Amikor a hegynek megindult

Pákolitz Istvánnak Minthogy ebben a szűkülő szorosban visszafelé lehetetlen, sőt, maholnap már-már előre is, így pihenőre, bölcselkedésre, s egyéb kerülőre nemcsak alkalom, okunk is akadna, hisz ráadásul se jobbra, se balra, se fölfelé, se lefelé, azaz, ha jól meggondoljuk, végképp befalazva magunkba és az örökös huzatba, s miközben talán ördögi kacajra készülődünk, hiszen okunk akadhat, méltó arra is, s ha így, hát miért ne, mért ne üljünk be, mint tyúk az ülőre, ha van egy ajtó, valahol egy ablak, amit becsukhatunk, valahol egy nagy szélárnyékban még helyreigazodhat ez-az, ha a gyorsuló pillanatban megkapaszkodunk, mint rabok a falban, mintha mi tartanánk, s minthogy e dőre csónakban is csoroghatnak utánunk, szinte szédelegtem a Tímár utca szűkületében, már-már a Kossuth tér búgócsigájában, mikor a cifra kavargásból kipattant, mint a szikra, a költő, aki egy nagy esernyőbe kapaszkodva lépegetett előre, peckesen, mintha se jobbra, se balra, se fölfelé, se lefelé haladna, csupán kilépett a Rákóczi útra, átment, majd a Bercsényi utca kurta végét megjárva, jött a Tímár utca torkán át, s mikor megállt a Kossuth tér szélén, ott először balra, a Hal tér irányába, majd jobbra, a Fürdő utca felé nézett, és az áruház sarka mellett eltűnt, ha jól emlékszem, szürke csíkos öltönyt, fehér inget, és madzag- nyakkendőt viselt, engem észre sem vett, de többen látták, amikor a hegynek megindult, azaz a Széchenyi térig fölcikázott a Bem utcán, ezt félig értettem csak, mert rendszerint nem erre jött-ment, amikor a Széchenyi térre, otthonról, a Rákóczi útról, inkább a Bercsényi utcán, majd a Munkácsy, sőt, a Gábor, a Perczel, a Kazinczy, a Kossuth utcán járt a Jelenkorba, általában, de legalábbis vissza, hát eltűnődtem, most vajon miért a Bem utca felé, de hirtelen mintha tartoznék neki valamivel, mintha hatvan nyakkendőjéből egyet vissza kellene adnom, vagy mintha mégiscsak észrevett volna, s csak azért is játszik, megfordult bennem, ugyanarra átment, s megállt előttem: hát te mire vársz itt?