Egyik rímtől a másikig

1 Most akármit elkezdhetek, mert, mint a sejt, csak lüktetek, egyik rímtől a másikig, dobban bennem valami hit, valami mag, egy gondolat, mely úgy egész, hogy széthasad, tehát semmit sem kezdek el, csak megkötöm a végivel, csak folytatom, míg valami a ritmust nem döccenti ki, csak várom, mint Ezékiel, hogy az ige árasszon el, feszítsen meg a feladat, mint életet a nyári nap, s kezdjem ott, hogy abbahagyom, ha egyszer nincs mit mondanom.   2 Amikor nincs mit mondani, mindig megszólal valaki, mintha véletlen lendület taszítaná meg a hegyet, mintha édenkert bukna le, a lét mögött a semmibe, mintha egy állat lépne be, s nem tudná, miért jött ide, mintha csak annyit mondana, hogy neki nincsen több szava, mintha a repedt boltozat próbálgatná, hogy leszakad, mintha egy másik vetület feszítene föl új eget, s amikor saját napja van, megszólalna, hogy dolga van.   3 Te, aki a dolgot adod, tudod, hogy nem választhatok, adj értelmes feladatot, hadd higgyem, hogy szabad vagyok, add úgy, kérlek, mintha magam találnám ki, hogy adva van, ne kezdődjön el nélkülem, legyen végig az én ügyem, lássák rajtam a többiek, az a jó, ha benne veszek, tűnődjem el, ha sikerül, jobb-e kívül, ha jobb belül, érezzem, ha süt rám a nap, mindenható láncaimat, add úgy, ahogy tőlem kapod, ha nélküle belehalok.   4 Ha a feladat fölemel, miért lesz könnyebb a teher? miért röpül, ha célja van, aki röptében is zuhan? miért lesz a cél csak dolog, ha mindegy, hogy mit dolgozok? miért mondja, hogy dolgozik, akibe hálni jár a hit? mit szólnának az állatok, ha tudnák, hogy magam vagyok? maga van-e a nagybeteg, ha betegek a többiek? beteg-e, aki azt hiszi, hogy az a jó, ha jó neki? milyen kereket forgatok, ha nélkülem is úgy forog?   5 Ha nélkülem forog velem, mért fokoz le a félelem? mit lehet ott elrontani, ahol nincs mit javítani? mért büntetne a szerkezet, ha ő teszi, amit teszek? miért tudom, amit tudok, ha mindegy, hogy mit akarok? mért növesztem szárnyaimat, ha nem leszek soha szabad, mért lesz a vers kétütemes, ha a rejtett ritmusba vesz? milyen rendhez igazodik, aki párzik csak és eszik? mire van az emberi nem, ha nem bízhat magába’ sem?   6 Talán csak rosszul kérdezek, s a hallgatás a felelet, talán a létnek fölragyog, amit emberként nem tudok, talán a fák, az állatok megmondhatnák, hogy ki vagyok, talán egy sejtem tudja, hogy milyen távolság súlya fog, talán az egész céltalan, csak nekem jó, ha célja van, talán az ember nagyra tör, csak egyes embert vár gödör, talán az ember meg se hal, csak ha kipusztul majd a faj, talán a hiány az, ami a mindenséget pörgeti.   7 Jön-megy bennem egy idegen, kinéz, leül a helyemen, ha magamat elárulom, ő az, aki kérdőre von, ő védelmez, ha bántanak, egyszer lényeg, másszor alak, ő a versben, ami közös, nyelvbe, sorsba bebörtönöz, emberré tesz, járomba fog, őt látom, ha boldog vagyok, őt mondja a társadalom, ha a titkot szólítgatom, ő, kivel egy sosem leszek, de jobb híján benne hiszek, az ő szárnyát próbálgatom, ha a kétely a földre nyom.   8 Kint és bent árnyék rácsai, minden röpülést hallani, megáll előttem valaki, mintha a földből állna ki, neki se jó, ha maga van, úgy áll, hogy lássam meg magam, úgy áll, hogy higgyem el neki, az ember célja: küzdeni, a rés a rácson: alkalom, kijuthatok, ha akarom, úgy áll, néha azt képzelem, hogy az árnyékot én vetem, játszik velem az őrület, mivé legyek, hogy ő legyek, mikor ő is csak én vagyok, közben meg ott a sok titok.   9 Minden titok félig titok, s kettéhasad, ha rányitok, egyik felén kisüt a nap, másik felén nehéz lakat, másik felét, ha döngetem, mintha szívem dobogna benn, szívemben meg, ha bent vagyok, visszhangzik az újabb titok, s mikor a vers ritmusba fog, két szó között mindent tudok, de minden szó a fele csak, annak, ami bennem marad, s ami vagyok, az is fele a lényegnek, vagy fele se, s mi a lényeg, minek fele, ha se vége, se eleje.   10 Kezdjük a végén: meghalok, holott meghalni nincsen ok, mert amit oknak vél az agy, az egytől-egyig okozat, s ennek okát ha keresem, új okozatot lát a szem, s hogy a lét mélyén van-e ok, arról még annyit sem tudok, hát mért ne írjam versbe, hogy az élet él, és élni fog, s miközben rajtam átfeszül, formálgathatom emberül, halhatok érte, élhetek, betölthetem a lényeget, melyben minden ok benne van, amelyre nincsen több szavam.   11 Aki meghal, s bennem lakik, nélkülem is tud valamit, sejtem falát azért veri, mert nem lehet elmondani, amit elmond anyag-fokon, nem értem, csak kidobogom, csak megérzem, ahogy velem, beteljesül a végtelen, mintha anyám áldott öle ölelne a halálba be, s halálomból születne meg, aki leszek, leszek, leszek, mintha egy sejt mozogna csak, mindig arra, ahol a nap, amíg a fény el nem nyeli, s az időt a tér befedi.   12 Akit az idő megölel, nem kérdezi, hogy van-e hely, van-e feladat, akarat, szabad-e, amit nem szabad, akit kiválaszt a dolog, egy lesz vele és nekifog, magára többé nem ügyel, de holtában sem adja fel, aki egy ritmust befejez, nem gondol rá, hogy vége lesz, hiszi: örökké kimarad, amiben benne van a mag, aki költő és megijed, annyi csak, mint a többiek, mikor a tollat leteszi, szeretné újra kezdeni.