Hiába megyünk el

 

 

 

 

Hozhatja galamb

Békétlenül magaddal, tehát
haragban a világgal, miközben
elmenekülnél toronyiránt,
s megbotlasz minden kőben,
mit vársz? Miféle megegyezést?
Kitől a méltányos igazságot?
Bekerítve ázik a beszéd,
szád üres futóárok.
Hallgass és készülődj! Ami nincs,
nem csomagolható árulásba.
Örök álom rajtad a bilincs,
kulcsa a béke ága.
Hozhatja galamb. Ha rá figyelsz,
a vesztes győzelmet is megéled.
Kihajt, mint fejfa tövén a vers,
hitből a végítélet.

 

 

 

Mi a fontosabb?

 
Én mindig azt festem, amit élek

Egry József

 
Mi a fontosabb? megfelelni
valamely képnek, amelyen
mintha én volnék, ahogy messzi
távolságot belát a szem,
s árkon-bokron át oda menni?
Mi a fontosabb? kapkolódva
tükörnek állni, amikor
minden ember önmaga foglya,
valamely kép után lohol,
s néz, mintha most megfogta volna?
Mi a fontosabb? ami éppen
átfolyik rajtam, mintha a
lét vize folyna a mesében,
mintha a mindenség maga,
s emlék csak, amikor megérzem?
Mi a fontosabb? elsimulni
az egészben esélytelen,
hogy aki szándékosan hull ki,
mindörökké benne legyen,
s bentről se tudjon visszabújni?
Mi a fontosabb? ami nincsen,
és sohasem lesz, de ami
ott ficánkol minden kilincsen,
míg le nem nyomja valaki,
s eltűnődik, hogy mibe higgyen?
Mi a fontosabb? élni mélyen
egyetlen képet, ami van,
mint szent Kristóf a parti fényben,
vinni a fiút magasan,
s elmerülni, hogy odaérjen?

 

 

 

Lenn a földön a szó

Lenn a földön a szó,
december van, esik,
hazudni volna jó,
röpülni egy kicsit.
Azt mondani, rigó
s lehajolni megint,
egy bújó, egy hunyó,
és se bent, és se kint.
Azt gondolni, talán,
és hogy akkor mozog,
s mert csak nő a hiány,
ásítani nagyot.
Azt hinni, hogy galamb,
megsül és berepül,
s ami jön, nem harang,
csak addigra kihűl.
Érezni, hogy halál,
lesni alóla ki,
látni, hogy megtalál,
mert nehezebb neki.
Lebegni, mint pehely,
mely akkor is kizár,
várni, hogy jöjjön el,
mint tavaszi madár.
Dobbal készülni rá,
zenét a földbe is,
túlélni, mondaná,
aki abban se hisz.
Temetni a csodát,
vermelni a jeget,
nézni, hogyan megy át
fénybe az üzenet.
Szó nélkül fogni fel,
tér nélkül vallani,
sohasem múlik el,
csak lesz mit mondani.

 

 

 

Talán a kérdezés

Talán a mimika, a gesztusok,
a szavak alatti jelek,
a fa mozdulatai a szélben
talán a kút, az önfeledt
ölelés, evés, a nem-én-vagyok
beteljesülése a jelenlétben.
Talán a szó-magömlés homályos
örömét is metsző ütem,
a habverő nyelv mögötti álom,
talán a mindenség heveny
gyulladásában keringő város,
a kulcsát-soha-meg-nem-találom.
Talán a határtalan öntudat
billenése után a jaj,
a tétova sajgás vállalása,
talán a túlélő tavaly,
s a holnapután-is-fölkel-a-nap
fogantyúján az elmúlás árnya.
Talán a kérdezés holtomiglan,
a szellem homokzsákjait
ki-be dobáló ember esélye,
talán a talánban a hit,
a mégsem-véletlen-hogy-itt-voltam
verset is beszegő libegése.

 

 

 

Mint akik tetten értek

A félelem, hogy elkövettem,
vagy elkövethettem volna, hiszen
úgy néznek rám, hogy elkövettem,
legalábbis az én szememben
úgy látszanak, mint akik tetten
értek, és rejtély, hogy miért nem
ordítanak, miért nem
vágnak képen,
ha mindenre készen
várom a büntetésem,
vagy talán mégsem?
talán, ahogy most őket nézem,
ahogy fölém hajolnak mélyen,
ahogy bekerítenek a sorvégen,
talán csak emlék, egyik génem
hajította föl a repedésen,
hogy tegyem a helyére szépen,
tegyem a nemzedékem
álmai mellé, dobjam a többi érem
tetejére, hogy a mesében
az igazság messzebbre érjen?

 

 

 

Hiába megyünk el

A zuhanás a korláttal együtt,
a tetővel együtt, s a test alá
légpárnát nyomó kényszerűség,
a mindenség tökéletes mozdulatai,
s az oda-vissza ijedelem, ahogy
megráng az ég, s a fényességben
rálátni a szárnyra, a dörrenés
vasajtaja, a sötét, mikor
átjön valaki ismerkedni, s marad, hiába
megyünk el, zárjuk be kívülről, hiába
dobjuk vissza a kulcsot, mikor
a fénytörés a gerincre csak átmeneti
mentség, s tudni lehet, hogy a tető is
közmegegyezés szerint esik, mikor
kiosztva már minden szerep, s a csecsemő
esendőségével és bizalmával egy állat
markolja a korlátot, s ordít, mikor
emberhez méltó csak a csönd,
a vállalt repedés lehetne, csak az ütközés
helyéig való távolság folytonos
becslése, a sebesség megállapítása,
a fölborított kisszék visszabillentése
a levelek bedobása, a kéz megfelelő
vérellátásának segítése az ujjak
váltakozó mozgatásával, s effélék, mikor
mint eseményt néznek a többiek, s csupán
a fák hajladoznak tehetetlen.

 

 

 

Babits-koszorú

 

1

Ez a lefojtott délután,
tetején a csorgó kupakkal,
a tátikába szorult angyal,
ahogy átröpül a szobán,
a helyzet, melyben semmi „ám”,
minthogy eredendően kancsal,
a hajsza váltott mobilokkal
valami röpke nyíl után,
ez a sehogyse-mondanám,
de úgy is versenyt a gonosszal,
a megterített nyári asztal,
onnan Ninivén, Dodonán,
ez a „fentebb” házam-hazám
miért szökik, ha nem marasztal?
 

2

Ijedt kis ember, „férfinő”,
hogyan lehetnék, aki voltam,
lábamhoz kötözött folyóban
sodor idegen téridő,
mikor kezdődött a jövő,
ha nem létezik, csak a múltban,
meddig hátrálhatok gyanútlan,
ha a szárnyam árnyéka nő,
kimondom, s máris levegő,
ami közös emlék a szóban,
mi akad meg a galambokban,
ha lezuhannak, mint a kő,
ha áll és suhan a mező,
a nagy titok értelme hol van?
 

3

Fut Jónás, futna Sziszüphosz,
az maibb, ez derűsebb képlet,
ha századszor a csúcsra érek,
már a szikla is én vagyok,
tudom, hogy visszagurulok,
de esik velem, ami részlet,
s megtalálni a mindenséget
annyi lesz, hogy elakadok,
vagyis örömre nincsen ok,
csak fölemel, amit megértek,
s a szégyennél nagyobb az élet,
akkor is, ha belehalok,
én magam ellen lázadok,
ha bajt kívánok Ninivének.
 

4

Miképpen haza is a ház,
s béke van, de nincsen bocsánat,
talál-e mentséget magának,
aki versemből kivigyáz,
magányos, mint Jerémiás,
midőn jóslatai beválnak,
léte fölött kering a század,
a fényes tudathasadás,
egyek vagyunk s mindenki más,
a győztesé a magyarázat,
védekezhet-e, ha nem támad,
aki talpig bizakodás,
éget, mint beteget a láz,
koszorúja Babits Mihálynak.

 

 

 

Ártatlan érc

Borsos Miklós pécsi Babits-szobrára

 
Az a döfés a nyakba, hátulról,
hogy beletörött, hogy kimetszhetetlen,
s hogy ott áll mögötte, s legokosabb
reá hagyatkozni, úgy moccanni, ahogy
árnyéka mozdul, úgy húzódni a fa mögé, sarokba,
úgy az emberek nézése mögé,
hogy a nehezék, a test, a szigonyon,
úgy hátrálni a nagy vizekig, hogy azt is
mindenki szeme előtt, s tudni, hogy
az eddigi nyom, az is becsapás, csak ide,
csak a térre szaladt le, csak onnan
látni, hogy mintha oda ment volna, miközben
elromlott az összes igazolvány, a vének
mind a fal felé, az ifjak
gyanútlanok, a történelem
gyámoltalanabb a kifordult esernyőnél,
s a filozófiához és a fényképezéshez
napfény kell, miközben
egykapus a játék, s labdaszedőnek
önként mégse, azazhogy
emberi mértékek szerint
megszégyenülve, s menthetetlenül
lázadva végig, akkor is, ha csak
az ijedt álarc útvesztőiben, ha csak
szoborként, maga elé tartva a megadó,
ártatlan ércet, s ha csak helyben
szaladva folyvást, amíg erejéből
telik s lehet, amíg mögötte
kifújja magát, s úgy tesz mintha már
nem törődne velünk.

 

 

 

Ki mondja meg neki?

Beszélni a beszédért? Lobogó
pántlikákat kötni a szélre?
Vibrál belőle a se rossz, se jó,
mintha végtelen tarló égne.
Tehet-e róla? A szájtáti nép
áll a füstben nagy tűzcsapókkal.
Emlékezik, hogy volt valami szép,
s kár kötözködni bolondokkal.
Hová igyekszik? A lába előtt
keskeny árok, benne az árnya.
Nem lépheti át, csak a levegőt
izgatja föl, terrorizálja.
Azt hiszi, ő a nap, magamagát
égeti el, miközben lángol?
Szelíden földre térdel a világ
a bejegyzett tüzektől távol.
Ki mondja meg neki? Milyen idő
csavar fület füle helyére?
Körös-körül már ropog a tető,
esik mindjárt szegény fejére.
Kinek játssza, hogy korlátlan a tér
s ami körbejár, bolond óra?
Zárt végtelenjében mind odaér,
ahol mintha már ott is volna.
Úgy nézd, ahogy a szálló füst alól
az ijedt állat téged nézne.
Ahogy a teljesség is kihajol,
ha odalett a mese vége.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]