapád a csődi erdőből elment a kóci csárdába a betyároknak borért, mert azok pandúrszagot éreztek, nem mertek odamenni. Úgy öt kilométerre van egyik a másiktól. Lehetett hallani régebben ilyesmit. A kóci csárdással egyébként keresztkomák voltak, az volt nagyapádnak a keresztapja. »A Madarász keresztpapa«, a mamád csak így emlegette. A dédapád elütőttős puskáját meg a forgópisztolyát meg is találtuk a padláson, amikor a füstöskonyhát 1939-ben átalakítottuk. Ott voltak a rag alatt. A puskát a Kondor sógorod, a pisztolyt meg a Gábor Vendel bátyád vitte el. Apádnak nem köllöttek.”

 

„Kódisbaszta – így titulált a mamád, amikor vérig akart sérteni, amikor valami miatt összevesztünk. Merthogy őt a híres-nevezetes Varasdi nemzetségből hozták ide Somogyszobról, engem meg harangozónemzetségből Szőkedencsről. Pedig hát harangozó egy se volt a családunkban, s ha lett volna, azt sem szégyellem. Édesapáméknak nagyon jól ment akkor. Disznókat, bikákat hízlaltak, csikókat neveltek, vették a földeket, egyiket a másik után a harmincas években. Itt meg elrohadt a sok krumpli, de a mamád disznókat nevelni nem engedett. »Ki a tüzes ménkű eteti űket?!« – ezt kiabálta. Pedig sokszor fölemlegette, hogy amikor 1900-ban ehhez a házhoz került, bizony tele volt disznóval mind a két ól, hízóval a hidas. Amikor vitte nekik a moslékot, egy-egy karéj kenyeret a köténye alá dugott, s ott ette meg, a disznókkal együtt, mert a vén Peti Csicsa öregapád olyan kriminális ember volt, hogy még azért is szólt, ha valaki az asztalnál kicsit többet evett. A mamád fiatalasszony volt, éhes volt. Talán ezért nem akart disznót, a rossz emlékek miatt. A letevő ruháimat adogattam el, ha valamit venni akartunk. Amikor meg apád kifizette a két nénjét a házrészükből, a leendő örökségemből adtam el egy darab földet Dencsen. De a házrészt nem íratták ám rám. Kaptam egy papírt, hogy ha apád meghalna, én meg elmennék innen, akkor készpénzben visszafizetik a földem árát.”

 

„A környéken már csak a mi házunkban volt füstöskonyha. Mondtam, hogy vegyünk két malacot, hízlaljuk meg, adjuk el őket, abból megcsináltathatjuk. De a mamád nem akarta engedni. Főként azt, hogy a kemencét kirakassuk a ház végébe. A Burunc Örzse nénéd lépett közbe, összeveszett vele, mindennek elmondta. Tudod, az alsó szomszédasszony. Így mentünk el apáddal malacokat venni Dédre. Százhúsz kilósak voltak, amikor Bajomban eladtuk őket. A kemence addig itt volt a konyhában, az északi falnál, középen. Ahol most az ablak van, az alatt. Akkor ablak nem volt a konyhán. Jobbra, a sarokban volt a beépített tűzhely, sütővel. A nyugati falon, középtájt az első szoba kályhaajtaja, az innen volt fűtve. A délnyugati sarokban a háborúig, az elsőig, ezt apád szokta mondani, a pálinkafőző üst volt. Akkor azt be kellett szolgáltatni, mert rézből volt. Mellette a tűzifa. Télen a fát itt, a konyhában fűrészelték, aprították. Tavasszal itt nevelkedtek a csirkék. Ablakok a déli oldalon, a gang felől sem voltak, csak a kétrészes konyhaajtó. A felső része mindig nyitva, hogy a füst kimehessen. Fönt, középen, a kémény alatt volt a bolttartó gerenda. Azt fűrészeltettük el, abból lett a mai konyha négy gerendája. Az se látszik már, arra már te is emlékezhetsz, amikor a konyhát stukatóroztattuk.”

 

„Na möggyüttetök?!” – állt meg a nyitott konyhaajtóban Király Mari néném, le nem véve a szemét a feleségemről, akit akkor látott először. „Még megigézi” – mondtam volna neki, de hallgattam inkább, mert másnap az egész falu tudta, nemcsak azt, hogy az asszony hogy néz ki, hanem azt is, hogy mit beszélgettünk. „Szépök vagytok, szeressétök egymást. De nem köll ám elsietni semmit. Tudod gyerököm – lépett közelebb a nejemhez, és lehalkította a hangját –, egyet azért mondok. Amikor együtt vótatok, úgy, tudod, akkor utána fordulj az oldaladra… Kifolyik.” Hallom én is. Zavarban vagyunk. Nem is a téma, hanem a helyzet miatt, s merthogy nem tudunk mit felelni. „Persze, ti tudjátok…” – teszi még hozzá Mari néném, s megy el máris. Anyám mérges, mi meg nevetünk egyet, tesszük, amit addig is, mintha azonnal el is lehetne felejteni Mari nénémet. Csakhogy a világ nem így készül. Hozott anyagból az egész, s a maradékot visszakapjuk. Ezért zötykölődik bennem azóta is, most már mindörökké ez is, ez az évezredes történet.

 

Jöttem tegnap hazulról haza (Véséről Pécsre) autóval, s akkora volt a tavaszi fényesség, hogy átlátszott rajta az élet, a létezés öröme, a hit a lehetőségekben, a természet „természetességében”, az ifjúságban, a változásban. Édesanyámmal délelőtt a vései régi temetőben öt zsákot teleraktunk „jó kerti földdel”, s átvittük az új temetőbe, édesapám sírjára. Ebbe ültette át anyám az árvácskatöveket, s rakta el a jácintot, amit mi kulcsvirágnak hívunk. A régi vagy ótemetőben az evangélikus pap (aki Iharosberényben lakik, de Vését is szolgálja) megszervezte a bokrok, az aljnövényzet kiirtását, a sírok kiszabadítását a növényzetből. Dédapám sírköve megint messze látszik. Ez áll rajta: Bertók István peti. Szül. 1837. aug. 20. – megh. 1901. márc. 2. Béke poraira. Állíttatta neje: Kováts Rozi.

 

Viktor öcsém kivágta a kis-hegyi szőlőt. Vagyis hát majdnem, hiszen nem az egészet. Megmaradt a középső „vágóban” az egy sor izabella lugas, s a két sor noha, az elsőben két sor kékfrankos, ezerjó, delavári. Amióta száz éve a „cilokféreg” tönkretette a régi szőlőket, jobbára direkt termő fajtákat telepítettek. Apánk halála után Viktor gondozta édesanyánk és Pista öcsénk közreműködésével, egyre nehezebben. „Adjuk el” – mondtuk, de hiába doboltatta ki anyánk, vevő nem jelentkezett. „Akkor miért nem vágták ki az egészet? – kérdem. – E miatt a néhány sor miatt éppúgy ide kell mászkálni, ahogy eddig.” „Á, dehogyis. Ez már nem olyan sok” – hallom anyámat, s elhallgatok, mint aki butaságot kérdezett.

 

Édesanyám rengeteg szentenciát, versbe szedett bölcsességet, szólásmondást, közmondást, életet eligazító aforizmát tudott. No nem Montaigne-től, Lao-cétől s egyéb nagyoktól, hanem olyanokat, amiket az anyjától meg a többi paraszttól, meg az iskoláskönyvéből – amit még mi is, a gyerekei is láthattunk, forgathattunk – tanult. „Úgy dolgozz, mintha örökké élnél, úgy imádkozz, mintha mindjárt meghalnál” – idézte a nagyanyánkat, ha lustálkodtunk. „Hogyne égne a szalma, mikor a gané is bűzölög” – mondta, ha valami olyasmit csináltam vagy olyasmiért ácsingóztam, amihez kicsinek, gyengének, éretlennek ítéltettem. „Adj neki, nehogy a borgyúját elvesse” – biztatott, feddett, ha makacskodtam, s valami ennivalóból nem akartam adni az öcsémnek vagy más gyereknek. A megfelelő helyen és időben kimondott életbölcsességek nemcsak neveltek, s „eligazították”, a világhoz és a nagy szellemekhez kapcsolták a jelenlévőket, hanem mindig valami vidámságot, erőt, kedélyt, jó érzést, reményt sugároztak, tehát könnyebbé tették az életet. Lám, van rá ige. Megvan a megfelelő mondat. A szalmaszál, amiben meg lehet kapaszkodni. „Most a lusta asszonynak is van hideg vize” – szaladt ki a száján, amikor a húszfokos hidegben behozta a kútról a vizet, s letette a konyhában. „Olyan hideg van, hogy már három horvát lónak lefagyott a szarva” – feleltük rá nevetve, amit tőle tanultunk.

 

Eltemettük tegnap a keresztanyámat, özvegy Varga Imréné Király Erzsébetet. Élt hetvenhét évet, szívroham végzett vele. Vasárnap délután törték rá az ajtót, miután föltűnt, hogy a tyúkjait nem engedte ki egész nap, és senki sem látta az udvarban. Meg volt már merevedve, alig tudták felöltöztetni. 1914-ben született, az első világháború kitörésekor. Első férje, a keresztapám, amikor jött haza a második világháborúból 1945-ben, beállt a faluvégen egy bokor mögé a kisdolgát elvégezni, s aknára lépett, szörnyethalt. Volt egy gyerekük, de egyéves korában meghalt. Keresztanyám a negyvenes évek végén újra férjhez ment egy segesdi elvált emberhez, Varga Imréhez, aki odaköltözött hozzá. Asztalos volt, új házat építettek maguknak az Alsó utca végén. Pista öcsémet 1950-ben már a Varga keresztapánk kereszteltette. Öregkorukra elromlott a kapcsolatuk, keresztapánk erősen ivott, eldurvult, de keresztanyánk sem engedett. Amikor tíz éve keresztapánk meghalt, keresztanyánk a „maga ura lett”. Édesanyánkkal jól megvoltak, gyakran összejártak. Egy hónap különbséggel mentek el, egymás mellett feküsznek a vései temetőben.

 

Édesanyám, ahogy a betegség egyre inkább úrrá lett rajta, a kábítószerek feneketlen mélységéből fölbukva azt súgja: „Félek.” Néhány nappal később, alig hallhatóan azt, hogy „Segítsetek.” Mi meg a fejünket a falba, hogy legyen saját, konkrét testi fájdalmunk is. De arról semmit, amit ő. De segíteni semmit. Semmi lényegeset, igazit. Csak a szívószálat a szájába, ha már nem is szívja. Csak a kezét meg a hátát sósborszesszel bedörzsölni, ha már szinte semmi visszajelzés sincs, akkor is. Szemközt vele? Nem! Ő benne már. Ezer és ezer lyukon, nyíláson zúdul alá, bele, beléje, benne. Jaj Istenem, jaj, jaj! Már nem is jön ki a száján, a szeme is állandóan behunyva, de a bőre, a levágott haja, a hidegedő, a csont-bőr keze ezt mondja. Egy hónapja? egy hete? még semmit róla. Csak az, ahogy birkózik, menekül, de amit szóban kimond, az semmi abból, hogy látná. De a „Félek”, az már nem ugyanonnan. Akkor már bizonyára. De semmi többet. De a „több”, az örökre benne.

 

Másfél hónappal a halála előtt, már a kórházban édesanyám levágatta a haját. A még mindig a derekáig érő, fehér, vagy már inkább sárga, szalmasárga haját, amit reggelente mindig kifésült, befont, kontyba csavart a feje búbján. Amíg még föl tudott kelni, ülni, addig. Aztán egyre több gondot okozott neki a haja. Viktor öcsém felesége, Zsuzsa vágta le nyakig érő rövidre. Kétoldalt csatot is tett bele, hogy ne forduljon, ne keveredjék a szemébe, ahogy fekszik. Volt édesanyánknak egy mondása, még lánykorából, Szőkedencsről hozta, amelyben az „é” hangot diftongusként „ié”-nek ejtette, ez: „Iéva niéném! Vagy pemét? / Azt hittem, az Iéva niéném ősz haját lengeti a sziél.” Vagyis hát valaki a pemetet, a kenyérsütéskor a kemence kitörlésére használt alkalmatosságot, amelyre a használat közben ráragadt a szürke fahamu, és a kemence mellé volt állítva, valaki a pemetet „Éva néném” ősz fejének nézte. Hányszor, de hányszor a fejére olvastam ezt a talán valamely népszínműből való szöveget szegény, harmincévesen megőszült anyámnak, miközben reggelenként a kisszéken ülve fésülködött a konyhában. Nevettünk, mondta velem együtt. Most olyan a feje ezzel a körbenyírt hajjal, tényleg olyan, mint a pemét. Mondom neki, de elakad a szánkon a mosoly. Valaki? valami? arra készül, hogy tisztára törölje vele a mit is? a kemencét? Valaki, valami tudja, hogy a hajában is ereje van?

 

Amikor a haj útban van, s kampósbot is hiába van már, egyszer-egyszer még, erősen fogva kétoldalt a karját a hóna alatt, kisegítjük a kórházi WC-re, de inkább visszük már, mint vezetjük. A papucsa, ha csiga volna, ezüst csíkokat hagyna maga után a kövezeten. Aztán egy óra alatt háromszor kéri, hogy emeljük meg az ágyon, tegyük alája az ágytálat. Pedig szinte semmi sem jön. Két hónapja még az egész látogatási idő alatt, óráig, másfél óráig sikerült eltitkolnia, hogy katéter van a húgyhólyagjában, s ágytál alatta. Nem jöttem rá, mit takargat, mit szégyell annyira. Csak amikor bejött a nővér megköszönni a látogatást, azazhogy finoman jelezte, hogy távozzunk, akkor ő fölemelte a takarót, alája nézett, megigazította az ágytálat, akkor világosodott meg a végig látszó zavartság oka, a még talán eltitkolható illetlenség, az ijedt reménység.

 

Itt látom magam előtt anyám halott arcát, félrecsúszott száját, orra lyukát. Oldalra hajtott fejjel halt meg? Azért ferde a száj, a megnőtt baloldali orrlyuk? Vagy akik a kórházi ágyról a hullakamrába vitték, s ott letették az ottani asztalra? ágyra? azok hagyták félrefordulva, fordították félre a fejét? S úgy merevedett meg? Hova lett ebből az arcból az anyám? Aki a halála előtt két héttel még azt mondta, „Arra gondoltam, hazamegyek.” Amikor vinni már nem lehetett, amikor az orvos szerint egy ártatlan mozdulattól azonnal meghalhatott volna. Nem kellett volna hallgatnunk az orvosra? A félrecsúszott száj néma, mint a föld.

 

Van a tapasztalat, a test kudarcai, kopása, szökése. Ahogy kicsinyesként, egyik része a másik után megcsal, ellentmond, elinal. A gravitációs értékek összezavarodása, a növekvő nehézkedés. Amikor az azonos tömeg sem ugyanazzal a sebességgel esik. Légüres térben sem. S hogy a nap járása, az évszakok számolható egymásutánja, hogy ennyi meg annyi egymás után, hogy körülbelül meddig. S hogy akkor mindenképpen. Csakhogy addig is, csakhogy mindvégig. S nemcsak „szemközt”, hanem dulakodva, birkózva vele. Kikerülve, legyőzve, folytonosan. A test fortélyaival, erélyével, ügyességével. A lélek feszültségével, háborgásaival, mindent betöltő végleteivel. De csak milliomod részben akarattal, még ha játszhatja is, hogy azzal. Aztán egyre inkább benne már, s egyre kevésbé szemközt. Ahogy a kígyó ráhúzza magát az egérre. Ahogy a szivárgó olaj éveken, évtizedeken keresztül átitatja, „feltölti” a talajt. Egyszer csak nem nő a fű, nem ivódik bele az eső. Áll rajta a könny.