Új versek

1982–1983

 

 

 

 

Hiába megyünk el

 

 

 

 

Hozhatja galamb

Békétlenül magaddal, tehát
haragban a világgal, miközben
elmenekülnél toronyiránt,
s megbotlasz minden kőben,
mit vársz? Miféle megegyezést?
Kitől a méltányos igazságot?
Bekerítve ázik a beszéd,
szád üres futóárok.
Hallgass és készülődj! Ami nincs,
nem csomagolható árulásba.
Örök álom rajtad a bilincs,
kulcsa a béke ága.
Hozhatja galamb. Ha rá figyelsz,
a vesztes győzelmet is megéled.
Kihajt, mint fejfa tövén a vers,
hitből a végítélet.

 

 

 

Mi a fontosabb?

 
Én mindig azt festem, amit élek

Egry József

 
Mi a fontosabb? megfelelni
valamely képnek, amelyen
mintha én volnék, ahogy messzi
távolságot belát a szem,
s árkon-bokron át oda menni?
Mi a fontosabb? kapkolódva
tükörnek állni, amikor
minden ember önmaga foglya,
valamely kép után lohol,
s néz, mintha most megfogta volna?
Mi a fontosabb? ami éppen
átfolyik rajtam, mintha a
lét vize folyna a mesében,
mintha a mindenség maga,
s emlék csak, amikor megérzem?
Mi a fontosabb? elsimulni
az egészben esélytelen,
hogy aki szándékosan hull ki,
mindörökké benne legyen,
s bentről se tudjon visszabújni?
Mi a fontosabb? ami nincsen,
és sohasem lesz, de ami
ott ficánkol minden kilincsen,
míg le nem nyomja valaki,
s eltűnődik, hogy mibe higgyen?
Mi a fontosabb? élni mélyen
egyetlen képet, ami van,
mint szent Kristóf a parti fényben,
vinni a fiút magasan,
s elmerülni, hogy odaérjen?

 

 

 

Lenn a földön a szó

Lenn a földön a szó,
december van, esik,
hazudni volna jó,
röpülni egy kicsit.
Azt mondani, rigó
s lehajolni megint,
egy bújó, egy hunyó,
és se bent, és se kint.
Azt gondolni, talán,
és hogy akkor mozog,
s mert csak nő a hiány,
ásítani nagyot.
Azt hinni, hogy galamb,
megsül és berepül,
s ami jön, nem harang,
csak addigra kihűl.
Érezni, hogy halál,
lesni alóla ki,
látni, hogy megtalál,
mert nehezebb neki.
Lebegni, mint pehely,
mely akkor is kizár,
várni, hogy jöjjön el,
mint tavaszi madár.
Dobbal készülni rá,
zenét a földbe is,
túlélni, mondaná,
aki abban se hisz.
Temetni a csodát,
vermelni a jeget,
nézni, hogyan megy át
fénybe az üzenet.
Szó nélkül fogni fel,
tér nélkül vallani,
sohasem múlik el,
csak lesz mit mondani.

 

 

 

Talán a kérdezés

Talán a mimika, a gesztusok,
a szavak alatti jelek,
a fa mozdulatai a szélben
talán a kút, az önfeledt
ölelés, evés, a nem-én-vagyok
beteljesülése a jelenlétben.
Talán a szó-magömlés homályos
örömét is metsző ütem,
a habverő nyelv mögötti álom,
talán a mindenség heveny
gyulladásában keringő város,
a kulcsát-soha-meg-nem-találom.
Talán a határtalan öntudat
billenése után a jaj,
a tétova sajgás vállalása,
talán a túlélő tavaly,
s a holnapután-is-fölkel-a-nap
fogantyúján az elmúlás árnya.
Talán a kérdezés holtomiglan,
a szellem homokzsákjait
ki-be dobáló ember esélye,
talán a talánban a hit,
a mégsem-véletlen-hogy-itt-voltam
verset is beszegő libegése.

 

 

 

Mint akik tetten értek

A félelem, hogy elkövettem,
vagy elkövethettem volna, hiszen
úgy néznek rám, hogy elkövettem,
legalábbis az én szememben
úgy látszanak, mint akik tetten
értek, és rejtély, hogy miért nem
ordítanak, miért nem
vágnak képen,
ha mindenre készen
várom a büntetésem,
vagy talán mégsem?
talán, ahogy most őket nézem,
ahogy fölém hajolnak mélyen,
ahogy bekerítenek a sorvégen,
talán csak emlék, egyik génem
hajította föl a repedésen,
hogy tegyem a helyére szépen,
tegyem a nemzedékem
álmai mellé, dobjam a többi érem
tetejére, hogy a mesében
az igazság messzebbre érjen?

 

 

 

Hiába megyünk el

A zuhanás a korláttal együtt,
a tetővel együtt, s a test alá
légpárnát nyomó kényszerűség,
a mindenség tökéletes mozdulatai,
s az oda-vissza ijedelem, ahogy
megráng az ég, s a fényességben
rálátni a szárnyra, a dörrenés
vasajtaja, a sötét, mikor
átjön valaki ismerkedni, s marad, hiába
megyünk el, zárjuk be kívülről, hiába
dobjuk vissza a kulcsot, mikor
a fénytörés a gerincre csak átmeneti
mentség, s tudni lehet, hogy a tető is
közmegegyezés szerint esik, mikor
kiosztva már minden szerep, s a csecsemő
esendőségével és bizalmával egy állat
markolja a korlátot, s ordít, mikor
emberhez méltó csak a csönd,
a vállalt repedés lehetne, csak az ütközés
helyéig való távolság folytonos
becslése, a sebesség megállapítása,
a fölborított kisszék visszabillentése
a levelek bedobása, a kéz megfelelő
vérellátásának segítése az ujjak
váltakozó mozgatásával, s effélék, mikor
mint eseményt néznek a többiek, s csupán
a fák hajladoznak tehetetlen.

 

 

 

Babits-koszorú

 

1

Ez a lefojtott délután,
tetején a csorgó kupakkal,
a tátikába szorult angyal,
ahogy átröpül a szobán,
a helyzet, melyben semmi „ám”,
minthogy eredendően kancsal,
a hajsza váltott mobilokkal
valami röpke nyíl után,
ez a sehogyse-mondanám,
de úgy is versenyt a gonosszal,
a megterített nyári asztal,
onnan Ninivén, Dodonán,
ez a „fentebb” házam-hazám
miért szökik, ha nem marasztal?
 

2

Ijedt kis ember, „férfinő”,
hogyan lehetnék, aki voltam,
lábamhoz kötözött folyóban
sodor idegen téridő,
mikor kezdődött a jövő,
ha nem létezik, csak a múltban,
meddig hátrálhatok gyanútlan,
ha a szárnyam árnyéka nő,
kimondom, s máris levegő,
ami közös emlék a szóban,
mi akad meg a galambokban,
ha lezuhannak, mint a kő,
ha áll és suhan a mező,
a nagy titok értelme hol van?
 

3

Fut Jónás, futna Sziszüphosz,
az maibb, ez derűsebb képlet,
ha századszor a csúcsra érek,
már a szikla is én vagyok,
tudom, hogy visszagurulok,
de esik velem, ami részlet,
s megtalálni a mindenséget
annyi lesz, hogy elakadok,
vagyis örömre nincsen ok,
csak fölemel, amit megértek,
s a szégyennél nagyobb az élet,
akkor is, ha belehalok,
én magam ellen lázadok,
ha bajt kívánok Ninivének.
 

4

Miképpen haza is a ház,
s béke van, de nincsen bocsánat,
talál-e mentséget magának,
aki versemből kivigyáz,
magányos, mint Jerémiás,
midőn jóslatai beválnak,
léte fölött kering a század,
a fényes tudathasadás,
egyek vagyunk s mindenki más,
a győztesé a magyarázat,
védekezhet-e, ha nem támad,
aki talpig bizakodás,
éget, mint beteget a láz,
koszorúja Babits Mihálynak.

 

 

 

Ártatlan érc

Borsos Miklós pécsi Babits-szobrára

 
Az a döfés a nyakba, hátulról,
hogy beletörött, hogy kimetszhetetlen,
s hogy ott áll mögötte, s legokosabb
reá hagyatkozni, úgy moccanni, ahogy
árnyéka mozdul, úgy húzódni a fa mögé, sarokba,
úgy az emberek nézése mögé,
hogy a nehezék, a test, a szigonyon,
úgy hátrálni a nagy vizekig, hogy azt is
mindenki szeme előtt, s tudni, hogy
az eddigi nyom, az is becsapás, csak ide,
csak a térre szaladt le, csak onnan
látni, hogy mintha oda ment volna, miközben
elromlott az összes igazolvány, a vének
mind a fal felé, az ifjak
gyanútlanok, a történelem
gyámoltalanabb a kifordult esernyőnél,
s a filozófiához és a fényképezéshez
napfény kell, miközben
egykapus a játék, s labdaszedőnek
önként mégse, azazhogy
emberi mértékek szerint
megszégyenülve, s menthetetlenül
lázadva végig, akkor is, ha csak
az ijedt álarc útvesztőiben, ha csak
szoborként, maga elé tartva a megadó,
ártatlan ércet, s ha csak helyben
szaladva folyvást, amíg erejéből
telik s lehet, amíg mögötte
kifújja magát, s úgy tesz mintha már
nem törődne velünk.

 

 

 

Ki mondja meg neki?

Beszélni a beszédért? Lobogó
pántlikákat kötni a szélre?
Vibrál belőle a se rossz, se jó,
mintha végtelen tarló égne.
Tehet-e róla? A szájtáti nép
áll a füstben nagy tűzcsapókkal.
Emlékezik, hogy volt valami szép,
s kár kötözködni bolondokkal.
Hová igyekszik? A lába előtt
keskeny árok, benne az árnya.
Nem lépheti át, csak a levegőt
izgatja föl, terrorizálja.
Azt hiszi, ő a nap, magamagát
égeti el, miközben lángol?
Szelíden földre térdel a világ
a bejegyzett tüzektől távol.
Ki mondja meg neki? Milyen idő
csavar fület füle helyére?
Körös-körül már ropog a tető,
esik mindjárt szegény fejére.
Kinek játssza, hogy korlátlan a tér
s ami körbejár, bolond óra?
Zárt végtelenjében mind odaér,
ahol mintha már ott is volna.
Úgy nézd, ahogy a szálló füst alól
az ijedt állat téged nézne.
Ahogy a teljesség is kihajol,
ha odalett a mese vége.

 

 

 

Egyik rímtől a másikig

 

 

 

 

Egyik rímtől a másikig

 

1

Most akármit elkezdhetek,
mert, mint a sejt, csak lüktetek,
egyik rímtől a másikig,
dobban bennem valami hit,
valami mag, egy gondolat,
mely úgy egész, hogy széthasad,
tehát semmit sem kezdek el,
csak megkötöm a végivel,
csak folytatom, míg valami
a ritmust nem döccenti ki,
csak várom, mint Ezékiel,
hogy az ige árasszon el,
feszítsen meg a feladat,
mint életet a nyári nap,
s kezdjem ott, hogy abbahagyom,
ha egyszer nincs mit mondanom.
 

2

Amikor nincs mit mondani,
mindig megszólal valaki,
mintha véletlen lendület
taszítaná meg a hegyet,
mintha édenkert bukna le,
a lét mögött a semmibe,
mintha egy állat lépne be,
s nem tudná, miért jött ide,
mintha csak annyit mondana,
hogy neki nincsen több szava,
mintha a repedt boltozat
próbálgatná, hogy leszakad,
mintha egy másik vetület
feszítene föl új eget,
s amikor saját napja van,
megszólalna, hogy dolga van.
 

3

Te, aki a dolgot adod,
tudod, hogy nem választhatok,
adj értelmes feladatot,
hadd higgyem, hogy szabad vagyok,
add úgy, kérlek, mintha magam
találnám ki, hogy adva van,
ne kezdődjön el nélkülem,
legyen végig az én ügyem,
lássák rajtam a többiek,
az a jó, ha benne veszek,
tűnődjem el, ha sikerül,
jobb-e kívül, ha jobb belül,
érezzem, ha süt rám a nap,
mindenható láncaimat,
add úgy, ahogy tőlem kapod,
ha nélküle belehalok.
 

4

Ha a feladat fölemel,
miért lesz könnyebb a teher?
miért röpül, ha célja van,
aki röptében is zuhan?
miért lesz a cél csak dolog,
ha mindegy, hogy mit dolgozok?
miért mondja, hogy dolgozik,
akibe hálni jár a hit?
mit szólnának az állatok,
ha tudnák, hogy magam vagyok?
maga van-e a nagybeteg,
ha betegek a többiek?
beteg-e, aki azt hiszi,
hogy az a jó, ha jó neki?
milyen kereket forgatok,
ha nélkülem is úgy forog?
 

5

Ha nélkülem forog velem,
mért fokoz le a félelem?
mit lehet ott elrontani,
ahol nincs mit javítani?
mért büntetne a szerkezet,
ha ő teszi, amit teszek?
miért tudom, amit tudok,
ha mindegy, hogy mit akarok?
mért növesztem szárnyaimat,
ha nem leszek soha szabad,
mért lesz a vers kétütemes,
ha a rejtett ritmusba vesz?
milyen rendhez igazodik,
aki párzik csak és eszik?
mire van az emberi nem,
ha nem bízhat magába’ sem?
 

6

Talán csak rosszul kérdezek,
s a hallgatás a felelet,
talán a létnek fölragyog,
amit emberként nem tudok,
talán a fák, az állatok
megmondhatnák, hogy ki vagyok,
talán egy sejtem tudja, hogy
milyen távolság súlya fog,
talán az egész céltalan,
csak nekem jó, ha célja van,
talán az ember nagyra tör,
csak egyes embert vár gödör,
talán az ember meg se hal,
csak ha kipusztul majd a faj,
talán a hiány az, ami
a mindenséget pörgeti.
 

7

Jön-megy bennem egy idegen,
kinéz, leül a helyemen,
ha magamat elárulom,
ő az, aki kérdőre von,
ő védelmez, ha bántanak,
egyszer lényeg, másszor alak,
ő a versben, ami közös,
nyelvbe, sorsba bebörtönöz,
emberré tesz, járomba fog,
őt látom, ha boldog vagyok,
őt mondja a társadalom,
ha a titkot szólítgatom,
ő, kivel egy sosem leszek,
de jobb híján benne hiszek,
az ő szárnyát próbálgatom,
ha a kétely a földre nyom.
 

8

Kint és bent árnyék rácsai,
minden röpülést hallani,
megáll előttem valaki,
mintha a földből állna ki,
neki se jó, ha maga van,
úgy áll, hogy lássam meg magam,
úgy áll, hogy higgyem el neki,
az ember célja: küzdeni,
a rés a rácson: alkalom,
kijuthatok, ha akarom,
úgy áll, néha azt képzelem,
hogy az árnyékot én vetem,
játszik velem az őrület,
mivé legyek, hogy ő legyek,
mikor ő is csak én vagyok,
közben meg ott a sok titok.
 

9

Minden titok félig titok,
s kettéhasad, ha rányitok,
egyik felén kisüt a nap,
másik felén nehéz lakat,
másik felét, ha döngetem,
mintha szívem dobogna benn,
szívemben meg, ha bent vagyok,
visszhangzik az újabb titok,
s mikor a vers ritmusba fog,
két szó között mindent tudok,
de minden szó a fele csak,
annak, ami bennem marad,
s ami vagyok, az is fele a
lényegnek, vagy fele se,
s mi a lényeg, minek fele,
ha se vége, se eleje.
 

10

Kezdjük a végén: meghalok,
holott meghalni nincsen ok,
mert amit oknak vél az agy,
az egytől-egyig okozat,
s ennek okát ha keresem,
új okozatot lát a szem,
s hogy a lét mélyén van-e ok,
arról még annyit sem tudok,
hát mért ne írjam versbe, hogy
az élet él, és élni fog,
s miközben rajtam átfeszül,
formálgathatom emberül,
halhatok érte, élhetek,
betölthetem a lényeget,
melyben minden ok benne van,
amelyre nincsen több szavam.
 

11

Aki meghal, s bennem lakik,
nélkülem is tud valamit,
sejtem falát azért veri,
mert nem lehet elmondani,
amit elmond anyag-fokon,
nem értem, csak kidobogom,
csak megérzem, ahogy velem,
beteljesül a végtelen,
mintha anyám áldott öle
ölelne a halálba be,
s halálomból születne meg,
aki leszek, leszek, leszek,
mintha egy sejt mozogna csak,
mindig arra, ahol a nap,
amíg a fény el nem nyeli,
s az időt a tér befedi.
 

12

Akit az idő megölel,
nem kérdezi, hogy van-e hely,
van-e feladat, akarat,
szabad-e, amit nem szabad,
akit kiválaszt a dolog,
egy lesz vele és nekifog,
magára többé nem ügyel,
de holtában sem adja fel,
aki egy ritmust befejez,
nem gondol rá, hogy vége lesz,
hiszi: örökké kimarad,
amiben benne van a mag,
aki költő és megijed,
annyi csak, mint a többiek,
mikor a tollat leteszi,
szeretné újra kezdeni.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]