|
A hetvenéves Takáts Gyulának
| és tudja már, hogy vége nincs, |
| hogy saruját megigazítsa. |
|
| A fűszálon is nap ragyog, |
| a vízen is arany bilincs, |
| és minden folyik, mint a perc, |
|
| mintha ő volna a kilincs, |
| holott maga is ki-be jár, |
| mint rab madárból a kalicka. |
|
| S mert kívül gyakran elidőz, |
| kihordja lassan, ami kincs, |
| s összegyűlik benne a fény, |
| a végtelen megtartó titka. |
|
| S tündököl, mikor körbeér, |
| nincsen terhe, árnyéka sincs, |
| és ha úgy látszik, hogy megáll, |
| minden ajtaja tárva-nyitva. |
|
|