Babits-koszorú

1 Ez a lefojtott délután, tetején a csorgó kupakkal, a tátikába szorult angyal, ahogy átröpül a szobán, a helyzet, melyben semmi „ám”, minthogy eredendően kancsal, a hajsza váltott mobilokkal valami röpke nyíl után, ez a sehogyse-mondanám, de úgy is versenyt a gonosszal, a megterített nyári asztal, onnan Ninivén, Dodonán, ez a „fentebb” házam-hazám miért szökik, ha nem marasztal?   2 Ijedt kis ember, „férfinő”, hogyan lehetnék, aki voltam, lábamhoz kötözött folyóban sodor idegen téridő, mikor kezdődött a jövő, ha nem létezik, csak a múltban, meddig hátrálhatok gyanútlan, ha a szárnyam árnyéka nő, kimondom, s máris levegő, ami közös emlék a szóban, mi akad meg a galambokban, ha lezuhannak, mint a kő, ha áll és suhan a mező, a nagy titok értelme hol van?   3 Fut Jónás, futna Sziszüphosz, az maibb, ez derűsebb képlet, ha századszor a csúcsra érek, már a szikla is én vagyok, tudom, hogy visszagurulok, de esik velem, ami részlet, s megtalálni a mindenséget annyi lesz, hogy elakadok, vagyis örömre nincsen ok, csak fölemel, amit megértek, s a szégyennél nagyobb az élet, akkor is, ha belehalok, én magam ellen lázadok, ha bajt kívánok Ninivének.   4 Miképpen haza is a ház, s béke van, de nincsen bocsánat, talál-e mentséget magának, aki versemből kivigyáz, magányos, mint Jerémiás, midőn jóslatai beválnak, léte fölött kering a század, a fényes tudathasadás, egyek vagyunk s mindenki más, a győztesé a magyarázat, védekezhet-e, ha nem támad, aki talpig bizakodás, éget, mint beteget a láz, koszorúja Babits Mihálynak.