Éltük a szép, boldog jövőt

Most mintha titkon lehajolna

Az elejtett szál ideje

és belelép a szakadékba

most mintha titkon lehajolna

matatna a naptár mögött

holott lehajol matat négykézlábra

ereszkedik a szeme felhő

vagyis erősen hazudik

mert hiszi még hogy megtalálja

és addig? volt már példa rá

évtizedek múltán derült ki

vagy sohase miért zuhant le

tévedt el tört ki hagyta abba

hogy mindig akik maguk is

ők is ketrecben háziállat

belülről néznek befelé

mért szólnának ha ugyanazt

elkövetik fölkel a nap

lenyugszik itt is éjjel is

egy ujjnyira az ujjaiktól

már-már kezükben van amíg

járnak-kelnek mintha kezükben

perc óra nap esztendő évek

két centi az idő mikor

és többé senki nem találja.

A „nagy bumm”

Amikor megint előmászott,

elnéztem a tetűt, ahogy

megmozdította a világot,

és rendületlen dolgozott.

Jött-ment, csípett és vakarózott,

mintha a bőrén valami

elindult volna, mert a dolgot

ott sem lehet halasztani.

S az a valami, az is mintha

mászkálna rajta valami,

ijedten figyelt oda-vissza:

rajta is volna valami?

S azon onnan, sőt, azon onnan

minden, amin még valami,

megfeszültek egy mozdulatban,

a tetűket kiirtani.

S ím odalenn, hol nincs már semmi,

csupán a „nagy bumm” közepe,

elkezd valami mocorogni,

és megindul visszafele.

A játék vége

Mert ide tették akadéknak,

ő mondaná meg a keréknek,

hogy mi a jó út, és mi végett

hasadjon ketté a kerékagy?

hogy három nap se több mint két nap,

ha egy a vége a mesének,

s elviselni a vereséget

miért könnyebb, ha nyomorék vagy?

ő, aki holnap benned él csak,

mint abroncsba szorult idézet,

mint stigmája a múló résznek,

amelyet egy pillanat szétcsap,

ő játszaná el az egészet,

veled? a „boldog maradéknak”?

Elhinnéd-e?

Ha ők volnának az egészségesek,

a gátlástalanok, hazudozók,

az izompacsirták, henteslegények,

a nem pofázók, nem álmodozók,

ha az önjelölt fegyverhordozók,

a grafománok, a mindig beképzelt

úrifiúk, a profi seggnyalók,

a csak nyelvükben élő gyászvitézek,

ha ők, akik a tudott mindenséget

úgy ölelik, mint alkalmi lotyót,

akit útjukba fektetett a végzet,

hogy feledjenek mindent, ami volt,

ha ők, a jövőt elkupeckodók,

elhinnéd-e, hogy nem lesz végítélet?

A mezei futás díját irigyli

Megosztoznak a díjakon,

összefolynak a mélyedésben,

ragyognak, mint az ürülékem,

mulandók, mint a hatalom,

macska leszek, betakarom,

nehogy valaki belelépjen,

akkor se, ha egyedül érzem,

hogy büdösödik a napon,

hisz akármilyen nagy halom,

fordulat lesz csak a mesében:

feszítettek az árnyékszéken,

mint első kocsis a bakon,

mert azon onnan semmi nyom,

és azon innen semmi érdem.

Vatta-dugdosók

S jönnek a vatta-dugdosók

trombitákkal, lánctalpasokkal,

tele lesz a város, a ház,

a csont, a velő, a here,

a forgókon, akár a szikra,

pattannak át,

jönnek a zaj, a baj után,

ragyognak, mint a szivárvány,

mint egy diktátor nyilatkozatai,

körbejárnak, mint a hülyét,

nem akarnak erőszakot,

bíznak benne, hogy önmagamtól,

hogy elkérem és összegyűröm,

és bedugom, hiszen

rólam van szó, ugye,

értem történik minden, vasárnapi

ebédjüket hagyták ott, mikor

ordítottam, hogy nem bírom, hát

ne gondoljam, hogy nekik ez

népünnepély, ők ugyanazt

szenvedik el, bizony,

szedjem csak össze bűntudatom,

s dugjam be szépen, vissza az anyámba

úgyse megyek, mindenütt ez van, itt most

rendnek kell lenni, mert

szél ellen minek, és

ez még igazi vatta, de amit

holnap hoznak, kóc, s előbb-utóbb

a rongyot is kinevezik, hát,

ne játsszam meg magam, bajba hozom

őket is, akik

a dolgukat teszik,

és nézzek csak a fülükbe, ott

ugyanaz van, bizony,

nem ám, hogy nem bírom,

hogy zárják el, hogy kapcsolják ki,

hogy megbolondulok, satöbbi,

csöndben kell megdögölni,

s hol van az még?

tessék!

először szépen bal fülünkbe,

aztán lassan a jobb fülünkbe,

látja?

mennyivel emberibb,

ha maga csinálja.

Minden megtörténik

Minden megtörténik megint, mintha

mindig abba a folyóba,

ugyanabba a szarba lépnénk,

nem változik, csupán a mélység,

vagy csak a mélység képzete,

s a mese,

hogy aki nem lép megelőzik,

így lesz özönvíz

kicsi köpésből,

győzelem véres vereségből,

a szó,

a szó, ami folyik,

áll benne az ember,

zabál, szaporodik,

emlékezik,

hogy volt valami jó,

valahol, valamikor,

álmodozik,

hogy lesz valami jó,

valahol, valamikor,

s minden megtörténik megint, mintha

mindig abba a folyóba,

ugyanabba a szarba lépnénk…

Megközelítések

Minden porcikám, mint fonál

eleven végén kannibál,

eszi a másikat, s a jobb

az lesz, amelyik jóllakott,

míg éhes száj, éhes falat,

fonálig eszem magamat.

Tudom, hogy itt a horgomon,

és előbb-utóbb elkapom,

de még, még vele körözök

egy-élet-egy-halál között,

hadd higgye, aki idenéz,

hogy rajta múlik az egész.

A világvége elmaradt,

rímbe szállnak a madarak,

rács mögé, sűrű kalickába,

s akinek tovább nő a szárnya,

nem érti a történetet,

mért maradt el, ha vége lett?

Amikor a hegynek megindult

Pákolitz Istvánnak

Minthogy ebben a szűkülő szorosban

visszafelé lehetetlen, sőt, maholnap

már-már előre is, így pihenőre,

bölcselkedésre, s egyéb kerülőre

nemcsak alkalom, okunk is akadna,

hisz ráadásul se jobbra, se balra,

se fölfelé, se lefelé, azaz, ha

jól meggondoljuk, végképp befalazva

magunkba és az örökös huzatba,

s miközben talán ördögi kacajra

készülődünk, hiszen okunk akadhat,

méltó arra is, s ha így, hát miért ne,

mért ne üljünk be, mint tyúk az ülőre,

ha van egy ajtó, valahol egy ablak,

amit becsukhatunk, valahol egy nagy

szélárnyékban még helyreigazodhat

ez-az, ha a gyorsuló pillanatban

megkapaszkodunk, mint rabok a falban,

mintha mi tartanánk, s minthogy e dőre

csónakban is csoroghatnak utánunk,

szinte szédelegtem a Tímár utca

szűkületében, már-már a Kossuth tér

búgócsigájában, mikor a cifra

kavargásból kipattant, mint a szikra,

a költő, aki egy nagy esernyőbe

kapaszkodva lépegetett előre,

peckesen, mintha se jobbra, se balra,

se fölfelé, se lefelé haladna,

csupán kilépett a Rákóczi útra,

átment, majd a Bercsényi utca kurta

végét megjárva, jött a Tímár utca

torkán át, s mikor megállt a Kossuth tér

szélén, ott először balra, a Hal tér

irányába, majd jobbra, a Fürdő utca

felé nézett, és az áruház sarka

mellett eltűnt, ha jól emlékszem, szürke

csíkos öltönyt, fehér inget, és madzag-

nyakkendőt viselt, engem észre sem vett,

de többen látták, amikor a hegynek

megindult, azaz a Széchenyi térig

fölcikázott a Bem utcán, ezt félig

értettem csak, mert rendszerint nem erre

jött-ment, amikor a Széchenyi térre,

otthonról, a Rákóczi útról, inkább

a Bercsényi utcán, majd a Munkácsy,

sőt, a Gábor, a Perczel, a Kazinczy,

a Kossuth utcán járt a Jelenkorba,

általában, de legalábbis vissza,

hát eltűnődtem, most vajon miért a

Bem utca felé, de hirtelen mintha

tartoznék neki valamivel, mintha

hatvan nyakkendőjéből egyet vissza

kellene adnom, vagy mintha mégiscsak

észrevett volna, s csak azért is játszik,

megfordult bennem, ugyanarra átment,

s megállt előttem: hát te mire vársz itt?

Összegyűlik benne a fény

A hetvenéves Takáts Gyulának

Amikor majdnem körbeért,

és tudja már, hogy vége nincs,

leül a szélső fa alá,

hogy saruját megigazítsa.

A fűszálon is nap ragyog,

a vízen is arany bilincs,

és minden folyik, mint a perc,

egyenletesen oda-vissza.

És minden elem ide néz,

mintha ő volna a kilincs,

holott maga is ki-be jár,

mint rab madárból a kalicka.

S mert kívül gyakran elidőz,

kihordja lassan, ami kincs,

s összegyűlik benne a fény,

a végtelen megtartó titka.

S tündököl, mikor körbeér,

nincsen terhe, árnyéka sincs,

és ha úgy látszik, hogy megáll,

minden ajtaja tárva-nyitva.

Éltük a szép, boldog jövőt

Minthogy maholnap vége lesz,

ez volt mégis a te időd,

olajozottan járt a föld,

röpítette az életet,

az erősek a szépeket,

a szépek a nagyon erőst

s egymást ölelték, aki ölt,

megölhették a többiek,

a gyenge szépen élhetett,

a gyáva megerősödött,

a szorgalmasnak szárnya nőtt,

a lusta is írt verseket,

begyógyult minden régi seb,

éltük a szép, boldog jövőt.