Priusz

 

Priusz

Kérem, ezek itt családi iratok. Gyerekkoromban otthon, az „ómárium” „főső” fiókjában volt egy jókora fémdoboz. A tetejére színes páva volt föstve. Nem tudom, eredetileg mire szolgált, de amióta az eszemet tudom, fontos családi iratokat tartottak benne a szüleim. Száz évre visszamenőleg. Dédapám földvásárlási papírjai, pálinkafőzési engedélye 1885-ből, móringlevél ugyanabból az időből, örökösödési végzések, anyakönyvi kivonatok, az éppen aktuális adóívek, egyebek. Az a doboz őrizte évekig ezeket a papírokat is. Aztán átköltöztek az én fiókomba. Néha már úgy nézek rájuk, mintha egy idegen emberéi volnának, mintha másnak a titkaiban turkálnék. Máskor meg mintha a villám csapna belém, vágom vissza őket a fiókba. A kulcsot is ráfordítom. Összetépném, megtaposnám valamennyit.

Tényállás, ahogy egy negyvenhat éves parasztember, az apám szavai nyomán 1955. augusztus 25-én a kaposvári ügyvédi irodában fölvették. Levél, hogy ugrott a főiskola. Levelek ügyvédtől, bíróságtól, büntetés-végrehajtási irodától, téeszcsétől, tanácstól. Vélemény az iskola volt tanulójáról. Szabadlábra helyezési igazolványom. A rendőri felügyelet dátumai, pecsétjei, aláírásai. Aláírásgyűjtő ív, aláírásokkal, 1956 márciusából. Erkölcsi bizonyítvány, amely „erkölcstelenségemet” bizonyítja, 1958-ból. „Mentesítés” a büntetőjogi következmények alól, 1962-ből. Versek tizenkilenc éves koromból… Házkutatási jegyzőkönyv…

 

 

Kérem, én nem voltam író. Az írók mind ismert, komoly, felnőtt emberek, s többségükben, legalábbis azok, akik az újságokban megjelentek, a kommunista párt tagjai voltak. Én csak mindenféle versikéket irkáltam már 11-12 éves koromtól kezdve, és a családban, a rokonság körében meg az iskolában arattam velük sikereket. Másodikos gimnazistaként, 1952 februárjában megalakítottuk az Arany János Irodalmi Kört, és „folyóiratot” „adtunk ki” Csurgón, de hát az sem jutott túl az iskola falain. Magunk gépeltük, Vadvirágok volt a címe, három száma jelent meg, ártatlan írásokkal volt tele.

Kérem, nekem harmadikos koromban, 1953 tavaszán jelentek meg nyomtatásban először verseim Szántó Tibor pécsi folyóiratában, a Dunántúlban, ahová magyartanárom, dr. Écsy Ödön István küldte el őket. Az egyiknek az volt a címe, hogy Kenyér, a másiknak meg az, hogy Csokonai él. Éppen akkor halt meg Sztálin. Szántó Tibor, aki a Magyar Írók Szövetsége Pécsi Csoportjának a titkára is volt, levelet írt Csurgóra, iskolám igazgatójának:

 

 

Ennek a levélnek a másolatát a csurgói gimnázium jelenlegi igazgatója küldte el, harmincnégy évvel a megírása után, amikor a „régi iratok között” véletlenül rátaláltak. Később az eredetijét is láthattam. Hátoldalán iktatószám (662/1952–53), az érkezés dátuma (1953. VI. 1.) és az igazgató keze írásával az, hogy „Beszélni Bertókkal!”, illetve hogy „Megtörtént. 1953. VI. 4-én. – Kincses Ferenc.” Arra, hogy ülünk a padon az igazgató úrral a gimnázium előtti parkban, ma is élesen emlékszem. De semmire sem abból, amiről beszélgettünk.

A Dunántúlban megjelent Kenyér című versem kéziratát is láttam nemrég a Somogy Megyei Bíróság irattárában. Azon is jelek. Fent zöld tintával egy 15-ös szám, s ceruzával bekeretezve a vers eme sorai:

 

Reá gondol vágyón, kinek még Nem juthat, mert nem engedik, Akik vagonszám gyűjtik össze, Hogy nagy felár jusson nekik.

 

A jelek valamelyik ávóstól származnak. A 15-ös a bűnjel sorszáma, a szöveg a bűn. Aki akkoriban olvasta a versikét, tudta, hogy a padlást lesöprő, a gabonát (a „kenyeret”) könyörtelenül begyűjtő fogdmegekről és kommunista gazdáikról van szó. Vajon erre, vagy valamelyik diáktársamnak a talán még ennél is „vakmerőbb” soraira gondolt Szántó Tibor, amikor levelében „óvatosságra intő jelenségeket” emleget? Magyartanárunk tizenkét verset küldött el Pécsre, hat diákjának két-két „művét”, belőlük választották ki közlésre az enyéimet. De hát én Szántó Tiborral sohasem találkoztam.

Persze, olvastam az Irodalmi Újságot, a Csillagot meg mindent, ami a kezembe került, s leginkább Csoóri Sándor szomorú-szókimondó falusi versei meg Benjámin László önkritikus elszántsága tetszettek. Az iskolában azt tanultuk, hogy a költők mindig a nép vezérei, prófétái, fájdalmainak kidalolói voltak, s akkor írták a legszebb, a legjobb, a legfontosabb műveiket, „amikor az egyéni és a társadalmi fájdalom egybeesett bennük”. Költő akartam lenni, mi mind a hatan költők akartunk lenni. Sokszor azt hittük, hogy már azok is vagyunk.

Kérem, mi ott Csurgón a környékbeli parasztok meg a szétvert és még mindig ütött falusi középosztály: papok, tanítók, kiskereskedők, kisiparosok, vasutasok, hivatalnokok gyerekei voltunk. Háborús gyerekek, hadiárvák. Közhely, hogy félelemben, megaláztatásban, nélkülözésben s ugyanakkor reménykedésben telt el a gyerekkorunk. Kilenc-tíz évesek voltunk, amikor vége lett a háborúnak, tizenkét-tizenhárom évesek, amikor apánk hazajött a hadifogságból. Ha hazajött. Ez már a híres-nevezetes demokrácia, a koalíció időszaka. Bevallom, nemigen emlékszem ezekre az évekre. A háborúra, annak is a végére, sokkal jobban.

Arra például, hogy bejöttek az oroszok, de előtte egy órával a ratáikról ledobált gyújtóbombákkal fölgyújtották a falu összes zsúpos pajtáját, istállóját. Hogy miközben az utcai kerítésnél fehér zsebkendővel integettünk nekik, az istállóból kivezették és elvitték a két lovunkat. Arra, hogy mennyi vacakot meg vacaknak hitt patront, lőszert, törött tusú puskát, gránátot, miegyebet szedtünk össze az utcán, a kertekben vagy a „Bugyásban”, amikor 1945 nyarán a bolgárok elhagyták a táborukat. Arra, hogy kis híján a kezemben robbant föl valami. Szerencsém, hogy Lajos, a barátom idejében ordított rám, és elhajítottam, és hasra vágódtunk, és csak akkor robbant, amikor földet ért. Hogy B. Ernőnek az egyik szemét vitte ki, H. Jancsinak az ujjait vágta le a gránát játszadozás közben. Meg arra, hogy ugyanazon a kora nyáron egy hónapos iskolába járásért kaptam meg a harmadik osztályos bizonyítványomat, s azt is csak azért, mert a katolikus tanító már hazajött a háborúból, és a második osztálytól kezdve a falu összes gyerekét, az evangélikusokat is, összeszedte-odavette a kis katolikus iskolába, hogy ne vesszen el egy évünk. Itt látom a szemem előtt, hogy hogyan törölgeti édesanyám a lószerszámot, amit a németek ott hagytak, az oroszok elől meg elásott. Itt a két kisborjút, amit aztán valahogy venni tudtunk, s addig pátyolgattunk, etetgettünk, amíg jármot nem tehettünk a nyakukba. Elkészült közben az új kocsi is, a helyett, amit a németek vittek el.

Kérem, amikor én 1950 őszén csurgói kollégista lettem, ott voltak még azok a végzős diákok, akik a NÉKOSZ emlőin nevelkedtek, közöttük azok is, akik igazán hitték, hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot”. Kötelezően és nagyon keményen ők tanítottak bennünket a hazai és a nemzetközi „munkásmozgalmi dalokra”. Ők vezényelték az éneket és az egyszerre lépést akkor is, amikor reggelenként tömött sorokban a kollégiumból a gimnáziumba meneteltünk, vagy – igazgatói parancsra – este tizenegykor végigmasíroztunk a csurgói főutcán, s ötven méterenként meg-megállva Jugoszlávia felé fordultunk, s azt ordítoztuk, hogy „Vesszen Tito!” Tito akkor „láncos kutya” volt, a határ nyolc kilométerre, s 1952-ben gyors ütemben megkezdték a déli határ mentén a legkorszerűbb lövészárokrendszer, a föld alatti fedezékek, lőszerraktárak, vasbeton géppuskaállások és tankcsapdák építését. Állítólag órákon múlt csak, hogy nem tört ki a harmadik világháború.

Kérem, én nem akartam megdönteni a rendszert. Fogalmam sem volt, hogyan kell elkezdeni az ilyesmit. Én csak torkig voltam már a hazugságokkal, az igazságtalanságokkal, az elkeseredéssel, csak nem volt mit enni, csak nem lehetett már élni. Én csak éppen leérettségiztem, és szerettem volna tovább tanulni. Nem azért, mert mindenki futott a föld elől, menekült a faluból, hanem mert már tíz évvel azelőtt eldöntötték a szüleim, hogy taníttatnak. Mert a kilenc-tíz hold föld már két gyereknek is kevés lett volna, mert aztán megszületett a kisebbik öcsém is, mert jól tanultam, és a tanító meg a pap is rábeszélte őket.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–könyvtár szakára jelentkeztem. Azért oda, mert valamelyik tanárom felvilágosított, hogy a versírásból nem lehet megélni, s ha már úgyis dolgoznom kell, a könyvtárban legalább könyvek, folyóiratok közelében leszek. Csak olvasok meg írok majd, ábrándoztam. A felvételi bizottság egyik fiatal tagja kijött utánam a folyosóra azzal, hogy a választott szakon kevés a hely, nem kérem-e át magamat magyar–történelemre, ahol többet vesznek fel, nagyobbak az esélyeim. Nem, nem, én könyvtáros akarok lenni. Azt nem mondta, én meg nem tudtam, hogy csak bejutni kell, utána akár szakot is változtathatok. De talán azt is hiába mondta volna. Magabiztos voltam és tájékozatlan, buta és kiszolgáltatott. A ballagáskor édesanyám megkérdezte az igazgatómat: „Aztán fölveszik-e a fiamat az egyetemre?” „Hát kit vennének fel, ha a Bertókot nem?” – válaszolta. Július 22-én jött meg az értesítés:

 

 

Az egri főiskolára mentem el az újabb felvételire. Lógó orral már, de reménykedve még. Aztán megjött a levél onnan is, hogy megfeleltem, de férőhely hiányában felvenni nem tudnak. Csak ekkor döbbentem rá, hogy a kitűnő bizonyítvány, meg a jeles érettségi, meg a „középparaszti” származás, meg a költői ambíció önmagában nem elég ahhoz, hogy tovább tanulhassak. Hol vétettem el?

Talán már tanácsot is adott valaki (papék? tanítóék?), nem tudom, de akkor írtam meg életemben az első protekciót kérő levelet, Pécsre, a Dunántúl szerkesztőségébe. A Pécsi Írócsoport nevében Galsai Pongrác azonnal megkereste a Pécsi Pedagógiai Főiskolát, ahol megígérték, hogy augusztus 30-ára behívnak pótfelvételizni a „magyar–orosz szakcsoportra”. De már augusztus 25-én megérkezett tőlük a levél, hogy pótfelvételit mégsem tarthatnak, „vizsgára ne jöjjön be”. Akkor az Oktatási Minisztériumba föllebbeztem, de nekik már könnyű dolguk volt: „Elkezdődött közben a tanév.” S még augusztus 25-én megírtam az Átok című versemet, s el is küldtem a barátaimnak, akikkel leveleztem. A vádirat szerint kettőnek. Két volt osztálytársamnak. A verset a végtelen keserűség és az indulat feszíti, alig emelkedik a föld fölé. Talán éppen ezért ijedtek meg tőle, akik már mindentől rettegtek.

 

Egy egyetem és két főiskola elutasított Kivert kutyaként lődörgök az utcán. Felém köszönnek, de én nem tudom. Tiprom a földet és bámulom maflán, s rámbök a való: már ezt is unom. Unom az esti motoszkáló csendet, unom a poros utak illatát, unom a vígaszt, hogy kevés a felvett,1 mert elémhuppan mindig: nincs tovább. És ezt makogja mindenütt a kecske, ezt csipogja a veréb fenn a fán, és ezt busongja messze minden este még a harang is imádság híán. Hogy nincs tovább, előttem szakadékok, betonfal… semmi… farkasfogó csapda. Köröttem roncsok: vágyak, tervek, célok… Átkozd meg Isten, aki így akarta. Aki lefogta tovább lépő lábam, aki betömni igyekszik a szám, aki kínosan röhög majd utánam, ha elkerülöm, s lehagyom talán. Mért kell letörten maradnom, ha mennék, ha van erő bennem, vágy és akarat, s nézni, ki kínlódott a nehezén innét, amint erőlködik, s végül lemarad. Ki akarta mindezt? – Bomba szórja széjjel. Akták közt sorvadjon patkány életével. Kígyó másszon sötét2 feje alá éjjel. Köpjön rá mindenki, ha mellette lép el. Sose haladhasson egy úton a néppel. Verje meg az Isten örök verésével. Mert sereg vagyunk: tízek, százak, ezrek, akiket becsaptak, mint szél a kaput, akiket köd, bánat, elszántság öveznek, s nem tudjuk, hogy éltünk útja merre fut. Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni, ha nehéz is addig törött lábbal menni. Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni, hogy köszönés után nem marad ott semmi. Vése, 1954. aug. 25.

 

Kérem, attól, hogy 1953 júliusában Nagy Imre miniszterelnök lett, s meghirdette az „új szakasz” programját és az amnesztiát, vagy attól, hogy 1954 júliusában szabadon engedték az „ártatlanul elítélt kommunistákat”, Csurgón meg Vésén szinte semmi sem változott. Amikor 1953 tavaszán mellhártyagyulladással otthon feküdtem, a szomszédok, a rokonok meg az ismerősök egy-két tojással, tányér liszttel jöttek látogatóba, hogy édesanyám tudjon mit adni a betegének. Ha valami úton-módon pénz állt a házhoz, napszámból, faeladásból, nagyobb része arra ment el, hogy fél disznót, baromfit, tojást, egyebet vett rajta édesapám, amit aztán elvitt a beszolgáltatásba. „Mit dobolt a kisbíró?” – kérdeztük hároméves Pista öcsémet. „Betojást” – válaszolta, amivel még valami derűt is fakasztott, pedig arról volt szó, hogy a kisbíró már megint teleordította az utcát, hogy kinek mennyi baromfi, tojás, hús meg egyéb beszolgáltatási hátraléka van, amit tüstént, végrehajtás terhe mellett adjon be, fizessen be, törlesszen.

Aztán persze jöttek a végrehajtók is. A hattagú család életben tartóját, egyetlen tehenünket kivezették már az istállóból, s nem édesanyánk sírása, kiabálása, hanem az mentette meg, hogy Pista öcsém is ott ordított anyánkkal együtt, s valaki megsajnálta, s főként az, hogy édesapánk átszaladt Gyula bátyámékhoz, akik tudtak adni valamelyes kölcsönt, amivel a végrehajtók pillanatnyilag megelégedtek.

1954 őszén, amikor „az MDP KV ülésén Nagy Imre jelentős győzelmet arat”, a padlásunkat ugyanúgy lesöprik, mint azelőtt. Én nem olvastam a Szabad Nép 1954. november 21-i számában Darvas József cikkét „A túllicitálásról”, amelyben „támadást indít az írók és újságírók reformmozgalma ellen”, de öt nappal előbb, amikor elvitték minden gabonánkat, azt is, amit Viktor öcsém meg én kerestünk a nyáron a cséplőgépnél, megírtam a Csendélet című versemet. Itt van előttem egy kék fedelű iskolai füzet, amely a 17. számú bűnjel volt a tárgyalásomon, s amelyet valaki, egy fiatal bíró, 1985-ben visszajuttatott hozzám. Benne naplószerű feljegyzéseim, verseim:

 

Elvitték minden gabonánkat. Anyám sírt, apám hallgatott. Öcsém lopott a sajátunkból a lónak egy marék zabot. Ülünk az esti lámpafényben, latolgatjuk, hogy mi maradt: Üres padlás, s apám szemében egy ki nem mondott gondolat. Ő senkiben sem bízik most már, a munkabére lett oda. Felelj te Buzgó3, ki elvitted, neki ahhoz mért nincs joga.

 

 

A föld, ezer év délibábja ráfonódik népem nyakára, és szívja vérét, fojtogatja. Ó jaj bekapja, nézd, bekapja. Dózsa előtt, s utána hányan buktak el vérszomjas porában, akik érte rohantak harcba. Bekapta őket, mind bekapta. Ma menekül, kit visz a lába városba: gyárba, iskolába. Nem érte, ma előle futnak, míg végére érnek az útnak. De kit köt tenyérnyi darabja, azt torkon kapja, fojtogatja. Szívja a vért, szívja a könnyet. Ó mivé tettétek a földet. Ma átok lett minden göröngye. Jajszó tapad ma minden rögre. És mindez még nem elég néki… Népem, szólj rá! szavadat érti. Ti emberevő vad kufárok, akik miatt a föld ma átok, vigyázzatok: a nép szavára a föld bekapja, aki bántja.

 

Az ávós nyomozó zöld tintával a következőket írta a versek mellé, a margóra: „Elismerem, hogy a Csendélet című verset én írtam és Weisz Jenő, Zsovár József és Pál Ilonának egy példányát elküldtem”, illetve: „Elismerem, hogy az intés (!) című ellenséges szövegű verset én írtam a saját tulajdonomat képezte melynek egy példányát elküldtem Nagy Józsefnek.elolvasott.”

Mindkét szöveg alatt ott az aláírásom. S ott van a külön lapon álló, s ezért a 14. számú bűnjelként lefoglalt Átok című versemre körmölt nyilatkozat után is: „Elismerem, hogy a túloldalon leírt ellenséges szövegezésű verset én írtam és a saját tulajdonomat képezi. Ezt a verset elküldtem Krénusz József és Kiss Editnek másolatba. Kaposvár 1955. augusztus 19.” Alatta ugyanazzal a tollal, volt osztálytársam keze írásával ez: „Elismerem, hogy ezen vers másodpéldányát, mely lila indigóval volt gépelve nekem Bertók László 1954 nyarán, vagy őszén postán elküldte. 1955. aug. 24. Krénusz József.”

Kérem, én első munkahelyemen, a marcali postahivatalban 1955. március 27-én álltam munkába, és „hbtm”, azaz „havibéres tiszti munkaerő” lettem, ötszáz forint alapfizetéssel és kétszázötven forint munkaköri pótlékkal. Ez két nappal azután történt, hogy Budapesten megalakult a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) Petőfi-köre. A kettőnek persze semmi köze egymáshoz. Én örültem, hogy kilenc hónappal az érettségim és fél évvel az egyetemi-főiskolai elutasításaim után végre valami hivatalban dolgozhatok, kiröpülhettem hazulról, önálló életet kezdhettem, s készülhettem az újabb felvételire. Ezúttal alacsonyabbra állítottam a mércét, már nem az ELTE-re, hanem eleve a Pécsi Pedagógiai Főiskolára jelentkeztem, oda is a magyar–orosz szakra, ahová állítólag a legtöbb hallgatót veszik majd föl.

Örültem azért is, mert 1955. április 17-én bemutatott a Somogyi Néplap. Egyszerre közölte három versemet, életrajzi vallomásomat, sőt csurgói iskola- és költőtársam, Gőbölös Sándor hozzám írt versét is. Mindezek mellett hevesen udvaroltam, írtam. Tengerdiéknél, a Dózsa György utcában, ahol havi száztíz forintért albérletben laktam, ennek fejében vasárnaponként még ennem is illett a családdal, legtöbbször kitűnő paprikáscsirkét nokedlival. Túlságosan jól kezdtek menni a dolgok. Nem tudtam, mit jelent, jelent-e valamit, hogy leváltották az Irodalmi Újság szerkesztőjét. Molnár Miklós? Hámos György? Csak most, két éve? három éve? láttam, egészen véletlenül, az Irodalmi Újság 1954. január 2-i számát, amelyben H. M. (?), aki a Dunántúl első, 1952–53. évi évfolyamát értékelte, hogy ott például Szécsi Margittal együtt engem is megdicsér.

Arról sem maradt bennem semmi emlék, amikor 1955. április 14-én „az MDP KV ülésén Nagy Imrét kizárják a PB-ből és a KV-ből, és visszahívják miniszterelnöki megbizatásából”. Bár az aznapi Ludas Matyiból bemásoltam füzetembe a „Nagy emberek, nagy tévedések” című közleményt, melynek az volt a mottója, hogy „Ha nem volnának nagy tévedések, nem volnának nagy igazságok sem”, és Voltaire, Heine, Petőfi, Tolsztoj, Nietzsche, Jókai, Bernard Shaw „tévedéseit” tartalmazza. Honnan tudhattam volna, hogy fél év múlva a bíró, aki elítélt, a tárgyaláson „mentségemül” olvassa majd föl füzetemből ezeket a nagy tévedéseket. Voltaire-től azt, hogy „Ki az a Shakespeare? Részeg paraszt, semmi más!” Heinétől, hogy „Weimarban él egy öreg idióta, úgy hívják, hogy Goethe.”. Petőfitől, hogy „A világ legnagyobb költője Béranger… Goethe nem költő.” Bernard Shaw-tól, hogy „Egy nagy írót ismerek, s az – Bernard Shaw.”

A Somogyi Néplapban április 17-én megjelent Magamról című vallomásom is tele napfénnyel, romantikával. S szinte hihetetlen, hogy a Lefekvés előtt című versem is, az ugyanott közölt három közül az egyik, fél év múlva bűnjelként a vád tárgya lesz majd a kaposvári bíróságon.

 

 

Kezembe fogom ceruzám, míg elringat az este. (Kisebbik óramutatónk most csusszant a tizesre.) Egy Csillag van asztalomon, s az égen csillag mennyi… Hej emberek, mikor tudunk a csillagokra menni? Mars-lakókról beszél ez itt, az Vénusz-emberekről. Megérem-é, ó bölcs, felelj, hogy valóság lesz ebből? Valóság lesz, s pokolba jut az álszentesség, vakság, s Chikágótól Japánhonig egy úr lesz, az igazság? Valóság lesz, s boldog, ki él: a háborúknak vége, s eljön a kapzsik, zsarnokok elsöprő veresége? Hiszek: elhull a férgesünk: bürokraták, csibészek, bérencek, talpnyalók, gazok, honáruló pribékek. Hiszek: kiáll majd unokám egy marsi hegytetőre, s örömkönnyek közt mosolyog apáira, a földre.

 

Kérem, engem ezen a nyáron, az érettségi utáni évben fölvettek a pécsi főiskolára. A „Hivatalból portóköteles” értesítést egy nappal a keltezési dátuma előtt föladták, július 20-án kaptam meg:

 

 

Majdnem annyi ösztöndíjjal vártak, amennyi pénzt a marcali postán kerestem. Fölmondtam, és 1955. augusztus 16-án hazaköltöztem Vésére, a szüleimhez, hogy egy kicsit otthon legyek, s készülődhessek a főiskolára. Az aratás utáni idő ez, édesapám szinte mindennap gabonát hordott valakinek, Viktor öcsém a cséplőgépnél dolgozott. Ötéves Pista öcsém, hetvenhárom éves beteg nagyanyám, anyám és én voltunk otthon. A ház körül tettem-vettem, fát vágtam, hordtam be, enni adtam az állatoknak, verseket írogattam. Komoly munkára nem fogtak be.

Így eshetett meg, hogy amikor 1955. augusztus 19-én délelőtt kilenc órakor két ávós alhadnagy „csak úgy” civilben beállított a verandára, ott álltam a pitvarban, s amikor kiderült, hogy miért jöttek, s hogy a házkutatáshoz kerített két tanú is ott van már a hátuk mögött (a kisbíró és unokabátyám a harmadik szomszédból), én engedtem be őket. Sokszor eszembe jutott azóta, hogy mennyire meglepődtem s megijedtem, hogy szóhoz sem jutottam. Pedig ahogy a filmekben látni s az igazi ellenállóktól hallani, ilyenkor a házkutatási parancsot kell elkérni. Két ujj közé fogni, nézegetni, vizsgálgatni, aztán valami szemtelent mondani a zsaruknak, s felszólítani őket, hogy igazolják magukat. Milyen szép és nagy dolog az ilyesmi, ha mással történik. S milyen szép lett volna, ha – mert nincs náluk a házkutatási parancs – megszégyenülve és fenyegetőzve visszaültek volna az autójukba, hogy hát akkor jönnek majd holnap.

Harmincöt évvel később, amikor betekinthettem a bírósági dossziémba, kiderült, hogy egy demokratikus országban sikerrel tiltakozhattam volna. A házkutatási parancs dátuma ugyanis 1955. augusztus 23. Négy nappal később kelt, mint ahogy házat kutattak s letartóztattak. Valószínű, ezért nincs benne a házkutatási jegyzőkönyvben a házkutatást elrendelő B. M.-rendelet száma és kelte. Valami miatt sietniük kellett? Ilyen apróságra egyébként sem adtak? Ki félt jobban? Ők? Én?

 

 

Édesanyám Pista öcsémet szalasztotta el a géphez Viktorért, ő apánk után futott a mezőre, ezek meg ott elkezdtek összeforgatni mindent. Leveleimet, füzeteimet, könyveimet, mindent átlapoztak, olvasgattak, a szoba közepére két csomóba dobáltak. Közben alig kérdeztek valamit. Talán az elvitt sok levél miatt gondolták anyámék később, hogy bennük lehet a bűnöm, mert ugye, a versek „nem komoly dolgok”, azokra nem is gyanakodtak.

Amikor déltájt végeztek, összepakoltak, és rám mutatva azt mondták, „maga velünk jön”, már édesapám is otthon volt. Akkor ő beállt az ajtóba, a két kezét az ajtószárfának feszítette, és elkiáltotta magát: „Laci, nem mész el!” Erre valamelyik ávós elővette a zsebéből a bilincset, és megzörgette: „Azt akarja, hogy megbilincseljük?!” Anyám ekkor összeesett, s apám, aki életében addig közelről bilincset talán nem is látott, s talán nem is értette, hogy mit mondanak, csak valami borzasztót érzett, lassan leengedte a kezét, és félreállt.

A Pobeda orral a kapu felé ekkor már ott állt a veranda előtt, beültettek, elhúzták a függönyöket, és elindultak velem. Kérdeztem, hogy hova visznek, de nem válaszoltak. Most olvasom valahol, hogy aznap, 1955. augusztus 19-én jelent meg a Szabad Népben Rédei Jenő (?) „A dolgozó osztályok áramlása” című cikke. Hát elkapott az áramlás engem is.

Magas falakkal bekerített, zárt udvarban szállítottak ki az autóból. Egy nagy szobában odatettek a szoba közepére egy széket, azt mondták, üljek le rá, és elkezdték a kihallgatásomat. Először annak a két pasasnak az egyike kérdezgetett, akik behoztak. Aztán jött valaki más. Gyakran váltogatták egymást, néha egyszerre többen is voltak benn. Az volt az érzésem, hogy aki kimegy, az is a szomszéd szobában marad, ahol nagyon sokan lehetnek, s hallanak mindent, amit mondok.

Az életrajzomat mindegyiknek el kellett mondanom, de valamit mindig jobban tudtak, mint én, összetépték, és rám kiabáltak, hogy kezdjem újra. Lassan megvilágosodott, hogy Kaposváron vagyok, s a záporozó, inkább összezavarni, mint megvilágosítani próbáló kérdésekből összeállt a kép: azt akarják rám bizonyítani, hogy valami nagy összeesküvés tagja vagyok, s hogy velem együtt le van tartóztatva Zsovár Jóska, Weisz Jenő és Horváth Imre is, akikkel az Ady Endre Irodalmi Kört Nagyatádon megalakítottuk, s akikkel eszerint már évek óta, már Csurgón is döntögettük a rendszert, s hogy mocskos ellenségek vagyunk, külföldi kapcsolatokkal, s éppen most akartunk leszámolni a világkommunizmussal. Az Átok című versem még jó lovat is ad alájuk, ezekkel a sorokkal: „Mert sereg vagyunk, tízek, százak, ezrek, akiket becsaptak, mint szél a kaput…” „Miféle sereg?” „Kik vagytok a seregben!”, ordítozta még napok múlva is Borbély főhadnagy. „Hová rejtettétek a fegyvereket?!” „Fordítsd le ezt az angol levelet!” „A Zsovár nem így fordította…”

Az első kihallgatás órákig tartott. Nem vertek meg. „Testileg” az a koma ment el a legtovább, aki, ahogy ott ültem, elém állt, azaz hogy az egyik lábával beállt a két lábam közé, a bal kezével megfogta az államat, s mintha pofon akarna vágni, fölemelte a fejemet és a jobb kezét. De nem ütött meg, csak fenyegetett s ordított. Zsovárt és Horváthot más-más szobákban, de valószínű, hogy ugyanakkor hallgatták ki, s jöttek-mentek az urak egyik szobából a másikba. S amit a három nappal korábban letartóztatott Weisz Jenőből már kiszedtek, s amit most belőlünk, s amit a lefoglalt papírokból kiolvastak, abból szerkesztették meg a „határozatot”:

 

 

Van egy másik papiros is, ugyanaznapi dátummal, „Határozat bűnös tevékenység megszakítására”, amelyben Vajda János „megállapítja”, hogy „Bertók László alaposan gyanúsítható a B. H. Ö. 2. pont b. alpontjába fölvett bűntett megvalósításában”, s hogy ezért letartóztatnak. Ez alatt ott az aláírásom, s hogy „Tudomásul vettem. 1955. aug. 19.” A vallatás és a különféle írások szerkesztgetése után a fogdaparancsnok már mint egy tárgyat vett át:

 

 

A fogda a pincében volt, s amikor oda levezettek, és Zsolnay úr legényei meztelenre vetkőztettek, akkor azt hittem, hogy mindjárt nagyon megvernek. De csak hosszan ácsorogtattak, hátratett kézzel, falnak fordítva. Közben a cipőm talpáról leszedték a spiccvasakat, kihúzták belőle a fűzőt. Sőt a nadrágom derekáról is leszedték a csatokat, s leltárba vették, elvették a nadrágszíjamat is. Az volt a szerencsém, hogy ez egy elég bő nadrág volt, s „magával kötve” meg tudtam csomózni a derekamon, hogy le ne csússzon. Így voltam ott benne mindvégig. S mindez, ugye, azért, hogy kárt ne tehessek magamban, fel ne kössem magam, föl ne nyiszáljam az ereimet, amíg a vendégszeretetüket élvezem.

Ha jól emlékszem, már így, megfosztva gyilkos eszközeimtől, ültettek le a fényképezőgép elé, s készítették el a „sztárfotómat”. Először „elölnézetből”, majd „oldalnézetből”. Talán ezt a képet, ezt a megszeppent, hosszú hajú gyereket (?), ifjút (?) látva tudom felidézni a legpontosabban, hogy mi is történt ott és akkor. Aztán „zongoráznom” kellett, ujjlenyomatot vettek tőlem. Előbb külön-külön minden ujjamról, aztán a bal kéz, majd a jobb kéz négy ujjának „együttes nyomatát.”

Legközelebb öt nap múlva, augusztus 24-én hallgattak ki, ekkor maga a vizsgálati osztály vezetője, Borbély Imre. A „Szigorúan titkos” feliratú jegyzőkönyv három sűrűn gépelt oldalból áll. Itt látom, hogy

 

 

Ugyanezen a napon hallgatták ki az egyik tanúmat, volt osztálytársamat, Krénusz Józsefet. Nem tudom, magától találta-e ki, vagy valakinek a tanácsára cselekedte, de mintha menteni akarna, többek között ezt mondta az „Ismertesse Bertók politikai beállítottságát” felszólításra:

 

 

Kérem, én csak három hónapot ültem. Kilencvenöt napot. Ennyit abból a nyolcból, amire elítéltek. S ugye, ezt sem 56 után, hanem 1955-ben és 1956 tavaszán. Öt hétig voltam a kaposvári ÁVH pincéjében, a legelején huszonöt napig magánzárkában. Egy két lépés széles, három lépés hosszú „összkomfortban”, ahol minden berendezés egy priccs volt egy pokróccal, amire nappal csak leülni volt szabad, s a cipőmet másnap reggelre kiverte a penész.

Naponta séta, tíz perc (?), fél óra (?) a magas falakkal bekerített, 40-50 négyzetméternyi „sétálóban”, ahol azért az eget lehetett látni. Mindig egyedül. Az őr ül a lépcsőn, és néz. Néhány évvel idősebb csak nálam. Talán sajnál is. Néha meg is kérdez valamit. Egyszer azt: „Basztál már?” Ilyesmiket. „Tizedes úr.” Őt is meg a többit is így, úrnak kellett szólítani.

Kérem, én beismerem, hogy ott egy kicsit begolyósodtam. Az őrök vastag futószőnyegen járkáltak a zárkák előtti folyóson, hogy ne halljuk a csizmájuk kopogását. Abból tudtam meg, hogy belestek hozzám, hogy a „cirklit” visszaejtették a „kukucskálóra”. Abból, hogy valami baj van, hogy kivágódott az „etető” – a kisajtó a nagyajtón, ahol az ennivalót adták be –, s elkezdtek ordítozni velem. Ilyenkor föl kellett pattanni a priccsről, s hátratett kézzel vigyázzba kellett állni. Aztán egyszer csak azt hallottam, hogy édesanyám ott zokog a zárkaajtó előtt. Vagy valahol fölöttem, a zárka fölötti helyiségben. És a nevemet kiabálja. Amikor nem bírtam tovább, verni kezdtem ököllel az ajtót, és ordítoztam. Fölvittek, megvizsgált valami orvos, injekciót adott, s attól kezdve gyógyszert is kaptam a csajka mellé etetéskor. Azóta van, hogy pánikba esem, ha észreveszem, hogy „figyelnek”, hogy az ablakon át esetleg belát valaki, hogy tetten érnek, bármilyen ártatlan dologban.

Közben szüleim, akik nem tudták, hogy hova vittek, s azt sem, hogy miért vittek el, fűhöz-fához futottak segítségért, tanácsért. Édesapám augusztus 25-én ügyvédet fogadott:

 

 

A pécsi főiskoláról szeptember 3-án jött levél, hogy hol vagyok, miért nem mentem, menjek azonnal:

 

 

Erre a levélre édesanyám válaszolt, esedezve, hogy tartsák fönn a helyemet, s ő kapta a hivatalos értesítést is, hogy nincs mese, oda a főiskola.

 

 

Kérem, én a bírósági dossziémban azt látom, hogy az ÁVH-n mindössze négyszer hallgattak ki. Augusztus 19-e és 24-e után már csak szeptember 19-én, s utoljára szeptember 22-én. Ekkor készítette el Bíró Gyula áv. alhdgy. a határozatot a vizsgálat befejezéséről és az összefoglaló jegyzőkönyvet a kihallgatásokról. Ekkor ismét el kellett mondanom az életrajzomat, nyilatkoznom kellett, hogy a gyanúsítást megértettem, s hogy bűnösnek érzem-é magamat. Ugyanezen a napon készült el az a „rendelvény” is, amellyel másnap a kaposvári megyei börtönbe szállítottak:

 

 

Az itt betűhíven leírt, nem igazán irodalmi szintű, de annál keményebb szövegben tárgyi hibák is vannak. Az egyik az, hogy következetesen két nappal korábbra teszi a letartóztatásomat. A másik, hogy Zsovárt kifelejti a felsorolásból, pedig hát tőle is el voltam különítve végig. Ami újdonság, az az, hogy „letartóztatása”, mármint az enyém, „1955. október 17-napján végződik”. Két hónapig lehetett valakit előzetes letartóztatásban tartani? Ezt papíron ennyire komolyan vették? Mert a valóságban a végéhez is hozzátettek néhány napot, csak október 20-án, a tárgyaláson helyeztek – ideiglenesen – szabadlábra. Néhány nap ide vagy oda, a papírok és a rendszer az örökkévalóságnak készültek.

Kérem, én nagyon örültem, amikor öt hét után, 1955. szeptember 23-án aláírattak velem egy nyilatkozatot, mely szerint az ÁVH-n semmiféle bántódás nem ért, semmi panaszom nincs, és átvittek a megyei börtönbe. Az ávón az utolsó tíz napot közös cellában töltöttem már, először ketten, majd hárman voltunk együtt. Az egyik koma állandóan angolul akart velem beszélgetni, és mindenre kíváncsi volt, amit fönt már többször elmondtam. Végtelenül megértő volt, mindenáron a bizalmamba akart férkőzni. Őt mindennap vitték „kihallgatásra”. Amikor visszajött, ragyogott róla, hogy teleette magát. Ávós vagy valami spicli volt.

A kaposvári megyei börtönben nyolcan voltunk a négyágyas cellákban. Egy idősebb, nagy seggű pécsi bányásszal feküdtem egy ágyban. Ez mégis más világ volt. Az ajtó mellett ott volt a kibli, egy vasfazék, fedővel, abba hugyoztunk, szartunk, s mindennap zörögtek egyszer, kinyílt az ajtó, ott állt benne Takács úr, a smasszer, és elkiáltotta magát, hogy „Bliii…” Erre ketten megragadtuk, kitettük az ajtó elé, ott megfogták ketten, elvitték, kiürítették, visszahozták.

Itt a börtönben csoportosan sétáltunk a nagy udvaron, körbe-körbe, kettős sorokban, a toronyban, a kapunál meg a sarkokon ott álltak a géppisztolyos őrök. Egy balatonboglári öreg „kulák” régi nótákra, kuplékra tanított, tervezgette, hogy hogyan lesz, ha innen kimegyünk, és „átvesszük a hatalmat”. „Ti csináljátok majd az újságot” – mondta. Vigasztalt, bátorított, hogy ne ijedjek meg, ne nyugodjak bele, akármi lesz. A világról, a politikáról ő tudott a legtöbbet a cellában.

Ettük a dohos burizst. Mindig azt. Meg volt főzve vízben, zöldpaprikadarabok voltak benne. Kanállal ettük, ugye, hiszen más evőeszközünk a zárkában nem lehetett. Azzal a kanállal, amelynek a nyelét „késsé” lehetett reszelgetni az ágy vasánál, vagy amellyel ugyanott szikrát lehetett pattintani, amitől a terpentines cipőpasztával bekent, a pokrócból kihúzogatott gyapjúszálak (?) tüzet fogtak és izzani kezdtek, és meg lehetett gyújtani a munkateremből becsempészett cigarettát. Bár ez valószínű 1956 tavaszán volt, amikor mint jogerősen elítéltet behívtak a hátralévő rész letöltésére, és dolgozhattunk, babot válogattunk a munkateremben. A leves meg, ha volt, szinte mindig „lógulyás”. Folytak nagy erővel a téeszszervezések, irtották a lovakat, hogy majd mindent a gépek végeznek. Különben sem volt nekik ennivaló. A rózsaszínű, kicsit édeskés főtt lóhús ízét most is a számban érzem.

Az ügyvéd, a kaposvári 1. Sz. Ügyvédi Munkaközösség vezetője a börtönbe szállításom után egy héttel, október elsején írta első levelét a szüleimnek:

 

 

Három nap múlva, a második levelében már azt írja, hogy elkészült a vádiratom, s hogy aznap, október 4-én meglátogatott a börtönben. Ez egy keddi nap volt, s hétfőn felhívhatták a szüleim telefonon, mert a szemükre hányja, hogy ha vasárnap bejöttek volna, beszélhettek volna velem. A legközelebbi látogatás viszont csak október 30-án lesz.

 

 

Nem emlékszem, milyen gyakran jártak a buszok akkoriban Nagykanizsa és Kaposvár között, de legfeljebb kettő ha ment naponta. Vése negyvennégy kilométerre van Kaposvártól. Nem tudom hogyan, de aznap, amikor ezt a levelet megkapta, aznap délután már ott ült édesapám dr. Marton irodájában. A vádirat ismeretében a következőkkel egészítették ki a tényállást, amit apám első jelentkezésekor, augusztus 25-én felvettek:

 

 

A vádirat kelte október 1.

 

 

Amikor a börtönben a tárgyalás előtt a vádiratot megkaptam, a következő séta során úgy helyezkedtem, hogy dr. Léhner János mellé kerüljek. Ő ügyvéd volt, mellesleg az egyik volt vései földesúrnak a fia. Apám korosztálya, talán az ő apja már nem is élt akkor, s ő lett volna a földesúr, ha nincs a földosztás negyvenötben. Én a nevén kívül annyit tudtam róla, hogy Marcaliban él, és ügyvéd. Amikor az ávóról átvittek a megyei börtönbe, ő már ott volt. Másik cellában, de hát jöttek, mentek a hírek, hamar megtudta, hogy vései vagyok, ő kezdte az ismerkedést sétáláskor a börtönudvaron. Az egyik sétán a markába csúsztattam a vádiratomat, másnap visszadugta a kezembe. Rémülten adta tudtomra, hogy „ezért tíz évet is kaphatsz”.

Kérem, én beismerem, hogy értem aggódó, kétségbeesett, az ilyesmiben járatlan szüleim az ördöghöz is elmentek volna bizonyítványokért, és el is mentek mindenkihez, akihez csak lehetett. Dr. Marton Ernő István ügyvéd úr október 4-én kelt levelének a hátoldalán anyám keze írása, az a szöveg, amit számításaim szerint október 6-án telefonálhatott az ügyvédnek:

 

 

Nem tudom, kérték-e, adták-e. Azt se, hogy a marcali postán mit mondtak. Amit a csurgói gimnázium és kollégium igazgatója adott, az itt van előttem. Vajon miért? Mert későn adták? Mert nem a bíróság, hanem a szüleim kérték, és emiatt nem fogadta el a bíróság? Az ügyvéd? Vagy mert benne van, hogy „Egy időben a magyar nyugatos költészet termékei lelkesítették”, s ezt esetleg valakik félreérthették volna? Vagy mert nem volt igaz az, hogy „az utolsó tanévben a szocialista költészet felé is megtalálta a hangját”? Hiszen a vádiratban benne van, hogy „már Csurgón is írt ellenséges hangú verseket”. Ilyesmit csak az ügyvéd dönthetett el. Mindenesetre a dokumentum itt van, a családi doboz megőrizte, s ha nem segített, nem is ártott a tárgyaláson.

 

 

Kérem, engem október 20-án a tárgyaláson ideiglenesen szabadlábra helyeztek. A tárgyalás jegyzőkönyvében az áll, hogy bűnösségemet részben ismertem csak be, tehát valamitől ott nekibátorodtam, de föllebbezni már nem mertem, mert attól féltem, hogy a második fokon többet kapok. Azazhogy fogalmam sem volt, mi lenne a jobb. Az ügyvédemtől, aki ugye nem az lett, akit apám szeretett volna, vagyis hát akit apámnak az ismerősök ajánlottak, hanem akihez az efféle ügyek tartoztak, a munkaközösség vezetője, tőle szinte semmit sem tudtam meg, emberi kapcsolat nem alakult ki közöttünk. Rabtársam, dr. Léhner János szavaival a fülemben mentem a tárgyalásra.

Valósággal megkönnyebbültem, amikor kihirdették, hogy csak nyolc hónapot kaptam, s hogy a két hónap előzetest, az ávót is beszámítják, s hogy ezennel szabadlábra helyeznek, a „büntetés hátralévő részének a letöltésére később hívnak be”. Talán hirtelen azt hittem, hogy vissza se hívnak már. Zsovár mint elsőrendű vádlott tizenhat hónapot kapott, Weisz, a másodrendű ugyanannyit, mint én, Horváth viszont megint csak tizenhat hónapot, mint Zsovár, hiába volt negyedrendű vádlott, ha egyszer „kulákgyerek” volt. Egyébként egyedül ő fellebbezett, s ezzel is összefügg, hogy neki nem kellett visszamennie a hátralévő rész letöltésére, s az utolsó tárgyaláson, 1956 elején tizenhat hónapját négyre csökkentették.

Az ítéletet kihirdették, de nem kaptuk kézhez. Csak harmincöt évvel később, 1990-ben kaptam meg s olvashattam el, miután a Kádár-rendszer utolsó országgyűlése a legutolsó ülésén, 1990. március 14-én az 1945–1963 között hozott jogtalan politikai ítéletek semmissé nyilvánításáról is határozott. Persze az ítéletet is, a semmissé nyilvánítást is külön kérni kellett.

Kedves dolog látni, amit közben elfeledtem. Például hogy „egész ingatlanvagyonom” elkobzására is ítéltek, holott néhány sorral följebb azt írják, hogy vagyontalan vagyok. Vagy hogy a „bűnügyi költséget egyetemleg”, majd külön-külön is meg kell térítenünk a magyar államnak. Aztán itt van az „Arany János Irodalmi Kör” alapszabálya 1952 elejéről, Csurgóról, s benne a 3. pont, miszerint „Ha valamelyikünk írása miatt bajba keveredik, segítségére sietünk.” Tehát innen számítódik a vádiratban is, az ítéletben is „súlyosbító körülményként” emlegetett folyamatosság. Tizenhat-tizenhét évesek voltunk. Butaság, de kedvem támadt belekukkantani abba a véleménybe (javaslatba?), amit az egyetemi felvételi kérelmemre írtak Csurgón 1954-ben. Hol lehet? Aztán itt van a bíró, dr. Pápai Sándor, aki egy másik szint, nem ugyanaz, mint a vádiratot s egyebeket fogalmazó ügyész. Csűri-csavarja, ki-kirohan, de végül is minden enyhítő körülményt figyelembe vesz, mintha segíteni akarna, mintha csak játszásiból ítélne el bennünket. (Zárójel közé tett három ponttal […] jelölöm, s kihagyom az ítélet szövegéből a korábban már közölt verseimet, és azokat a részeket, amelyek csak valamelyik „bűntársamra” tartoznak.)

 

 

Nem tudom, a tárgyalás tartott-e olyan sokáig, vagy valami más oka volt, de aznap, október 20-án már nem tudtunk hazautazni. Úgy emlékszem, hogy valami szálloda előcsarnokába kéredzkedtünk be, s ott töltöttük az éjszakát, székeken, padokon. Talán a börtönadminisztráció működött lassan, s a szabadlábra helyezési igazolvány miatt kellett megvárnunk a másnapot, annak a dátuma ugyanis október 21.

 

 

Mentem haza a szüleimmel Vésére, s öt nap múlva beléptem a Táncsics Mezőgazdasági Termelőszövetkezetbe. Abba, amit szeptemberben, akkor kalapáltak össze, amikor engem az ÁVH kaposvári pincéjében puhítottak. S ahová édesapámat azzal kényszerítették be, hogy azt mondták neki, „sohasem fogja megtudni, hogy hol van a fia, ha nem írja alá a belépési nyilatkozatot”. Rajtam kívül két idősebb parasztot is elvittek, megvertek, nem is beszélve az egyéb eszközökről. A falu össze volt roppantva, ki a félelem, ki az úgyis-minden-mindegy-már érzésével belépett.

Volt már egy régebbi téesz Vésén, többségében a valamikori cselédekből, akik földet igen, de se jószágot, se szerszámot nem kaptak a földosztáskor, s kínlódtak csak, úgy is, így is. Most egyszerre két téesz is alakult. Az egyik a „szegényebb népekből”, a másik a középparasztokból. „Kulák” csak kettő volt, a két malomtulajdonost minősítették azzá, amikor államosították a malmukat. Ez a három kis téesz oszlott aztán föl, robbant széjjel egy év múlva, ötvenhat őszén, s nem maradt utána más, csak a mérhetetlen adósság, amit aztán évekig fizetgettünk, miközben talpra kellett volna állítani a tönkretett kisgazdaságokat, lovakat, vetőmagot, egyebet kellett volna venni. S a „szabadság” három évig sem tartott, ötvenkilencben megjöttek az újabb téeszszervezők.

Kérem, én beismerem, hogy ha már egyszer szabadon engedtek, én semmiképpen sem akartam visszamenni a börtönbe, s mindent elkövettem, hogy húzzam-halasszam a visszamenést, ameddig csak lehet. Ezért léptem be a téeszbe, ezért kezdtem el írni a kérvényeket, futkosni tanácsért, segítségért. Talán újságot is olvastam, és reménykedtem, hogy változik közben, azaz javul a helyzet. Talán eljutott hozzám a híre, hogy 1955. november 2-án „az Írószövetség pártgyűlésén Zelk Zoltán fölolvasta az írók, művészek és újságírók memorandumát, amely a sztálinista kulturális politika ellen tiltakozott”, s hogy a memorandumot továbbították a „KV-nek”. De hát más volt az újság, s más volt a valóság. Ugyanezen a napon keltezték a kaposvári megyei bíróság büntetés-végrehajtási irodájának a felhívását, hogy 1955. november 18-án jelenjek meg ismét a börtönben.

 

 

Ekkor már bent volt a bíróságon a kérvényem, amelyben a „jogerős szabadságvesztés-büntetésem megkezdésének elhalasztását” kértem. A téesz is, a tanács is adott hozzá egy-egy igazolást. Mintha a mindössze nyolc hónapos ítélet hallatán velem együtt mások is megkönnyebbültek volna. A helyi hivatalos hozzáállás szemmel láthatóan megváltozott. Nem volt egészen tiszta a lelkiismeretük sem, de arra is gondolhattak, hogy ha „ott fönn” olyan fontos a téeszcsé, hogy bármi áron meg kellett szervezni, akkor talán rá hivatkozva el lehet érni valamit. Valamit, ami szerintük is „jogos”, hiszen az én ügyemben „nem voltak benne”, hiszen amit ezen a „szerencsétlen gyereken”, rajtam, segítenek, az akárhonnan nézve is jó cselekedet.

 

 

Ezt az igazolást aznap kaptam, amikor a téeszbe beléptem. S talán nemcsak ügyes fordulat benne, hogy „Bertók László… esetleges behívása a tsz. tagság körében elégedetlenséget váltana ki”. A két aláíró közül az egyik, az elnök ugyanaz az unokabátyám, aki tanúként jelen volt, amikor letartóztattak. A másik Bertók nem rokonom, Vésén akkor ötven Bertók család élt. Az igazolásokat, fellebbezéseket, kérvényeket ettől kezdve szinte mindet a tanácstitkár fogalmazta, gépelte, akinek – úgy tetszett – ebben nagy gyakorlata volt, s aki viccelődött, nevetett, öntötte belém a lelket. A téesz és a pártszervezet velem kapcsolatos papírjait is ő „szerkesztette” (a fentit is), azok csak aláírták. Sőt minden művéből adott egy példányt, talán hogy lássam, hogy segítenek, hogy olvasgassam, ha elkeserednék. A téeszigazolás mellé rögtön írt egyet a tanács nevében is:

 

 

Nem tudom, mennyi a hivatalos körülményeskedés, s mennyi a szándékos ködösítés Papp János szövegeiben, s miért van az, hogy a téeszigazolásban mint „a családból úgyszólván egyedüli teljes, munkaképes tag”-ot emleget, a tanácsi papíron pedig azt írja, hogy „egészségi állapotára való hivatkozása úgyszintén fedi a valóságot”. Így akarta elkerülni a gyanút, hogy mindkét írás tőle származik?

Valószínű, hogy nem ez a teljes igazság, de akkor jó volt hinni benne, hogy az egész falu, hogy mindenki mellettem áll. S nem gondolni arra, hogy találkozom az utcán, a téeszben, a tanácsházán olyanokkal is, akik – hogy finom legyek – ha nem is kötnek belém, de „rossz szemmel néznek rám”. Hogy nemcsak a megnyomorítottak, megfélemlítettek, kiszolgáltatottak, hanem azok is ott éltek, sőt még mindig azoknak a kezében volt a hatalom a faluban, akik a megnyomorításban, megfélemlítésben maguk is részt vettek. Hogy az egyik régi paraszt, aki mindig, tehát akkor is jól helyezkedett, s a téeszben hamarosan valami „ugrómókus” lett, aki ötvenhat októberében eliszkolt, de aztán megint gyorsan „feltört”, most öregkorában meg „egy szentfazék”, rendszeres templomba járó, mi több: presbiter lett belőle, nos, ő például azt mondta édesanyámnak, hogy „Hát ha olyan nagy esze van a fiadnak, akkor tudnia kellett volna, hogy mit szabad megírni, mit nem.”

A halasztási kérelemre az utolsó pillanatban jött meg a válasz:

 

 

Közben, november 12-én a kegyelmi kérvényemet is elküldtem a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnökének, kérve, hogy büntetésem hátralevő részét engedje el. Nem tudtam még, hogy halasztást kapok, siettem vele, legyen bent, mielőtt bevonulok a sittre. Aztán pedig abban reménykedtem, hogy január 16-ig csak megjön a válasz, s hogy kedvező lesz. Az ügyvédemet is kértem, tegyen valamit. Válaszában az újabb halasztási kérelemhez adott ötletet:

 

 

Kaptam másodszorra is két hónap halasztást. A téesznél „magasabb beosztásba” kerültem, fogatosból könyvelő lettem. Talán ez is hozzájárult, hogy a téesz vezetősége levelet írt az Elnöki Tanács elnökének:

 

 

Így érkezett el ötvenhat márciusa, s jött meg az újabb behívóparancs. Március 15-én reggel 8 órára hívtak a kaposvári börtönbe. Ha jól emlékszem, akkor már hivatalosan nem volt ünnep ez a nap.

 

 

Nagyon nem akartam visszamenni a börtönbe, s nagyon sokan szerettek volna segíteni rajtam. Készült egy aláírásgyűjtő ív is harmincöt aláírással:

 

 

Unokabátyám új pozíciója, amit polgári iskolájával, értelmességével, tekintélyével szerzett, s hogy elfogadta a téeszelnökséget, amikor a tagság rá szavazott, bizonyára sokat számított. Miután a téesz által támogatott kegyelmi kérvényemre még mindig nem jött válasz, Budapestre is fölutazott. Valószínű, hogy az aláírásgyűjtés erre az alkalomra készült. Egy nappal későbbi keltezésű a megbízása:

 

 

Az már más lapra tartozik, hogy sehol sem fogadták, egyik helyről a másikra küldözgették, várakoztatták, s amikor rádöbbent, hogy játszanak vele, egy portásnak adta át az iratokat, s fogta magát, dolgavégezetlenül hazautazott. Március 13-án írta Marton ügyvéd úr is az újabb levelét:

 

 

Valami történhetett, mert március 15-én mégsem mentem börtönbe. Talán azért, mert halasztási kérelmemre nem érkezett válasz, s valaki fölvilágosított, fölbiztatott, hogy addig otthon maradhatok? Március 27-én, és nem rendőri kísérettel, hanem „szabadon” mentem be a rács mögé. A bíróság március 16-án hozta meg elutasító végzését, de ez a papiros, a postai bélyegző szerint, csak március 26-án jutott el Vésére.

 

 

Amikor mégiscsak be kellett mennem a börtönbe, két hét múlva már ott volt a téesztől az újabb kérvény, hogy „a nyári mezőgazdasági munkák idejére a könyvelési munkák hatalmas megnövekedése” miatt, a „Belügy- és Igazságügyi Miniszter rendelete értelmében” engedélyezzék büntetésem végrehajtásának megszakítását. S most egyszerre szorul el a torkom és önt el a melegség… Hiszen nem csupán az igazságtalan meghurcoltatáson és az évtizedekre rám sütött bélyegen, hanem a felém sugárzó szereteten is múlott, hogy közben „felnőttem”, s hogy amikor gyöngült a szorítás, föl tudtam állni.

 

 

Az igazolvány hátoldalán a következő, kézzel írt dátumok, aláírások, körbélyegzők, hogy hol, mikor kell jelentkeznem a rendőrségen, illetve hogy mikor, hol jelentkeztem:

 

 

Azokban a napokban (hetekben), amikor engem ideiglenesen szabadságoltak, más politikai elítélteket, igazi nagyhalakat – például a volt szociáldemokrata vezetőket, Szakasitsot és társait – is kiengedték a börtönből. 1956. május 18-án Rákosi nyilvánosan elismeri, hogy felelős Rajk elítéléséért. A Petőfi-kör egyik gyűlésén Rajk özvegye azt követeli, hogy férjét rehabilitálják, gyilkosait pedig ítéljék el, mások azt, hogy Nagy Imre kerüljön vissza a hatalomba. A lengyelországi Poznanban a hadsereg veri le a munkások tüntetéseit. Nő a nyugtalanság, itthoni sztrájkokról hallani.

Kérem, én beismerem, hogy nem fogtam föl igazán, hogy mi történik körülöttem és a világban, s hogy mindenekelőtt a magam ügyeivel voltam elfoglalva. Igyekeztem jól elvégezni a téeszben a munkámat, ha már egyszer annyit fáradoztak értem, legalább ne csalódjanak bennem. S vártam, hogy csak-csak megjön a kegyelmi kérvényemre a válasz. Június 7-én érkezett a levél, hogy „saját érdekében jelenjék meg a megyei bíróság vezetője előtt 1956. évi június hó 15. napján de. 9 órakor”.

Dr. Pápai Sándor bíró úr adta át a kegyelmi dokumentumot:

 

 

Kérem, amikor megkaptam a határozatot, hogy büntetésemet kegyelemből 3 évi próbaidőre felfüggesztették, nekem már a zsebemben volt a katonai behívóparancs, hogy négy nap múlva be kell vonulnom katonának. „Munkaszolgálatosnak”, ahogy mindenki nevezte, „építő honvédnek”, ahogy a katonakönyvembe írták. Valahol magasan (mélyen?) szépen össze voltak hangolva a dolgok. A kegyelmi papírom másolatán, a bírósági dossziémban 1990-ben a következő, ceruzával írt sorokat olvashattam. Mintha dr. Pápai keze írása lenne:

 

 

Pécs mellett, Kővágószőlősön akkor kezdődött az uránbányászat. Az első bánya működött már, ávósok őrizték, be volt kerítve szögesdróttal. Álltak a dróton kívül azok a barakkok is, amelyekbe a mi „zászlóaljunkat” (ezredünket?) elhelyezték. Máig sem tudom, hány emberből áll egy zászlóalj vagy ezred – raj, szakasz és század az bizonyos, hogy volt. Nem a bányában, hanem a külszíni „járulékos beruházásokon” dolgoztunk. Kőművesek segédmunkásai voltunk, csatornát ástunk, téglát, cementet raktunk ki az állomáson a vagonokból. Később kőművestanulóként magam is raktam és vakoltam falat. Kulákgyerekek, valamikori falusi jegyzők s egyéb gyanús elemek gyerekei, meg a hozzám hasonló rovott múltúak, megbízhatatlanok voltunk ott, közénk keverve néhány bűntelen is, bár lehet, hogy csak letagadták, hogy kicsodák.

Megvan a júliusi és a szeptemberi „Bérelszámolási lap”-om. A júliusinak a hátoldalára rárajzolva és ráírva az az útvonal és azok a falunevek, amelyen, amelyeket érintve november 4-én, 5-én, 6-án gyalog hazamentem Vésére. Júliusban segédmunkásként 19 napot, 163 órát dolgoztam, 1 napig beteg voltam, 4 napig szabadságon voltam. Napi kilenc óra volt a munkaidő, szombatonként az egyik szombaton kilenc, a másikon négy és fél órát dolgoztunk. A teljesítményem 132 százalék. Persze ott csaltunk, ahol tudtunk. Ástuk az árkot, s jött egy zápor, megállt a víz az árok alján. Mi elszámoltuk, hogy az árok tele lett, s ennyi meg ennyi köbméter vizet mertünk ki vödörrel, hogy tovább áshassunk. Lapátoltuk a földet egyik helyről a másikra, s az „egyszeri átkarolás” helyett mindig legalább kettőt írtunk. A civilek is így csinálták. Nos, a 163 óráért 724,20 Ft bért számfejtettek, s elszámoltak hozzá 9 óra fizetett étkezést 23,90 Ft összegben, s 10 százalék bérpótlékot, ezt nem tudom, miért. Így jött ki a 820,50 Ft, amelyből 621,60 Ft-ot levontak a szállásért és a kosztért, 198,90 Ft-ot pedig átutaltak az OTP-hez, hogy majd a leszereléskor fölvehetem.

Szeptemberben a „Szakma” rovatban már mint „átk. kőm.” (átképzős? kőműves) szerepelek, s huszadikáig egyetlen ledolgozott órám sincs. Valószínű, ez alatt a három hét alatt képeztek át kőművesnek. Aztán a következő hét napon 54,5 „darabbéres” órát és 2 „időbéres” órát teljesítettem, 181,40, illetve 18,60 Ft, összesen 200,- Ft értékben. 3,5 óra fizetett étkezés (9,30), és itt is 10 százalék bérpótlék (20,-Ft), összesen 229,30 Ft a szeptemberi járandóságom. De hiába értem el most meg 120 százalékot, s léptem egy osztállyal feljebb, a IV. bérosztályba, ez a pénz a szállásra és az ellátásra sem volt elég. Pirossal aláhúzva áll a lap alján a végeredmény: mínusz 62,70 Ft. Amit persze a következő hónapban levontak. A havi elszámolások egyébként nem sokat számítottak, mi zsoldot kaptunk, az is lehet, hogy ugyanannyit, mint minden igazi sorkatona. Cigarettára, pohár sörre valót. Hogy aztán a négy és fél hónap alatt mennyi pénzem gyűlt össze az OTP-nél, az csak 1957 tavaszán derült ki.

Húszéves voltam, a „tényleges katonaidőmet” töltöttem, s ha nem jön közbe 1956 októbere, két évig tartott volna a szolgálat. S én még örültem is, hogy akaratom ellenére itt lehetek, hogy nem kell a börtönben aszalódnom. Meg azért is, mert ahogy két vádlott-társamat, vihettek volna a bányába is, hiszen senki sem kérdezte meg, hogy kívánom-e a két kezemmel szolgálni a hazát, és hol kívánom szolgálni. De talán föl volt írva náluk valahová, hogy baja van a tüdőmnek, hogy 1953-tól két éven keresztül nagyon erősen kellett szednem a PAS nevezetű port, illetve tablettát, s hogy olyan nyamvadt voltam még 1956 tavaszán is, hogy a börtönben, amikor babot kellett volna zsákolnom, az első zsák alatt összeestem.

Szőlősön egyébként katonásdit is játszottunk. Munkaidő után, néha holdvilágnál, meg a hétvégeken a barakkok mögötti réten gyakoroltuk az egyszerre lépést, a lapos kúszást és a hasonlókat. Tömött sorokban, énekelve kellett menetelnünk a civilekkel közös étkezdébe, s ha közben nem voltunk hajlandók énekelni, akkor az étkezde ajtajában „menet közben hátraarcot” vezényeltek, visszairányítottak bennünket a körletbe, hogy az ágy alatt, meg ahol még elképzelhető, „keressük meg a nótát”. (Járt ott egyszer Maléter Pál is, ő volt ezeknek az alakulatoknak az országos parancsnoka.)

Volt néhány puska is, néhány „dióverő”. Azokat kellett néha zsírozni, mert velük gyakoroltuk a „lábhoz”, „vállra” stb. mozdulatokat, de lőszer nem volt hozzájuk, sohasem lőttünk velük, s a raktárban őrizték őket. Mindaddig, amíg el nem vitték az ávósok október 26-án, amikor bennünket is elfogtak Pécsen, a Kórház téren. Mi akkor gyalog vonultunk be Kővágószőlősről Pécsre, ez tíz-tizenkét kilométer, a hatos országúton, kuruc dalokat, negyvennyolcas nótákat, régi katonanótákat, népdalokat énekelve mentünk tüntetni. Aztán egyszer csak a Kórház téren ott álltak velünk szemben, ránk szegezett géppisztolyokkal, „láncban” az ávósok. Gyorsan bekerítettek, az egyik házsorhoz szorítottak bennünket, majd mindenféle szemét fasisztának titulálva, ordítozva-ütve arra kényszerítettek, hogy ötös sorokba rendeződjünk, s induljunk el „előre”. Közben jó nagyokat odasóztak a géppisztollyal annak, akit értek.

Egy magas fallal bekerített udvarra értünk. Ott őriztek bennünket reggelig, akkor aztán kivittek az ávós laktanyába, ahol mint a heringeket a dobozba, belegyömöszöltek néhány „tök üres” szobába. Leülni sem lehetett, mert csak állva fértünk el egymás mellett. Két nap múlva engedtek ki, s mentünk vissza Szőlősre, akkor, amikor az ávósokat csukták be – átmenetileg – a saját laktanyájukba. Szőlősön a parancsnok meg a politikai tiszt, mert az is volt, nagy barátsággal fogadott, mindjárt gyűlést hívtak össze, közhírré tették, amit addig is mindenki tudott, hogy „itt nem bauxitot bányásznak ám, hanem uránt”, amit mostantól majd annak adunk el, akinek akarunk, s hogy ez fogja kihúzni az országot a kakából. Aztán aznap vagy másnap, nem tudom már, ők ketten meg a többi tiszt, tiszthelyettes is eltűntek, mi meg megalakítottuk a katonatanácsot. Engem úgy választottak bele, hogy valaki bekiabálta a tömegből: „A Bertók az már megszenvedett a szabadságért!”

Tenni nemigen tettünk semmit, talán csak annyit, hogy parancsba adtuk, mindenki a győri rádiót meg a Szabad Európát hallgassa. S szégyen, gyalázat, miközben a fegyveres harcok „az egész országra kiterjedtek”, mi arra vártunk, hogy valaki bemondja, hogy az ilyen alakulatokat, mint a mienk, tehát a munkaszolgálatot megszüntetik, mehetünk haza. Ehelyett a Szabad Európából többször is megtudtuk, hogy „Kővágószőlősön az uránbánya körül heves harcok folynak”, az itthoniakból meg november negyedikén hajnalban, amikor mint a katonatanács tagja éppen szolgálatban voltam, Nagy Imre kétségbeesett szózata, majd Kádár János „szolnoki” jelentkezése hallatszott. S jöttek a hírek, hogy az oroszok elfoglalták Pécset, hogy a pellérdi elágazásnál, a közelünkben „be van ásva egy orosz tank” stb. A katonatanács gyorsan döntött: „Menjen mindenki haza.”

Elindultunk öten, szomszéd falvakból való fiúk, toronyiránt, Belső-Somogyba. Vigyázva, hogy az utakat, a falukat ne érintsük, hogy oroszokkal ne találkozzunk, hogy el ne kapjon bennünket senki. Katonaruhában voltunk, megesett, hogy valamelyik faluvégen utánunk kiabáltak: „Szemetek! Mások harcolnak, ti meg mentek haza?!” Éjszaka faluszéli istállókban aludtunk, s a harmadik napon kora délután nyitottam be otthon az ajtót, nagy örömöt és újabb riadalmat keltve a családban. Egy hónap múlva hívtak vissza leszerelni, merthogy megszüntették ezeket az alakulatokat. 1957 áprilisában a katonai és a személyi igazolványom „együttes felmutatása ellenében” az Országos Takarékpénztár marcali járási fiókjánál a „munkabér-járandóságot” is felvehettem, ami „rohamtalicskás” szolgálatom alatt a „számlámon” összegyűlt:

 

 

Kérem, én beismerem, hogy miután kiengedtek a börtönből, miután felfüggesztették a büntetésem hátralévő részének a letöltését, s miután a munkaszolgálatból is szerencsésen megszabadultam, énbennem továbbra is az munkált, hogy valamiképpen talpra álljak, hogy tovább kell tanulnom, folytatnom kell az életemet valahol ott, ahol kettétörték. Nem mentem el harcolni a Mecsekbe 1956 novemberében, nem mentem neki az ávósokból lett karhatalmistáknak, rendőröknek, akik 1957 tavaszán-nyarán az én falumból is összefogdosták, elvitték, összevissza verték a parasztokat meg a papot, mert valamilyen szerepet vállaltak, vagy járt a szájuk októberben. S nem is disszidáltam, holott minden okom megvolt rá, s az egyik „bűntársam” s az egyik tanúm is elment. Megvallom, nekem eszembe se jutott. S nem azért, mert „itt kell helyt állnom, ha beledöglök is”, nem. Voltam csak, mint a fa, mint a fűszál, ami oda van nőve a földhöz.

Ötvenhét tavaszán még az EPOSZ-ba (Egyesült Parasztifjúság Országos Szövetsége) is beléptem. Ez, mint sok egyéb, afféle mézesmadzag volt, s ahogy erősödött a rendszer, ha jól emlékszem, már 1957 őszén, a többi „rétegszervezettel” együtt beleolvasztották a KISZ-be. Így lettem én Vésén EPOSZ-titkárból egyszerre KISZ-titkár. Miközben paraszt meg napszámos voltam, s nem törődve semmivel, már ötvenhétben ismét felvételemet kértem az egyetemre. Ezúttal a jogra, Pécsre. A hatósági vagyoni bizonyítványban, amit „egyetemi felvétel céljára” adtak ki számomra Vésén, 1957. május 9-én, az áll, hogy „Foglalkozása: napszámos. Jövedelme: szokásos 40 Ft napszám.” Persze nem vettek fel, s még a tanácsról is, ahol ötvenhét végén valami írnoknak alkalmaztak volna, három nap múlva kirúgtak. Jött Marcaliból a telefon, hogy „forradalom van, a Bertókot azonnal elbocsátani”. Azt írta a munkakönyvembe a tanácstitkár, amikor visszaadta, hogy „téves bejegyzés”. Talán ezzel az álláskísérlettel függ össze, hogy 1958 januárjában erkölcsi bizonyítványt kértem.

 

 

Ezt az erkölcsi bizonyítványt a Marcali Járási Tanácsról a következő levél kíséretében küldték vissza:

 

 

Kérem, én beismerem, hogy nem minden álláshoz kellett erkölcsi bizonyítvány, hiszen 1958. márciusában mégiscsak fölvettek segédkönyvelőnek a vései földműves-szövetkezethez. Rettenetes fejfájással kínlódva hónapokig, de „irodakukac” lettem, s azon a nyáron, életemben először hosszabb időre, egy hétre, még a Balatonra is eljutottam, valami KISZ-táborba, ahonnan a legizgalmasabb s a legszebb emlékem, hogy mind a két lány meglátogatott, akinek udvaroltam, s úgy kellett szerveznem a látogatásukat, hogy nehogy összetalálkozzanak. Ráadásul beleszerettem ott egy harmadikba. Előadást tartott ebben a balatonmáriai táborban egy Csákvári János nevezetű ember, aki valami pártfunkcionárius volt Kaposváron, de mellékesen prózát írogatott, és ő szerkesztette akkor a Somogyi Néplap kulturális mellékletét. S miután kiderült, hogy verseket írok, biztatott, hogy küldjek neki belőlük. Így jelent meg három és fél év után, 1958 szeptemberében, a vései búcsú napján megint versem a Somogyi Néplapban. Szerelmes vers volt, a címe: Krumpliszedéskor.

S voltak az esték meg a hétvégék. Télen színdarabokat tanítottam nemzedéktársaimnak, a vései fiataloknak, s játszottam velük magam is. Varrótanfolyamot szerveztem a lányoknak, bált rendeztem, amikor annak volt az ideje. Az élet a fedő alatt is fortyogott, a repedésekben is megkapaszkodott. Főztük a pálinkát. Főzte az egész falu. Tíz kiló cukor, egy kiló élesztő, száz liter víz. Ez volt a recept. Ha került bele egy-két marék aszalt szilva, szilvalekvár vagy egy vödör törköly, kicsit elvette az élesztő ízét.

Jött egy koma nagy teherautóval Budapestről, az autón hatalmas hordók, beállt a Kis-hegyen vagy a Rigó-hegyen valamelyik pince elé, oda toltuk talicskán az árut. Egy akót, két akót, kinek mennyit sikerült gyártania. Előfordult, hogy a kisbíró a tanácselnök pálinkájával éppen elindult a hegyre, amikor a fináncok az elnökhöz betoppantak, s az elnök összes furfangjára szükség volt, hogy ott tartsa őket, amíg az üzlet a hegyen lebonyolódik.

A pálinkakereskedő szabályos nyugtát íratott alá az átvett pénzről. Az is benne volt, hogy mennyi pálinkát adtunk el. Baj akkor lett, amikor egyszer hazafelé Siófokon nagy mulatást csapott, s valaki beleszagolt a hordókba. A nyugták alapján mindenkit azonosítani lehetett, jöttek a fináncok, kiszabták a forgalmi adót, a büntetést. Ettől kezdve aztán már nemcsak a téeszadósság volt, amit a pálinka árából törlesztgettünk, hanem ez is.

Ekkor néztem meg tüzetesen először dédapám pálinkafőzési engedélyét. Szakadt, kézzel írt pecsétes papír 1885-ből:

 

 

Apropó, téeszadósság. Itt van a kezem írásával a vései „Táncsics” téesz „Felszámolási mérlege”. Mint volt könyvelő részt vettem az utómunkálatokban:

 

 

Nem tudom, hogyan osztottuk el, de ha csak a tagok tartozását és a vagyonhiányt nézem, az is több mint hétszázhatvanezer forint, s akkor ez nagyobb pénz volt.

Kérem, én beismerem, hogy 1957-ben meg 1958-ban effélékkel foglalatoskodtam. S hordtam a könyveket Lakatos Györgytől, a vései lelkésztől, Szabó Péteréktől, a tanítóéktól, meg Németh Feri bátyámtól, akinek az állt az adóívén is, hogy „Németh Ferenc költő”, s aki nemcsak mintagazda és nyakas paraszt volt, de költő is. A harmincas években és a negyvenes évek legelején, akárcsak egy másik vései parasztemberé, Németh Józsefé, somogyi antológiákban, országos lapokban jelentek meg a versei. Sok-sok könyve volt, a népiektől szinte minden. Őt már 1948–49-ben összeverték, s az írást, mint mondta, örökre abbahagyta.

Az irodalomba való visszatérésemben, majd később a pályára állásban sokkal többet jelentett számomra, hogy 1958 márciusában elküldtem a verseimet Fodor Andrásnak, akivel futólag Marcaliban ismerkedtem meg 1955-ben, még a letartóztatásom előtt, s volt tőle egy levelem abból az időből. Ez a levél úgy maradt meg a házkutatáskor, hogy amikor megkaptam, beletettem a költő Hazafelé című kötetébe, annak „hátsó füle mögé”, s így nem esett ki, amikor a könyveimet az ávósok egytől egyig megrázogatták.

Fodor András 1958. április 9-én kelt válaszából úgy látom, hogy nem árultam el neki, mi történt velem, csak azt, hogy másfél évig nem írtam verset. Részletes és alapjában véve biztató levelében ennek a „kiesésnek”, „no meg a perifériára vetettség tudatának” tulajdonítja, hogy verseim még „nem érték el a föltétlen közölhetőséget”. Kér, hogy az újabbakat is küldjem majd el neki. Októberi, második küldeményemben benne volt a Nagyanyám című versem is, amelyet kiemel, megdicsér, majd azzal folytatja, hogy

 

 

Ezeknek a soroknak ott, Vésén, azok után, hogy versekért már börtönben is ültem, különleges akusztikája volt. Valószínű, azzal szerettem volna bebizonyítani, hogy költő vagyok, hogy látható sikereket érek el. Nos, legközelebb két év múlva, már Nagyatádról jelentkeztem Fodor Andrásnál, s kapcsolatunk ettől kezdve lett rendszeres, nagyon fontos, s vált lassan barátsággá.

1958-ban Takáts Gyulát is megkerestem Kaposváron, a munkahelyén, a Somogy Megyei Múzeum igazgatói szobájában. „Bertók Lacinak szeretettel, hogy bátran dolgozzon” – írta a Mézöntő című, akkor megjelent kötetébe. Ő tudta, hogy mi történt velem, s úgy emlékszem, egy csokor versemet elküldött – ajánlásával – valamelyik budapesti szerkesztőségbe, talán az Élet és Irodalomhoz, igaz, eredménytelenül.

S 1958-ban megint csak jelentkeztem tovább tanulni. Ezúttal pofátlanul azt a bírót kerestem meg segítséget kérő levelemmel, aki 1955-ben elítélt. Meglepődött, de továbbküldte levelemet Pécsre barátjának, a pécsi jogi egyetem rektorának. Sorait az én levelem üresen maradt utolsó oldalára írta. Többek között ezt:

 

 

„Tanácsodra hagytam helyet”, igen, ez a levél az utolsó oldal bal felén van. Mellette a válasz:

 

 

Miért van nálam ez a levél? Miért ez a kettő? Mintha eleve úgy íródtak volna, hogy lássam majd őket. Hogy így együtt lássam. Hát nem mondhatom, hogy nem „szerettek”, s hogy nem volt meg kinek-kinek „az maga mentsége”, de hát egyetemre most sem vettek fel.

Takáts Gyula meséli, hogy a bíró az ő öccsének a keresztkomája volt, s így vele is közvetlen kapcsolatban, s hogy elmondott nekik sok mindent a mi ügyünkről, s hogy ők is megpróbálták befolyásolni az ítéletben, de többet már senki sem tehetett. Ma már azt is tudom, hogy az egyik vádlott-társam szülei is tárgyaltak dr. Pápaival az ítélet előtt, után, s tanácsai szerint cselekedtek, sikerrel. Talán így volt. S talán ezért történt, hogy amikor a tárgyaláson azzal védekeztem, hogy a vádiratomban izgatónak és ellenségesnek minősített öt vers közül kettő megjelent a Somogyi Néplapban, a bíró azt válaszolta, „az meg is jelenhetett”. S így csak három lett az ítélkezés tárgya.

Egy év múlva aztán keményebb levelet írhattam a bíró úrnak, mert így kezdte a válaszát:

 

Hűha! Szinte az egész levelet idéztem. Tele van jóindulattal, szeretettel, jó tanáccsal, s az egész mechanizmusra, ami akkor működött, igen jó példa. „Mi a fenének is kellene most magának az a rehabilitáció?” Nos, itt a kör bezárul. Vésén akkor már én írtam szinte minden kérvényt, föllebbezést, beadványt, s nemcsak a rokonoknak, szomszédoknak, hanem mindenkinek, de rehabilitációm ügyében legközelebb csak 1962-ben mozdultam meg, amikor nemzetközi nyomásra, s mert a Kádár-rendszer megerősödött, egy kicsit megemelték a fedőt, kiengedtek a börtönből súlyosabb ötvenhatos elítélteket is, elbocsátották, állítólag, a karhatalomtól a volt ávósokat stb.

1962-ben már könyvtáros voltam Nagyatádon, ahová úgy kerültem oda, mintegy a hátsó ajtón, hogy az egyik csurgói osztálytársam, Marek János, aki közben elvégezte az egyetemet, és a kaposvári megyei könyvtárban dolgozott, el akart menni tanítani, és engem ajánlott maga helyett. A könyvtárigazgató, írogató ember maga is, emlékezett rám, behívatott, és miután elmeséltette, hogy mi is van velem, azt mondta, ha beszerzek különféle ajánlásokat tanácstól, KISZ-től, akkor fölvesz. Nagy gyakorlatom volt már ebben, vittem a papírokat. Aztán közölte, hogy mégsem Kaposvárra, de elmehetek Nagyatádra, oda is kell egy ember, s oda is a megye nevezi ki a könyvtárosokat. Ez volt a szerencsém, mert a nagyatádiak egy futballistát akartak fölvenni arra a könyvtárosi státusra, aki amellett, hogy folyton edzett és játszott, ekképpen rendes állásban is lett volna.

Amikor kezemben a friss kinevezéssel megérkeztem Nagyatádra, a kultúrházban, ahol a könyvtár is volt, éppen valami járási gyűlést tartottak. Híre ment, hogy ott vagyok, s a szünetben a főemberek „véletlenül” szinte mind bekukkantottak a könyvtárvezető szobájába, aki sorban bemutatott nekik. Abból tudtam meg, hogy mi a helyzet, hogy a kultúra járási „gazdája”, az elnökhelyettes, amikor már mindenki bent volt, jó hangosan megkérdezett: „Mondja, rokona magának a Kellner?” Mármint Kellner Béla, a megyei könyvtárvezető. – „Nem”– válaszoltam, de ettől kezdve úgy éreztem magam, mint a vallatószobában.

Aztán az egyik kaposvári utamon beállítottam megint Takáts Gyulához, s az ő leveleivel a zsebemben utaztam el még azon a nyáron Pécsre, a tanárképző főiskola két tanárához, Kolta Ferenchez és Vargha Károlyhoz. Ők, elolvasva a leveleket, nagyon kedvesek lettek hozzám, és szeptember 4-én felvételizhettem, majd „felvételt nyertem” a főiskola magyar–történelem szakára, levelező tagozatra.

Már három éve könyvtáros és főiskolai hallgató voltam, amikor megint a rehabilitálásomat kértem, és kijött a rendőr Nagyatádon, kérdezgetni a főnökömet, a kollégáimat, a házinénimet, akinél albérletben laktam, és a szomszédokat, meg a mit tudom én, kiket, hogy mi a véleményük rólam, hogy ki is vagyok én. Aztán egyszer csak, 1962 júliusában megjött az értesítés.

 

 

Kérem, én ettől kezdve, ha nem akartam bevallani, letagadhattam, hogy büntetve voltam. Megtörtént ez is, az is. Lett ott belül bennem, valahol nagyon mélyen egy rettenetes súly, egy kőhegy, egy vasbánya, ami húzott lefelé, de ami tartott is, hogy a szél irányába el ne repüljek, hogy gyanakodjak, tartózkodjak akkor is, ha talán nem kellene. S lett kifelé, kívül egy sokáig elmosódott arc, egy képmás, egy élet, amely beteljesedni, élni akart.

1963-ban, ugye, meglett a főiskola, még ha levelező tagozaton is. Utána mindjárt (hogy miért csak akkor?) megnősültem. Meg voltam jelölve, de ha akartam, azt hihettem, hogy egyenrangú polgára vagyok a hazának. Kenyerem van, munkám van, tudok zsákban futni, hogy utolérjem a többieket, tudok gerendával a vállamon táncolni. Bebizonyíthatom, hogy valami különlegesre is képes vagyok, olyasmire, amire mások nem, vagy csak nagyon kevesen. Már-már akkorát szippanthatok a levegőből, mint akárki, amekkorát tudok. Persze, azért mindig emlékezni kellett.

Nagyatádon még 1962–63-ban is, még azt is figyelik, számon tartják, hogy kinek udvarolok, mennyi ideig maradok ott este valakinél. Egyszer több száz métert futottam valaki után az éjszakai félhomályban, akiről köztudott volt, hogy hivatásos követő, mert észrevettük, hogy megint jön utánunk, s amikor megálltunk a ház előtt, beállt a harmadik ház kapuja alá. Aztán amikor észrevette, hogy futni kezdek feléje, ő is futásnak eredt, eltűnt a szomszédos utcában.

S két évvel a „rehabilitációm” után, 1964 végén a szilveszteri bálban mellém sodródik egy volt ávós, aki akkor Nagyatádon egy hivatalt vezet, de aki ötvenötben Kaposváron szolgált, s mindent tud rólam. Azzal köt belém, hogy ő figyel ám engem, ugyanazt csinálom, amit akkor. A verseim, amiket az újságokban olvas, éppen olyan rendszerellenesek, mint amelyekért elítéltek. Szó szót követ, ordítozunk, már-már összeverekszünk, amikor ifjú nejem kétségbeesve végigfut a termen, s odajön valaki, egy hivatalos ember, s megragadva a szószátyár ávós mellén a zakót, elkiáltja magát: „Fogd be a szádat, a ti időtök lejárt.” A fickó elkotródik, mi riadtan hazamegyünk. Olyan riadtan, hogy otthagyva csapot-papot, állásunkat, éppen akkor kapott lakásunkat, szülőmegyénket, fél év múlva száz kilométerrel arrébb, albérletben, idegenek között kezdünk „új életet”.

Aztán harmincöttől harmincnyolc éves koromig azt az egyetemet is elvégzem, ahová érettségi után legelőször jelentkeztem, s ahová akkor nem vettek föl. „Mi a fenének” kell ez? S miért, hogy csak ekkor, ez után a diploma után, hogy negyvenéves korom körül „találok magamra” költőként is? Magamra találok-e? A rehabilitációs papír a fiókban pihen, s igaz, hogy ha az utcán egy rendőrt látok, és megtehetem, még mindig átmegyek a másik oldalra, ha egy vendéglőben, ha nyilvános helyen leülök, ösztönösen körülnézek, s ha beszélgetek, utána is folyton tekintgetek erre-arra, ki ül, kik ülnek a szomszédomban, de már-már eszembe se jut, hogy arra a papírra valaha szükségem lehet. Azazhogy, ki tudja? Hiszen őrzöm.

Aztán huszonegy esztendővel az ítélet után a Magyar Írók Szövetsége Dél-dunántúli Csoportjának a tagjai megválasztanak a titkáruknak. Mit sem sejtve arról, hogy ez bizalmi pozíció, elvállalom. Másnap reggelre, nem tudni, kik, összetörik a kapu mellett az írócsoport üveg cégtábláját, s még azon a napon az életrajzommal együtt sürgősen bekérik a megyei pártbizottságra, ahol akkor járok életemben először, a rehabilitációs papíromat is. Az „illetékes elvtárs” elolvassa, és azt mondja: „ez nem jó”. Aztán kezében a papírral kimegy a szobából. Gondolom, fűt-fát fölhív, valakiket még le is tol, hogy miért nem választottak „titkosan” valaki mást, s amikor jó sokára visszajön, azt mondja, „mégiscsak jó lesz”. S végtelen jóindulattal elpéldázza, hogy bizony ő már tizenhét évesen tudta, hogy hol a helye, de hát, ugye, nem vagyunk egyformák. Én sűrűn bólogatok, hogy úgy van, de a bogarat beleteszi a fülembe. Elkezdek utánajárni, s kiderül, hogy az enyém tényleg nem igazi rehabilitáció, hiszen nincs benne, hogy téves volt az ítélet, hogy nem követtem el a bűnt, csak az, hogy „mentesült a büntetőjogi következmények alól”. Hát akkor, le vagytok szarva! Különben is húsz éve már, meg huszonöt éve, meg harmincöt éve, meg az egész élet már.

Kérem, itt vége is a történetnek. S tessék úgy gondolni rá, hogy meg sem történt. Erről is papírom van. A családi fiókban legfölül azt az iratot őrzöm, amelyben a Somogy Megyei Bíróság törvényesen igazolja, hogy elítélésemet semmisnek kell tekinteni.

 

Mintha örökké élnél

 

Egy régi templom romjai

Szülőfalum, Vése neve „puszta személynévből keletkezett, magyar névadással”. (Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. 1978.) Eszerint Árpád-kori birtokosát Vehsének hívták. A személynév először 1211-ben fordul elő magyar oklevélben. A falu nevét viszont az első oklevelekben Veyceh (1283?), Veyteh (1284), illetve Veyse (1331) alakban írták. Bujkál bennem a kisördög, hogy magam is szót fejtsek. Vejsze szavunk már a tihanyi alapítólevélben (1055) előfordul mint helynév, s később sem csak „halfogó eszközt” jelent, hanem „azt a helyet is, ahol halászni lehet”. (Baróti Szabó Dávid: Kisded szó-tár… 1784.) A „vese” pedig csermely, „vízér” is. (Pesthy Frigyes: Magyarország helynevei. 1888.) Nos, az a patak, amely Marót-völgyi-csatorna néven van a térképen, és a Balatonba fut, két ágból is Vésén ered. A régi temető közelében, ahol a falu állt, amíg a török el nem pusztította. Gyerekkoromban is vizenyős, zsombékos, kígyókkal, békákkal, apró halakkal teli rét volt ott. Hét-nyolcszáz (ezer?) évvel ezelőtt kitűnő „halászóhely” lehetett.

 

A mohácsi vész után hat évvel, 1532-ben a török már másodszor indult Bécs ellen. A kétszázezer főnyi hadsereg Dél- és Nyugat-Dunántúlon vonult keresztül. Vidékünkön az első nagy pusztítást ez a hadjárat okozta, bár Vését mintha elkerülte volna. Talán azért, mert a fő közlekedési utak is elkerülték. Az 1534. évi királyi adóösszeírás 13 portát tüntet föl a faluban, míg a környező községekben szinte mindenütt „szegényeket” és „puszta telkeket” is. Aztán Buda után, 1543-ban elesik Siklós, Pécs, Simontornya stb., s 1545-ben már másodszor támadnak Kanizsa (Nagykanizsa) vára ellen. Vését ekkor pusztítják el először. 1546-ban az áll a neve mellett, hogy deserta (pusztaság).

 

Hányan lakhattak Vésén 1534-ben? Húsz évvel Dózsa felkelése, nyolc évvel Mohács után, s kétszáz esztendővel az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzék adatai után, amely szerint Vésének már akkor plébániája volt? Az összeírt tizenhárom porta nem tizenhárom családot jelent, hanem tizenhárom jobbágytelket. Egy portán, amely házból, szántóföldekből, rétekből, legelőkből állott, rendszerint két vagy több jobbágycsalád élt. Portás jobbágynak az számított, akinek legalább három forint értékű vagyona volt. Nem írták össze a zselléreket, szolgákat, a földesúr cselédjeit. Ha 30 családot veszünk, akkor 100-150 ember mindenképpen élt a faluban. A környékbeli településeken is nagyjából ennyi. S hogy a török 1545-ben nem ölt meg mindenkit, azazhogy néhányan elfutottak az erdőbe, bizonyítja, hogy három évvel később már megint össze tudtak írni az adószedők két portát, hat szegényt és hat puszta telket.

 

Szigetvár eleste (1566) után a töröknek Dél-Dunántúlon Kanizsa maradt az egyetlen igazi ellenfele, amit csak 1600-ban tud elfoglalni. De a kis belső-somogyi végvárakat egytől egyig birtokolja. Segesden, Vésétől délre nyolc kilométerre helyőrséget létesít, s 1618-ban már 444 katonája 16 löveggel teljesít ott szolgálatot. Vidékünk hadszíntérré változik. Az a néhány jobbágycsalád, amelyik elszökik-visszajön, vagyis hát ott marad, a királyi adóösszeírásoknak éppúgy szereplője, mint a török adólajstromoknak. De nemcsak a királynak és a szultánnak, hanem a magyar és a török földesúrnak, sőt az egyháznak is adóznia kell. Ráadásul újra meg újra betörnek Zalából az oda menekült végvári vitézek (a legközelebbi magyar végvár, Kiskomár vára tizenöt kilométerre van), jönnek a török portyázók, viszi mindenki, amit talál.

 

Igazán megható, ahogy Ali budai basa arról panaszkodik 1583. július 3-án a Rudolf császárhoz írott levelében, hogy Nádasdy és Zrínyi a szigetvári szandzsákban „Berzence, Segösd alját, az hatalmas császár végeit mind szüntelen szágulgya, és nagy károkat, dúlást teszön az tartományban”. S ha belegondolok, hogy netán Rudolf megdorgálta Nádasdyt és Zrínyit, hogy hagyják már békén a nagyméltóságú padisah „ideiglenesen itt állomásozó csapatait”, hagyják a saját birtokaikat, hiszen úgysem tehetnek semmit, hiszen ő úgyis megtesz mindent, hiszen a kétfejű fenevad otromba képzete csak egy huszadik századi mihaszna költő elmeszüleménye lesz majd, akkor helyben vagyunk.

 

Wéssey László (Ladislaus Vesej) már 1554-ben, „virágvasárnap előtt való kedden” Vas megyéből, Asszonyfalváról (Ostffyasszonyfa) írja levelét „atyjafiának”, Besenyey Mihálynak Somogyba, a Vésétől tizenöt, másik birtokuktól, Szőkedencstől tíz kilométerre fekvő Szakácsiba, hogy viselje gondját birtokainak és jobbágyainak, „úgy, mintha én is ott volnék”. Mert most is, ugye, „Alya szolgái megjövének, jószágunkra szállanak, Dencsre… és nem úgy éltek, mint kellett volna, hanem borunkat is pénz nélkül megitták, és az mit jobbágyunknál meg nem ehettek, ihattak, azt elvitték – annak felette jobbágyunkat verték, kiért, ha reá gondolunk, jobbágy hiával leszünk…” Hát igen, ha jobbágy se lesz, ha a közelben atyafi se lesz, akkor aztán „kenyeregni” se lesz kinek, hogy „másszor efféle dolog ne esnék rajtunk”.

 

Nem tudni, hogy Wéssey László vagy az utódai tartottak-e közvetlen kapcsolatot a falvaikkal, vagy csak az egymást követő „zálogos urakkal”, akik többnyire katonaemberek voltak, tehát tudtak valami védelmet nyújtani a jobbágyoknak, be tudták hajtani a járandóságokat. De amikor 150 év múlva az ükunoka (?), Stephanus Vissej, azaz Wéssey István Szentivánfáról (Ostffyasszonyfához nyolc km) visszajön Vésére, pusztaságot talál. Valakik, a visszavonuló törökök vagy az országot kegyetlenül megsarcoló felszabadító hadsereg, amikor a törököt Kanizsából kiverték, 1690-ben Vését megsemmisítették. Harminc évig nem lakott ott senki. A szomszéd falusiak foglalták el a hozzájuk közel eső határrészt, a többit elborította az erdő. Persze egész Somogy megye romokban hevert. Az 1720-as országos adóösszeírás szerint területének több mint a fele „erdő és hasznavehetetlen mocsár”, s mindössze 24 százalékát művelik.

 

A török utáni összeírásokban először 1720-ban szerepel Vése. Kilenc családot írtak össze. Két év múlva tizenkettőt. Itt közlik azt is, hogy a „község három éve települt, s örökös jogon birtokoltatik Vissej István által”. A tizenkét család közül három mellett (Kincses, Király, Takács) van ott a jelzés, hogy örökös jobbágyok, s ötnek a leszármazottjai (Kincses, Király, Pintér, Takács, Varga) ma is Vésén élnek. Wéssey István 1734-ben Contractus Levelet, felhívást tesz közzé Szentivánfán, amelyben szerződést, kedvezményeket ajánl azoknak a parasztoknak, akik „örökös jobbágyimon kívül”, Vésén letelepednek, ott szántanak, vetnek, erdőt irtanak, szőlőt telepítenek stb. Bertók Péter neve először 1735-ben tűnik föl az összeírásokban. Vésétől hat kilométerre, Tapsonyban, ahol akkor Nádasdy Tamás főispán birtokán Somogy vármegye székel, azaz gyűlésezik, már évekkel korábban, többször is.

 

A Contractus Levélben Wéssey István kijelenti, hogy akik Vésén letelepednek, „…szőlőhegyet ha építenek… tíz esztendeig semminemű cenzust ne füzessenek… az után minden kapástúl tartozzanak garast füzetnyi. Ha erdőbül írtanának szántóföldet Árendásim (tehát: Bérlőim), négy vetésig ne adgyanak tőlük kilencedet… Minden egész helyes Gazda… esztendőnként három forint árendát (bérleti díjat) tartozik füzetnyi, fél helyes Gazda pedig egy tallért… Midőn makknak termése lészen vései erdőmön, Árendásim, akiknek sörtvéles marhája lészen, minden húszbul egyet makk bér helyett, vagy pedig, ha úgy teccik, megegyezvén velem, a szokott makk bért tartoznak adni… Ha valamely Árendásom el akar lakóképpen jószágomról menni… számot vetvén, árendáját és egyebét… megfizetvén szabadon elmehet…”

 

Nem tudom, Bertók Péter minden húsz disznóból egyet adott-e az uraságnak, vagy a „szokott makk bért füzette”, de hogy makkoltatta a sörtvéles marháit, az bizonyos. 1761-ben, amikor a falu határát bejárják, hogy újra és véglegesen megállapítsák, független tanúkat hallgatnak ki. Vallomást tesz Nagy Ádám nemeskisfaludi lakos is, aki, mint mondja, „ennekelőtte tizenhat esztendőkvel a vései helységben lakozó Bertók Pétert hat esztendeig, több vései lakosokat… pedig harmadfél esztendeig vései helység határában sörtvéseiket őrizvén pásztorul szolgálta”. Azt vallja, hogy „számtalanul járt és megfordult” a vitatott erdőrészeken is, mert „pásztorkodása idején csaknem minden esztendőben sok makk termett”, s csak amikor az „elölszámlált” határjelekhez ért, csak akkor „fordétotta meg seregét”, s hogy az erdőt a vései lakosok „szabad füvöltetéssel, kaszálással, tűzre és épületre való favágással… minden háborgatás nélkül élték és használták”.

 

Nos, akkor, amikor Nagy Ádám Bertók Péter kanásza, 1748–1749-ben Visitationis Canonicaet, azaz katolikus egyházi szemlét tartottak Vésén. Ennek a jegyzőkönyve talán a legfontosabb vallomás a harminc éve újratelepült faluról: „Vése a tapsonyi egyház leányegyháza. Tek. Wéssey Mihályhoz tartozik. Nincs temploma, sem imaháza. A jobbágyok mind magyarok, főleg luteránusok és kálvinisták, katolikusokkal keverve. Van egy fatornyuk a falu közepén, amelyet a földesúr költségén emeltek, és amelyen szentkép nincs. A temető a falun kívül, nyugatra, a falu régi egyházának romjai mellett van. Nincs benne kereszt. Nincs körülkerítve. Nincs megszentelve. Együtt temetkeznek a katolikusok és a nem katolikusok. Plébánosuk a tapsonyi, aki a rendelt stólán kívül semmit sem kap tőlük. A nem katolikusok a stólát a saját papjuknak fizetik. A halottakat a helybéli ágostai hitvallású iskolamester, Tanóczi Tamás temeti el. Az ő háza imaház gyanánt szolgál. Valláselhagyó egyetlen személy kivételével nincs. Elvált nők nincsenek. Káromkodók igen sokan vannak. Más vétkek nagyon kevéssé fordulnak elő. Kirendelt bábaasszony nincsen. A katolikusok hitvallásra képesek.”

 

A vizitáció során tizenhárom katolikus családot írnak össze, hetvenöt személyt. Hat családnál zselléreket és szolgákat is. Szentkirályi (Király) János nevénél jegyzik meg, hogy elhagyta vallását családjával együtt. Bizonyára nyomós oka vagy szent célja volt, hogy a katolikusok közül elsőként áttérjen földesura hitére, mert nem lehet véletlen, hogy a mi sorunkon is, meg a túlsó soron is a cselédházak után a Királyoké az első porta, s csak utána jönnek a többiek. A túlsó soron az 1722-es listán szereplő „örökös” és első családok, a Kincses, a Takács, a Varga, a Pintér, a miénken meg a Bertókok portái.

 

Az 1767-es úrbéri tabellán már 55 család, 25 helyes, azaz telkes jobbágy, 24 házas zsellér és 6 házatlan zsellér neve szerepel. 48 magyar név, s 1 Haiszter, 1 Karnics, 1 Fliszár és 4 Lébár. S jön még 3-4 Leposa. Ez utóbbi családok vendek, de akik hamarosan elmagyarosodnak. Egy 1771-ből való összeírás szerint, amelyben nemcsak a jobbágyok, hanem a földesúr cselédjei is benne vannak, 373 lakosa van a falunak. 28 család evangélikus, mint a földesúr (ez 164 személy), 18 család református (108 személy), 18 család katolikus (101 személy). Persze a földesúri hatalom nem csupán úgy érvényesül, hogy a Wésseyek 1771–1772-ben „nevetséges áron” megváltják a parasztoktól az irtásföldeket (719 magyar hold szántót, 339 hold rétet), hanem vallási tekintetben is. 1785–1786-ban, mihelyt a türelmi rendelet lehetővé teszi, megépül az evangélikus templom, s ettől kezdve papja is van a falunak. Még néhány évtized, és szinte csak a földesúr cselédjei között találunk katolikusokat. De ötven évvel az újratelepítés után, 1770-ben a jobbágytelkekkel együtt már 1344 magyar hold (kb. 1000 kat. hold) szántóföldet művelnek Vésén, s ezenfölül vannak a legelők, az erdők, a szőlők.

 

Nagyjából ekkor, a tizennyolcadik század utolsó negyedében válik rendszeressé, hogy írásban a falu neve Vése, a földesúré Wéssey. Lehet, hogy azelőtt is így mondták, de ki-ki úgy írta, ahogy hallotta-értette? Bizonyára a szó ejtése is változott az évszázadok során. Még az írásforma is beleszólhatott a változásba. Hiszen évtizedeken keresztül csak egy-két ember lakott Vésén, vagy annyi se. Az 1782–1785-ös első katonai felvételkor ezt írták Vése neve után: „Van egy jól megépített nemesi udvarháza, valamint a legtöbb ház is jó karban van. Nem messze innen egy régi templom romjai találhatók. A patakok meleg időben is csak részben száradnak ki. Partjuk, medrük… mocsaras. Az erdők többnyire tölgyfából állnak, nagyságuk különböző, sok a magas törzsű fa köztük. A réteken sok a mocsaras folt, melyek sosem száradnak ki…”

Látom, Peti vagy te is

„Miért nem szólsz már valakinek, hogy rendesen mondják a nevedet a rádióban” – kérdi kicsit indulatosan pályatársam, a kiváló költő. „Ugyan már, mit tehetnék?” A bemondó azt hiszi, hogy sajtóhiba, a szedő azt, hogy a gépírónő elírta. S lehet, hogy tényleg elírta, de jót akart, mert tudja, hogy milyen gyakori a melléütés, s olyan, hogy Bertók, olyan nincsen. Az bizonyára Bartók. „Annak van értelme.” – Egyébként mind a két név a Bertalanból ered. Annak a becézett változata, olyan, mint az Istók, az Erzsók, a Mihók stb. Apanévből lett családnév. A Bertalan, az meg a latin Bartholomaeusból, s nemcsak a Bartók meg a Bertók, hanem a Barta és a Berta, a Berecs, a Berczik stb. is belőle. Vésén Petók is van, igaz, csak ragadványnévként. Talán valami gyerek vagy beszédhibás felnőtt ejtette így a Bertókot, s rajta maradt a családján. Vagy a Pétert becézték Petóknak.

 

Pista öcsém Vése mai ragadványneveiről írta az egyetemi szakdolgozatát. (Magyar személynévi adattárak. 35. füzet. 1980.) Ebben olvasom, hogy Vésén az 1970-es évek közepén 121 ember viselte a Bertók nevet. Kb. negyven család. Gyerekkoromban még több volt, és azt mondták, hogy akit bárhol így hívnak, az mind a mi falunkból származik. Ez tetszett, de kiderült, hogy nem igaz. Mivel sokan voltunk, minden Bertóknak volt ragadványneve. Csak néztem, amikor 1942-ben a vései evangélikus iskolába beírattak, és mind a hármónkat, akik akkor lettünk elsősök, Bertóknak hívtak. Holott az Ádán Jenő, a Vörös Zoli és a Peti Laci voltunk. És nem is voltunk rokonok.

 

Az általam látott oklevelekben a Bertók név, azaz „Nicolai Berthok de Dawoth” 1439-ben szerepel először. Hozzá, aki ráadásul nemes volt, valószínű csak annyi a közöm, hogy Dawoth, azaz Dávodpuszta Vésétől tizenöt kilométerre fekszik. Nagy Iván Magyarország családai (1858) és Kempelen Béla Nemes családok (1911) című művében több Bertók található. Bertók László is akad köztük, Esztergom vármegyéből. 1790-ben kapta a nemességet, s azoknak a Bertókoknak a leszármazottja lehet, akiket 1570-ben Szentgyörgyfaluban, az esztergomi szandzsákban írtak össze a törökök, illetve akiknek a nevét ugyane falu 1569. évi dézsmajegyzékében olvashatjuk. Az összeírások a név kialakulását is szemléltetik. A tizedfizetők jegyzékében Bartolomeus Gylerth, a török összeírásban Bertalan Gellért szerepel, s van már a listán Bertók Gergel is.

 

A nemesi könyvek Bertókjai közül számomra mégis a felsőőriek (Oberwart) a legkedvesebbek. „Alsó- és Felsőőr lakosai már a XIII. században őrök (határőrök) voltak, és I. Károly király 1327-i oklevelében őrnagyságnak neveztetnek. Az iker helység a németség közepén egy magyar szigetet képez… Reform hitvallásukra nézve is a vidéktől különböznek. E két helységre Rudolf király 1582-ki febr. 18-án hatvannégy külön nevű nemes családnak ad adománylevelet… E családok nevei legtöbbnyire keresztnevekből állnak, mint… Bertók, Kázmér… Benkő, Orbán… Bertha, Filep… Balás, Bartholomei…” (Nagy Iván: Magyarország családai. 1858.) Az „iker helység” hatvan kilométerre van attól a Szentivánfától, ahol Wéssey István családja a török megszállást átvészelte, s ahonnan a török kiűzése után Vése újratelepítését elkezdte. Vas megye akkor ez is, az is. „Reform hitvallású” a földesúr is. S talán nem is lett nemessé 1582-ben mindenki, talán nem is volt olyan könnyű „vallásukra nézve a vidéktől különbözni”, s az őrködés is fölöslegessé vált. Talán csábítóak voltak a kedvezmények is, amiket Wéssey István a Contractus Levelében ígért. Talán…

 

„Peti” ragadványnevünk a vései evangélikus anyakönyvben először ükapám nevénél szerepel. Ott is akkor, amikor a halálát és a temetését bejegyzik: „1853. dec. 19. Bertók (:peti:) István, földész. Szül. helye: Vése. Lakása: Vése 8. 54 éves. A halál oka: vízibetegség. A temetés helye és ideje: Vése, dec. 21. 853. Az elkísérő: Czipott Rudolf vései ev. pap.” Az ő apját, szépapámat Péternek hívták, és 1786. február 22-én kötött házasságot Lébár Katalinnal. Abban az évben, amikor a türelmi rendelet nyomán a templom megépült Vésén, és az első lelkész, Körmendi György elkezdett prédikálni benne. István, a negyedik gyereke és az egyetlen fia 1799. augusztus 5-én született. Talán szépapám beceneve lett a megkülönböztető nevünk. Bár az első Bertókot is, aki a vései összeírásokban 1735-ben feltűnik, Péternek hívták.

 

A ragadványnév Vésén csak nagyon ritkán gúnynév, az őslakos családoknál szinte mindig megkülönböztető név, „említőnév”, amit magára nézve mindenki természetesnek tart. A ragadványnév és a keresztnév együttes említésével nevezik meg egymást. Édesapámnak az adóívén is az állt, hogy Bertók István peti fölső, mivelhogy mi a „Fölső utcában” laktunk, s volt egy Bertók István peti külső is. Bertók István meg legalább tíz. A Bertókok ragadványnevei többségükben apanevekből (Ádán, Andor, Ferenc, Gyuri, Pali, Peti stb.) keletkeztek, s eleinte még így is írták be az anyakönyvbe: „Bertók István, Ádámnak fia” (1805), „Bertók Ferencz, Mártonnak fia” (1806). De lettek foglalkozásnévből (asztalos, órás, nyistkötő, olajos stb.), testi tulajdonságból (kondor, vörös, nagybajszú stb.), s voltak a katonai szolgálatra utalók (huszár, tizedes, félőr, azaz führer stb.) és egyebek. A fiatalok állítólag ma már a család- és keresztnevükön nevezik egymást, s az öregeket emlegetik csak a ragadványnevükön.

 

„Látom, Peti vagy te is” – mondja a fiamnak keresztanyám, amikor kiderül, hogy mennyire szereti a krumplit. „Hát ezt meg mért mondja?” – kérdem. „Mert a Péter bátyádék is krumplit kétszer annyit esznek, mint mások. Meg »tik« is.” Erre nem tudok mit felelni. „Péter bátyámék” nagyapám öccsének a családja, keresztanyám a közvetlen szomszédjuk, én meg sohase jártam náluk. A harag azóta tart, amióta 1909-ben megépült az a másik „Peti-ház” az Alsó utcában, és a nagyapám meg az öccse különváltak. Akkor ott ugyanakkora telekre ugyanakkora házat, istállót, pajtát emeltek, mint amekkora a mienk, amit dédapám épített 1866-ban. Azon múlott csak, hogy nem a nagyapám költözött oda, hogy a dédanyám mindenáron maradni akart a régi házban, és az idősebb fiával akart maradni. A veszekedés nem tudom, hogyan kezdődött, de például a magrosta úgy lett már a nagyapámé, hogy a két testvér elárverezte egymás között. Ok később is akadt, hiszen a földeket is, a szőlőket is, az erdőt, a réteket is elfelezték, s csak egy-egy barázdát kellett, akaratlanul is, elszántani a másikéból. Péter bátyám, állítólag, többször agyonveréssel fenyegette meg a nagyapámat. Édesapám már nem veszekedett az unokatestvérével, de sohase, temetésekre, esküvőkre se jártunk össze. Keresztanyámtól kell megtudnom, hogy a Petik milyen nagy krumplievők.

 

Amikor mentünk Véséről Szőkedencsre, a dencsi faluvégtől pár száz méterre édesapám megállította a lovakat, leszálltunk a kocsiról, és mindenki „elvégezte a szükségét”. Nehogy azzal kelljen kezdeni, ha befordulunk nagyanyámék udvarára, nehogy az üdvözlés, az ölelkezés, az öröm pillanataiban a „ganéra kölljön szaladni”. Ott, ahol megkönnyebbültünk, a faluvégi szőlőknél, az egyik szőlőben volt egy icike-picike épület, szerszámoskamra vagy mi, de ahová az eső elől bizonyára be lehetett állni. Mint egy meseház, ablaka, ajtaja, zsalugátere, a tetején cserép, mindene megvolt, fehérre meszelték. És ki volt írva a „tűzfalára”, hogy „Gyere be, nézz ki.” Hát ezen akkorákat szoktunk röhögni, hogy néha percekig eltartott a „pisálás”. Hiszen két ember aligha fért bele. Egyszer aztán, amikor visszaültünk a kocsira, édesapámból kibuggyant a költő: „Gyere be, nézz ki, nem tudod, hogy mész ki.” Aztán megtudtam, hogy a kis házikó tulajdonosa „Pista Pista” bátyám, aki „írás szerint” ugyanolyan Papp, mint édesanyám, csak hát Dencsen meg a Pappokkal lehetne Dunát rekeszteni, s ő azért „kétszer Pista”, mert az egyik a „mellékneve”. Ahogy anyáméké az Andor. Vagyis hát Szőkedencsen sem voltam én Bertók Laci, hanem az „Andor Zsófi fia”, mi több, az „Andor Laci”.

 

Szinte bizonyos, hogy az 1730-as években vagy azután több Bertók család települt Vésére. 1751-ben a Péteré mellett már Mihályét, Ferencét és Jánosét is összeírták, s az 1767-es úrbéri tabellán is négy Bertók szerepel. Ezek szaporodtak el, de mindig számon tartották, hogy ki kitől származik. Így lehet, hogy dédapám az öt lánya közül hármat Bertókhoz adott feleségül. Sőt egyiküknek, Kata nénémnek a fia, Mihály bátyám is Bertók lányt vett el. Sőt az ő gyereke, Gyula is Bertókot. Csakhogy ennek a harmadik Bertók–Bertók párnak a gyerekei, akárcsak a testvéreim és én, már nem Vésén élnek. S ha csak a nevet továbbadó fiúkat számolom, az is négy család. De hát gyerekkoromban a „Főső” utcában, csak a mi sorunkon tizenöt Bertók család lakott, az Ádán, a Peti, az Andor, a Toponári, az Andor, a Nagybajszú, a Vörös, a Gérce, a négy Kondor, a még egy Peti, az Olajos és az Ádánpali, s szinte bizonyos, hogy tíz-húsz év múlva egy vagy kettő lesz csak.

Jaj, most mi lesz?!

Amikor kitudódott, hogy anyám teherben van velem, elment hozzá az unokanénje, és azt mondta neki, hogy Vésén nem divat az első esztendőben a gyerek. A Bagó Böske néni egy zsák búzáért elteszi. Ő szívesen beszél vele, s mire (apai) nagyanyám botrányt csinálna, már nem leszek. Anyám sírt, apám kijelentette, hogy szó sem lehet róla. Volt példa a közelben, amikor a magzattal együtt az anyját is átsegítették a másvilágra. Lett hát ribillió, de másodszor is „megfogantam”. – „A legelső együttlétünkből lettél – mondja anyám. – Kilenc hónappal és nyolc nappal az esküvőnk után.”

 

Mintha egy hatalmas kőtömb előtt állnék, amit meg kell mozdítanom, s képes is lennék rá, ha megtalálnám azt a részét, ahol megmarkolhatom, s ahol a holtpontján a legkönnyebben átfordíthatom. Elindulok, körbejárom, tapogatom, nézem, mint egy alaktalan élőlényt, aki viszont engem néz, de nem támad, nem ellenségem, csak „tudja”, hogy dolgom van vele, s hogy nem segíthet. Vár. Ha meghátrálok, eltűnik, visszahúzódik. Ha odanézek, fölveszi formáját. Át tudom ugrani, lebegni tudok fölötte, de nem tudom, hol foghatnám meg.

 

Amikor kapáltunk (kukoricát, répát, krumplit, szőlőt stb.), belevágta az ember a sor végén, húzott egyet, a következővel meg elsimította, ellazította a földet, majd újra vágott, vigyázva mindig a növényre, lehajolva hozzá, a tövéből kézzel tépve ki a gazt. Amikor kapáltunk, a kapa, a gaz, a sor, a föld úgy vezetett, irányított minket (beszélgetett velünk), ahogy mi őt (ahogy mi vele). Ha hozzáfogtunk, elmúlt a rosszkedv, az aggályoskodás, elmúltak a bajok. Valamennyi porcikánk a mindenség ritmusára mozgott, de a lábunk elé néztünk, aprókat lépegettünk.

 

Édesanyámnak már kora este, az állatok etetése közben jöttek a fájásai. Nagyon várta haza édesapámat, aki fát vágni ment reggel az erdőre. Anyám nem tudhatta, hogy egy nagy fát rádöntött a telefondrótra, az elszakadt, s emiatt alkonyattájt el kellett bicikliznie Martonpusztára, sőt onnan a helyszínre kellett vezetnie az uradalmi telefonszerelőt, hogy a nagyvilággal az összeköttetés helyreálljon. Későn ért haza, már az időközben odahívott bábaasszony is mérgelődött. Én viszont nem igyekeztem. Éjfélkor a bába azt mondta apámnak, hogy fogja be a lovakat, és álljon oda a kocsival a ház elé, mert valószínű, hogy el kell nyargalnia Nemesdédre, a körzeti orvosért. Ott állt és toporgott a lovaival együtt már majdnem két órája, amikor a bábaasszony kikiabált neki, hogy menjen be, s „amilyen erővel csak tudja”, nyomja anyám hasát (vagyis hát engem). Így jöttem a világra a dédapám építette ház „háttusó” szobájában, 1935. december hatodikán (pénteken) éjjel fél kettő és két óra között.

 

Hányszor álmodtam, hogy keskeny résen kell átbújnom, romos épületek lépcsőházában kapaszkodnom, párkányokon kúsznom, tornyokba felmásznom. Legutóbb valami pincébe csúsztam vissza éppen, miután magasan fönt a rácsos ablakra ráhajtottam a sötétítőt. Várpince? Várbörtön? Rendszerint üldöznek, menekülök, s éppen az utolsó pillanatban vagyok. S a pillanat öröknek tűnik. Ha elkapnak, fölébredek. Szorongásos álmok, mondják. Vajon a lélektől vagy a lélegzettől? Alvás közben olyan testhelyzetbe keveredem, hogy valami akadályoz a megfelelő levegővételben? Ráfekszem a szívemre? Igen, ezt pár perccel az ébredés után többször is „megállapítottam”. Rettenetes ébredések. Honnan jönnek a rémképek? Az emlékezetből? Mi közöm az álmaimhoz? Személyesek, mert megélem őket, s nem kívülről szemlélem, mint a filmet. Magamat látom kívülről. Csinálom, s közben „filmre veszem” önmagamat? Kell hogy valami üzenet érkezzék általa. Honnan? Kitől? Miért? „Az álom okozat.” – Hm. Út a lényeg felé? Fénycsík? Egy szentjánosbogárnyi fény a megfejthetetlenből?

 

Fekszünk Viktor öcsémmel a dunyha alatt, ugyanabban az ágyban, a konyhában. Nyolc-tíz évesek lehetünk, vége felé jár a második világháború. Talán vége is van már. Apánk hadifogságban. Este van. Tél. Vendégek vannak nálunk. Azok az öregemberek, akik a tanácsaikkal és a két kezükkel szoktak segíteni anyánknak a mezei munkában és a ház körül. Ülnek a tűzhely mellett, az asztal mellett, az ágy mellett. Nagyszéken, kisszéken, kinek mi jutott. „Mesélnek.” Kísértetekről, varázslatokról, háborúkról, kiszolgáltatottságról. „Lehúzták a csizmáját, és tele volt vérrel.” „Belevágott a kerékagyba, és bent az embernek leesett a feje.” Állítólag minden megtörtént. Moccanni sem merek az ágyban, s amikor távozásuk után nagy sokára elalszom, megint boszorkányok kergetnek álmomban, ki az ólból, be az istállóba, körben az udvaron. Csuromvizesen ébredek.

 

Amikor 1944 decemberében Nagybajomnál megállt a front, elmenekültünk nagyanyámékhoz Szőkedencsre. Nagybajom tőlünk keletre van tizenhat kilométerre, Szőkedencs északra tizenhatra. Nagyobb biztonság arrafelé se igen volt, de a bajban édesanyám mindig a szüleihez futott, s ott volt jobb nekünk is, ahol neki. Hajnalban indultunk, még édesapám is velünk, csak december végén vonultatták be. Keleten ágyúztak, csattogott a géppuska. Nem emlékszem, hogy féltem volna. Kilencéves voltam, örültem, hogy megyünk a nagyanyámékhoz. Szőkedencs is tele volt német katonákkal. Az egyikkel összebarátkoztam. Németül tanítgatott. Tőle kaptam a cukrot, amit aztán kreppapírba csomagoltunk, és a dió, az alma meg a sütemény mellé a fenyőfára aggattunk 1944 karácsonyán.

 

Apai nagyanyám, Katona Juliánna, aki Vésén maradt őrizni a házat, hiába mondta a németeknek, hogy fia, menye, unokái vannak, a katonák berendezkedtek, elfoglalták a házat, az istállót, a pajtát, az udvart, csak a konyhát hagyták meg neki. Így aztán januárban (februárban?), amikor nem tudom, miért, talán mert apámat bevonultatták, hazamentünk Szőkedencsről, mind a konyhába szorultunk. S mintha a nagyobb kupac nagyobb védelmet jelentett volna, sokszor még húszéves unokanővérem, Kondor Bözsi is ott aludt. Iskolába már egy éve nem jártam, Viktor öcsém meg el se kezdte, ő 1944 őszén lett volna elsős. A tanítónk a háborúban volt. A katonák körül ólálkodtunk. Az istállónk előtt volt a tábori konyha, ott hasították ketté a disznókat, sütöttek, főztek, hajkurásztak bennünket. Az egyik szakács, akit nagyanyám csak Kajlának hívott, egyszer a nagyfejszét is közénk vágta, mert nem tágítottunk, hiába ordítozott. Olyan is volt, aki előkapta a pisztolyát, és a lábam mellett a földbe lőtt, mert a Király Miskáék pajtája mellett az oda egymásra rakott nyergeket simogattuk.

 

Az oroszok, mielőtt bevonultak volna a faluba, a repülőiket, a ratákat küldték ránk. Gyújtóbombákat dobáltak, géppuskáztak, lángba borítva a zsúpos házakat, pajtákat. A németek már előbb, kora reggel fölrobbantották a „dobogót”, a hidat a falu közepén, és elkotródtak. A raták után nagy csönd lett. A második szomszédban égett a pajta, édesanyám két vödör vízzel a kezében szaladt oltani. Mi meg a pinceajtóból leskelődtünk. Azt mondják, hogy miközben a felnőttek a tüzek oltásával voltak elfoglalva, három lovas kozák száguldott végig a falun. Jött vissza édesanyám a vödrökkel, s éppen a pinceajtóba ért, amikor a szemközti ház kapujából a Káslaci Naca néném elkiáltotta magát: „Zsófi, itt vannak az oroszok!”

 

„Jaj, most mi lesz?!” A pincében nagyanyám, az Ádán Vica néném, a Burunc Örzse néném, három öregasszony, két gyerek meg huszonkilenc esztendős anyám, aki maga is öregasszonynak öltözött már. Dédapám valaha a fele ház alá pincét épített, ez most nagyon jó. A belső pince ajtaja be van falazva, oda rejtette édesanyám a gabonát, a lisztet, az élelmet, a ruhát, mindent, a szomszédokét is, amit lehetett. A belső pince előtt a plafonig „fölfalazva” burgundi répa, az alatt is egy hordó bor. A négy asszony úgy dönt, hogy ki kell menni a pincéből, akármi lesz. Fehér zsebkendőt kapunk, megyünk a kapuba, a kerítéshez, integetni az oroszoknak. Tele van velük az utca. A fölrobbantott országúti hídon nem mehetnek, özönlenek a mi utcánkon a faluvégi másik híd felé. Rengeteg ember meg ló, tankra, teherautóra nem is emlékszem. Lobogtatjuk a zsebkendőket, s csak akkor nézünk hátra, amikor a túlsó soron a Naca néném megint kiabálni kezd: „Zsófi, vezetik a lovakat!”

 

A németek csak a kocsit vitték el, a lószerszámot anyám elásta, a lovak ott álltak az istállóban. Azokat viszik az oroszok, akik a telek másik végén, a kert felől jöttek be. „Hát erre nem is gondoltunk.” Ellepték már az egész udvart. Kiderül, hogy a lovakat a ház végénél akarták elvezetni a szomszédba, csak nem fértek át a cölöp meg a ház sarka között. Anyám „csodáskodni” kezd, sír, kiabál, hasztalanul. Még nekik áll följebb, mutogatnak, magyarázzák, erélyesen követelik, hogy a lószerszámot is adja nekik. „Elvitték a németek. Nyémecki, nyémecki!” – mondja zokogva. Elindulnak, néhányat lépek a lovak után, de rám kiabálnak, hogy maradjak. Aztán délután megtalálják a pincében a répa alatt a hordót. Felgörgetik az udvarra, inni kezdenek. Azazhogy előbb behoznak egy pohárral a pitvarba, s öcsémnek meg nekem kínálgatják. Soha nem ittam még bort, anyám is megakadályozná, de innunk kell. „Biztosan azért, hogy nincsen-e megmérgezve” – magyarázza szegény anyánk.

 

Első hosszúnadrágomat, amire emlékszem, terepszínű német katonai sátorponyvából varrta édesanyám, negyvenöt tavaszán. Minél jobban futottam, annál jobban zörgött. Ha megázott, megkeményedett. De talán csak azért emlékszem rá, mert olyan bő szára volt, hogy a lábam mellett a puska is elfért benne, amit az uradalmi kovácsműhely udvaráról loptunk. Halomban álltak ott a kidobált, törött tusú, tus nélküli puskák. Akadt köztük, amivel lőni is lehetett. Lajos barátom és én is egy-egy ilyent választottunk ki és dugtunk a nadrágunk szárába. Aztán térdhajlítás nélkül, mintha falábunk lenne, kuncogva sántikáltunk a kertek alatt a mi istállónkig, ahol a jászol alá rejtettük. Egy-két napig vártunk, hogy mi lesz, aztán kipróbáltuk őket.

 

A puskákhoz a lőszert Sándor, Lajos bátyja szerezte. Ő öt-hat évvel idősebb, tizenöt-tizenhat éves lehetett. Ő találta ki, hogy a bunkerból lőjünk. Minden kertben volt a pajta végénél, a fák alatt, minél messzebb az épületektől egy L alakú futóárok, verem, amit 1943-ban (?) kellett ásni, deszkával, földdel, gyeptéglával befedni, hogy ha jönnek a bombázók, majd oda fussunk. Lajosék bunkerének a bejáratánál egy cövekhez kötöttük a puskákat, a ravaszra drótot erősítettünk, s lementünk a bunkerba, ott húztuk meg a drótot. Az egyik puskának szétrobbant a csöve. Így aztán csak a másikat kellett sürgősen a kenderáztatóba hajítani, amikor 1945 nyarán a kisbíró már megint kidobolta, hogy akinél fegyver van, haladéktalanul szolgáltassa be, mert különben felkoncolják.

Akasztott ember köteléből egy darab

Valami bajom van megint. Cserepes a szám, „egy tűz” a homlokom, a testem, elégek. Anyám megigazítja rajtam a dunyhát, és azt mondja: „Megigéztek. Elszaladok az Ács Rozi nénédért.” Jönnek hamar. Rozi néném kiveszi a köténye alól a kicsi lábast, a csikótűzhely platnijára teszi. Viasz van benne. Amikor megolvad, a fejem fölött egy másik edénybe önti, amibe előzőleg vizet merített. Mozog közben a szája, hangtalanul motyog valamit. A viasz a vízben megkeményedik, „alakja” lesz. Megfogja, nézegeti, tűnődik, hogy mitől ijedhettem meg. Kutyától? Rossz embertől? A vízből három kortyot innom kell, majd megmossa benne az arcomat. A viaszból egy pici darabot a kupámra (a tarkómra) ragaszt. „Holnapra meggyógyulsz” – mondja, és megy el.

 

Alighogy kiengedtek a börtönből, megjelent nálunk a Király Mari néném. A falufarka, ahogy anyám nevezte. Egyik házból ki, a másikba be, ezt csinálta egész nap. Vitte a híreket, a pletykákat, megkínálták itt is, ott is. Mindig volt benne valamennyi ital, de akkor még, 1955-ben, 1956-ban jól bírta. Anyám nem szerette. Félt a szájától, a mihasznaságától, attól, hogy bajt hoz ránk. És sajnálta az időt a fecsegésre. „Lacim, ez itt egy akasztott ember köteléből egy darab. Azért hoztam, hogy varrd bele a gatyád korcába, és aztán akárhová mégy, ha bajba kerülsz, ez segít” – mondta Mari néném, és egy kb. ötcentis kötéldarabot nyújtott felém. „Ugyan már, Mari néném, én nem hiszek az ilyesmiben” – hárítottam el a jóindulatot. S mintha mégis bevarrtam volna, annyiszor eszembe jut azóta, hogy milyen jó lett volna, ha bevarrom.

 

A lucernát kaszálja édesapám a pajta végében, a valamikori szalmakazal, krumpliverem helyén. 1974-ben. Nem vett észre, anyámnak kiabál, hogy menjen oda. Tojást talált a lucernában. Hogyan kerülhetett oda? Babonaság? „Teemény?” A „tikok” ide nem jönnek ki. Valaki átdobta a szomszédból? „Összetörött volna.” Átmásztak a kerítésen? (A szomszéddal éppen haragban vannak.) Közben Pista öcsém is odaér. Néznek egymásra. Aztán Pista fölveszi, megrázza a füle mellett, és azt mondja, jó. S anyánk beteszi a többi közé, az éppen nála lévő szakajtóba.

 

A túlsó soron, velünk szemben Gombai Rozi néném úgy közlekedik az udvarban, hogy egy hokedlit rakosgat maga előtt. Megfogja, előbbre teszi, utánalép. Megint előbbre teszi, megint utánalép. „Az ízületei rosszak” – mondja keresztanyám, aki éppen hozzá igyekszik az Alsó utcából, mert megkérte „a Rozi”, hogy ha megy a szomszéd faluba, hozzon neki valami sötét ruhaanyagot. „Ezt a fekete fehér szekfűmintást vettem. S azért most este megyek hozzá, mert arra is kért, hogy akkor hozzam el, ha az ura nem lesz otthon. Annak nem szabad tudni róla.” A szomszéd éjjeliőr a téeszben, most ment el szolgálatba. Keresztanyám a mi ablakunkból lesi, mikor lesz tiszta a levegő.

 

Kérdem édesanyámtól, hogy a hokedlivel közlekedő szomszédasszony férjének, aki vénségére éjjeliőr lett a téeszben, még mindig van-e puskája. „Ki tudja? Megint belekeveredett valami puskaügybe. A D. Pista keverte bele, akit nemrég csuktak be, de talán nem is a puska, hanem a javasság miatt. Ennek meg mindig volt puskája, tudod te is, sokszor ült miatta. Meg más miatt is. Az Isten őrizzen meg az ilyentől” – mondja, miközben éppen tojást üt egy tálba, s abba mártogatja az előbb levágott csirke darabjait, s oda-odakap a hasához, leül, föláll, fájdalmas arcot vág. Gyullad, görcsöl az epéje helye már egy hete. „Mind úgy járunk, mint a Rozi nénéd” – fejezi be a témát.

 

Hogyan lett a D. Pista javasember? – kérdezősködök tovább. Valamikor együtt dolgoztam vele a cséplőgépnél, ügyes faragó volt, bicikliket szerelt, ezermesterkedett, nem tudom elképzelni. „Nem tudom én se, de már régóta marháskodik. Az inkeiek jártak hozzá főleg, de a saját feleségét is halálra ijesztette. Valami állatokat, patkányokat vagy miket varázsolt a szobába, tele volt velük a szoba, rohangáltak le-föl, dobogtak, az asszony meg ott feküdt az ágyban, majdnem szörnyethalt. Föl akarta jelenteni, de azt mondta neki a Pista, hogy ha megteszi, vagy ha megcsalja, azokkal az állatokkal maratja széjjel. Aztán valaki mégiscsak följelentette.” „Még mindig vannak errefelé javasasszonyok, javasemberek?” „Akadnak.”

 

„Hogy volt az, amikor édesapám olyan nagybeteg volt, és maga is elment a javasasszonyhoz?” – faggatom anyámat tovább. „Apád 1940 nyarán aratáskor összeesett a mezőn. Majdnem beleesett a kaszába, ahogy a rendet vágta. Mikor föléledt, elindultunk haza. Útközben többször le kellett ülnie, feküdnie, folyt róla a víz, rázta a hideg. Elhoztuk a dédi doktort, mert apádat nem mertük kocsira ültetni, hogy átvigyük hozzá. A Gógl azt mondta, nem tudja, mi a baja, vigyük más orvoshoz. Kocsira ültünk mégiscsak, mentünk Szőkedencsre a mamádékhoz, hogy onnan Keszthelyre vigyük a Zavillához. A mamád éppen Hévizen volt, ő minden nyáron el szokott menni egy hétre oda. A dencsiek azt tanácsolták, hogy ne a Zavillához, hanem a Jobsthoz vigyük, mert annál, ha szükséges, ott is maradhat, magánszanatóriuma volt, nem messze az állomástól.”

 

„A Jobst doktor megvizsgálta apádat, s azt mondta, ő nem találja semmi baját. Valami malária lehet. Írt néhány gyógyszert, és elengedett bennünket. Ezt meg közben rázta a hideg, folyt róla a víz. Nagyon meg voltam rémülve. A keszthelyi Jóska bátyádhoz, a mamád testvéréhez mentem el vele, hogy otthagyjam, amíg meg nem találom a mamádat Hévizen. Tele volt fürdőzőkkel a tó, a mamád is a vízben. Elkezdtem kiabálni, hogy Papp Józsefnét, édesanyámat keresem! Papp Józsefnét, édesanyámat keresem! Sokszor kiabáltam, mire észrevett. »Édesanyám, gyüjjön gyorsan, a Pista meghal.« Az meg szegény úgy megijedt, hogy majdnem belefulladt a vízbe. Aztán a Jóska bátyáddal visszamentek a Jobsthoz, merthogy a Jóska bátyád személyesen ismerte, s hogy ő majd megtudja tőle, mi van apáddal. De hát annak se mondott mást, csak hogy valami malária, szedje a gyógyszereket, majd meggyógyul.”

 

„Mentünk az állomásra, apádat csak rázta a hideg, lefektettem ott egy padra, s jöttek mind a népek, mi történt, mi a baja, meg hogy hogy merek én ilyen beteg emberrel a vonatra ülni. Mondom nekik, hogy most jövünk az orvostól, nem fogta ott, lesz, ami lesz, haza kell mennünk. Aztán alighogy visszaértünk Dencsre, szalad át a Paferenc ángyi, hogy itt van Véséről az Ádán Vica néni, s azt mondja, hiába visszük apádat akárhová, amíg a bajomi javasasszonyhoz el nem megyünk, nem fog meggyógyulni. Megizente, hogy apád haja szálát, gatyamadzagjának egy darabját meg egy ingét vigyem el Nagybajomba az asszonyhoz. Kétségbe voltam esve, mit tehettem volna. Apádat otthagytam Dencsen a mamádéknál, én meg a Jenő bátyáddal kocsira ültem és hazajöttem. Másnap irány Bajom.”

 

„Mikor benyitok az asszonyhoz, s mondom neki, hogy ki vagyok, azt mondja, várt már, s elsorolt mindent, szinte pontról pontra, hogy mi történt apáddal. Csinált valami hókuszpókuszt az inggel, a hajjal, a gatyamadzaggal, nem emlékszem rá, s adott egy viaszdarabot, hogy ragasszuk apád kupájára, s adott valami folyadékot is egy üvegben. – Mehet az uráért, mondta, mire odaér, ott ül már a ház előtt. – Másnap mentünk a Jenő bátyáddal. Mikor odaérünk Dencsen a templom elé, jön szembe a Samu Roza. Siessetek, a Pistát most sétáltattuk meg, elvezettük a kert végéig meg vissza az ángyommal, ott ül a ház előtt. – Erre a Jenő bátyád elkiáltotta magát, hogy a szentségét a vén kurvának, és közibük csapott a lovaknak. Apád tényleg ott ült a ház előtt.”

 

„Másnap hazahoztam, hamarosan meggyógyult. Akkor vittünk a javasasszonynak egy akó bort, egy zsák búzát, meg nem is tudom még, hogy mit. Legyen elege, ne rontson meg bennünket máskor.” – S tényleg, mi volt a baja, édesapám? – kérdem apámat, aki közben bejött, s velem együtt hallgatta a történet végét. „Kimerültség” – válaszolja kimérten, kicsit neheztelve ránk, hogy miért beszélünk olyasmiről, amiről fölösleges.

Az ötödik borjú

Borjút várunk. Édesapám vastag, friss almot készít, meglazítja a korlát cölöpjeit, hogy szükség esetén ki lehessen húzni. A tehénnek „fájásai vannak”. Lefekszik, föláll, toporog, vizel. Aztán kérődzeni kezd, néz bennünket. Valami nem stimmel. „Pedig ez lesz az ötödik borgyúja.” Átküldenek Gyula bátyámért. Nincs otthon. Apám elmegy a Harmadás Gáborért. Közben én vigyázom a tehenet. Szabadságon vagyok. „Jön a vízhólyagja” – futok be anyámért. Anyám ijedten szalad apám elé, hogy siessenek. Harmadás Gábor nézi a tehenet. Azt mondja apámnak, nyúljon bele. Apám nagyon lassan készülődik, soha életében nem csinált ilyent. Gábor észreveszi. „Vagy nyúljak be én?” „Hát, légy szíves” – nyugszik meg apám. „Fogom a körmeit, de a fejét nem találom. Még egy vízhólyagja van” – mondja Gábor. „Egy órája eljött az első, tizenöt perc múlva a borjúnak is jönnie kellett volna.” 1974. május tizenhetedike, délután fél négy.

 

„El kellene menni a Pintér Paliért” – szólal meg negyed ötkor szinte egyszerre anyám, apám. Édesapám már előbb kihozta a biciklit a pajtából, odatámasztotta az istálló fala mellé. „Elmegyek” – mondom. „Vigyázz, ne a központ felé menj, mert elkapnak a rendőrök. Rossz a lámpája.” Rossz az egész szerkentyű, lötyög az első villa, balra visz, még ötvenhétben vettük, ha jól emlékszem, éppen egy borjú árából. Rég nem kerékpároztam. Áttolom az utcai árkon, s mire a kövesútra érek, fájnak a lábaim. Háromszáz métert ha megtettem. A téesziroda előtt meglátom Gyula bátyámat, leszállok, szuszogok. Mesélem neki a tehenet, s hogy hova megyek. „Ne a csapáson menj, az nagy kerülő, hanem a temető mellett” – tanácsolja. A keréknyomokban meg a bakháton döcögök, többször is kis híján fölborulok. Ahhoz képest elég hamar elérem a máloki erdőn a csikókarám kapuját. Kibontom a drótot, bemegyek, beakasztom magam után.

 

A csikók két-háromszáz méterrel arrébb, a karám másik végében legelésznek, de a csikóst nem látom. Jön szembe két fiatalember, tőlük kérdezem, hogy hol van Pintér Pali bátyám. „A kis házban. A tanyán.” Éppen egy szalmabálát bontott ki, s hordja be a fekvőhelyére, a dikóra. „Mindjárt megyek, csak kiírom, hogy elmentem elléshez” – mondja. „Menjen a biciklivel, én majd gyalogolok.” Öt órakor indulok vissza, ugyanarra, amerre jöttem. Az öreg a „csapáson” megy, valamiért be kell szólnia a sertéstelepre. A kultúrház előtt visszanézek, s látom, hogy jön utánam. Tolja a kerékpárt, káromkodik, szidja, hogy milyen ócska. Egyszerre érünk a kapunkba. Apám és Harmadás Gábor az istállóajtóban.

 

Pali bátyám egy vödör vizet kér, feltűri az inge ujját, megmossa a kezét, a karját, és belenyúl a tehénbe. A tehén áll. „Köteleket hozzatok” – mondja. A kötél végére hurkot formál, a két ujja közé fogja, ismét benyúl, ráhúzza a hurkot a borjú első lábára. Mind a kettőre egyet-egyet. A kilógó kötélvégeket a kezünkbe adja: „Húzzátok meg! Lassan.” Harmadás Gábor és én nekifeszülünk. Édesapám oldalról támasztja, nyugtatgatja az idegesen toporgó tehenet. „Hímes, ne marháskodj!” Térdig kint a borjú lábai, de az öreg keze még mindig bent. „Engedjétek vissza, a feje elmarad.” Kézzel húzná, irányítaná a fejet a lábak után, de folyton visszacsúszik. „Ráfordul a hátára. A fejét is húznunk kell.” Vékonyabb kötelet kér, a borjú alsó ajkára hurkolja. Húzzuk azt is. Elszakad. Újabb kötél. Apám is húzza már, sőt Jóskát, a második szomszédot is idehívta közben anyám, aki a kötelekért szaladgál, jajgat, leginkább átéli az egészet. Egymást húzzuk már, mintha ama mesebeli répát húznánk. Kint a borjú feje, amikor a tehén nem bírja tovább állva, elvágódik. Olyan erővel, hogy a kötele is, amivel a jászolhoz volt kötve, elszakad. „Húzzátok csak! Le a tőgy felé” – kiabál Pali bátyám. S hirtelen kiloccsan a borjú, nyálkásan, véresen, neki a lábunknak. Fél óráig ráncigáltuk szegényt, bágyadt, „nincs magánál”. Pali bátyám vízzel locsolgatja, ütögeti a fejét, széthúzza a száját, belefúj a szájába, mintha mesterségesen akarná lélegeztetni. Közben levágja az alsó ajkáról, lebogozza a lábairól a köteleket. S a kis állat egyszer csak kinyitja a szemét. „Hála Istennek” – szakad ki anyámból. Hat óra van. Odahúzzuk a tehén fejéhez, az szinte magánkívül, nagy erővel és gyorsan nyalogatni kezdi. Végig, az egész borjút. Nagy bikaborjú. Szép feje van.

 

„A téeszben mindennaposak az ilyen elhúzások” – mondja Pali bátyám, miközben kimosakszik. „Fiatal teheneket raknak be ondóval, aztán csak állnak az istállóban, etetik őket, nem mozognak, nagy borjú nő bennük.” Bemegyünk a konyhába, apám marad kint az istállóban. Anyám odakészítette már a bort, kínálom a bábát és az asszisztenciát. Az öreg elfáradhatott, ideges, önti magába a teli pohár borokat. Jóska szomszéd is vele tart, én csalok, ha tudok. Harmadás Gábor nem iszik, cukorbajos. El is megy hamar. „Jönnek tegnap a kereskedők, két férfi, egy nő – magyarázza Pali bátyám. – Az egyik derest akarták megvenni. Hány éves papa?, kérdi az öregebbik. Hatvanöt, mondom. Hát akkor én két évvel idősebb vagyok, válaszolja. Isten éltesse, mondom neki. Hát a menyecskék?, kérdezi. Kellene kettő-három, a menyét, vagy kicsodája ez itten, ezt is szívesen itt fognám. Elkapálgatnánk. Jót röhögtek.” Jóska szomszéd is mondana valamit, elkezdi, hogy nyulakat tart, szeretné, ha egyszer száz nyula lenne. „Száz nyulad? Mit érnél vele, ha nekem háromszor annyival tartoznál, beteg volnál, a feleséged meg kurva volna” – nevet az öreg. A második liter bor fogy el, amikor felém fordul: „Ne haragudj öcsém, de légy szíves, töltsd meg ezt az üveget, hogy elvigyem a tanyára.” Mielőtt elmegy, megnézi még a tehenet. Azt mondja, hogy hat óra múlva kell eljönnie a „poklájának”, a méhlepényének.

 

Pintér Pál annyi idős, mint édesapám. Tizenöt évesen, 1924-ben lett csikós. Uradalmakban szolgált, amíg uradalmak és bennük csikók voltak. Aztán csordás lett, a község pásztora. Szinte mindent tud az állatokról, az állatok betegségéről, gyógyításáról. Az állatorvos, aki a szomszéd faluból jár ide, úgy tekint rá, mint a kollégájára, aki tudja, hogy meddig mehet el. Most, hogy a téeszelnök elkezdett csikókat tartani, lovakkal kereskedni, „visszahívták” csikósnak. „Sérvkötőm van, de megülöm a lovat. Mondtam az elnöknek, hogy kedden és pénteken nem hajtok ki. Egyébként minden reggel fél négykor kint vagyok. Kétezer forintot kapok a nyugdíjamhoz, ami ezeregyszáz forint. A lovaknak zabot is adunk, fű is van, gond nemigen van velük. Gombászok, vadrécetojást szedegetek, faragok. Egy ostornyelet háromszáz forintért. Most éppen favillákat, fakanalakat egy tanárnak. Benne voltam az újságban, kiállították a faragásaimat Marcaliban, a járási kiállításon. Aztán ezek az ellések. Most is három várandós tehén van a faluban. De ilyen könnyen még sohasem voltam” – sorolja, amíg az istállótól a kapuig kísérem.

 

Mikor este tizenegy körül hazamegyek a paptól, ahol a régi anyakönyveket böngésztem, látom, hogy édesapám behozta a pajtából az istállóba az üléskast, odatette a tehén és a borjú mellé, abban őrködik. „Megindult a poklája, de igen lassan gyün.” Odamegy a borjúhoz, lehajol, átkarolja, fölállítja. „Ide nézz!” De csak addig áll, amíg fogja. Nagyon fájhatnak a lábai, kibicsaklanak alóla. Éjfél után, fél egykor a tehén föláll. Apám fogja a borjút, odairányítja a tehén tőgyéhez, beleteszi a szájába a csöcsöt. A kicsi egyre mohóbban szopni, döfködni kezdi az anyját, fogni se kell már. A tehén hátrafordítja a fejét, boldogan nyalogatja a borjú farkát, farát. Háromnegyed kettőkor elköszönök, lefekszem. Még ébren vagyok, amikor hallom, hogy apám is bejött, s mondja anyámnak, hogy „Elment a poklája. Lefekszem én is.”

„Arra gondoltam, hazamegyek”

Anyám könyve. Nincs benne semmi, csak ő van benne, mint egy alaktalan, nehéz, hatalmas kőben a szobor, amit a szobrász szeretne kicsalogatni belőle. Amit beleálmodik. Emlékekből, fájdalomból, titokból. Nézi, hasonlítgatja, simogatja, s érzi, hogy az anyag vezeti a kezét, s tudja, hogy ami készülget, elkészül, meg sem közelíti majd a képzeletet és a valóságot. Sokkal inkább róla, magáról van szó. „Az író, kérem, abból lett, aki a halott anyjáról akart írni, de nem tudott. Csak úgy tudott, hogy valami másról írt. S ez a más, ez lett aztán az irodalom.” Az a futás például, negyvenhét nyarán. Aratunk a szobi útnál. Miska bátyám, apám unokatestvére a kaszás. S valaki kiabál a dűlőútról, hogy „Zsófi, megjött a Pista”. Megjött apám a hadifogságból. Mintha puska durrant volna. Röpülünk gabonákon, kukoricáson, árkon-bokron át. Anyánk messze, elöl, mi Viktor öcsémmel le-lemaradozva utána. Amikor belépek a gangra, látom, hogy állnak a hátsó szoba közepén, ölelik egymást, sírnak.

 

Negyvenes évek vége, ötvenes évek eleje. Nyár. Korán keltenek. Édesapánk megkalapálta már a kaszát, megetette az állatokat. Indulunk vele, öcsém és én, a mezőre, hogy még „harmatjával” megcsináljuk a kötelet. Anyánk otthon marad, megfőzi az ebédet, hozza majd utánunk. Az érett, harmatos gabona illata. Ahogy egy csavarás után a hónom alá szorítom a készülő kötél végét. Ahogy belemarkolok a frissen vágott halomba, fölveszem, kettéválasztom s összeillesztem a kalászok alatt a szálakat. Aztán a kötélterítés, marokszedés, kötözés. Az ebéd a fa alatt. „Becsinált leves, paprikáscsirke.” S az elnyúlás az árnyékban ebéd után, „ha csak egy órácskára is”. Ahogy az ég becsúszik alám. Vele csak a vasárnap délelőttök vetekszenek. A készülődés a templomba. Kipucoljuk a cipőnket, megmosakszunk derékig. Anyánk megmossa a hátunkat, mi az ő hátát. Tiszta inget, gatyát húzunk. „Kiöltözünk.” Közben az ebéd is fő, ha hazajövünk, csak melegíteni, a levest „befőzni” kell. Együtt vagy öcsémmel kettesben indulunk a templomba. Föl a „kórusba”, lehetőleg az első sorba, ahonnan látni mindent. Jó, egészséges hűvös van, nagy éneklések. Az istentisztelet után állunk a templom előtt, hallgatjuk a felnőtt férfiak beszédét, szót váltunk a többi gyerekkel. Tágasság, végtelenség, alázat és boldogság. Mire hazaérünk, meg van terítve, asztalhoz ülhetünk.

 

1931–1991. Igen, a hatvan év, amit nagyjából belátok, amit képes vagyok „bemérni”. 1935 végén születtem, de mintha az évtized elejéig nyúlnának a gyökereim. A születésem előtti néhány év. Szinte semmit sem tudok róla, ahogy az évtized második feléről sem. Azazhogy annyit, mint más, amennyit könyvekből, emlékezésekből, mások emlékezéseiből. Valami fényesség, fehérség, magasság. Ilyesmi. Egy csecsemő, egy kisgyerek néz föl a felnőttekre, a világra, s mindent óriásinak lát. Kitörlik a fenekét, fogják a kezét, rohannak vele az orvoshoz, mert egy szem kukoricát belegyömöszölt az orra lyukába, s az atyaistennek sem jön ki, nem lehet kipiszkálni sem. Később sokáig azt hiszem, hogy azért van orrsövényferdülésem, mert az orvos akkor… A húszas évek félhomály, köd, a tízes évek történelem. Nagyapám, aki 1927-ben halt meg az orosz hadifogságból hozott bajában, olyan távoli, mint egy idegen, mint a dédapám, aki 1901-ben. Sőt a dédapámat közelebb érzem, mert többet tudok róla. Többet meséltek róla a szüleim, elevenebben élt a legendája. Legendája volt.

 

„Az én apám volt a gazdag Peti Csicsa, a te apád meg a szegény Peti Pista” – fizetett ki Juli néném, nagyapám nővére, aki hosszú életet élt, s gyerekkoromban szinte naponta eljött hozzánk. Később már csak a kerítésig jött, benézett az udvarra, állt ott valameddig, s fordult is vissza. Egyszer, amikor odamentem hozzá, köszönni neki?, kérdezni tőle valamit?, akkor csúszott ki a száján az ominózus mondat. „Nincs ám eszénél” – próbálta a helyére tenni a világot anyám, de nemigen tudta. Juli néném ott lakott az utcánkban, tíz házzal arrébb, ahová férjhez ment, de ahol régóta egyedül élt már. Családja, gyerekei nem voltak, csak az emlékei. 1865-ben, akkor született, amikor az apja, a dédapám a házunkat építette. A ház 1866-ban készült el, azokban az években „lakta be” a család, amikor Juli néném kisgyerekként a világgal ismerkedett. Ötéves, amikor meghalt az édesanyja, hat, amikor az apja új asszonyt hozott a házhoz, tizenhat, amikor a mostohaanyja a sokadik gyerekeként megszüli a nagyapámat, huszonkettő, amikor a legkisebb öccsét. Ekkor, valószínű, már férjnél van ő is. Mire emlékezhet egy nyolcvan-egynéhány éves öregasszony, aki csak áll a kerítés sarkánál, nézi a házunkat, s ha megszólal, megszégyenít?

 

„A vén Peti Csicsának, apád öregapjának eredetileg két fertály szeksziója, huszonnégy hold földje volt – mondja édesanyám. – Ennyit örökölt, amikor az ő apja 1853-ban meghalt. Ehhez szerezte a vett földeket, a hosszúnyíresit, a szobi útit, a homokit meg a többit. A dencsi mamád szerint a betyárok adták neki azt a sok pénzt, amiért a házát csináltatta, amivel a testvéreit és az öt lányát is készpénzben kifizette az örökségükből, amiből földeket vett. Neki volt először mókolója, magrostája a faluban. Két szolgája is volt, az istállóban aludtak. A szirotai hegyen az egyik pincében, mert kettő volt neki, különszobát tartott fönn a betyároknak. Tudták, hol a kulcsa, ha nem volt ott, akkor is bemehettek. »Mi most főnek megyünk, de ha kérdik, mondd azt, hogy alának mentünk« – ezzel hagyták ott, ha velük volt. Egyszer egy nagy lábas csirkezúzát, csibeszívet kellett sütni nekik, ők hozták valahonnan. Ezeket a vései mamádtól meg apádtól hallottam. Azt meg az Ádán Lajcsiné mondta, hogy egyszer a dédapád a csődi erdőből elment a kóci csárdába a betyároknak borért, mert azok pandúrszagot éreztek, nem mertek odamenni. Úgy öt kilométerre van egyik a másiktól. Lehetett hallani régebben ilyesmit. A kóci csárdással egyébként keresztkomák voltak, az volt nagyapádnak a keresztapja. »A Madarász keresztpapa«, a mamád csak így emlegette. A dédapád elütőttős puskáját meg a forgópisztolyát meg is találtuk a padláson, amikor a füstöskonyhát 1939-ben átalakítottuk. Ott voltak a rag alatt. A puskát a Kondor sógorod, a pisztolyt meg a Gábor Vendel bátyád vitte el. Apádnak nem köllöttek.”

 

„Kódisbaszta – így titulált a mamád, amikor vérig akart sérteni, amikor valami miatt összevesztünk. Merthogy őt a híres-nevezetes Varasdi nemzetségből hozták ide Somogyszobról, engem meg harangozónemzetségből Szőkedencsről. Pedig hát harangozó egy se volt a családunkban, s ha lett volna, azt sem szégyellem. Édesapáméknak nagyon jól ment akkor. Disznókat, bikákat hízlaltak, csikókat neveltek, vették a földeket, egyiket a másik után a harmincas években. Itt meg elrohadt a sok krumpli, de a mamád disznókat nevelni nem engedett. »Ki a tüzes ménkű eteti űket?!« – ezt kiabálta. Pedig sokszor fölemlegette, hogy amikor 1900-ban ehhez a házhoz került, bizony tele volt disznóval mind a két ól, hízóval a hidas. Amikor vitte nekik a moslékot, egy-egy karéj kenyeret a köténye alá dugott, s ott ette meg, a disznókkal együtt, mert a vén Peti Csicsa öregapád olyan kriminális ember volt, hogy még azért is szólt, ha valaki az asztalnál kicsit többet evett. A mamád fiatalasszony volt, éhes volt. Talán ezért nem akart disznót, a rossz emlékek miatt. A letevő ruháimat adogattam el, ha valamit venni akartunk. Amikor meg apád kifizette a két nénjét a házrészükből, a leendő örökségemből adtam el egy darab földet Dencsen. De a házrészt nem íratták ám rám. Kaptam egy papírt, hogy ha apád meghalna, én meg elmennék innen, akkor készpénzben visszafizetik a földem árát.”

 

„A környéken már csak a mi házunkban volt füstöskonyha. Mondtam, hogy vegyünk két malacot, hízlaljuk meg, adjuk el őket, abból megcsináltathatjuk. De a mamád nem akarta engedni. Főként azt, hogy a kemencét kirakassuk a ház végébe. A Burunc Örzse nénéd lépett közbe, összeveszett vele, mindennek elmondta. Tudod, az alsó szomszédasszony. Így mentünk el apáddal malacokat venni Dédre. Százhúsz kilósak voltak, amikor Bajomban eladtuk őket. A kemence addig itt volt a konyhában, az északi falnál, középen. Ahol most az ablak van, az alatt. Akkor ablak nem volt a konyhán. Jobbra, a sarokban volt a beépített tűzhely, sütővel. A nyugati falon, középtájt az első szoba kályhaajtaja, az innen volt fűtve. A délnyugati sarokban a háborúig, az elsőig, ezt apád szokta mondani, a pálinkafőző üst volt. Akkor azt be kellett szolgáltatni, mert rézből volt. Mellette a tűzifa. Télen a fát itt, a konyhában fűrészelték, aprították. Tavasszal itt nevelkedtek a csirkék. Ablakok a déli oldalon, a gang felől sem voltak, csak a kétrészes konyhaajtó. A felső része mindig nyitva, hogy a füst kimehessen. Fönt, középen, a kémény alatt volt a bolttartó gerenda. Azt fűrészeltettük el, abból lett a mai konyha négy gerendája. Az se látszik már, arra már te is emlékezhetsz, amikor a konyhát stukatóroztattuk.”

 

„Na möggyüttetök?!” – állt meg a nyitott konyhaajtóban Király Mari néném, le nem véve a szemét a feleségemről, akit akkor látott először. „Még megigézi” – mondtam volna neki, de hallgattam inkább, mert másnap az egész falu tudta, nemcsak azt, hogy az asszony hogy néz ki, hanem azt is, hogy mit beszélgettünk. „Szépök vagytok, szeressétök egymást. De nem köll ám elsietni semmit. Tudod gyerököm – lépett közelebb a nejemhez, és lehalkította a hangját –, egyet azért mondok. Amikor együtt vótatok, úgy, tudod, akkor utána fordulj az oldaladra… Kifolyik.” Hallom én is. Zavarban vagyunk. Nem is a téma, hanem a helyzet miatt, s merthogy nem tudunk mit felelni. „Persze, ti tudjátok…” – teszi még hozzá Mari néném, s megy el máris. Anyám mérges, mi meg nevetünk egyet, tesszük, amit addig is, mintha azonnal el is lehetne felejteni Mari nénémet. Csakhogy a világ nem így készül. Hozott anyagból az egész, s a maradékot visszakapjuk. Ezért zötykölődik bennem azóta is, most már mindörökké ez is, ez az évezredes történet.

 

Jöttem tegnap hazulról haza (Véséről Pécsre) autóval, s akkora volt a tavaszi fényesség, hogy átlátszott rajta az élet, a létezés öröme, a hit a lehetőségekben, a természet „természetességében”, az ifjúságban, a változásban. Édesanyámmal délelőtt a vései régi temetőben öt zsákot teleraktunk „jó kerti földdel”, s átvittük az új temetőbe, édesapám sírjára. Ebbe ültette át anyám az árvácskatöveket, s rakta el a jácintot, amit mi kulcsvirágnak hívunk. A régi vagy ótemetőben az evangélikus pap (aki Iharosberényben lakik, de Vését is szolgálja) megszervezte a bokrok, az aljnövényzet kiirtását, a sírok kiszabadítását a növényzetből. Dédapám sírköve megint messze látszik. Ez áll rajta: Bertók István peti. Szül. 1837. aug. 20. – megh. 1901. márc. 2. Béke poraira. Állíttatta neje: Kováts Rozi.

 

Viktor öcsém kivágta a kis-hegyi szőlőt. Vagyis hát majdnem, hiszen nem az egészet. Megmaradt a középső „vágóban” az egy sor izabella lugas, s a két sor noha, az elsőben két sor kékfrankos, ezerjó, delavári. Amióta száz éve a „cilokféreg” tönkretette a régi szőlőket, jobbára direkt termő fajtákat telepítettek. Apánk halála után Viktor gondozta édesanyánk és Pista öcsénk közreműködésével, egyre nehezebben. „Adjuk el” – mondtuk, de hiába doboltatta ki anyánk, vevő nem jelentkezett. „Akkor miért nem vágták ki az egészet? – kérdem. – E miatt a néhány sor miatt éppúgy ide kell mászkálni, ahogy eddig.” „Á, dehogyis. Ez már nem olyan sok” – hallom anyámat, s elhallgatok, mint aki butaságot kérdezett.

 

Édesanyám rengeteg szentenciát, versbe szedett bölcsességet, szólásmondást, közmondást, életet eligazító aforizmát tudott. No nem Montaigne-től, Lao-cétől s egyéb nagyoktól, hanem olyanokat, amiket az anyjától meg a többi paraszttól, meg az iskoláskönyvéből – amit még mi is, a gyerekei is láthattunk, forgathattunk – tanult. „Úgy dolgozz, mintha örökké élnél, úgy imádkozz, mintha mindjárt meghalnál” – idézte a nagyanyánkat, ha lustálkodtunk. „Hogyne égne a szalma, mikor a gané is bűzölög” – mondta, ha valami olyasmit csináltam vagy olyasmiért ácsingóztam, amihez kicsinek, gyengének, éretlennek ítéltettem. „Adj neki, nehogy a borgyúját elvesse” – biztatott, feddett, ha makacskodtam, s valami ennivalóból nem akartam adni az öcsémnek vagy más gyereknek. A megfelelő helyen és időben kimondott életbölcsességek nemcsak neveltek, s „eligazították”, a világhoz és a nagy szellemekhez kapcsolták a jelenlévőket, hanem mindig valami vidámságot, erőt, kedélyt, jó érzést, reményt sugároztak, tehát könnyebbé tették az életet. Lám, van rá ige. Megvan a megfelelő mondat. A szalmaszál, amiben meg lehet kapaszkodni. „Most a lusta asszonynak is van hideg vize” – szaladt ki a száján, amikor a húszfokos hidegben behozta a kútról a vizet, s letette a konyhában. „Olyan hideg van, hogy már három horvát lónak lefagyott a szarva” – feleltük rá nevetve, amit tőle tanultunk.

 

Eltemettük tegnap a keresztanyámat, özvegy Varga Imréné Király Erzsébetet. Élt hetvenhét évet, szívroham végzett vele. Vasárnap délután törték rá az ajtót, miután föltűnt, hogy a tyúkjait nem engedte ki egész nap, és senki sem látta az udvarban. Meg volt már merevedve, alig tudták felöltöztetni. 1914-ben született, az első világháború kitörésekor. Első férje, a keresztapám, amikor jött haza a második világháborúból 1945-ben, beállt a faluvégen egy bokor mögé a kisdolgát elvégezni, s aknára lépett, szörnyethalt. Volt egy gyerekük, de egyéves korában meghalt. Keresztanyám a negyvenes évek végén újra férjhez ment egy segesdi elvált emberhez, Varga Imréhez, aki odaköltözött hozzá. Asztalos volt, új házat építettek maguknak az Alsó utca végén. Pista öcsémet 1950-ben már a Varga keresztapánk kereszteltette. Öregkorukra elromlott a kapcsolatuk, keresztapánk erősen ivott, eldurvult, de keresztanyánk sem engedett. Amikor tíz éve keresztapánk meghalt, keresztanyánk a „maga ura lett”. Édesanyánkkal jól megvoltak, gyakran összejártak. Egy hónap különbséggel mentek el, egymás mellett feküsznek a vései temetőben.

 

Édesanyám, ahogy a betegség egyre inkább úrrá lett rajta, a kábítószerek feneketlen mélységéből fölbukva azt súgja: „Félek.” Néhány nappal később, alig hallhatóan azt, hogy „Segítsetek.” Mi meg a fejünket a falba, hogy legyen saját, konkrét testi fájdalmunk is. De arról semmit, amit ő. De segíteni semmit. Semmi lényegeset, igazit. Csak a szívószálat a szájába, ha már nem is szívja. Csak a kezét meg a hátát sósborszesszel bedörzsölni, ha már szinte semmi visszajelzés sincs, akkor is. Szemközt vele? Nem! Ő benne már. Ezer és ezer lyukon, nyíláson zúdul alá, bele, beléje, benne. Jaj Istenem, jaj, jaj! Már nem is jön ki a száján, a szeme is állandóan behunyva, de a bőre, a levágott haja, a hidegedő, a csont-bőr keze ezt mondja. Egy hónapja? egy hete? még semmit róla. Csak az, ahogy birkózik, menekül, de amit szóban kimond, az semmi abból, hogy látná. De a „Félek”, az már nem ugyanonnan. Akkor már bizonyára. De semmi többet. De a „több”, az örökre benne.

 

Másfél hónappal a halála előtt, már a kórházban édesanyám levágatta a haját. A még mindig a derekáig érő, fehér, vagy már inkább sárga, szalmasárga haját, amit reggelente mindig kifésült, befont, kontyba csavart a feje búbján. Amíg még föl tudott kelni, ülni, addig. Aztán egyre több gondot okozott neki a haja. Viktor öcsém felesége, Zsuzsa vágta le nyakig érő rövidre. Kétoldalt csatot is tett bele, hogy ne forduljon, ne keveredjék a szemébe, ahogy fekszik. Volt édesanyánknak egy mondása, még lánykorából, Szőkedencsről hozta, amelyben az „é” hangot diftongusként „ié”-nek ejtette, ez: „Iéva niéném! Vagy pemét? / Azt hittem, az Iéva niéném ősz haját lengeti a sziél.” Vagyis hát valaki a pemetet, a kenyérsütéskor a kemence kitörlésére használt alkalmatosságot, amelyre a használat közben ráragadt a szürke fahamu, és a kemence mellé volt állítva, valaki a pemetet „Éva néném” ősz fejének nézte. Hányszor, de hányszor a fejére olvastam ezt a talán valamely népszínműből való szöveget szegény, harmincévesen megőszült anyámnak, miközben reggelenként a kisszéken ülve fésülködött a konyhában. Nevettünk, mondta velem együtt. Most olyan a feje ezzel a körbenyírt hajjal, tényleg olyan, mint a pemét. Mondom neki, de elakad a szánkon a mosoly. Valaki? valami? arra készül, hogy tisztára törölje vele a mit is? a kemencét? Valaki, valami tudja, hogy a hajában is ereje van?

 

Amikor a haj útban van, s kampósbot is hiába van már, egyszer-egyszer még, erősen fogva kétoldalt a karját a hóna alatt, kisegítjük a kórházi WC-re, de inkább visszük már, mint vezetjük. A papucsa, ha csiga volna, ezüst csíkokat hagyna maga után a kövezeten. Aztán egy óra alatt háromszor kéri, hogy emeljük meg az ágyon, tegyük alája az ágytálat. Pedig szinte semmi sem jön. Két hónapja még az egész látogatási idő alatt, óráig, másfél óráig sikerült eltitkolnia, hogy katéter van a húgyhólyagjában, s ágytál alatta. Nem jöttem rá, mit takargat, mit szégyell annyira. Csak amikor bejött a nővér megköszönni a látogatást, azazhogy finoman jelezte, hogy távozzunk, akkor ő fölemelte a takarót, alája nézett, megigazította az ágytálat, akkor világosodott meg a végig látszó zavartság oka, a még talán eltitkolható illetlenség, az ijedt reménység.

 

Itt látom magam előtt anyám halott arcát, félrecsúszott száját, orra lyukát. Oldalra hajtott fejjel halt meg? Azért ferde a száj, a megnőtt baloldali orrlyuk? Vagy akik a kórházi ágyról a hullakamrába vitték, s ott letették az ottani asztalra? ágyra? azok hagyták félrefordulva, fordították félre a fejét? S úgy merevedett meg? Hova lett ebből az arcból az anyám? Aki a halála előtt két héttel még azt mondta, „Arra gondoltam, hazamegyek.” Amikor vinni már nem lehetett, amikor az orvos szerint egy ártatlan mozdulattól azonnal meghalhatott volna. Nem kellett volna hallgatnunk az orvosra? A félrecsúszott száj néma, mint a föld.

 

Van a tapasztalat, a test kudarcai, kopása, szökése. Ahogy kicsinyesként, egyik része a másik után megcsal, ellentmond, elinal. A gravitációs értékek összezavarodása, a növekvő nehézkedés. Amikor az azonos tömeg sem ugyanazzal a sebességgel esik. Légüres térben sem. S hogy a nap járása, az évszakok számolható egymásutánja, hogy ennyi meg annyi egymás után, hogy körülbelül meddig. S hogy akkor mindenképpen. Csakhogy addig is, csakhogy mindvégig. S nemcsak „szemközt”, hanem dulakodva, birkózva vele. Kikerülve, legyőzve, folytonosan. A test fortélyaival, erélyével, ügyességével. A lélek feszültségével, háborgásaival, mindent betöltő végleteivel. De csak milliomod részben akarattal, még ha játszhatja is, hogy azzal. Aztán egyre inkább benne már, s egyre kevésbé szemközt. Ahogy a kígyó ráhúzza magát az egérre. Ahogy a szivárgó olaj éveken, évtizedeken keresztül átitatja, „feltölti” a talajt. Egyszer csak nem nő a fű, nem ivódik bele az eső. Áll rajta a könny.