Sírvers, 1980

Jöttek-mentek idegenek utolsó szalmaszálon is. Megálltak csöppet, nagy sisakjuk kupoláján fölkelt a hold. Azt hittük, együtt még lehet, kapaszkodtunk a víz alatt. Csizmájuk talpa eltakarta, de itt is, ott is buborék. Kondult a világ, mint a kút. Fölszóltunk rájuk: emberek! Cingár szavunk a partot verte, ők meg fújták a magukét. Arcuk volt és üres kezük. Azután minden elmerült. Ők feküsznek alul, köpenyben, fölöttünk törött szalmaszál.