|
Borsos Miklós pécsi Babits-szobrára
| Az a döfés a nyakba, hátulról, |
| hogy beletörött, hogy kimetszhetetlen, |
| s hogy ott áll mögötte, s legokosabb |
| reá hagyatkozni, úgy moccanni, ahogy |
| árnyéka mozdul, úgy húzódni a fa mögé, sarokba, |
| úgy az emberek nézése mögé, |
| hogy a nehezék, a test, a szigonyon, |
| úgy hátrálni a nagy vizekig, hogy azt is |
| mindenki szeme előtt, s tudni, hogy |
| az eddigi nyom, az is becsapás, csak ide, |
| csak a térre szaladt le, csak onnan |
| látni, hogy mintha oda ment volna, miközben |
| elromlott az összes igazolvány, a vének |
| mind a fal felé, az ifjak |
| gyanútlanok, a történelem |
| gyámoltalanabb a kifordult esernyőnél, |
| s a filozófiához és a fényképezéshez |
| egykapus a játék, s labdaszedőnek |
| megszégyenülve, s menthetetlenül |
| lázadva végig, akkor is, ha csak |
| az ijedt álarc útvesztőiben, ha csak |
| szoborként, maga elé tartva a megadó, |
| ártatlan ércet, s ha csak helyben |
| szaladva folyvást, amíg erejéből |
| telik s lehet, amíg mögötte |
| kifújja magát, s úgy tesz mintha már |
|