Ím, itt, leghátul, legelöl

Hóból a lábnyom

Akkor szabadna verset írni,

ha nem lehet már verset írni,

nyüszítve, mint az Isten öccse

mert jobb világhoz volna kedve,

szaladva, mint a sebzett állat,

neki a vadász puskájának,

lerogyva, mint a győztes ember,

tele a kétes győzelemmel,

mintha feltöltött folyó medre

nézne a könnyező egekre,

mintha az ég lakott föld volna,

s a föld ennek a halott holdja,

mintha örökké kő zuhogna

a világnál is mélyebb kútba,

el se fogyna, és meg se telne,

de mindig erre törekedne,

mintha akkor se verset írna,

csak nézne a fehér papírra,

amíg, mint a hóból a lábnyom,

vers sajog át a valóságon.

Alkalmi vers József Attila hetvenötödik születésnapjára

1

Tudom, uram, hogy figyel engem,

fölösleges hát hazudoznom,

verset írok, hogy ünnepeljem,

mintha nem volna semmi dolgom,

mintha ülnénk a Duna-parton,

ugyanabban a történetben,

s jönne az a szép régi asszony,

hogy lássuk egymást mind a ketten,

holott, uram, ön mint az Isten,

mozdulatlanul áll a gangon,

ideje van, hogy ítélkezzen,

golyó, amit lyukba gurítson,

de egyetlen báránya sincsen,

akit helyettem föláldozzon.

2

Kotyogok, mint elhagyott csolnak,

hiszen „úgy is” apám lehetne,

apám meg önné lesz maholnap,

és áll a világ megint egybe,

fiam, aki maga is egyke,

talán több lovon lovagolhat,

s megérkezik a történetbe,

mint önbe az az első csillag,

habár most tél van, bevonultak

a csillagok a hóesésbe

forognak látható hatalmak,

és drága kincs az ön reménye,

a legnagyobb, mit apa adhat

ráadásul a szép mesére.

3

Anyámmal egy napon születtek,

anyám kilencszáztizenhatban

„így is” része a történetnek,

sétálgatok az ünnepnapban,

jáspiskorona kobakomban,

és mintha azt az első verset

írnám, amit ön tizenhatban,

vagyok megint őszinte gyermek,

és anyám, aki hatvannégy lett,

azt mondja, nem élt soha jobban,

csak azt szeretné még, a kuglert,

ami naponta távolabb van,

s mint akit a mindenség vert meg,

sírok egy törött kirakatban.

4

Míg idenéz hamvadt hajamra,

kialszanak a kartotékok,

de mintha öröklét havazna,

kés marad bennem, ami kés volt,

s úgy szelem át a szakadékot,

mint föld felé zuhanó alma,

akinek az utolsó légyott

a történet legszebb kalandja,

hisz akaratlan visszaadja

a cím nélküli borítékot,

készül az új születésnapra,

mert folytatni kell, ami szép volt,

és úgy ragyog rá az ön arca,

mint tükörre az esti égbolt.

Születésnapi páros

Ma lettem kerek negyvenöt,

most éppen magamhoz jövök,

csöngetek, mintha valaki

meg akarna köszönteni,

belépek, és szemben velem

ott állok, majdnem meztelen,

kerülgetem a szavakat,

és nézzük egymást, mint a vak,

de mint a látó asszonyok,

tudjuk rólam, amit tudok,

s azt kérdezi, miért kerek,

hiszen nem hetven, hetvenegy,

s minthogy nincs válasz, felröhög,

negyvenöt, persze, negyvenöt,

egyszóval, élünk, öregem,

közepesen, közepesen,

s hogy nem haltunk meg annyiszor,

lassan mindegy lesz, hogy mikor,

lehettünk volna, volna, ha,

de már rák, szívbaj, reuma,

és sokan még az ötvenet,

azt sem, vagy csak, ahogy lehet,

s méghogy mi voltunk a gyerek

negyvenötben, tízévesek,

s mi voltunk, voltunk, mint a nap,

húszévesen az új kalap,

és hogy az is történelem,

amit harminckét évesen

megéltünk, hogy szerény legyek,

csak nevetek, csak nevetek,

hiszen, mint a köztesbabot,

kapálnak a harmincasok,

s úgy néznek ránk az öregek,

mintha mi volnánk a gyerek,

mintha mi volnánk még ma is,

akit anyuka ágyba visz,

aki mesével alszik el,

s álmában néha bevizel,

késleltetett koraöreg,

mért nem vagy hetven, hetvenegy,

vagy tizenöt vagy huszonöt,

hogy szabad légy, ha megjövök,

és tudd, hogy éppen annyi vagy,

amennyit megfog a fogad,

hogy negyvenöt, ha negyvenöt,

és rég benőtt a köldököd,

és néha kihagy a szíved,

de semmi sincsen nélküled,

és felelős vagy, minthacsak

te szülted volna önmagad,

még akkor is, ha dől a fal,

s több az ember, mint a magyar,

még akkor is, ha azt hiszed,

hogy nem tartozol senkinek,

és toporzékolsz, mint a rab,

ha kiengeded magadat.

Berajzolunk egy pici almafát

Bartók Béla emlékének

A gyökér hallgat, dolgozik,

köp a plecsnire, nem akar

levél lenni, sem virág,

fogja a vizet, sót, vasat,

küldi fölfelé, hogy menjen

a világ,

fönn minden emberi,

keresi, öli önmagát,

más lenne folyvást,

gyökér soha,

bár ezt nem mondja ki,

sőt, fejtetőre áll,

rokkát ültet virágcserépbe,

öntözgeti,

és várja, hogy kihajt,

s mivel a hazug büntetése

nem az,

hogy nem hisznek neki,

hanem, hogy ő nem hisz másnak,

elhíreszteli

hogy már a rokka is becsapja,

pedig ő különb, mint nagyapja,

és hallja a gyökér,

hogy kívül a kerítésen,

neki húzzák a szerenádot,

és várják, hogy világot

gyújtson, jelezve,

hogy meghallotta, s el van telve

örömmel,

hát kérem, álljunk meg a rímmel,

van, ugye, a gyökér,

alatta, belül, legközelebb

a léthez,

első forrásból tudja,

ha zenélnek,

és van, aki lement,

mert emlékezett a zenére,

és alázattal végigjárta,

s kötötte lovát

almafához,

hogy megfordult a fa,

lett a gyökérből korona,

az ágakból gyökér,

s van, hogy azóta

a semmi semmit ér,

tehát a gyökér nem jelez,

furakszik még mélyebbre

hitér, tiszta vízér,

s mi történik, uram,

itt fönn, az 1981-ben

érvényes címerekben,

ha a csönd az egyetlen,

ami zenél?

berajzolunk egy pici almafát,

gyökérrel fölfelé.

Az angyal fölszólalása

Martyn Ferenc: Lovas, karddal című képére

Itt megállj! ide nem szól

igazolvány, itt a csontokat

homok födi, nyílnak-csukódnak,

ha átmégy rajtuk, nincsenek,

ha megfognád őket,

itt ribanckodás a lét,

a mozdulat a fény minden színét

kihasítja belőled, ha maradsz,

itt a szó, mint a sokk,

fölépíti benned a hülyét,

és vigyorogsz, nehogy a föld

lecsússzon válladról, ha fordul,

itt a fejed is láb lesz, szaladsz,

hogy a kerítés másik oldalára

írhasd: szabad vagyok,

itt a félelem

borostyánba zárt kígyó,

csúszkál szíved fölött, és

rámutatnak, ha elfelejted,

itt a szerkezet, mint a rend modellje

foglal magába,

s ha kételkednél, megcsikordul,

itt lejt a pálya,

nehézkedés visz mindent

egy táguló völgy garatjába,

itt nem lehetsz az, aki vagy,

mert mindenkin álca,

innen ne a farsangi bálba,

hanem hátra, hátra,

a barom orrába feszített

karikába,

bele a megtartó magányba,

passzusok alá, csontok alá,

a halál alá, te gyáva,

ha emlékszel még az irányra,

s elhiszed, hogy nem vagy

örökre bezárva.

Elmenni kevés, itt maradni sok

Nemes Nagy Ágnesnek

Mint a szemét a föld lágy részein,

összegyűlnek a hülyeségeim.

Forgolódom, hogy ne süsse a nap,

de árnyékból is föltámad a szag.

Ami állat volt bennem valaha,

kifeszül rám a végleges ruha.

Boldog lehetnék, mint a többiek,

de kerülgettem csak a ketrecet.

Kintről befelé, bentről kifele,

odaát sem szólt szebben a zene.

Építettem a végtelen falat,

és álmodoztam, mint aki szabad.

Mindig behorpadt az ég valahol,

én elhittem, hogy jön az egy akol.

Szerettem volna szeretteimet,

de nem hagytam, hogy megszeressenek.

Elfogadott az erősebb csapat,

s nem tartottam be a szabályokat.

Megközelített egy nő, egy gyerek,

de kiderült, hogy csodák nincsenek.

Tágul tovább a világegyetem,

nehéz lettem, mint szamár a hegyen.

Lábamnak égig ér a gyökere,

kocsimnak nincsen ki a kereke.

Elmenni kevés, itt maradni sok,

emberré az tesz, ha megszólalok.

Egyedül vagyok, ez végső szavam,

mint akinek még egy tölténye van.

És annyi joga újra kezdeni,

hogy önmagát is agyonlőheti.

Ím, itt, leghátul, legelöl

Ím, itt, az utolsó vonat

legutolsó kocsijának a

hátsó peronján, többnyire

hátrafelé figyelve, hiszen

előre, innen, nemigen lát a szem,

oldalról meg minden

visszaforog ide,

ím, itt, hol elszalad a

lábam alól a föld,

s ha megáll, megállok,

ahol kimozdíthatnám

helyéből a világot,

ha magamat kimozdítanám, tehát

szilárd pontján a létnek,

s bizonytalanságban mégis, mivel

nem tudhatom, hogy a hátam mögött,

vagyis elöl milyen,

ami idepörög,

s hogy aki a következő vonat

elején állna,

látná-e, amit én látok,

s mit látnék én, ha egyszer

tolatna a vonat,

ahol semmi sem ugyanaz,

ami nem én,

s már én sem vagyok az,

mint a vers elején,

ím, itt, azon a helyen, ahol

egy villanással ezelőtt

álltam még, s csupán

átsiklott agyamon,

hogy a vészfék meghúzásához,

ha lenne erőm,

van-e jogom,

míg az emberiséggel utazom,

ha látom a nyomon,

hogy baj van,

s megállítható-e a vonat,

ha nagy a sebesség a kanyarban,

mikor a többiek,

mint a lovak a zabban,

úgyszólván boldogok,

s tán én is az vagyok

hátulról nézve,

tehát itt, ahol egy a vége

így is meg úgy is, s igazán

senkit sem zavar, hogy

mért nézek a jövő után,

s hiszem vagy sem, hogy e helyen

áll majd az is, aki

a vers végén leszek,

s betöltöm-e a szerepet,

ha be a helyet,

ahol mindenki menetirányban,

és aki háttal, az is

tekergeti folyton a nyakát,

hogy legalább oldalról lássa,

amit a többi lát,

a bolond tekinget csak hátra,

meg aki fél,

hogy fölismerte magában

a bűnözőt,

de nem találja,

hát ugyanoda néz, ha hátra,

ím, itt, leghátul, legelöl,

ahol lassabban kel a nap,

s előbb lenyugszik, amíg

megy a vonat,

ahol az emberiség és én, mint

kettéhasadt tudat

vagyunk csak egy csomag,

s a fű, a fa, a hal, a kő

példázza sorsomat,

és mint a tűz, a víz, a levegő,

vagyok szabad,

én, az anyag,

ha abbahagyom most,

mondjuk, a verset, mert a vonat

belőlem kiszakad, –

ne csapjátok be magatokat.