Nehezebb részem

Megírjuk a szép, régi verseket

Beszakadnak a lassú tölgyesek,

mint egy vezércikk, magányos a táj,

erdő mélyéről nézem az eget,

sorok között is süllyed a határ,

belátható lesz, minden, ami fáj,

megírjuk a szép, régi verseket,

s míg a lap alján köröz a madár,

sírni vagy lőni egyaránt lehet,

de éjjel apróhirdetéseket,

csillagokat nyit fölénk a homály,

költemény lesz, hogy csodák nincsenek,

aki nem csügged, az hazatalál,

s hogy a temetőkapun is az áll,

nem fejeződött be, csak vége lett.

Udvara nő

Végül csupán a betegek,

becsapottak, árvák maradnak,

körülülik az életet,

mint ünnepre terített asztalt,

kínálják egymást, kóstolgatnak,

hinnének még, de nincs kinek,

kivágódik néha egy ablak,

végigfut rajtad a hideg,

megkérdezik, mi van veled,

s leülsz, mint akit beavattak,

minden sebed lüktetni kezd,

de azt válaszolod, hogy jól vagy,

és udvara nő minden szónak,

hogy elférjen a sok kereszt.

Vízszintesedem

Vízszintesedem. Ha megállok,

leülnék inkább, ha leültem,

feküdnék, mintha nehéz zsákok

lapulnának a sejtjeimben,

ha fekszem mélyen, mint az Isten,

összefoglalva a világot,

szétterülnék, mint fény a vízben,

haldoklóban a dobbanások,

ha kinyújtózva eltalálok

valami partig, ami nincsen,

feszülnék, mint befagyott álmok,

minden víznél vízszintesebben,

s ha egy csillag megakad bennem,

tetőtől talpig kiviláglok.

Keletre néz

A legmélyén nincsen határ,

minden örökké körbejár,

és csak az isten lába fáj.

A legmélyén nincs ispotály,

mert akkor is megy, ha megáll,

és nem gyógyul meg soha már.

A legmélyén nincsen halál,

minden égtáj nyugatra száll,

és minden nyugat egy madár.

A legmélyén is asszony áll,

kezében gyertya és fonál,

keletre néz és sírdogál.

Bezártam ajtót, ablakot

Félek, mert már nem szeretek,

létezem csak, mint a kövek.

Egy bombához több a közöm,

mint ahhoz, ki visszaköszön.

Befelé nézek, mint a fa,

ha nincs lombja, nincs madara.

Jó órám is farkasverem,

kapni akarok, adni nem.

Mindörökké magam vagyok,

mint te, aki elolvasod.

Mennék feléd, jönnél ide,

de nem mozdul meg senki se.

Körbeér a történelem,

forog tovább a félelem.

Bezártam ajtót, ablakot,

nem hiányzom, ha meghalok.

Megölelnek az elemek,

mert megint minden lehetek.

És elindulok, mint a vak,

hogy újra megtaláljalak.

Sírvers, 1980

Jöttek-mentek idegenek

utolsó szalmaszálon is.

Megálltak csöppet, nagy sisakjuk

kupoláján fölkelt a hold.

Azt hittük, együtt még lehet,

kapaszkodtunk a víz alatt.

Csizmájuk talpa eltakarta,

de itt is, ott is buborék.

Kondult a világ, mint a kút.

Fölszóltunk rájuk: emberek!

Cingár szavunk a partot verte,

ők meg fújták a magukét.

Arcuk volt és üres kezük.

Azután minden elmerült.

Ők feküsznek alul, köpenyben,

fölöttünk törött szalmaszál.

Sírni szeretnénk, mint az emberek

Majd megjöttök, hogy melegedjetek,

levetitek a fagyos maskarát,

nem firtatjátok többé, ki a szebb,

ki a gonoszabb, ki az ostobább,

a legnagyobb bűnös is megbocsát,

és nem érti, hogy mitől van meleg,

állati szag tölti be a szobát,

sírni szeretnénk, mint az emberek,

majd megtaláljuk, ami elveszett,

mert mindenki elveszti önmagát,

végtelenben dobogó egyszeregy,

folyamatos lesz megint a világ,

majd nézzük egymást, mint a katonák,

akik túlélték, amit nem lehet.

Amikor Bárdosi Németh Jánost eltemettük

Már majdnem ott, legbelül néha

már-már fölötte, sőt, megélve,

képzeletben, a heuréka

túlsó oldalát is, mivégre

készülünk folyvást vereségre,

ha akkor is valami célba?

mért szalad el a győztes béke,

ha megmarad az örök téma?

te, ki vagy már beszélő néma,

jelezd, kinek a hitelére

zuhog a hökkent maradékra

a mindig-majdnem jégverése,

mondd, mért foszlik széjjel a vége,

ha helyén az utolsó tégla?

Megmarad minden, ami elszivárog

Alázat tartja össze a világot,

kényszerű meder zuhanó folyót,

megmarad minden, ami elszivárog,

kipusztulnak buta ragadozók,

így döntöttem, mert keresem a szót

a történetre, hogy egyszer fölállok

kijátszani a gravitációt,

miként Heródest a háromkirályok,

én nem tudom, hogy ki, miben hibázott,

de bennem földig hajolnak a jók,

fölemelik a betlehemi jászolt,

s ott van alatta minden, ami volt,

tükrözöm őket, mint napot a hold,

és elfogyok, mert árnyékukba járok.

Nehezebb részem

Aki laktam leginkább bennem,

körözök már folyvást fölöttem,

olyan gyorsan dobog a szárnyam,

hihetném, hogy végleg kiszálltam,

látom magam önmagam nélkül,

ahogy a tér időmhöz békül,

s fordul-térül a föld alattam,

életnél is alacsonyabban,

térül-fordul valami rendbe,

mintha a rend a lényeg lenne,

s akit nézek, nehezebb részem,

tartózkodna a közelében,

fogna hosszabb-rövidebb száron,

akkor is, ha oda az álom,

mintha tudná, mi látszik onnan,

vele ahol sohase voltam,

s menne elöl, szemben a nappal,

hogy legyen majd, ki megvigasztal.

És elköveti újra a bűnt

Fáj a szemem, ködbe a betűk,

vesznek a formák egyformába,

koponyám alján érzem a tűt,

amely testem útjait járja,

döcög a vers is, s mintha az űrt

utánozná tétova lába,

aki érti ezt, megmenekült,

harag nélkül néz a világra,

áll magában a rendbe kövült

létben, mintha valakit várna,

tenyerében az összeszűkült

mindenség sajgó szakadása,

és elköveti újra a bűnt,

hogy a törvényt megmagyarázza.