Megírjuk a szép, régi verseket

Beszakadnak a lassú tölgyesek, mint egy vezércikk, magányos a táj, erdő mélyéről nézem az eget, sorok között is süllyed a határ, belátható lesz, minden, ami fáj, megírjuk a szép, régi verseket, s míg a lap alján köröz a madár, sírni vagy lőni egyaránt lehet, de éjjel apróhirdetéseket, csillagokat nyit fölénk a homály, költemény lesz, hogy csodák nincsenek, aki nem csügged, az hazatalál, s hogy a temetőkapun is az áll, nem fejeződött be, csak vége lett.