Kockakövek
Megérint, bemér a béka szeme. |
Itt állok, pontosan szembe vele. |
Ugyanúgy félve s mérve a távot, |
magam is arra a hírre várok. |
Hogy talán megfordul, eloldalog, |
amiről naponta többet tudok. |
|
Jelet ad a kavargó ősköd, |
jönnek a félig ismerősök, |
a mintha és a mi-lett-volna |
elefántjából minden bolha. |
Nem kérdeznek, belém se marnak, |
csak behavaznak, odafagynak. |
|
Annyi mindenről lemaradva, |
hogy lassacskán belenyugodva |
hagyatkozom a pillanatra, |
mint apám szokott a lovakra |
sötétben, rossz utakon, tudva: |
gyeplő, korbács bajt csak fokozna. |
|
Ez a meg-nem-írt-versek könyve, |
itt nyugosznak a remekművek, |
az elvetéltek, kikapartak. |
Ez lehetne a tiszta ablak, |
|
Mert minden vers alkalmi vers, |
alkalmat benne ne keress. |
Magadban van, ha megtalálod. |
De amikor csak varjú károg, |
és azt hiszik: pacsirta szól, |
nagy bűn rejtőzik valahol. |
|
Ha nem fog már se cél, se part, |
a ritmus talán összetart, |
valaki megint visszaszól, |
s fölkél belőlem, mint tojás |
|
|
„Csirkegyár? Versgyár? Egyremegy. |
Valami végképp elveszett, |
a rugóvá tekert világból.” – |
Szólt fiához a csordapásztor, |
midőn a gyerek jóllakott, |
s megint kezdte a csillagot. |
|
Tudván, hogy kellenek hegyek, |
mondá az úr: ez itt a hegy. |
S mert becsmérelték némelyek, |
És elment. Hívták más ügyek. |
Nos, azóta: ez itt a hegy. |
|
Zabálhat, turkálhat, kifuthat, |
a disznó belakta az ólat. |
Otthon van. Úgy néz a világra |
lassacskán, mint aki csinálta. |
Ha az a nagy lelke nem volna, |
moslékba bele se szagolna. |
|
Ó, hogy riszálnak, riszoválnak. |
Grófi udvarból? Cselédházak |
„meg-kell-maradni!”-boltíve alól? |
Honnan? Ami itt ki-araszol, |
az eredmény hánytató. Semmi! |
Érdemes ezért? Megmaradni? |
|
Felkötöd magad? Kit érdekel? |
Magával van elfoglalva, el- |
telve mind. Talán több lesz a hely? |
kedhet mégis a jobb? Akivel |
összefognál, ha már nem leszel? |
|
A természetüknél fogva jók, |
elfogynak ők is. Csupa volt, |
s lehetett-volna a világ. |
Hát ne hidd, hogy egy szabad ág, |
egy jó nagybácsi, vagy az isten |
csak úgy, magadért megsegítsen. |
|
|
A tanítványok szétszéledtek, |
és elkezdődött a költészet, |
a dal, a dal a mennyországról, |
az istenről, isten fiáról… |
és ahogy mentek, mendegéltek, |
egy nagy sötét erdőbe értek. |
|
Kondult a gyomor, megfordult a kés, |
főműsor lett az esti etetés. |
Amaz a múltját, emez álmait, |
mézes emlőt szopott a harmadik. |
A gazda állt az udvar közepén, |
és dudorászott: az ám a legény… |
|
„Ahol hatalom, ott az erkölcs” |
– nézett rám, s az asztalra vágott. |
„Nem krisztusok, okoskodások, |
a fog tartotta meg a világot, |
és az ököl.” S mert azt hitte, bölcs, |
hogy bölcs és jó, hozzátette: „Tölts!” |
|
„Én nem versenyzek” – szólt a szikla, |
és befeküdt a szélárnyékba. |
zúgott az „öld meg” s az „előre”. |
Megtaposva, magára hagyva |
azt hitte később, hogy túlélte. |
|
Aki felkötötte a kolompot, |
ne csináljon másokból bolondot, |
kolompoljon! Biztatott nagymama. |
És nyargaltam a mezőről haza, |
csikócsengő nyakamban, utánam |
egy ország, azaz: öcsém és árnyam. |
|
Majd pontosan fölmérik azt is, |
mi volt az élet, mi a praxis. |
Hol sikerült, és mi lett volna, |
ha gyakrabban megyek pokolba. |
S ha mene, tekel és ufárszin : |
velük együtt ülök a sámlin.
|
|
|
Mi mindig mindent elsietünk, |
mi nagyon közelre megyünk. |
Van egy emlékünk: Európa, |
van egy álmunk: a jelenünk, |
van egy-két halálos rögeszménk… |
Úgy késünk el, mintha sietnénk. |
|
Könnyű befogni menekülőt: |
kapjon türelmet, teret, időt. |
Fussa ki magát! Vigye a hit, |
vagy a félelem, el nem szökik. |
Nincsen több utca, csak ez a jó, |
|
Ments meg Uram az okosoktól, |
mindig mindent jobban tudóktól, |
s ha leejtesz egy almacsutkát, |
intézkedj, hogy eltakarítsák, |
mert mint bagót, fogukra rakják, |
és nyálukban csúszkál az ország. |
|
a lehetségesnek, s nincsen aki |
Kolumbuszként, Macedóniai |
Nagy Sándorként nemcsak fölismeri, |
de oda üti, kettőbe szeli: |
világokat mer kimozdítani? |
|
Talán a sportban még lehet, |
azt mutatják, ami a jobb, |
és talán akkor, ott dől el, |
hogy miért, és hogy mennyivel. |
|
Az enyém benned, tiéd másban, |
és ami mégsem, az is számtan. |
Hát ne tékozold el magad, |
ha a tükörben nem te vagy. |
|
|
Ő mindig valamit valamiért. |
Hogyan értené meg, hogy miért, |
miért mászom meg újra a hegyet, |
ha úgyis le, ha belegebedek. |
„Nincs ott fönn semmi!” – Nincsen. Tudom. |
De lent sincs. S ezt is közben. Az úton. |
|
csak: hogy sebeit mutogassa. |
Amikor magát ködbe rejti, |
büntetni akar, növekedni. |
Amikor van csak úgy-se-így-se, |
közönséges zsarnok az ipse. |
|
bepárásodik minden ablak. |
Se ki, se be nem látni, pontos |
csak a homály lesz. Önmagukhoz |
méregetnek mind, zsák a foltját |
keresi, király a bolondját. |
|
Mikor lenyúltam magamért, |
és eldöntöttem, mindegy volt már. |
Magyarázgattam később. Lejjebb. |
Tudnom kellene, merre menjek |
most, az utolsó keresztútnál. |
Vízszintesen már. Semmiért. |
|
Mert annyi mindent kellene |
tennem, hogy nincsen eleje, |
se vége, csupán súlya, fodra: |
bele se kezdek. Mint a kobra, |
|
Közben, hatos sorokban vége |
annak is, ami mintha béke |
lett volna lassan, Európa |
ágyások, sírok közé útnak, |
hogy legyen hely a háborúknak. |
|
|
Csak képzelgés? csak gyötrelem? |
vezet keresztül, s mintha egy |
kősziklát vinnék, görnyedek |
a pattanásnyi föld felett, |
mert lüktet, s egyre nehezebb? |
|
„Ha ez a növény megszólalna, |
ha…” – kanyarog a régi nóta |
föl, föl a végtelen toronyba, |
mintha szédült kutya tutulna |
kút mélyéről a teliholdra. |
|
fut velem országos halálom |
dolgukat értő fenyők alatt. |
S az asszony is, ki pohár vizet ad: |
akár a fák. Fenséges cáfolat. |
|
Mélyül a múltam, mintha gödör, |
világ születik a semmiből. |
Hátrálok benne: süket vakond, |
s jövőm lesz megint minden, mi volt. |
Minden, mi lassan körbe forog, |
s őriz, ha egyszer megfordulok. |
|
Fiú, itt még kell öregedni, |
ötről a hatra létrán menni. |
Úgy szólni, mintha gyerek volnál, |
nem ugrálni a sorompónál. |
Úgy pusztulni, mint ki ráérne, |
s amit érdemel, az a bére. |
|
Mint a leeresztett halastó |
csillogok a távoli partra. |
A nap, mintha egy béka izzó |
S emelem medrem a halakra! |
|
|
|
|