Holdudvar

 

 

 

 

Jónás tűnődése az utolsó leckéztetés után

Cseppenként adagolni,
a cseppet is felezni,
a félcsepp félcseppjébe
maholnap beleveszni,
de állva megmaradni,
de alább sose adni,
mintha az óceánba
kellene belehalni.
Kiért, miért, mivégre?
Miféle ügy vitéze
vezényel magad ellen
halálos vereségbe?
Ki küldte Ninivébe
a paranccsal, hogy vége,
menj, Jónás, hivatalba,
ne légy isten szegénye.
Tér egyetlen urához,
fölvirágzik a város,
csökönyös prófétára
az úristen nem áldoz,
simulni nehéz lánchoz,
mint utolsó imához,
ezt méri rád, ki bajjal
kényszerített magához.
Cseppenként adagolja,
a cseppet is felosztja,
a félcsepp félcseppjébe
befér a napi bomba.
Utad a hivatalba,
mintha abba a halba,
ne fohászkodj, ne átkozz,
nem okád ki, csak halva.

 

 

 

A tűnődés folytatása

Ez lenne az eredmény negyvenévi,
vagy majdnem negyvenévi megfeszült,
mondhatnám, „harc után”? mikor a régi
mértékkel mérve minden teljesült,
s nem követtem el közben semmi bűnt
szándékosan, bár folyton vezekelni
kellett valamiért, ez az idült
bűntudat? vagy ez a látványos semmi
körbe-körbe? ahonnan kirepülni
nincsen esély? ahol minden bedűlt
fal mögött ott egy másik? ez a halni
serkentő céltalanság? ez a hűlt
forgás egy álom körül? vagy a talmi
öröm, hogy azt mondhatnám, „sikerült”?

 

 

 

Hallom, hogy indulsz

Én, aki a költészet közlegénye
vagyok és maradok mindörökre,
sem vitézség, sem hadiszerencse
nem röptetett föl, nem lökött az élre,
azazhogy nem születtem vezérségre,
és alkalom vagy kényszer se törte
kettőbe pályám, tehát előre
haladok, mint egy se hossza, se vége
akaratnak? láncnak? seregnek? része,
aki tudom már, hogy van előbbre,
van hátrább, de mindig körbe-körbe,
így nincs igazi ok pöffeszkedésre,
miért ne húzódnék a sor szélére,
ha hallom, hogy indulsz „legelőre”?

 

 

 

Bűn és büntetés

Ha nem vétem el, mondjuk, „emberileg”
annyiszor, vagy ha nincs hozzá finom
mérlegem, nincs a Code Napoléon
törvényeinél sokkal kegyetlenebb
jogszabályom, hogy meg is büntessenek,
sőt, ha a büntetést azért kapom,
amiért jár, és nem bűntudatom
tényéért, mivelhogy nincs már senkinek,
ha nem akarnám, hogy megszeressenek
mégis, nem lesném minden alkalom
csírájában egy elsüllyedt malom
tervrajzát és Ilmarinent, képetek
égne-e? lennétek tökéletesek,
avagy bűntelenek, mint a majom?

 

 

 

A szobatiszta állat

Ha nem ijednék meg minden idegen
helyzetben újra meg újra, mintha
hirtelen s egyszerre mindent vissza
kellene adnom, de üres a kezem,
ha nem zuhannék be a történelem,
vagy a törzsfejlődés alamizsna-
vermébe folyton, amikor ritka
választásokat kínál föl a jelen
ha úgy állnék meg alkalmi helyemen,
hogy nem látszana ki a kalitka
belőlem, csupán a szobatiszta
állat, ki úrrá lett a természeten,
vagy legalábbis azt hiszi, senkisem
lenne nagyokos? zsarnok? fasiszta?

 

 

 

A béka és a létra

Ha ez a fölfújódott kecskebéka
nem képzelné magát nagy ökörnek,
s nem volna tényleg ökör, ha fölmegy
benne valami, vérnyomás? rakéta?
vagy csak a belek fürge buboréka?
azaz, ha mások tartanák többnek,
mint ami, és ő azért ökörnek
önmagát, mert elhitte nekik néha,
följutott volna-e, mondjuk, a létra
azon fokára, ahol tükörnek
nyoma sincs, mert ökör az ökörnek
ő-ökörségét szóval tanúsítja,
ahol egy közönséges kecskebéka
szemtanú híján csúnyán „lebőghet”?

 

 

 

Alattad a délkör

Ha nem érezném meg egy rezzenésből,
hogy fölösleges lettem, leszaladt
orrom előtt a roló, le a nap,
kibuktam a görbülő mindenségből,
ha mint aki folyvást zuhanva néz föl,
nem látnám bűntelenül magamat,
ahogy besétálok a pillanat
kertjébe hiú jóhiszeműségből,
ha megtanulnám végre, hogy miért öl
minden, ami él, s úgy lennék szabad,
hogy élvezem már mutatványodat,
mert nem taszíthatsz ki a tévedésből
megbillenne-e alattad a délkör?
adnál-e országomért egy lovat?

 

 

 

Gyermeki ruhám

Ha nem hagytam volna magam födetlen
újra meg újra, sőt, ha ostobán
nem fedtem volna föl, amikor bölcsen
megúszhattam volna már, mint szamár,
ha nem számolom, ami visszajár,
és ügyesebben játszom, hogy miközben
körülöttem senki sem az anyám,
itt mindnyájan egy nagy családi körben,
ha mímelem csupán, hogy több menetben
nem védem magam, mert familián
belüli ügy, csak látszólag kegyetlen,
ha nem leplez le a vállalt hiány,
jobban szeretnek, akiket szerettem?
hordhatnám nyíltan gyermeki ruhám?

 

 

 

Holdudvar

Most, hogy ezen a nem várt szezonvégi
kiárusításon végre mindenki,
vagy legalábbis a többség, vagy talán
az, aki, mondjuk, az egész szezonban
az előző szezonvég rongyaiban,
s hogy meg ne sértsük, nem is bizonytalan
esélyekkel titokban erre „spórolt”,
megkaphatná, ami eddig divat volt,
tehát drága, bár nem ért harminc-negyven
százalékkal többet, csak azoknak, kik
vágytak rá, de mégsem juthattak hozzá,
s lettek lassacskán divat-gyalázókká,
vagy közönségesen kimaradtak a
korzókról, a templomokból, sehova
nem jártak, ahol szerették volna, ha
ott vannak mégis, hiszen nem a ruha
teszi az embert, mondták nekik folyvást,
de már hatalom, dicsőség és ország
sem érdekelte őket, s nem véletlen,
hogy csak saját gyártmányú értékekben
hittek lassan, sőt, kételkedni kezdtek
azokban is, mint emberek, hiszen, ha
valamiféle kielégüléshez
el akartak jutni, olyan szegények
mégsem voltak, hogy így-úgy az egészhez
valami közük ne lett volna, mégha
nem is gyűjtöttek soha a divatra,
s különösen nem arra, ami nem is
divat már, s a következő szezonra
még annyira sem lesz az, vagyis nekik
nemhogy harminc vagy negyven százalékkal
olcsóbban, de elképzelhető, hogy még
ingyen se kell már, s marad a szezonvég
mindent túlélő kupeceire és
becsvágyó balekjeire az egész,
egyszóval: érthető a tülekedés
áruházban, korzókon, templomokban,
két hétig, sőt, háromig-négyig, hiszen
amíg mindenki megveszi, -mutatja,
időt és teret igényel, magukra
sem ismernek rá néha, s hogy melyiken
van a leárazott gönc, és melyiken
a teljes áron vásárolt, senki sem
firtatja most még, összekeveredik
átmenetileg minden, könnyű nekik,
mondják, akik semmiféle divatra
nem áldoznak már, és azt hiszik, babra
megy a játék, merthogy, ami divat lesz,
az sem való, legfeljebb a piacra,
s míg így a maguk módján divatoznak,
udvara nő a születő szezonnak,
mely egyszerű holdudvar esetében
a hold előtti vékony felhőréteg
vízcseppjein történő fényelhajlás
következménye, átmérője mindig
a vízcseppek nagyságától függ, és más
néven koszorújelenség, sőt, ha fel-
hőre vagy ködre vetődő árnyképek
körül keletkezik, akkor glória,
így hívják a meteorológia
szakemberei, akik néha a nép
megfigyeléseit igazolva még
esőt is jósolnak, habár az ilyen
jelenségből legfeljebb harminc-negyven
százalékos eséllyel következik
időváltozás, vagy még annyival sem,
csak megtörténik megint vízcseppekben,
ami egyébként elkerülhetetlen
most, hogy ezen a nem várt szezonvégi
kiárusításon végre mindenki
vagy legalábbis a többség, vagy talán
az, aki, mondjuk, az egész szezonban,
az előző szezonvég rongyaiban,
s hogy meg ne sértsük, nem is bizonytalan
esélyekkel titokban erre „spórolt”,
megkaphatná, ami eddig divat volt.

 

 

 

A harmadik napon

Mikor a harmadik napon,
benne immár a sűrűjében,
és benne a helyi időben,
észreveszed megint magad,
valami furcsa állatot látsz,
aki már nem te vagy.
Szemeddel néz, beszél helyetted,
párzik, gyilkol, eszik,
mint aki itt él ezer éve,
de nem emlékezik.
Mikor a harmadik napon
rádöbbensz, hogy föltámadott
benned egy idegen halott,
vergődsz bőrödben, mint a rab,
mert ő, akinek múltja nincsen,
az egyetlen szabad.
Megmosdatod, fölcicomázod,
emlékbe ágyazod,
megijedsz és álmodsz helyette,
szárnyát próbálgatod.
Mikor a harmadik napon
ordítanál a fájdalomtól,
mert nem szökhetsz meg önmagadból,
s mert akkor is bekebelez,
nem számít többé, mit akartál,
az sem, hogy vége lesz.
Az maradsz már, ami kilátszik,
holott nincsen belül,
csak kiszemelte, elfoglalta,
aki majd elrepül.

 

 

 

Szavak a súgólyukból

A kontúrok, Hamlet, a kontúrok!
A Szellem határtalan, örökkévaló,
bennünk ölt testet, hiányaink
mágnesezik ki a homályból, nem lesz
különb, sem gyarlóbb, mint magunk.
Próbákból és tapasztalatból
épül a mezsgye, válik el
gyanútól forma, tűztől a víz,
a többi mind mese.
Pihen a középen való,
kardodról mit se tud, kínjaid
csak te látod bele, húzd körül
piros vonallal részedet.
Előbb a próbák! Köpenyed alatt
férjen el minden, ami van.
Vigyázz a részletekre! Claudius
lenézte őket, azért bűnöző.
Mindnyájan vétkesek vagyunk,
hiszen előttünk, s megfutottunk.
Bennünket jelölsz, ha elkülöníted
pontosan, ami még te vagy.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]